Népszabadság, 1992. november (50. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-27 / 280. szám
10 Csaknem háromévi távollét után került vissza ismét a város felett magasodó Kőhegy egyik sziklaormára a tatabányai - bánhidai Turulmadár. A város születésének 45. évfordulója tiszteletére szervezett rendezvénysorozat utolsó felvonásaként avatják fel vasárnap délelőtt. Keresve sem találhatnánk még egy olyan műalkotást szerte e hazában, amelynek már a puszta létét is annyi mítosz és mendemonda övezi, mint e madárét. E jelképmadár madárjelképpé is átlényegült bizonyos történelmi időszakokban; így került többek között a Trianon utáni irredenta eszmék vallóinak zászlajára. „Európának hirdesse” Függetlenül a mítoszoktól, a madár elválaszthatatlan Bánhida, majd később Tatabánya nevétől. Hiszen minősíthették az elmúlt 45 év alatt bármiképp e várost, a Kőhegyről fölé magasodó madár - miként Esztergommal a bazilika kilométerekről előtűnő sziluettje összeforrott vele. Olyannyira, hogy a politikai szélsőségektől magát távol tartó rendszerváltás utáni helyi hatalom a település címerállatává emelte a csaknem százéves Turult, mint műalkotást. A történelmi emlékezet Jókai Mórnak tulajdonítja azt a kor egyik legnagyobb festőművésze, Feszty Árpád felkarolta ötletét, hogy a honfoglalás ezredik évfordulójának fényét többek között turulszobrok állításával is emelni kell. A helyi hagyomány szerint viszont Kisfaludy Mihály környei aljegyző volt az, aki előbb egy újságcikkben, majd Komárom vármegye közgyűlésén is felvetette az emlékműállítás gondolatát. Az 1895. december 12-én megtartott ülésükön a megyei nobilitások egyhangúlag áldásukat adták arra a határozatra, amely a kezdeményezés elindítását így indokolta: „...Tekintettel arra, miszerint a monda szerint a magyar seregeket a haza földjére ütközetről ütközetre a koronás Turulmadár vezette, és mivel a történelmi hagyományok szerint első fejedelmünk, Árpád egyik diadalmas csatáját Szvatopluk ellen a megye területén fekvő Bánhidánál vívta meg, az ezen község mellett elvonuló hegylánc egyik kimagasló sziklacsúcsára egy érczből készült óriási Turul-madarat ábrázoló szobrot helyez, úgy képzelve, mintha a Turul rászállott volna a sziklára és kiterjesztett szárnyakkal állna ott, fejét a völgy felé nyújtva..., amely a legalkalmasabb lesz arra, hogy egy világforgalmi vasút mentén létesítvén, ezeréves múltunk dicsőségét úgyszólván egész Európának fennen hirdesse...” De bármilyen lelkesnek látszott is az említett első honfiúi fölbuzdulás, a megvalósítás számtalan akadályba ütközött. Az Országgyűlés Bánhidát nem vette fel azon települések sorába Munkács, Brassó, Zimony, Pusztaszer, Nyitra, Pannonhalma és Dévény ahol millenniumi emlékművet kívántak állítani. Az ünnepségeket előkészítő országos emlékbizottság sem adott támogatást e célra. Nem volt hát véletlen, hogy 1896 februárjában a főispán adakozásra szólította fel a vármegyeieket. Hiába azonban a fohász, a környéken élők alig mutattak hajlandóságot, de azért pártolók is akadtak. Gróf Galántai Esterházy Miklós - Bánhidának és környékénél mura - ellenszolgáltatás nélkül ajánlotta fel a szoborállításhoz szükséges kőhegyi területet, sőt 500 forinttal is „megfejelte” gesztusát. Az akkor már működő Magyar Állami Kőszénbánya Rt. háromezer, Feszty Árpád ezer forintot áldozott e célra. A megyegyűlés Donáth Gyula fővárosi szobrászt kérte fel - az egyes források szerint eredetileg több mint 15 tonnát nyomó, 22 méter fesztávolságú - turulmadár elkészítésére. A Zellerin Rt. közreműködésével alig egy év múltán elkészült a mű. Mivel e kezdeményezést az állam nem karolta fel, a szobrot csak 1907. október 9-én, Árpád halálának 1000. évfordulóján avatták fel. Az enyészet évei A történelem, s persze az időjárás viharai ezen alkotást sem kímélték. A korabeli források szerint hol itt, hol ott csonkították meg a tolvajok vagy éppen a fegyverek. A második világháborús sérüléseket úgyahogy befoltozták, de új rendszer „irredenta jelkép” volta miatt ügyet sem vetett a karbantartására. Az első komolyabb javítást 1957-től végezték el a madáron, de a szocialista brigádok amatőr nekiveselkedései csak további károkat okoztak. A nyolcvanas évek közepére a belső tartószerkezet olyannyira korrodálódott, hogy a szobor életveszélyessé vált. Előbb egy gmk-t, majd egy kft.-t bízott meg az akkori tanács a legsürgetőbb állagmentő lépések megtételével, de mint utólag kiderült, teljesen hiábavalóan dobták ki az erre áldozott több mint hétmilliót. 1990 márciusában, miután egy helyi ötvösművész kapott megbízatást a restaurálásra, vágták szét és emelték le a helyéről a madarat. A szakértők által akkoriban készített, hevenyészett költségvetések alapján legalább negyvenmillióra becsülték a visszaállítás költségeit. A szobor visszaszáll Azt minden városlakó tudta, hogy az egyik helyben élő rajztanárra bízott madarat barbár módon szétdarabolták és elszállították, azt azonban csak mint helyhatósági választások nyomán megalakult közgyűlés tagja és a frissiben felállított Turul Emlékmű Bizottság vezetője láttam, hogy valójában milyen sorsra jutott - emlékszik vissza még ma is indulatosan dr. Csőke Sándor képviselő, az említett bizottságból alakult Tatabányai (Bánhidai) Turul Alapítvány ügyvezető titkára. A kuratóriumi titkár felidézi a helyre- és visszaállítás egyes stációit. Szavaiból kiderül: ma is főbenjáró bűnnek tartja azoknak a millióknak az elherdálását, amelyek a korábbi városi vezetés dilettantizmusából és néhány személy valószínűsíthető összejátszásából adódhatott. Jogászként sietve megjegyzi, hogy az e tárgyban kért ügyészségi célvizsgálat nem állapított meg senki részéről bűnös mulasztást. - Jómagam úgy éreztem, hogy teljesítettem azt a vállalást, amelyet a szervezőmunka megkezdésekor tettem. A Turul-szobor a város, a kuratórium tagjainak, a rekonstrukciót végző művészcsalád, Madarassy Valter és fiai, a kivitelezést végző Idea Ferr Kft. munkásainak köszönhetően, ismét ott áll a hegyen. Akadozó adakozás A Turul Alapítvány kuratóriuma - a hajdani elődök példájára - szintén közadakozásból kívánta helyreállíttatni a madarat, ám az eddig elköltött több mint húszmillióból csak 500 ezer forint származott a helyi lakosoktól és vállalkozóktól. A költségek kétharmadát az önkormányzat állta. Attól az október elsejei kora reggeltől kezdve, amikor a több részből álló madártestet meghozták a kamionok, valóságos zarándokhellyé vált a Kőhegy. A kuratóriumi titkár által említett tatabányai „rajztanár”, Nausch Géza ötvösművész neve,a madár legutóbbi egy évtizedes történetével elválaszthatatlanul összeforrt. A nyolcvanas évek végén ő kapott a tanácstól megbízást a rekonstrukcióra, de a korábbiak helyébe lépő képviselők azt megvonták tőle. - Tudja, mit tettek a Turullal? - villan meg a szeme a csonthideg műhely madármakettek tarkította állványai között. - Húszmillióból sikerült létrehozniuk ugyanazt az állapotot, amely már a lebontás előtt is létezett, és már akkor is szégyenletes volt! A hatalmas nekibuzdulás eredményeként most ott virít egy sasra - hiszen egy sasról mintázta anno a művész - még véletlenül sem hasonlító, inkább egy megroggyant tyúkgalambra emlékeztető madárszörny a város felett. Egy olyan valami, aminek már semmi köze az eredetihez, amit nyugodtan kihúzhatunk a műemlékek listájáról. Az életemet, a szakmai tisztességemet tettem fel az ügyre annak idején. Nem akarok megbántani senkit, de abban bizonyos vagyok, hogy nem zárult még le a „Turul-dosszié”, Kovács Béla Vasárnap délelőtt avatják SZANDELSZKY BÉLA FELVÉTELE III. Béla magyar király krónikaírója, a francia származású P. Magister, akit Anonymusnak, azaz Névtelennek mondanak, azt állítja királyi famíliánk eredetmondáját előadván, hogy Árpád apjának, Álmosnak anyját, Emesét egy madár termékenyítette meg álmában, ebből a nászból Emese fiat szült. A madár rendszertani hovatartozása sok fejtörésre adott azóta okot. A modern tudomány álláspontja nem egységes még ma sem. Abban azonban mindenki megegyezik, hogy a turulmadár sólyom, héja vagy más - a lovas vadászatban használt - ragadozó lehetett. A szóban forgó eset egy másik, XIII. századi krónikaíró, történetesen Kézai Simon állítása szerint Szkítiában történt. Szkítia a Fekete-tengertől északra terült el, a Kárpátok övezte magyar zónára bevonuló Árpádnak - a krónika szerint - át kellett jönnie a havasokon. Már a tatárjárás előtt és után készült krónikákban olvasható, hogy Árpád ezzel vált honfoglalóvá, utódainak, az Árpádházi királyoknak sora (így a modern tudomány!) ennek az eredetmondának magyarázata szerint a turulmadártól származik. Ha egy família őse valamely állat, akkor az csak totemállat lehet. A totem hite annak feltételezése, hogy egy család őse a környező természetből való, noha abból ember módjára emelkedett ki, mégis elidegeníthetetlen része. Közkeletű ismereteink szerint az északnyugat-amerikai partvidék indián őslakói még ma is faragott fenyőoszlopokon prezentálják családjuk (nemzetségük) leszármazási rendjét. Házaik előtt felállított szálfákon domborművű faragások láthatók. Ezek mind állatalakok, mindegyik szülője - a magyarázat szerint - az alatta levőnek. Az árbocnyi méretű gerenda csúcsán rendszerint egy madár tollászkodik. Itt mindenki arra büszke, hogy ettől a madártól való. így gondolkodtak valamikor Szibériában is az elmúlt három-négy évezred során, egészen a modern időkig tetemősöket tiszteltek a vadász, halász népek. Sas, fajdkakas, harkály, fülesbagoly, daru, medve, vidra, szarvas, mókus, hal nemzetségek népesítették be az Ob folyó vízgyűjtő területét a XVII. században. Az ott élő obi-ugorok a magyarok legközelebbi nyelvrokonai. Hasonló képzetek motiválták a szibériai erdők és mocsarak alatt húzódó roppant legelőterületeken élő pásztornépek gondolkodását. Itt ugyan jelentős életformaváltás következett be, hiszen az elmúlt háromnégyezer év során megismerték a lovat és az egykori rénvadászok pásztorok lettek. Több mint kétezer éve szokás volt a főnök tetemeit olyan gerendákból ácsolt sírkamrába rejteni, ahova kedvenc paripáját is elhelyezték. A lovat filcből készített pokróccal terítették le. A takaró gazdagon díszített, különféle állatjelenetek láthatók a minták sorában. Van olyan kétezer éves mongóliai lópokróc is, amelynek díszítő ábrái között futó szarvast láthatunk. Az agancsos hátán madár kapaszkodik lábával és csőrével, miközben megtermékenyíti a szarvasünőt. Egy burját monda szerint az égből - saskeselyű alakjában - sámán szállt a földre, de senki sem értette, mit beszél. Ekkor a saskeselyű megejtett egy nőt, aki neki fiút szült. A fiú sámán (magyarul mondhatni táltos) lett. Aligha kell azonban azt gondolni, hogy ilyen kalandok csak Szibériában eshetnek meg szépasszonyokkal. A görög mitológiában is előfordul, hogy Zeusz, a főisten sas alakjában jelenik meg, így ejti meg kiválasztott szerelmét. A madár olykor nappá változik, azaz a főisten világunk központjában ragyog (mint sok más mai címerben, olyik helyen napkorongként, esetleg kiterjesztett szárnyú sas alakjában). Ami a magyarokat illeti, a madárőstől származás mond. A TURUL fát a középkori szájhagyomány bizonyosan fenntartotta. Leginkább az uralkodó törzs, majd királyi család eredetével kapcsolatban. Az Árpád-ház címerállata madár volt, talán vadászsólyom, mondhatni: turul. Más - keleti eredetű - középkori arisztokrata famíliák címerábrázolásain is rendszerint valamilyen állatalakot láthatunk, ellentétben a nyugatról érkezett bevándorlókkal, akiknek címerein elvont (geometrikus vagy növényi) ornamensek láthatók. Ezek a keresztény középkor hagyományai voltak, és jóllehet a totemősökkel kapcsolatos történeteket már aligha hitte el bárki is, ám a jelképekhez még a tudós papok, a feudális rend fenntartói, a középkori jogászok is határozottan ragaszkodtak. Ezzel egyszersmind konzerválták az eredetmondát. A vele kapcsolatos hagyományok ápolásától még a reneszánsz humanistái sem idegenkedtek, noha a divat követelményei szerint inkább az ókori kapcsolatokat illett felmutatniuk (ha ilyenek nem is léteztek!). A keresztény középkor, az antikvitás értékeinek felélesztési kísérletei következésképpen aligha tudták a feledés jótékony homályával eltüntetni a totemállatok egykori létezésének barbár hitét. Végül is a modern történettudománynak jutott az a feladat, hogy a XVIII. század vége óta, tehát kezdetben a felvilágosodás szellemétől áthatva megmozgassa a korábbi századok során egymásra ülepedett divatok és hagyományok sajátosan elegyedett rétegeit. A múlt század nemzeti eszmeáramlatainak elkötelezettjei sok mindent kitakarítottak a múltból. Ezenközben meglehetősen sokat is tévedtek, főként a múlt szabályait, az aránymértékeket illetően. Az új, tudományos eredmények a magyarok múltját más megvilágításban mutatták be, s ezek a tudománynépszerűsítés, a művészetek, az iskolák jóvoltából soha korábban nem ismert társadalmi érvénnyel terjedtek szét. Ezzel együtt alaposan megváltozott a szájhagyomány is. A turulmonda ugyanis valamikor a középkor folyamán bizonyosan kihalt a kollektív emlékezetből és csak a tudomány ápolta emlékét. Most, évszázadok múltán a tudománynépszerűsítésnek köszönhetően újra éledt a folklórműveltségben. A Habsburg-ház uralma idején azonban képtelenség lett volna ezt a hagyományt a királyi ház eredetmondájaként ápolni az emberek emlékezetében. Bár a Ferenc József-hídon látható a fából vaskarika, a turulmadár! Egyébként jól értesült pestiek azt is tudni vélik, hogy a híd madara hamarosan a Dunába kívánkozó életunt férfiak holtbiztos támpontja lett. Emese nászának jelképe immár nem az élet keletkezését igazolja, hanem a reményvesztett végét. A romantikus történelemkultusz azonban megtalálta a megoldást. A turul jelképe lett a magyarság fennmaradásának. A turulábrázolás önérzetet sugárzó bizonyítéknak tűnt sokak szemében abban a korban, amikor a társadalom különféle csoportjai és rétegei egymástól meglehetősen eltérő értékek szerint orientálódtak. A turul jelképe romantikus érték lett századunkban. Sajnos, a század sok ilyen romantikus értéket mutatott fel Európában, és csaknem mindenütt iszonyú árat fizettünk ezért a gesztusért. Ezek a jelképek mindenütt egy-egy társadalmi berendezkedést voltak hivatva igazolni. Azt szuggerálták, hogy az egész nemzet ennek a jelképnek az összetartó erejétől áthatva alkot egységet. Elég arra gondolni, hogy a német sas jutott erre a sorsra Hitler, Rosenberg és Goebbels doktor pártjának jóvoltából. Vagy arra, hogy a sarló és kalapács a pártállami birodalom jelképe lett a néhány generációval korábban még a munkásokat és a parasztokat szimbolizáló proletármozgalom érdekeit feledni tudó apparatcsikok jóvoltából. Hatvanmillió ember pusztult el ezeknek a jelképeknek a hamis tündöklése miatt. Vagy a Duce gyermeket szoptató farkasfigurája, mely a fasiszta vesszőnyalábba kötözött baltával egy rezsim apológiáját volt hivatva szolgálni. Persze legalább Itáliában, ahol letagadhatatlan az etnikai folyamatosság. De vajon mit jelképez a farkasszobor az emlőit szopó két fiúcskával minden nagyobb erdélyi városban, ahol a kondukátor évtizedei alatt állították közszemlére, s úgy tűnik, még ma sem akarják a hatalom léte reményesei eltávolítani Hoffmann Tamát" NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR 1992. november 27., péntek