Népszabadság, 1992. november (50. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-27 / 280. szám

10 C­saknem háromévi távollét után került vissza ismét a város felett magasodó Kő­hegy egyik sziklaormára a ta­tabányai - bánhidai­­ Turul­madár. A város születésének 45. évfordulója tiszteletére szervezett rendezvénysorozat utolsó felvonásaként avatják fel vasárnap délelőtt. Keresve sem találhatnánk még egy olyan műalkotást szer­te e hazában, amelynek már a puszta létét is annyi mítosz és mendemonda övezi, mint e ma­dárét. E jelképmadár madárjel­képpé is átlényegült bizonyos történelmi időszakokban; így került többek között a Trianon utáni irredenta eszmék vallói­nak zászlajára. „Európának hirdesse” Függetlenül a mítoszoktól, a madár elválaszthatatlan Bán­­hida, majd később Tatabánya nevétől. Hiszen minősíthették az elmúlt 45 év alatt bármi­képp e várost, a Kőhegyről fölé magasodó madár - miként Esz­tergommal a bazilika kilométe­rekről előtűnő sziluettje­­ összeforrott vele. Olyannyira, hogy a politikai szélsőségektől magát távol tartó rendszervál­tás utáni helyi hatalom a tele­pülés címerállatává emelte a csaknem százéves Turult, mint műalkotást. A történelmi emlékezet Jókai Mórnak tulajdonítja azt a kor egyik legnagyobb festőművé­sze, Feszty Árpád felkarolta öt­letét, hogy a honfoglalás ezre­dik évfordulójának fényét töb­bek között turulszobrok állítá­sával is emelni kell. A helyi ha­gyomány szerint viszont Kisfa­ludy Mihály környei aljegyző volt az, aki előbb egy újság­cikkben, majd Komárom vár­megye közgyűlésén is felvetette az emlékműállítás gondolatát. Az 1895. december 12-én meg­tartott ülésükön a megyei nobi­­litások egyhangúlag áldásukat adták arra a határozatra, amely a kezdeményezés elindí­tását így indokolta: „...Tekintettel arra, miszerint a monda szerint a magyar se­regeket a haza földjére ütközet­ről ütközetre a koronás Turul­madár vezette, és mivel a törté­nelmi hagyományok szerint el­ső fejedelmünk, Árpád egyik diadalmas csatáját Szvatopluk ellen a megye területén fekvő Bánhidánál vívta meg, az ezen község mellett elvonuló hegy­lánc egyik kimagasló szikla­csúcsára egy érczből készült óriási Turul-madarat ábrázoló szobrot helyez, úgy képzelve, mintha a Turul rászállott volna a sziklára és kiterjesztett szár­nyakkal állna ott, fejét a völgy felé nyújtva..., amely a legal­kalmasabb lesz arra, hogy egy világforgalmi vasút mentén lé­tesítvén, ezeréves múltunk di­csőségét úgyszólván egész Eu­rópának fennen hirdesse...” De bármilyen lelkesnek lát­szott is az említett első honfiúi fölbuzdulás, a megvalósítás számtalan akadályba ütközött. Az Országgyűlés Bánhidát nem vette fel azon települések sorá­ba­­ Munkács, Brassó, Zimony, Pusztaszer, Nyitra, Pannonhal­ma és Dévény ahol millenni­umi emlékművet kívántak állí­tani. Az ünnepségeket előkészí­tő országos emlékbizottság sem adott támogatást e célra. Nem volt hát véletlen, hogy 1896 februárjában a főispán adako­zásra szólította fel a várme­gyeieket. Hiába azonban a fo­hász, a környéken élők alig mutattak hajlandóságot­­, de azért pártolók is akadtak. Gróf Galántai Esterházy Miklós - Bánhidának és környékénél m­ura - ellenszolgáltatás nélkül ajánlotta fel a szoborállításhoz szükséges kőhegyi területet, sőt 500 forinttal is „megfejelte” gesztusát. Az akkor már műkö­dő Magyar Állami Kőszénbá­nya Rt. háromezer, Feszty Ár­pád ezer forintot áldozott e cél­ra. A megyegyűlés Donáth Gyu­la fővárosi szobrászt kérte fel - az egyes források szerint erede­tileg több mint 15 tonnát nyo­mó, 22 méter fesztávolságú - turulmadár elkészítésére. A Zellerin Rt. közreműködésével alig egy év múltán elkészült a mű. Mivel e kezdeményezést az állam nem karolta fel, a szob­rot csak 1907. október 9-én, Árpád halálának 1000. évfor­dulóján avatták fel. Az enyészet évei A történelem, s persze az idő­járás viharai ezen alkotást sem kímélték. A korabeli források szerint hol itt, hol ott csonkí­tották meg a tolvajok vagy ép­pen a fegyverek. A második vi­lágháborús sérüléseket úgy­­ahogy befoltozták, de új rend­szer „irredenta jelkép” volta miatt ügyet sem vetett a kar­bantartására. Az első komo­lyabb javítást 1957-től végez­ték el a madáron, de a szocia­lista brigádok amatőr nekive­­selkedései csak további káro­kat okoztak. A nyolcvanas évek közepére a belső tartószerkezet olyannyira korrodálódott, hogy a szobor életveszélyessé vált. Előbb egy gmk-t, majd egy kft.-t bízott meg az akkori ta­nács a legsürgetőbb állagmentő lépések megtételével, de mint utólag kiderült, teljesen hiába­valóan dobták ki az erre áldo­zott több mint hétmilliót. 1990 márciusában, miután egy helyi ötvösművész kapott megbíza­tást a restaurálásra, vágták szét és emelték le a helyéről a madarat. A szakértők által ak­koriban készített, hevenyészett költségvetések alapján leg­alább negyvenmillióra becsül­ték a visszaállítás költségeit. A szobor visszaszáll­ ­ Azt minden városlakó tud­ta, hogy az egyik helyben élő rajztanárra bízott madarat barbár módon szétdarabolták és elszállították, azt azonban csak mint helyhatósági válasz­tások nyomán megalakult köz­gyűlés tagja és a frissiben felál­lított Turul Emlékmű Bizottság vezetője láttam, hogy valójá­ban milyen sorsra jutott - em­lékszik vissza még ma is indu­latosan dr. Csőke Sándor kép­viselő, az említett bizottságból alakult Tatabányai (Bánhidai) Turul Alapítvány ügyvezető titkára. A kuratóriumi titkár felidézi a helyre- és visszaállítás egyes stációit. Szavaiból kiderül: ma is főbenjáró bűnnek tartja azoknak a millióknak az elher­dálását, amelyek a korábbi vá­rosi vezetés dilettantizmusából és néhány személy valószínű­síthető összejátszásából adód­hatott. Jogászként sietve meg­jegyzi, hogy az e tárgyban kért ügyészségi célvizsgálat nem ál­lapított meg senki részéről bű­nös mulasztást. - Jómagam úgy éreztem, hogy teljesítettem azt a válla­lást, amelyet a szervezőmunka megkezdésekor tettem. A Tu­rul-szobor a város, a kurató­rium tagjainak, a rekonstruk­ciót végző művészcsalád, Ma­darassy Valter és fiai, a kivite­lezést végző Idea Ferr Kft. munkásainak köszönhetően, is­mét ott áll a hegyen. Akadozó adakozás A Turul Alapítvány kurató­riuma - a hajdani elődök pél­dájára - szintén közadakozás­ból kívánta helyreállíttatni a madarat, ám az eddig elköltött több mint húszmillióból csak 500 ezer forint származott a helyi lakosoktól és vállalkozók­tól. A költségek kétharmadát az önkormányzat állta. Attól az október elsejei kora reggeltől kezdve, amikor a több részből álló madártestet meghozták a kamionok, valóságos zarán­dokhellyé vált a Kőhegy. A kuratóriumi titkár által említett tatabányai „rajzta­nár”, Nausch Géza ötvösmű­vész neve,a madár legutóbbi egy évtizedes történetével elvá­laszthatatlanul összeforrt. A nyolcvanas évek végén ő kapott a tanácstól megbízást a re­konstrukcióra, de a korábbiak helyébe lépő képviselők azt megvonták tőle. - Tudja, mit tettek a Turul­lal? - villan meg a szeme a csonthideg műhely madárma­kettek tarkította állványai kö­zött. - Húszmillióból sikerült létrehozniuk ugyanazt az álla­potot, amely már a lebontás előtt is létezett, és már akkor is szégyenletes volt! A hatalmas nekibuzdulás eredményeként most ott virít egy sasra - hiszen egy sasról mintázta anno a mű­vész - még véletlenül sem ha­sonlító, inkább egy meg­roggyant tyúkgalambra emlé­keztető madárszörny a város felett. Egy olyan valami, ami­nek már semmi köze az eredeti­hez, amit nyugodtan kihúzha­tunk a műemlékek listájáról. Az életemet, a szakmai tisztes­ségemet tettem fel az ügyre an­nak idején. Nem akarok meg­bántani senkit, de abban bizo­nyos vagyok, hogy nem zárult még le a „Turul-dosszié”, Kovács Béla Vasárnap délelőtt avatják SZANDELSZKY BÉLA FELVÉTELE III. Béla magyar király kró­nikaírója, a francia származású P. Magister, akit Anonymus­­nak, azaz Névtelennek monda­nak, azt állítja királyi famí­liánk eredetmondáját előadván, hogy Árpád apjának, Álmosnak anyját, Emesét egy madár ter­mékenyítette meg álmában, eb­ből a nászból Emese fiat szült. A madár rendszertani hova­tartozása sok fejtörésre adott azóta okot. A modern tudo­mány álláspontja nem egységes még ma sem. Abban azonban mindenki megegyezik, hogy a turulmadár sólyom, héja vagy más - a lovas vadászatban használt - ragadozó lehetett. A szóban forgó eset egy másik, XIII. századi krónikaíró, törté­netesen Kézai Simon állítása szerint Szkítiában történt. Szkítia a Fekete-tengertől északra terült el, a Kárpátok övezte magyar zónára bevonuló Árpádnak - a krónika szerint - át kellett jönnie a havasokon. Már a tatárjárás előtt és után készült krónikákban olvasható, hogy Árpád ezzel vált honfog­lalóvá, utódainak, az Árpád­házi királyoknak sora (így a modern tudomány!) ennek az eredetmondának magyarázata szerint a turulmadártól szárma­zik. Ha egy família őse vala­mely állat, akkor az csak totemállat lehet. A totem hite annak feltételezése, hogy egy család őse a környező termé­szetből való, noha abból ember módjára emelkedett ki, mégis elidegeníthetetlen része. Közke­letű ismereteink szerint az északnyugat-amerikai partvi­dék indián őslakói még ma is faragott fenyőoszlopokon pre­zentálják családjuk (nemzetsé­gük) leszármazási rendjét. Há­zaik előtt felállított szálfákon domborművű faragások látha­tók. Ezek mind állatalakok, mindegyik szülője - a magyará­zat szerint - az alatta levőnek. Az árbocnyi méretű gerenda csúcsán rendszerint egy madár tollászkodik. Itt mindenki arra büszke, hogy ettől a madártól való. így gondolkodtak valamikor Szibériában is az elmúlt há­rom-négy évezred során, egé­szen a modern időkig tetem­ősöket tiszteltek a vadász, ha­lász népek. Sas, fajdkakas, har­kály, fülesbagoly, daru, medve, vidra, szarvas, mókus, hal nem­zetségek népesítették be az Ob folyó vízgyűjtő területét a XVII. században. Az ott élő obi-ugorok a magyarok legkö­zelebbi nyelvrokonai. Hasonló képzetek motiválták a szibériai erdők és mocsarak alatt húzódó roppant legelőte­rületeken élő pásztornépek gon­dolkodását. Itt ugyan jelentős életformaváltás következett be, hiszen az elmúlt háromnégyezer év során megismerték a lovat és az egykori rénvadászok pászto­rok lettek. Több mint kétezer éve szokás volt a főnök tetemeit olyan gerendákból ácsolt sír­kamrába rejteni, ahova kedvenc paripáját is elhelyezték. A lovat filcből készített pokróccal terí­tették le. A takaró gazdagon dí­szített, különféle állatjelenetek láthatók a minták sorában. Van olyan kétezer éves mongóliai ló­pokróc is, amelynek díszítő áb­rái között futó szarvast látha­tunk. Az agancsos hátán madár kapaszkodik lábával és csőré­vel, miközben megtermékenyíti a szarvasünőt. Egy burját monda szerint az égből - saskeselyű alakjában - sámán szállt a földre, de senki sem értette, mit beszél. Ekkor a saskeselyű megejtett egy nőt, aki neki fiút szült. A fiú sámán (magyarul mondhatni táltos) lett. Aligha kell azonban azt gon­dolni, hogy ilyen kalandok csak Szibériában eshetnek meg szépasszonyokkal. A görög mi­tológiában is előfordul, hogy Zeusz, a főisten sas alakjában jelenik meg, így ejti meg kivá­lasztott szerelmét. A madár olykor nappá változik, azaz a főisten világunk központjában ragyog (mint sok más mai cí­merben, olyik helyen napko­rongként, esetleg kiterjesztett szárnyú sas alakjában). Ami a magyarokat illeti, a madárőstől származás mond.­ A TURUL fát a középkori szájhagyomány bizonyosan fenntartotta. Leg­inkább az uralkodó törzs, majd királyi család eredetével kap­csolatban. Az Árpád-ház címe­rállata m­adár volt, talán vadá­szsólyom, mondhatni: turul. Más - keleti eredetű - középko­ri arisztokrata famíliák címe­rábrázolásain is rendszerint valamilyen állatalakot látha­tunk, ellentétben a nyugatról érkezett bevándorlókkal, akik­nek címerein elvont (geometri­kus vagy növényi) ornamensek láthatók. Ezek a keresztény kö­zépkor hagyományai voltak, és jóllehet a totemősökkel kapcso­latos történeteket már aligha hitte el bárki is, ám a jelképek­hez még a tudós papok, a feu­dális rend fenntartói, a közép­kori jogászok is határozottan ragaszkodtak. Ezzel egyszersmind konzer­válták az eredetmondát. A vele kapcsolatos hagyományok ápo­lásától még a reneszánsz huma­nistái sem idegenkedtek, noha a divat követelményei szerint inkább az ókori kapcsolatokat illett felmutatniuk (ha ilyenek nem is léteztek!). A keresztény középkor, az antikvitás értéke­inek felélesztési kísérletei kö­vetkezésképpen aligha tudták a feledés jótékony homályával el­tüntetni a totemállatok egykori létezésének barbár hitét. Végül is a modern történettu­dománynak jutott az a feladat, hogy a XVIII. század vége óta, tehát kezdetben a felvilágoso­dás szellemétől áthatva meg­mozgassa a korábbi századok során egymásra ülepedett diva­tok és hagyományok sajátosan elegyedett rétegeit. A múlt szá­zad nemzeti eszmeáramlatai­nak elkötelezettjei sok mindent kitakarítottak a múltból. Ezen­közben meglehetősen sokat is tévedtek, főként a múlt szabá­lyait, az aránymértékeket ille­tően. Az új, tudományos ered­mények a magyarok múltját más megvilágításban mutatták be, s ezek a tudománynépsze­rűsítés, a művészetek, az isko­lák jóvoltából soha korábban nem ismert társadalmi ér­vénnyel terjedtek szét. Ezzel együtt alaposan megváltozott a szájhagyomány is. A turulmon­da ugyanis valamikor a közép­kor folyamán bizonyosan ki­halt a kollektív emlékezetből és csak a tudomány ápolta emlé­két. Most, évszázadok múltán a tudománynépszerűsítésnek kö­szönhetően újra éledt a folklór­műveltségben. A Habsburg-ház uralma idején azonban képte­lenség lett volna ezt a hagyo­mányt a királyi ház eredetmon­dájaként ápolni az emberek emlékezetében. Bár a Ferenc József-hídon látható a fából vaskarika, a turulmadár! Egyébként jól értesült pestiek azt is tudni vélik, hogy a híd madara hamarosan a Dunába kívánkozó életunt férfiak holt­biztos támpontja lett. Emese nászának jelképe immár nem az élet keletkezését igazolja, hanem a reményvesztett végét. A romantikus történelemkul­tusz azonban megtalálta a meg­oldást. A turul jelképe lett a magyarság fennmaradásának. A turulábrázolás önérzetet sugár­zó bizonyítéknak tűnt sokak szemében abban a korban, ami­kor a társadalom különféle cso­portjai és rétegei egymástól meglehetősen eltérő értékek szerint orientálódtak. A turul jelképe romantikus érték lett századunkban. Sajnos, a század sok ilyen romantikus értéket mutatott fel Európában, és csaknem mindenütt iszonyú árat fizettünk ezért a gesztusért. Ezek a jelképek mindenütt egy-egy társadalmi berendez­kedést voltak hivatva igazolni. Azt szuggerálták, hogy az egész nemzet ennek a jelkép­nek az összetartó erejétől át­hatva alkot egységet. Elég arra gondolni, hogy a német sas ju­tott erre a sorsra Hitler, Ro­­senberg és Goebbels doktor pártjának jóvoltából. Vagy ar­ra, hogy a sarló és kalapács a pártállami birodalom jelképe lett a néhány generációval ko­rábban még a munkásokat és a parasztokat szimbolizáló pro­letármozgalom érdekeit feled­ni tudó apparatcsikok jóvoltá­ból. Hatvanmillió ember pusz­tult el ezeknek a jelképeknek a hamis tündöklése miatt. Vagy a Duce gyermeket szoptató farkasfigurája, mely a fasiszta vesszőnyalábba kötözött bal­tával egy rezsim apológiáját volt hivatva szolgálni. Persze legalább Itáliában, ahol leta­gadhatatlan az etnikai folya­matosság. De vajon mit jelképez a far­kasszobor az emlőit szopó két fiúcskával minden nagyobb er­délyi városban, ahol a kondu­­kátor évtizedei alatt állították közszemlére, s úgy tűnik, még ma sem akarják a hatalom léte reményesei eltávolítani Hoffmann Tamát" NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR 1992. november 27., péntek

Next