Népszabadság, 1992. december (50. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
1992. december 24., csütörtök NÉPSZABADSÁG - KARÁCSONY Karácsonyra hazamegyünk Egy keletnémet család Bonnban: „Mindig kell valaki, akit lenézhetnek” Mark Loderausch (riportalanyunk nevét, kérésére, megváltoztattuk) családjával karácsonykor hazalátogat. Nem hagyják el az országot, mégis vagy hatszáz kilométert autóznak, a „haza” ugyanis esetükben a volt NDK-t, hivatalosan az új tartományokat, még hivatalosabban a „belépőterületeket” jelenti. Mark harminckilenc éves, építőmérnök, közalkalmazott, állami beruházásokat felügyel. - Korábban megfordult a fejemben, hogy kipróbálok valamilyen vállalkozást, de aztán hamar rájöttem, hogy nincs jobb az állam adta biztonságnál, a nyugdíjas állásnál árulta el egyszer vonzódását az állami gyámkodás iránt. Feleségével, az igen szemrevaló Antoniettával és most tizenkilenc éves gimnazista fiukkal, Dieterrel négy éve hagyták el a „munkás-paraszt államot”, épp jókor még állt a Fal, s a kevesek, akik sokévi bizonytalan várakozás és zaklatás után végre áttelepülhettek a másik Németországba - lemondva keletnémet állampolgárságukról, hátrahagyva szerény javaikat - csaknem paradicsomi körülmények közé csöppentek. Mark és Antonietta hívő emberek, s amiatt lettek gyanús elemekké, hogy rendszeresen eljártak egy „ellenzéki” pap vasárnapi szemináriumaira. A renitens igehirdetőt idegklinikába dugták (ma Szászország belügyminisztere), makacsabb híveivel pedig közölték: kívül tágasabb. Vonakodva bár, de L.-ék is beadták áttelepülési kérvényüket, s három évig ültek bőröndjeiken, míg végre mehettek Isten hírével. - Valószínűleg soha nem jövünk el - mesélte Mark -, ha nem kezdik az iskolában a gyerekkel is a szekatúrát vallásosságunk miatt. Elég, ha minket hülyítenek a munkahelyen, a fiút hagyják békén. Becsületszavamra nem ártottunk senkinek, elfogadtuk a sorsunkat, a családban, a barátokkal éltünk, de ez nem volt elég. Nem tettünk naponta hűségnyilatkozatot, nem tagadtuk meg református hitünket. - Szerencsénk volt, mert akik később, a fordulat után jöttek, már nem kaptak olyan forró fogadtatást, mint mi, magyarázta a folytatást Antonietta. - Nekik már azt mondták, minek jöttök, most már odaát is épp olyan jó lesz minden, mint itt. L.-ék, a szükséges formalitások elintézése után viszonylag gyorsan rendes, államilag szubvencionált bérű - „szociális” - lakást kaptak, Mark pedig állást és olyan „átlagfizetést” (a pontos összeget máig nem árulta el, bár jó pár üveg sört és Tokajit elfogyasztottunk már), amiről korábban csak álmodni mert. Antonietta női fodrász, szorgalmas, jó természetű asszony, szintén hamar elhelyezkedett, s kettejük fizetéséből - no meg a könnyen elérhető hitelekből - szinte hónapok alatt meleg otthont varázsoltak a négyszobás bonni lakásból, drága bőr ülőgarnitúrát, színes televíziót, videót, hifiberendezést, mosogatógépet vásároltak, és, persze, autót. Kezdetben beérték egy használt Citroennel, de a Fal leomlását már egy vadonatúj dízel Ford Escort megvételével ünnepelték meg. S azonnal utazgatni kezdtek. Korábban is sokat csavarogtak Trabanttal, bejárták a fél keleti tömböt, többször voltak Magyarországon, Nyugatra azonban csak az áttelepülés után juthattak el. - Magyarországot egy ideig elkerüljük - mondja Mark, és el is magyarázza az okát: - Annyi megaláztatásban, mint Magyarországon, soha nem volt részünk. Nemcsak azért néztek le minket, NDK-polgárokat, mert pénzünk kevés és értéktelen volt, hanem azért is, mert az NDK-t is megvetették. Ráadásul a nyugatnémet turisták is éreztették velünk, hogy alsóbbrendűek vagyunk, direkt rázták a rongyot, hogy nekünk megmutassák, milyen nagymenők. Mások most pont azért járnak vissza a Balatonhoz, hogy revansot vegyenek a vélt vagy valóban elszenvedett sérelmekért, Mark viszont intelligensebb, inkább elkerül bennünket. Télen Ausztriába járnak síelni, tavasszal Hollandiában csavarogtak biciklivel, nyáron a Márvány-tengerben fürödtek, voltak Svájcban hegyet mászni, látták Párizst, Brüsszelt, Dieter Londonban töltött két hetet, hogy feljavítsa angoltudását. Egyszóval az élet, hogy leggyakrabban használt jelzőjüket idézzem, szuper, pontosabban szuuupper. Vagy tán mégsem egészen az? Legutóbb advent második hetének szombatján voltunk hivatalosak L.-ékhez, s ez nem kis szó, mert errefelé a karácsony előtti hetekben a rokonok, a legközelebbi barátok elsőbbséget élveznek. L.-ék lakása igazi adventi hangulatot árasztott. Színes gyertyácskák pislákoltak mindenütt, fenyőgallyakból, fagyöngyből készített díszek emelték a hatást. Antonietta, jó háziasszonyhoz illően, vagy nyolcféle karácsonyi aprósüteményt sütött, finom magyar Szamorodnit szopogattunk hozzá. A ház asszonya megmutatta legújabb textilképeit - lám, még a hobbira is jut ideje -, Dieter dióhéjban elmesélte a legújabb gimnazista divat, a Fantasy-játék fantasztikus izgalmait, Mark pedig invitált, másnap menjek vele autókiállításra, mert készül lecserélni a Fordot, s talán több szem többet lát. Túl a lóerőkön és az első üveg itókán, no meg Dieter elvarázsolt harcosain, mint mindig, most is elég hamar a politikánál kötöttünk ki. Német egység, menekültkérdés, a skinheadek („Hála Isten, Dieter nem politizál!”), a pártok és a „hülye politikusok”. Mark szerint az egyesítés úgy zajlott le, mint egy igazi villámháború - Blitzkrieg -, most pedig azt teszik a keleti tartományokkal, amit a mindenkori győztesek tesznek a mindenkori vesztesekkel. Nézd meg, mi lett Boleyékkal, meg a többi ellenzékivel, akik elkergették Honeckeréket, Krenzéket! Ki képviseli a keletnémet érdekeket a parlamentben? Mark begurult, s még jobban rákapcsolt, amikor azt találtam mondani költői kérdésére, hogy naná, hogy a kancellár. - Az egy tökfej! - korholt le. Antonietta, akiben még élnek a pártállami időkben beidegződött reflexek, s a bonni lakás falaiban is „poloskákat” sejt, gyorsan közbeszólt, hogy azért van, akinek sokkal jobb a dolga, mint azelőtt az NDK- ban volt. Erre Mark is bólintott, hogy igen, például, aki visszakapta államosított ingatlanját, az most márkamilliomos. Kiderült, Antonietta nem erre gondolt, mert szerinte most viszont sokan azért élnek frászban, mert félnek, hogy a régi tulaj kiebrudalja őket a lakásukból. - Akinek van munkája, annak nincs oka panaszkodni - keresett valami általánosítható pozitív igazságot Antonietta, de rögtön hozzá is tette, hogy persze a majd’ hárommillió munkanélküli kegyetlenül érezheti magát. Ezzel Mark vitatkozott, mondván, az NDK végnapjaiban egy csomó embernek gyorsan felemelték a fizetését, mert tudták, hogy a versenyben úgyis tönkremegy a gyár, így most állati magas munkanélküli segélyeket kapnak, és nem is akarnak elhelyezkedni. - Majd hülyék lesznek hajtani a segélynél kisebb fizetésért. Már éppen szedelődzködtünk, amikor feleségem bedobta a bombát. - Nem akartok visszaköltözni? Rövid szünet, majd Mark válaszolt. - Ha kicsit fiatalabbak lennénk, talán meggondolnánk. - Itt nincsenek, s alighanem már nem is lesznek barátaink, toldotta meg Antonietta, aztán megint Mark következett. - Itt az az alapszabály, hogy ha csak egy picit is, mindig több kell legyél a másiknál. Mindig kell valaki, akit lenézhetnek. Aki Keletről jött, bármit csinál, nem lehet elég jó, szép, okos, és ezt úton-útfélen éreztetik veled. - Amikor átjöttünk - példálódzott a háziasszony -, s nem volt jóformán semmink, mindenki cuki kedvesnek, segítőkésznek mutatkozott. Most, hogy már vittük valamire,, egyszerre elhidegültek. Dieter már be is jelentette, hogy ő bizony hazamegy, Drezdában akar továbbtanulni az egyetemen, itt még a lányok sem a kedvére valók. - Csak menjen, úgyis visszajön - fejezte be a témát és az estét Mark. - Ott meg őt tekintik majd „Wessienek”, betolakodó nyugatinak. Karácsonykor azért mégis kocsiba ül és „hazafurikázik” a Loderauschcsalád. Léderer Pál Három időzónát ugranak át egy menetben.) Választókerülete zömmel értelmiségi, középosztálybeli lakosságú: San Francisco-ban a Kaliforniai Állami Egyetem és Klinika környéke, tőle délre San Mateo megye tizenkilenc kisebb-nagyobb kertvárosa. Szombatonként ezeket járja (legalább évente egyszer mindegyikben illik választói gyűlést tartani), vasárnaponként a különböző egyházak, helyi szakmai testületek, egyesületek felkérésére tart előadásokat. Aki hallotta ilyen alkalmakkor, azt mondja, a választói gyűlései olyanok, mint egy jó egyetemi szeminárium. Harminc éven át tanított egyetemen (előbb Seattle-ben, aztán San Franciscóban), és képviselőként is maradt benne valami a népszerű professzorból. Tizenkét éve csinálja. Az örökös készenlét nemhogy fárasztaná, „felvillanyozza”. Szereti ezt a munkát, amely olykor már nem csak a saját egyéni történetének része. Legutóbb például Pozsonyban koszorút vitt Dubcek sírjára, s akkor eszébe jutott egy ’68-as élménye. A prágai amerikai nagykövettel együtt ruccantak át családostól a füredi Anna-bálra. A visszaúton szovjet katonai rendőrök állították meg őket, mozogtak a csapatok. Kalandos körülmények között kezdődött a politikusi pályafutása is. Megölték a képviselőjét, amikor Guayanában utánajárt az emlékezetes szektaöngyilkosságnak, amelynek kilencszáz áldozata zömmel amerikai volt. Az 1979-es pótválasztáson igencsak gyenge képességű republikánus utód futott be helyette. Tom Lantos úgy érezte, ezt nem lehet annyiban hagyni. És indult az 1980-as választáson. Ismerősei csak nevették, annyira esélytelennek tartották. Mégis, habár csak hajszálnyi többséggel, de befutott. A Reagan-földcsuszamlás évében ő volt a két demokrata párti jelölt egyike, akinek sikerült republikánus képviselőt kibuktatni. Kaliforniai stábfőnöke, Evelyn Szelényi, aki a reménytelennek tűnő kampány elején egy egzisztenciáját féltő munkatárs helyére ugrott be, azt mondja: Tom Lantosnak már akkor az volt a titka, hogy „komolyan gondolja, amit csinál”, és „ezt a választók valahogyan megérzik az emberen”. Most novemberben hetedszer választották meg, kétharmados többséggel. Egy olyan évben, amikor - ilyen-olyan botrányok nyomán nem volt jó ajánlólevél „hivatalban lévő” honatyának lenni. Tom Lantos előbb „egy kissé talán naiv, de igaz dolgot” mond: ő, akit üres zsebbel fogadott be Amerika, hálás azért, hogy a törvényhozásban szolgálhat, és valóban igyekszik apait-anyait beleadni a munkájába. De aztán - mintegy a földre szállva - hozzáteszi azt is: vele együtt csak nagyon kevesen voltak, akinek nem tudták a nyakába varrni, hogy - a T. Ház takarékfiókjának szabálytalan „megértésével” visszaélve - akár csak egyetlenegyszer is fedezetlen csekkel fizetett volna. (Amiatt itt ismert fejek hullottak.) Nincsenek „belső titkos tanácsosai”. Szeret sok véleményt meghallgatni, de mindig maga dönt. Tóm Szelényi, a hajdani iskolatárs például, aki szintén Kaliforniában él, „gyakorlatias emberként” mindig megmondja neki, mit tartana jónak, de a képviselő természetesen „azt teszi, amit a saját - egyébként kitűnő - politikusi ösztöne diktál”. Tom Lantos egyszerre látja magát idealistának és realistának: „tudom, mi az, amit meg lehet tenni egy politikai demokráciában”. Életpályája, „háttere” olyan személyes tapasztalatokhoz juttatta - mondja -, amelyek hasznosak lehetnek, „amikor Bill Clintonnal és Al Gore-ral van módom külpolitikáról beszélgetni”. Mindhárman tagjai a - párt centrumát reprezentáló - Demokrata Vezetői Tanácsnak. S Lantos a mindössze négy képviselő között volt, aki ’88-ban Gore mellett - a saját államán kívüliek közül - korteskedett. Életének nagyobbik fele Amerikához köti: 1947 augusztusában, egyetemi ösztöndíjjal jött ki. Néha mégis már-már elfelejtjük, hogy amerikai politikus, annyira szívügyének tekinti, ami Magyarországon, illetve a határainkon túli magyarsággal történik. Mi hajtja? „A magyar történelemben annyi nagyszerű ember, a magyar irodalomban annyi kincs van! Ha valaki olyan szerencsés, hogy magyarnak születik, és ezt mind megismerheti, nagyon büszke lesz rá - válaszolja. Én Magyarországot, a magyar népet, az irodalmát, a történelmét a magaménak érzem, és nagyon szeretem. Ezért próbálok tenni az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági magyarságért is.” Azonosul azzal a magyar hagyománnyal, amelyet Kossuth nevével fémjelez: „a demokratikus, nemes, emberszerető, intelligens tradícióval”. De elveti a Hitleréhez hasonló „pokoli hagyományt”. Nagyon kritikus „azokkal a magyar mozgalmakkal szemben, amelyek megint szélsőjobboldali, szupernacionalista zászlót visznek”. Szerencsés embernek érzi magát. Azzal foglalkozik, amit szívesen csinál, és „amíg csak fizikailag és szellemileg képes” folytatni kíván. „Pillanatnyilag úgy fest, hogy még hosszú ideig”. Igaz, február elsején betölti a 65. életévét, „de csak negyvenötnek érzem magam - mondja. - Nem gondolok visszavonulásra”. Úgy látszik, mégsem igazi remete. Serény Péter OuSL --------Ch --.. CCe. ...és családi jókívánságok 21 A polgári Anglia A mai Egyesült Királyságban a felső középosztály fedi leginkább a burzsoázia kategóriáját. Általában ügyvédek, a Cityben dolgozó bankárok, jómódú orvosok tartoznak ebbe az osztályba, amely az arisztokrácia, az örökölt nerpesi címek és mesés vagyonok világa alatt helyezkedik el. A felső középosztály erőteljesen kötődik a vidékhez, vagy eleve a városon kívül, nagy, sokszobás, erdőnyi kerttel körülvett házban lakik, kisebb-nagyobb londoni lakást vagy házat fenntartva, s csak a hétvégére tűnnek el a zavartalan nyugalomba. A gyorsuló világ ellenére sokan ugyanabban a házban élik le egész életüket. Könnyen tetten érhető ez a típusú polgárság költséges szenvedélyeiről: hódol a tenisznek, a krikettnek, a golfnak, a lovaspólónak; évente több vadászaton vesznek részt és télen természetesen elengedhetetlenek a sítúrák, amelyek azonban gyakran maguk is olyanok, mint egy koktélparti, az angol polgár ugyanazoknak az embereknek lép a sarkára Ausztria vagy Svájc divatos síparadicsomaiban, mint a Cityben. Ugyancsak jellemző a kikapcsolódás egyik fő formája, az egy vagy több klubban fenntartott tagság, amely vagy öröklött privilégium, vagy hosszú évek türelmével és jóindulatú, tekintélyes, a patrónusok támogatásával szerez,,hető meg. Talán e helyen érdemes kiemelni, mennyire háttérbe vannak szorítva még mindig, a XX. század vége felé közeledve a nők. Számos klub eleve kizárja a szebbik nemet, mások vendégként megtűrik. Ugyanaz a helyzet a vadásztársaságokban, ám ott még az a furcsaság is elterjedt, hogy bár a feleségeknek nemhogy „akcióban”, de még a szép környezetben sétálva sem szabad mutatkozniuk egészen addig, amíg rájuk nem kerül a sor a főzésnél, szokás szerint mindennap más feleség készíti el az ebédet. Ez a diszkrimináció semmi esetre sem lehet független a neveléstől. Bár a társadalmi mobilitás eredményeként ma már változik, a polgári családok gyermekeinek jelentős része magániskolákba jár, amelyekben nem vezették be a koedukációt. Az elszigetelés különösen érvényes a kevés, de annál tekintélyesebb bentlakásos iskolára, ahová a fiúk legkésőbb tízéves korban, lányok esetleg valamivel később kerülnek be. Ezekben az iskolákban hónapok telnek el, amíg a gyerekek a szüleikkel, nemhogy a másik nemmel találkoznak. Ha máshonnan nem, Lindsay Anderson klasszikus „If”-jéből mindannyian emlékezhetünk rá, milyen kemény megpróbáltatásoknak vannak kitéve a gyerekek a jellemformálás legkritikusabb éveiben. Sokan szenvednek, és lelkileg nehezen bírják ezeket az internátusokat, ám kétségtelen tény, hogy az ezekben szerzett bizonyítvány ugyan nem nyújt automatikus felvételit az egyetemekre, mégis az összesen hét százaléknyi magániskola ennél jóval nagyobb arányban képviselteti magát különösen Cambridgeben és Oxfordban, majd ennek folyományaként a Whitehall különböző kormányhivatalaiban. Az elit magániskolákba legkésőbb a gyerek megszületésekor tanácsos jelentkezni ! A vagyonon, a jövedelmen, a kellemes lakáskörülményeken, megbízható, stabil kocsi(ko)n, a taníttatási lehetőségeken és ebből következően a színvonal tartásán, illetve a társadalmi ranglétrán felfelé jutáson kívül a magán-egészségügyi szolgáltatások igénybevételének van prioritása a polgárság számára, amely mindennek ellenére nem boldog, mert lehetőleg felfelé, az arisztokrácia soraiba vágyik. R. Hahn Veronika