Népszabadság, 1992. július (50. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-20 / 170. szám
12 KÖNYVEK PIZSAMÁBAN Bűn hátán bűn Keszthelyi Tibor, a mindeddig egyedülálló magyar detektívregény-anatómus másfél évtizeddel ezelőtt még elég határozottan állíthatta: ha a mindenkori mesterdetektív feddhetetlen akar maradni, két tabut kell betartania. Nem gyilkolhat, s nem lenghet ki szexuálisan. Kismonográfiája epilógusában viszont már ő se kerülhette meg azt a tényt, amely ma a kommersz amerikai krimisorozatok futó nézőinek is nyilvánvaló. Az úgynevezett keménykötésű iskola szerzői, Chandler után és részben Dashiell Hammett nyomán mit se törődnek a tilalmakkal. Andrew Vachss - mások mellett - e gátlástalan irányzatnak a nyolcvanas évek közepén feltűnt tehetséges képviselője. Ezért várná az ember, hogy a kényesebb angol közönség undorral mellőzi, megvetéssel anullálja. A dolog másképp áll: a Vacissot számunkra fölfedező kiadó egyik vezetője, Szántó György Tibor megsúgta, hogy mind a briteknél, mind a szintén válogatós lengyeleknél meglehetős a kedveltsége. Nálunk kevésbé terjed, jóllehet a Strega és a Meghalni boldogan után Az embertenyésztő már a harmadik, nyelvünkre lefordított regénye. Angolszász befogadásának titka az, hogy kitűnően ír. Az ügyvédi képesítésű, negyvenes éveit taposó Wadiss ezenfelül jó adag tapasztalat birtokában fogott hozzá életműve kiteljesítéséhez. Hosszú ideig végzett gyermekvédelmi munkát New York sötétebb negyedeiben. Élményei nem hasonlítanak a Woody Allen-i hangulatokra. Annak idején - emlékezzünk - A látogató alkotóját, Konrád Györgyöt se bűvölték el hazai rokonterületen szerzett, s mélyen átélt benyomásai... A hősével ellentétben korántsem robusztus külsejű amerikai szerző mindennek ellenére nem az empátia szószólója, korántsem az együttérzés kifejezője. Főszereplője, bizonyos Bürke, aki csodával határos módon életben maradva vonul át egyik történetéből a másikba, nem életszagú jellem. Inkább sematikus mozaikokból szintetizált, modern kaland(or)figura. Ha nagyon akarjuk, mégis életszerűnek tekinthetjük. Mindenekelőtt azért, mert szavai és tettei egybevágnak, s gondolkodásmódja is rá vall azokra a rémséges históriákra, amelyeknek minden lében nagykanál résztvevője. Annak az igazságnak a bajnoka őkelme, amely a gaztettek viszonylagosságából formálódik torzulattá. Mikor tehát Mr. Burke, többnyire kényszerűségből, illetve a bőrét mentve odaáll valamelyik oldalra, eleve számol azzal, hogy rendcsinálását a törvénykezéshez, a bírói joghoz képest akár bűnelkövetésnek lehet bélyegezni. Nem beszélve a magasabb erkölcsű ítélkezésről. Utóbbi szempontjából ugyanis annak az ő világának, amelybe menthetetlenül bele van gabalyodva, morális értelemben nincsen létjogosultsága. A relatív igazságtétel lovagja előbbieket nemcsak tudja, de intellektuálisan bánkódik miattuk. Másik, vegyi úton előállított, szembetűnő tulajdonsága a lelki sebezhetősége. Miközben habozás nélkül semmisíti meg kétségkívül undorító ellenfeleit, vagy (és most jön az író csúcsparadoxona!) éppenséggel buzgón elősegíti a mindenidőjüknél hosszabb bűnlajstromú őrült főgazembert további vérengzéseihez, bensőleg szenved és fanyalog. Erről a sanyarú szellemi senyvedésről időnként őszintén beszámol - meditál - mintegy az olvasóknak legalább a megértését igényelve. Bűnüldöző bűntettei búbánatos véghezvitele közben két dologra ügyel ez az első osztályú öniróniával megáldott posztromantikus jómadár, bűn hátán bűn rosszlányok, valamint tele- és pszichopatanők (általában potenciazavaros) ideálja. Egyfelől vigyáz arra, hogy amúgy amerikaiasan szellemes maradjon s ezáltal elidegenítse magát az esetleges rokonszenvezőktől. Másfelől gyakorta fölhívja figyelmünket arra, hogy ő igazában egy hagyományokhoz és barátokhoz egyaránt ragaszkodó egyéniség. Szeretetvágyát anyatiszteletével, siketnéma testvére pátyolgatásával és mészáros-eb nagyságú kutyuskája, Pansy (jelentése: árvácska, homokos férfiú) gondozásával tanúsítja. Ráadásul olyan barátai vannak, mint valami ifjúsági regényalaknak: versben bölcselkedő vén koldus, gyilkos eszközöket feltaláló föltaláló, az önátoperáltatás eszméjével kacérkodó transzvesztita, delejes energiákat sugárzó, meztelenkedő boszorkány(ok) valamint egy darab normális pszichiáternő. Ő nemes mértéktartással veszi tudomásul a tökéletesen megveszekedett akciókat, felpörgetett eseményeket. Lendületes vonalvezetésük, profi megfogalmazásuk és nem csökkenő feszültségük egy tudatos, fegyelmezett, de alighanem elkeseredett és magányos tömegíró kellemetlenül meggyőző teljesítménye. (Maecenas) Iszlai Zoltán Egy szál hegedűn Beszélgetés Szabadi Vilmos hegedűművésszel A napokban jelent meg Szabadi Vilmos legújabb CD-lemeze, amely ritka különlegesség: Ysaye, a századfordulón élt belga hegedűvirtuóz mind a hat szólószonátáját tartalmazza. A Hungaroton által készített felvétel sajtóbemutatója nemrégiben zajlott le Párizsban és Stuttgartban, ahol a fiatal művész természetesen élőben is ízelítőt nyújtott az ördögi nehézségű darabokból. Nyári mesterkurzusai előtt éppen csak néhány napra érkezett haza, Budapestre, hogy megtartsa a Hilton szálló Dominikánus udvarában hangversenyét Gulyás Mártával. A programban szerepelt egy Ysaye szólószonáta, de az olyannyira népszerű Franck szonáta is kapcsolatos Ysaye-jal, hiszen Franck a művet a belga hegedűművésznek ajánlotta, annak nászútja alkalmából. Jelenleg hányféle felvétel van forgalomban a világon Ysaye-szonátákból? - Hagyományos lemezre többen is fölvették, de CD jelenleg csak kétféle kapható. Az én felvételem a harmadik. - Lehet, hogy ön az első magyar hegedűművész, aki mind a hat Ysaye-szólószonátát hanglemezre játszotta? - Tudomásom szerint igen. Olyan felvételt nem ismerek, amelyen mind a hat darab szerepelne. Valószínű, hogy élő hangversenyen is én játszottam először a teljes sorozatot. - Igen, néhány hónapja a Vigadóban, óriási sikerű, emlékezetes estet adott. Miért határozta el, hogy megbirkózik ezzel a sorozattal, amelyiktől annyi hegedűs retteg? - Részben a repertoárom felfrissítése miatt. Az ember nem játszhatja ezerszer ugyanazokat a darabokat, mindig keresni kell valami újat, különlegeset. Ráadásul ez a sorozat valóban pikáns a maga posztromantikus, egészen egyedi hangvételével. Nem titkolom el, hogy erőpróbának is szántam a magam számára. Ezentúl, ha valaki a nemzetközi zeneéletben ismertebbé akar válni, feltétlenül le kell tennie az asztalra egy teljes sorozat felvételét. Olyasmikre gondolok, mint Paganini 24 caprice-a, Bach szólószonátái, vagy éppen az összes Mozart-hegedűverseny. - Mennyiben jelent más, speciális feladatot, ha zongorakísérő nélkül kell játszani? - Ez óriási kihívás. A zongora bizonyos esetekben „ápol és eltakar”, elfedhet hibákat, nem tökéletesen kiérlelt részleteket. Az sem mindegy, hogy a szólóművek esetében az ember lelki értelemben is egyedül önmagára számíthat. Előfordulhat ugyanis, hogy a hegedűs éppen nincs igazán formában, ám a megszokott zongorista partner átsegíti az első nehéz pillanatokon. Mostanában egyébként újra divat megmutatni, hogy kíséret nélkül mire képes a művész. Ez egy kicsit visszakanyarodás a század elejére, amikor senki sem lepődött meg azon, ha egy szál hegedűn végigjátszottak egy teljes estét. - Finnországban is állandó vendégprofesszor. - Évente ötször 9 napig dolgozom hat kiválasztott növendékkel, akik a Sibelius Akadémia hallgatói közül kerülnek ki. - Amikor itthon van, milyen fellépésekre készül? - A Hungarotonnal hamarosan újabb CD-t készítünk: Bartók két hegedűversenyét vesszük fel. A műveket előadom Dániában a Tivoli Fesztiválon. Skandináviában ez igen jó nevű fesztivál, ahol olyan világhírességek lépnek fel, mint a St. Martin in the Fields kamarazenekar, vagy az I musici di Roma. Az őszre Linzbe is meghívást kaptam, ahol szintén a két Bartók-hegedűversenyre kíváncsiak. Ugyanebben az időszakban Görögországban is koncertezem állandó kamarapartneremmel, Gulyás Márta zongoraművésszel. Érdekes turné ígérkezik a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, amellyel most először dolgozom együtt. Egy 8 koncertből álló olasz turné vár ránk az őszi szezon indulásakor. Az olasz városokban Mendelssohn- és Haydn-hegedűversenyeket adok elő. Solymosi Tari Emőke NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA 1992. július 20., hétfő omSzismia_____| A dzsentri örök A gyulai Várszínház előadása Amikor Karinthy Ferenc és Benedek András 1950-ben színpadra írta Mikszáth Kálmán regényét, lecsutakolva róla Harsányi Zsolt korábbi feldolgozásának nézőcsalogató cukormázát, s amikor Gellért Endre a krónikák szerint hatalmas drámai erővel megrendezte a Nemzetiben, bizonyára abban a tudatban dolgoztak, hogy a megszüntetendő megszüntethető, tehát soha vissza nem térő múltat ábrázolják. A nyolcvanas években azután, amikor Karinthy Ferenc ismét dramatizálta a Noszty-regényt, már aligha gondolt ilyesmire. Már túl volt a Házszentelőn, amelyben a szocializmusban tenyésző dzsentrimentalitással foglalkozott. De arra bizonyára még akkor sem számított, hogy ez a történet századunk kilencvenes éveiben éppoly időszerű lesz, mint száz esztendővel korábban volt. Hogy a dzsentri szinte eredeti formájában tér vissza a magyar életbe, miután néhány évtizeden át megyei elvtársnak álcázta magát. Hogy személyükben, családfájukban ugyanazok-e a mai, a korábbi és a még korábbi uraink, az lényegtelen kérdés, ha mentalitásukban, viselkedésükben nem tapasztalni túlzott különbséget. A Nemzeti Színház mostani gyulai előadása vagy inkább előbemutatója nem adja igazán jelét annak, hogy a rendező Gáli László igazán tudatában lenne ennek a mélységes és tragikus folytonosságnak. Egy-egy felszíni jelenség, egy-egy epizód aktualitását azért nyilvánvalóan érzékeli. A főispánt beiktató megyegyűlés talán nem csak a véletlen folytán emlékeztet mai parlamentünkre. Bár meglehet ebben is inkább Mikszáth és az átdolgozó páros győzi le a mai játszók szinte teljes süketségét és érzéketlenségét. Mint az egész előadásban. A gyulai fürdőzők ugyanis roppant érdeklődéssel, feszülten figyelik a számukra érzékelhetően egészen új történetet. Hálásan meglepődnek a fordulatokon, örülnek az anekdotáknak. Egyáltalán, élvezik a mesét, a gazdagon burjánzó, mégis határozott cél felé tartó cselekménysort. Nem sokat törődnek azzal, ha a színészek nemcsak a figurából, de a szövegből is kiesnek - ami nem is nagyon ritkán esik meg. Szeretik ezt a színházat, s ezért azt is megbocsátják, ha nyilvánvalóan az ellenkezőjét hallják annak, aminek el kellene hangzania. Ott nevetnek, ahol a játszók elvárják tőlük, ha ez nem is mindig esik egybe azzal, ami valóban nevetséges volna. Talán csak egy vagy két esetben kelt kuncogást színpadi melléfogás. Ilyenkor sem a szövegtévesztés, hanem a játék, egy-egy gesztus, hanglejtés hamissága vált ki pillanatnyi rosszmájúságot egy-egy önfeledt, de amúgy érzékeny ízlésű nézőből. Az előadás éretlen, kidolgozatlan. A színészek többnyire stiláris összehangoltság nélkül adják elő jobbrosszabb elképzelésüket a darabról, a figuráról. Harsány ripacséria váltakozik szürke szakszerűséggel, lelkiismeretesség önfeledt felületességgel. Az egyes színészi teljesítményeket talán méltóbb lesz majd a budapesti bemutató alkalmából méltatni, még ha ez a diszkrét hallgatás nem egy esetben talán indokolatlan optimizmust takar. Pilinyi Márta díszlete ügyesen használja ki a forgó színpad és a leporellószerűen nyitható falak lehetőségét, gyakran azonban nem hagy elegendő helyet ahhoz, hogy a helyszín szelleme megelevenedjék. Legfeljebb csak a színészek férnek be, és kiszorítják a korszak levegőjét. Zappe László Götz Anna és Rékasi Károly ÜLJÜNK TORT EGYÜTT! Komédia Kapolcson Látom, látom a korona alatt kardot tartó kezet Kapolcs címerében, én mégis úgy képzelem, a pajzson dombok előtt, országút mentén, egy kicsiny alak - hajszálra Mártha István zeneszerző - hevesen integet: legyenek vendégek a falumban! Ha nem is az útfélről, de egy udvarból csakugyan ő toppant elém, megfeddett, miért nem érkeztem hamarább, s miért nem maradok tovább, másnapra, harmadnapra is, hiszen se szeri, se száma a programoknak, amelyek a művészetek csaknem minden ágából kínálnak ízelítőt, majd sürgetett, le ne késsem a csórompusztai magtárszínpad produkcióját, amiért valójában jöttem. Mi tagadás, ha pár napra ruccanok ide, a Balaton-felvidékre, a Bakony aljára, alighanem a bukolikus hangulat elkap engem is, pesti flaszterkoptatót, akárcsak a falucska utcáin tolongó városiakat, s a helybeliekkel együtt örvendeznénk, milyen ennivaló kisangyal vagy ördögfióka egy-egy ismerős csemete, hogy a szomszéd kocája, szamara is kapott szerepet, s hogy a sűrűn elhúzó repülőket „lejátssza” a szikrákat hányva repkedő, lökhajtásos boszorka. így viszont magában figyelem, mérlegelem, mennyit nyom a latban a Pokoli disznótor, Remenyik Zsigmond műve, amely előnyösen kurta a nyárestéhez, ám kapkodva ér véget: a vagyonra, rangra ácsingózó gazda éppen a disznóvágás napján üldözi ki a világból az anyósát, aki életre támadva megleckéztetné vejét - lányát - ha a történet szálát elvarrták volna. Oda se neki (a harminc esztendeje eltávozott szerzőt aligha ezzel a dialogikus szösszenetével lehetne színpadjainkon feltámasztani), ha nem kellene beérni a fagyban citerázók halandzsájával vagy a felboruló székeken, félrekalimpáló csilláron, a falról lepottyanó képeken riadozók handabandázásával, ha megörvendeztetnének olyan komédiázással, amelybe a vendégváró rigmusok és a mókás varázslatok egyaránt stílusba illeszkednek. A vajákos Katyi néni, azaz Molnár Piroska természetes kedélye a ritka csoda itt. Még a gazdát marconázó Újlaki Dénest is, lassanként a gazdánét domborító Kubik Annát is elsodorja a hadonászó, kuszán ágáló torvendégek túlzó kompániája. Az amúgy keménykezű rendező, Csiszár Imre sem szegi kedvüket szigorú kívánalmakkal. Hadd érezzék jól magukat! Bizonyára kellemes a nyaralásuk... Talán én is szebbnek láttam volna a spektákulumot, ha kvaterkázom a szívélyes falubeliekkel, kis ideje lógatnám köztük a lábam. Ha távol mindennapjaink tülekedésétől csak búfeledést kívánnék, s nem színházat. Bogácsi Erzsébet llÉmIA É ÉHÉÉÉHEH |ÉÉHÍ