Népszabadság, 1992. szeptember (50. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-11 / 215. szám

10 NÉPSZABADSÁG - ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1992. szeptember 11., péntek Férfipárti nőkiáltvány Antifeminista tézisek Büszke is lehetnék két embertársam (Szöpörcsik és Bos­­cagli Edit) levelére, mert művelt, intelligens embereket tisz­telhetek bennük. Mégsem üdvözlöm örömmel, inkább szomo­rú szívvel veszem tudomásul, hogy mindezt ilyen témájú le­vélből tudhatom meg. Értem én, hogy mit és miről írnak, csak azt nem értem, miért! Milyen rettenetes fehér foltja a világnak, ahol élnek, vagy ha Magyarországon élnek, netán Budapesten, milyen társadalmi közeg készteti őket ilyen vad férfiellenességre? Nem értem, mi ez a kirohanás a férfinem ellen? Mi ez a mesterkélt elnyomottságérzés, „nőembertiprás”-ra való hi­vatkozás! Miért az ellenséges szembe­nállás? Miért nem lehet egymás iránt őszinte figyelmet és meg­értést tanúsító emberként élni, miért kell téves felfogásban férfi-nő ellentétre hegyezni ba­jainkat, felelőskeresésből? Túl egyszerű volna? Vagy éppen azért? Miért kell elnyomott stá­tusban tetszelegni?! Ha már mindenáron az a kér­dés, melyik az erősebb nem, Éliás Canetti (Tömeg és hata­lom) szerint (és szerintem is) a világot, a történelmet anyák, nők irányítják, mert minden ember (a férfi is) érdekes mó­don gyermekként kezdi életét, és anyja neveli. A férfiak olya­nok, amilyenné mi nők nevel­jük őket. Ezért azt gondolom, hogy nem reklamálni kell, in­kább a saját házunk táján sö­pörni. Az óvónők között nincs óvóbácsi, és a pedagógusok ki­lencven százaléka nő. Akkor miről beszélnek, hölgyeim? Hogy nővéreinket kuplerájba exportálják a férfiak! Hát lás­suk... A hazai szexipar egyik népszerű szereplője nyilatkoza­tában azt mondja, hogy saját örömére, és persze pénzért is választotta ezt a „hivatást”, és élvezi, szereti csinálni, így az­tán nem biztos, hogy szüksége van a kéretlen védelemre. Vagy talán meg lehet nézni, hogyan tolonganak lányaink (a nők) egy-egy aktmodellt vagy peep­­show-táncosnőt kereső tobor­­zóra, vagy a szépségkirálynő­­választásokra. (Ennyit a nár­cisztikus egocentrikusságról.) Ahogy elnézem, nem a férfiak taszigálják őket erre a pályára. Lehetne vitatkozni, igazán ad­ja-e, veszi-e a hímtársadalom a nőt és „Ő” silányítja-e jószág­gá! S azon is, vajon az érintet­tek (a nők) valóban áldozati báránynak érzik-e magukat. Félreértés ne essék, nem íté­letként írom ezeket, csupán a szabad választást próbálom ecsetelni. Mindenkiből az lesz, amit ő maga választ, s ebben nincs különbség férfi és nő kö­zött. Nem a férfiak számláját terheli a választás! Aztán nézzük a család „ma­gasztos” boldogságában a nő, anya szerepét. Férfiak (apák) élnek olyan házasságokban, ahol a „gyenge, védtelen” nők gyerekeikkel zsarolva tartják láncon őket, ennek napi hábo­rúival együtt. Ha már elváltak egymástól, a gyerekek rendsze­rint (mert a bírók nagy százalé­ka is nő) az anyához kerülnek. A férfiak kisemmizve, erkölcsi­leg és anyagilag megtiporva él­hetnek, ha tudnak. Mindez még nem elég. A „mártír anya” ebben a „mindig kiérdemelt” pozícióban mire tanítja a nála maradott gyer­mekeket? Az apával (férfi) szemben gyűlölködésre, hazug­ságra, bosszúállásra. Ezek a gyerekek egyszer felnőnek, és felnőtt férfiként vajon milyen­né lesznek? Hát hogy van ez, hölgyeim? Milyen az, amikor egy életmű „nőiesen érzékeny” (Mózes, Spinoza stb.)? Ez dicséret, vagy ez is hozzátartozik ahhoz a szemlélethez, hogy aki nem nő, azt gyűlölve lehet csak szeretni, de előbb meg kell próbálni erő­szakkal saját (női) képünkre formálni. Ez súlyos szerepcse­re, s nem használ senkinek, a pszichológiai zavarok jelentős része erre vezethető vissza. Nem hiszem, hogy Zrínyi Ilo­na, Marie Curie, Anna Ahmato­­va, Szántó Judit, Szabó Magda és még sorolhatnám, azért al­kottak tudósként, politikus­ként, művészként, hogy a femi­nista harcosok zászlajukra tűz­zék őket. Csodálatra méltó te­hetséggel, emberként alkottak, ugyanilyen csodálatra méltó társakkal. Az ellenségeskedés, a szem­benállás helyett meg kellene próbálni újra igazi nőnek len­ni. A nőiség legszebb értelmé­ben. Igazi nő, feleség, anya, szerető lenni. Minden, ami mi­att az irodalomban, festészet­ben, történelemben és politiká­ban csodálatos dolgok szület­tek, és remélem, születni is fog­nak. A férfiak bölcs, szerető part­nere lenni, őszinte figyelemmel a másik iránt, társként - puszta lényünkkel - inspirálva egy­mást, és alkotni közösen, férfi­ként és nőként egyaránt. Tar­talmasan boldog emberként él­ni egymással, egymásnak és egymás mellett. Én szeretek nő lenni (nem ér­zem gyengének magam), és az is akarok maradni. Szükség van a férfiakra, hogy nők ma­radhassunk (már aki akar). Sok-sok férfi van, aki miatt ér­demes. Nem kell nőként úgy tenni dolgainkat, hogy önfelál­dozó, fejet hajtó és félreálló „áldozati állat”-nak érezzük magunkat. Emberek vagyunk, sokfélék, legyünk akár férfiak, akár nők. A történelem során ez a meg­osztás - férfi és nő - jónak bi­zonyult, és remélem, így is ma­rad. S azt is remélem, a „halvé­rű” sajtó továbbra is „tehén­szemű közönnyel” viseltetik az említettekhez hasonló kiroha­násokkal szemben. Varga Éva (Budapest) _____________________ ULVA£üyJjí£A 3^6_____| Egy kibic válasza Ausztráliából Ha Lázár István a Népsza­badság augusztus 17-ei számá­ban megjelent cikkében kibic­­nek tart minket, Kárpát-me­dencén kívül élő magyarokat, a saját érzéseit fejezi ki, s erre joga van. Azt azonban nem hagyhatom szó nélkül, hogy Lázár István az én személye­met választotta ki, nevemet többes számban alkalmazva, a tipikus emigráns bemutatásá­ra. A szerepemet elvállalom, de Lázár úr helytelenül muta­tott be, enyhén szólva torzí­tott. Két mondatot idézett tő­lem (jól ismert gyakorlat), a többit abból csak kikövetkez­tette úgy, hogy az eddig is al­kalmazott kártékony emigráns képe megmaradjon, vagy ha lehet, erősödjön is. Írásom, amelyből a két idé­zet származott, eredetileg az Ausztráliában megjelenő heti­lapban, a Magyar Életben je­lent meg, válaszként a Magyar Nemzet június 20-ai számában Kurcz Béla Csoóri Sándorral készített interjújára. Azért, mert mint akkor megírtam: „Szinte az egész nyilatkozat valamiféle szakadékot jár kör­be, aminek a felszítói a Nyu­gatra került magyarok lenné­nek. Miután ez a nyilatkozat a nyugati emigráció részére előnytelen hangulatot kelt a Magyarok Világszövetsége közgyűlése előtt, próbára tesszük a Magyar Nemzet tár­gyilagosságát, kérve az ellen­­vélemény leközlését. ” A Magyar Nemzet válaszom­nak csak egy preparált válto­zatát közölte, amelyből kima­radt minden utalás, amelyben rávilágítottam Kurcz Béla el­fogult emigrációellenes állítá­saira. Ebből a preparált szövegből emelte ki a két mondatot a Népszabadság cikkírója követ­keztetéseinek látszólagos alap­jaként, így hozva ki azt, hogy nekem bajom van 10,3 millió magyarral, mert kollaboráltak a kommunistákkal. Mintha nem tudnám, mi az, hogy kol­­laborálás. Elvetette, hogy írá­somban idézőjelek között állt, hogy „egy kicsikét együttmű­ködtek a hatalommal”, tehát ezek nem az én szavaim. Gon­dos olvasással az is kiderül, hogy az „egy kicsikét” szavakkal éppen az ellenkező­jét fejezem ki, és ma is azt mondom: ne invitáljanak min­ket olyan szervezetbe, ahol azok a „kicsikét” együttműkö­dők olyan szívós küzdelmet vívnak annak érdekében, hogy tovább vezessék a Magyarok Világszövetségét. A további rész dicséretére válna egy koncepciós per ügyészének is. Vagy nem értet­te volna meg az idézett mon­datot? Nem hinném, hiszen „súlyos indulattal olvasta”. Pedig itt egy szóval sem emlí­tettem azt, hogy a határok megváltoztatását követelem (ámbár­­ irgalom atyja ne hagyj el - nem is ellenezném). Nézzük csak mégegyszer: a tő­lem idézett két­­mondat így szól: „Féltik odahaza azt a ké­nyelmet, amit kialakítottak a hazaáruló időszakban, hogy »ne sértsük a szomszéd népek érzékenységét és »Magyaror­­szágnak nincsenek területi igényei, ami azt is jelentette, hogy nem is érdekli, mi törté­nik négymillió hadifogoly ma­gyarral. Trianon kérdése ma is tabu, és sem a magyar, helye­sebben a magyarországi hír­ipar, sem a tudományos inté­zetek, sem a külügyi kormány­zat nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a trianoni, jal­tai elrendezés széthullásának konstellációjában mi lehetne a magyar feltámadás esélye és az arra való program.” Ha valóban magyarázat kell ennek a megértéséhez akkor tessék, itt van. Szeretném, ha az említett intézmények ebben a kedvezően változó helyzetben foglalkoznának azzal a kér­déssel, hogy mi lehetne a ma­gyar feltámadás esélye és az arra való program. Tetszik érteni? Ők, otthon, Magyarországon, a hivatottak, az illetékesek, a sajtó is, Lázár István úr is, foglalkozzanak a kérdéssel, mit lehetne tenni, hogy a határokon túli magya­rok m­ost már zuhanó pusztu­lása megállítható legyen. Hogy lehet ebből kiolvasni háborús tervet, holocaustot, túszul föl­kínálást és egyéb borzalma­kat? Mi célt szolgál ez a riada­lomkeltés? Ne itt nálunk keresse a fele­lősséget, ahol negyven éve fog­lalkozunk a Trianon-kérdés­­sel, a kisebbségi problémák­kal, ahol eredményesen vittük bele az itteni politikai köztu­datba a magyar kisebbség kér­dését. Jómagam e tárgyban egy kötetre való tanulmány mellett számos memorandum, tájékoztató füzet, levél meg­szerkesztésével járultam hozzá ahhoz az emigrációs diplomá­ciai tevékenységhez, amelynek a megismerésétől oly makacsul tartózkodnak Magyarországon azok, akik oly híven őrzik a pártállamtól kialakított emig­rációképet. Amit Lázár úr írt rólam és az emigrációról, azt én „súlyos indulat nélkül” olvastam, de szomorúan, hogy Budapesten még mindig csak ilyen fogad­tatásban van részünk. Csapó Endre a Magyar Élet főszerkesztője (Ausztrália) FIDESZ A FIKSZNEK Az abortuszról vagy a képviseleti demokráciáról vitázunk? A közelmúltban a FIKSZ újabb „kérdéseket” szegezett a Fi­desznek. Úgy látszik, hogy kétszeri kifejtésből sem értették meg, vagy nem akarták megérteni a Fidesz abortuszkoncepciójának lé­nyegét: alapesetben a nő teljes döntési szabadsága bizonyos eljá­rási szabályokkal, amelyek közül a leglényegesebb egy személyes tanácsadáson való megjelenés, és egy bizonyos várakozási (gon­dolkodási) idő eltelte. Jeleztem, hogy erre a javaslat­ra az Alkotmánybíróság határo­zata vezetett minket, amely kije­lölte egy leendő törvény sarok­pontjait. A magzati élet védel­mének állami kötelessége új fi­lozófiai, jogfilozófiai alapot je­lent a következő szabályozás­hoz. Ezen kell megtalálni azt a modus vivendit, amely a terhes nő döntési jogát semmiben nem csorbítja, mégis valahogy kifeje­zi az állam azon törekvését, hogy a magzati életet védelemre méltónak tartja. A Fidesz javas­lata nem szigorítás, csak más el­járási rend meghatározása. Ez lehet persze hosszabb, de az el­járási korlátok fejében az érin­tettek döntését nem bírálhatja felül semmiféle „engedélyező” szerv vagy bizottság. A tizenhárom kérdés, amelye­ket az egyesület tisztelt képvise­lője feltett, részben önmagáért beszél, részben válaszra vár. Né­hány konkrét kérdésre szeretnék reagálni, elsősorban olyanokra, amelyeket az előző cikkemben még nem érintettem. Bár meg­jegyzem, hogy a FIKSZ olyan részletkérdéseket kér számon a Fidesz-koncepció rövid ismerte­tése kapcsán, amelyek egy ki­dolgozott törvényj­avaslat részei kell, hogy legyenek. A nőgyógyászati szakrendelé­sen való megjelenéshez nem kell háziorvosi beutaló. A nőgyó­gyász azonban elsősorban orvosi kérdéseket vizsgál, és adott eset­ben megállapítja a terhesség té­nyét. Ekkor lép be a személyes tanácsadás, mint egy olyan fó­rum, ahol az abortuszt kérő nő­nek - helyzetének megfelelően - próbálnak segítséget, tanácsot, és ha szükséges, válaszokat ad­ni. Elmondani neki, hogy mit te­het, és annak milyen következ­ményei lehetnek. Messze többről és másról van itt szó, mint amit egy „sima” nőgyógyászati szak­­rendelésen meg lehet beszélni. Az abortuszt kérő nő méltó­ságát ezen eljárás alatt nem ér­heti csorba. Akit bármilyen módon megaláztak, emberi jo­gait megsértették, természete­sen panasszal fordulhat a ta­nácsadó felettes szakmai szer­véhez, súlyosabb esetben bíró­sághoz. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a tanácsadó semmiféle döntést nem hoz, amely a nő jogait érintené, mindössze kiad egy igazolást a megjelenésről. A várakozási idő nem „bünte­tés”. Célja, hogy az érintettek le­hetőleg ne hozzanak elhamarko­dott döntést. Extrém esetekben nem a főszabály érvényesül: életveszély, bűncselekmény vagy egészségkárosodás esetén,­­ amit szakorvos vagy rendőrség állapít meg - természetesen nem kell tanácsadáson részt venni és vá­rakozási időn átesni. Szerintünk az orvos hasonló eljárás alapján tagadhatja meg a műtét elvégzését, mint például a sorkatonai szolgálatra kötelezett fiatal a fegyveres katonai szol­gálatot. Ilyenkor ugyanis egy il­letékes fórum előtt előzetesen vállalnia kell azt az elvi, vallási, morális, orvosi (stb.) meggyőző­dését, amely e döntésére vezette. Koncepciónk szerint az abor­tuszért valamilyen összeget fi­zetni kell. Ennek hiánya azon­ban nem feltétlenül akadálya az abortusz elvégzésének. Jogsza­bálytervezetben ki lehet dolgoz­ni például a részletfizetés szabá­lyait. Javasoljuk, hogy az árat differenciáltan állapítsák meg: egyrészt szociális alapon, más­részt az ismételt abortuszt kérők fizessenek magasabb árat. Ösz­tönözni nem az abortuszra kell a társadalmat, hanem annak elke­rülésére. Ezzel talán a FIKSZ is egyetért. A többi kérdés valójában nem kérdés, hanem feltételezéseken alapuló hamis következtetés - ezekre a szűkös terjedelemre te­kintettel nem szükséges, hogy válaszoljak. Ezen pontok szín­vonala amúgy is a feltevőt minő­síti, aki a maga véleményét vagy vádját már bebújtatta a kérdőjel elé. Az általunk kifejtett elvi állás­ponté nem valamiféle új magyar spanyolviasz. Az abortusz körül folyó viták közepette mindenfelé napirendre kerül egy új elveken nyugvó szabályozás kérdése. Az olasz, a francia és a holland abortusztörvények után a nem­régiben elfogadott német szabá­lyozás mind ugyanez irányba mutatnak. Legutóbb az amerikai Legfelsőbb Bíróság e tárgyú dön­tése szögezte le: „A nő végső döntésének joga forog kockán, és nem az, hogy ezt a döntést min­den mástól elszigetelten hozza meg. Az államoknak jogukban áll olyan törvényeket alkotni, amelyek ésszerű kereteket bizto­sítanak a nő súlyos és visszafor­díthatatlan döntéséhez.” Furcsa, hogy a polgári demok­ráciákban egyre inkább elfogad­ható kompromisszum elvi kere­tei meghaladják a FIKSZ tűrő­képességét. Furcsa az is, hogy vi­tában állandóan jogi kérdésekbe bonyolódunk, miközben sokan nem vesznek tudomást a legele­mibb jogi és alkotmányos elvek­ről, valamint arról a döntésről, amelyben az Alkotmánybíróság kimondja, hogy a jelenlegi abor­tuszrendelet alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság határoza­táról azonban nem dönthet nép­szavazás, és senki nem kénysze­rítheti a testületet határozatának visszavonására vagy akár meg­változtatására. Ezért értelmetlen a FIKSZ erre irányuló követelé­se és aláírásgyűjtése. Lehet, hogy még mindig nem vitágos a tisztelt olvasó előtt, mi­ért a FIKSZ nagy harciassága. Miért feküdte meg gyomrukat a Fidesz koncepciója? Az ag­resszív, provokatív indulat oka talán nem is annyira az abor­tuszkoncepcióban keresendő, mint inkább abban a politikai ideológiában, amely megkérdő­jelezi a képviseleti demokrácia alapjait, értékeit. Ez az a bizo­nyos „plusz”, amit a FIKSZ Egyesület cikkírója még oda­biggyesztett az opusz végére. Ebből egyértelműen kiderül: a FIKSZ nem fogadja el a parla­mentáris demokráciát, helyette inkább valamilyen homályos közvetlen néprészvételt szeretne érvényesíteni. A Fidesz ezzel szemben a polgári demokrácia értékeit magáénak valló parla­menti párt. Ez olyan nagy kü­lönbség, ami magyarázatot ad­hat az indulat hevességére, és ar­ra a logikai salto mortalera, amelynek alapján a Fideszt a végrehajtó hatalom részeseként kezelik, amelynek alapján a „hat pártállamra” utaló kitétel laza kézmozdulatával mosnak egybe ellenzéki és kormánypár­tokat (akár a kereszténydemok­ratákat és szocialistákat), és amelynek alapján az Országgyű­lést, Alkotmánybíróságot és az egész magyar parlamentariz­must igyekeznek lejáratni. Eh­hez azonban nem az abortusz új­raszabályozása kapcsán kavart vitát kell felhasználni. Egyene­sebb a nyílt beszéd. Tisztelt ol­vasó! Tessék választani! Dr. Nagy Gábor a Fidesz Országos Választmányának tagja A harmadik lehetőség Abortuszügyben két irányzat küzd egymással a sajtóban: egyik az úgynevezett magzatvé­dőké, akik szerint az állam ille­tékes megszabni a születendő gyermek sorsát, a másik irány­zat - nevezzük feministának - a nő önrendelkezési jogát szegezi szembe ezzel. Úgymond, az egyik legfontosabb döntés az életünkben, hogy legyen-e gye­rekünk. Én ezzel a kijelentéssel egyet­értek. Csakhogy egészen furcsa módon szokás elfelejtkezni ar­ról, hogy ez mindkét nemre igaz. Minden ember egyik leg­fontosabb önrendelkezési joga­­ alkotmányos emberi joga hogy szabadon dönthessen ab­ban a kérdésben, legyen-e gyer­meke. Természetesen van a két nem között különbség. A nő szüli és szoptatja a csecsemőt. Erre az időszakra az alkotmány is kü­lönleges védelmet biztosít a nő­nek, e kímélet indokoltságát épeszű ember nem vitatja. Más tekintetben azonban fér­fi és nő között nem tesz különb­séget az alkotmány­­ szerencsé­re. Annál inkább az ennek fittyet hányó törvénykezés. A férfinak - a hatályos törvények szerint - semmi beleszólása sincs abba, hogy legyen-e gyer­meke vagy sem. Ha például egy férfi huszonöt éves korában el­válik, van két gyermeke, de többet nem akar, mert tisztes­séges felnevelésükre már sem lelkileg, sem anyagilag nem ké­pes (vagy a másik, aki harminc­éves kora előtt nem tud nősül­ni), egy dolgot tehet: visszavo­nul a szexuális élettől. Megfele­lő férfi-fogamzásgátló ugyanis még, sajnos, nincs. A női fogamzásgátlásban vi­szont a változás forradalmi volt a néhány évtizeddel ezelőttihez képest, amikor a jelenlegi tör­vénykezési szellem még úgy­­ahogy indokolható volt. Ma egy nő - tipikusan - akkor esik te­herbe, amikor akar. Ennek az egyoldalú döntésnek a másik félre csupán az anyagi kihatása több százezer forint. A felold­hatatlan lelki teher, az utált gyerekhez való viszony ennél sokkal szörnyűbb - ilyen érzés­nek nem szabadna előfordulnia a világban. Igen, beszéljünk végre a gye­rekről is A gyereknek az az életfeltétele, hogy akarják, sze­ressék. A magzatnak mindkét tábor jogokat és érdekeket tu­lajdonít. Véleményem szerint egyetlen jog illeti meg a magza­tot: a tisztességes életre való esély joga. Túl kevés esélye le­het a jó életre nemcsak önmaga vagy az anya betegsége esetén, nemcsak, ha a fogamzás nemi erőszak következménye, hanem legjellemzőbben és legáltaláno­sabban akkor, ha nem akarják őt a szülei. Apropó, nemi erőszak. A leg­szigorúbb magzatvédők is en­gedélyezik ilyenkor az abor­tuszt, vagyis az erőszakot rosszabbnak tartják a gyilkos­ságnál is. Miért ez a szigorú megítélés? Ennek történelmi oka van: ne lehessen a nőnek olyantól gyermeke, akitől nem akarja. Tudjuk, súlyos évek várnak az erőszakolóra. És fordított esetben milyen büntetés jár? A kérdés költői. Megengedném, hogy a nő to­vábbra is szülhessen magának gyereket, csak magának, apa nélkül, spermabankszerűen. Az ilyen nemkívánatos esetek szá­mát nem büntetéssel, hanem propagandával kell csökkente­ni, bár tizedére csökkenne ak­kor is, ha nem jár gyermektar­tás. Normális esetben viszont a két szülő egyetértése kelljen. A férfitől azonban, ha nem járul hozzá a szüléshez, megállapí­tott fájdalomdíj járna az abor­tuszra menő nőnek, mert nem igazság, hogy egy kapcsolat minden kockázatát a nő vi­selje. Jogilag mindez persze tovább finomítható, bár sajnos egyelő­re mindez csak elképzelés. Uno­káink hitetlenkedő fejcsóválás­­sal olvassák majd, hogy a har­madik évezred hajnalán mindez még nem így volt. Bóta Károly (Budapest)

Next