Népszabadság, 1992. december (50. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-24 / 303. szám

1992. december 24., csütörtök NÉPSZABADSÁG - KARÁCSONY K­arácsonyra hazamegyünk Egy keletnémet család Bonnban: „Mindig kell valaki, akit lenézhetnek” Mark Loderausch (riportalanyunk nevét, kérésére, megváltoztattuk) csa­ládjával karácsonykor hazalátogat. Nem hagyják el az országot, mégis vagy hatszáz kilométert autóznak, a „haza” ugyanis esetükben a volt NDK-t, hivatalosan az új tartományokat, még hivatalosabban a „belépőte­rületeket” jelenti. Mark harminckilenc éves, építőmér­nök, közalkalmazott, állami beruházá­sokat felügyel. - Korábban megfordult a fejemben, hogy kipróbálok valamilyen vállalko­zást, de aztán hamar rájöttem, hogy nincs jobb az állam adta biztonságnál, a nyugdíjas állásnál­­ árulta el egyszer vonzódását az állami gyámkodás iránt. Feleségével, az igen szemrevaló An­toniettával és most tizenkilenc éves gimnazista fiukkal, Dieterrel négy éve hagyták el a „munkás-paraszt álla­mot”, épp jókor­ még állt a Fal, s a ke­vesek, akik sokévi bizonytalan vára­kozás és zaklatás után végre áttelepül­hettek a másik Németországba - le­mondva keletnémet állampolgársá­gukról, hátrahagyva szerény javaikat - csaknem paradicsomi körülmények közé csöppentek. Mark és Antonietta hívő emberek, s amiatt lettek gyanús elemekké, hogy rendszeresen eljártak egy „ellenzéki” pap vasárnapi szemináriumaira. A re­nitens igehirdetőt idegklinikába dug­ták (ma Szászország belügyminiszte­re), makacsabb híveivel pedig közöl­ték: kívül tágasabb. Vonakodva bár, de L.-ék is beadták áttelepülési kérvényüket, s három évig ültek bőröndjeiken, míg végre mehet­tek­­ Isten hírével. - Valószínűleg soha nem jövünk el - mesélte Mark -, ha nem kezdik az is­kolában a gyerekkel is a szekatúrát vallásosságunk miatt. Elég, ha minket hülyítenek a munkahelyen, a fiút hagyják békén. Becsületszavamra nem ártottunk senkinek, elfogadtuk a sor­sunkat, a családban, a barátokkal él­tünk, de ez nem volt elég. Nem tettünk naponta hűségnyilatkozatot, nem ta­gadtuk meg református hitünket. - Szerencsénk volt, mert akik ké­sőbb, a fordulat után jöttek, már nem kaptak olyan forró fogadtatást, mint mi, magyarázta a folytatást Antoniet­ta. - Nekik már azt mondták, minek jöttök, most már odaát is épp olyan jó lesz minden, mint itt. L.-ék, a szükséges formalitások elintézése után viszonylag gyorsan rendes, államilag szubvencionált bé­rű - „szociális” - lakást kaptak, Mark pedig állást és olyan „átlagfi­zetést” (a pontos összeget máig nem árulta el, bár jó pár üveg sört és To­kajit elfogyasztottunk már), amiről korábban csak álmodni mert. Antonietta női fodrász, szorgalmas, jó természetű asszony, szintén hamar elhelyezkedett, s kettejük fizetéséből - no meg a könnyen elérhető hitelek­ből - szinte hónapok alatt meleg ott­hont varázsoltak a négyszobás bonni lakásból, drága bőr ülőgarnitúrát, színes televíziót, videót, hifiberende­zést, mosogatógépet vásároltak, és, persze, autót. Kezdetben beérték egy használt Citroennel, de a Fal leomlá­sát már egy vadonatúj dízel Ford Es­­cort megvételével ünnepelték meg. S azonnal utazgatni kezdtek. Korábban is sokat csavarogtak­­ Trabanttal­­, bejárták a fél keleti tömböt, többször voltak Magyaror­szágon, Nyugatra azonban csak az áttelepülés után juthattak el. - Magyarországot egy ideig elke­rüljük - mondja Mark, és el is ma­gyarázza az okát: - Annyi megalázta­tásban, mint Magyarországon, soha nem volt részünk. Nemcsak azért néztek le minket, NDK-polgárokat, mert pénzünk kevés és értéktelen volt, hanem azért is, mert az NDK-t is megvetették. Ráadásul a nyugatné­met turisták is éreztették velünk, hogy alsóbbrendűek vagyunk, direkt rázták a rongyot, hogy nekünk meg­mutassák, milyen nagymenők. Mások most pont azért járnak vissza a Balatonhoz, hogy revansot vegyenek a vélt vagy valóban elszen­vedett sérelmekért, Mark viszont in­telligensebb, inkább elkerül bennün­ket. Télen Ausztriába járnak síelni, tavasszal Hollandiában csavarogtak biciklivel, nyáron a Márvány-tenger­ben fürödtek, voltak Svájcban hegyet mászni, látták Párizst, Brüsszelt, Die­­ter Londonban töltött két hetet, hogy feljavítsa angoltudását. Egyszóval az élet, hogy leggyakrabban használt jelzőjüket idézzem, szuper, pontosab­ban szuuupper. Vagy tán mégsem egészen az? Legutóbb advent második hetének szombatján voltunk hivatalosak L.-ék­­hez, s ez nem kis szó, mert errefelé a karácsony előtti hetekben a rokonok, a legközelebbi barátok elsőbbséget élveznek. L.-ék lakása igazi adventi hangu­latot árasztott. Színes gyertyácskák pislákoltak mindenütt, fenyőgallyak­ból, fagyöngyből készített díszek emelték a hatást. Antonietta, jó házi­asszonyhoz illően, vagy nyolcféle ka­rácsonyi aprósüteményt sütött, finom magyar Szamorodnit szopogattunk hozzá. A ház asszonya megmutatta legújabb textilképeit - lám, még a hobbira is jut ideje -, Dieter dióhéj­ban elmesélte a legújabb gimnazista divat, a Fantasy-játék fantasztikus izgalmait, Mark pedig invitált, más­nap menjek vele autókiállításra, mert készül lecserélni a Fordot, s talán több szem többet lát. Túl a lóerőkön és az első üveg itó­­kán, no meg Dieter elvarázsolt har­cosain, mint mindig, most is elég ha­mar a politikánál kötöttünk ki. Né­met egység, menekültkérdés, a skin­­headek („Hála Isten, Dieter nem po­litizál!”), a pártok és a „hülye politi­kusok”. Mark szerint az egyesítés úgy zaj­lott le, mint egy igazi villámháború - Blitzkrieg -, most pedig azt teszik a keleti tartományokkal, amit a min­denkori győztesek tesznek a minden­kori vesztesekkel.­­ Nézd meg, mi lett Boleyékkal, meg a többi ellenzékivel, akik elkergették Honeckeréket, Krenzéket! Ki képviseli a keletnémet érdekeket a parlamentben? Mark begurult, s még jobban rá­kapcsolt, amikor azt találtam mon­dani költői kérdésére, hogy naná, hogy a kancellár. - Az egy tökfej! - korholt le. Antonietta, akiben még élnek a pártállami időkben beidegződött ref­lexek, s a bonni lakás falaiban is „poloskákat” sejt, gyorsan közbe­szólt, hogy azért van, akinek sokkal jobb a dolga, mint azelőtt az NDK- ban volt. Erre Mark is bólintott, hogy igen, például, aki visszakapta álla­mosított ingatlanját, az most márka­milliomos. Kiderült, Antonietta nem erre gondolt, mert szerinte most vi­szont sokan azért élnek frászban, mert félnek, hogy a régi tulaj kiebru­­dalja őket a lakásukból. - Akinek van munkája, annak nincs oka panaszkodni - keresett va­lami általánosítható pozitív igazsá­got Antonietta, de rögtön hozzá is tette, hogy persze a majd’ hárommil­lió munkanélküli kegyetlenül érezhe­ti magát. Ezzel Mark vitatkozott, mondván, az NDK végnapjaiban egy csomó embernek gyorsan felemelték a fizetését, mert tudták, hogy a ver­senyben úgyis tönkremegy a gyár, így most állati magas munkanélküli se­gélyeket kapnak, és nem is akarnak elhelyezkedni. - Majd hülyék lesznek hajtani a segélynél kisebb fizetésért. Már éppen szedelődzködtünk, ami­kor feleségem bedobta a bombát. - Nem akartok visszaköltözni? Rövid szünet, majd Mark válaszolt. - Ha kicsit fiatalabbak lennénk, talán meggondolnánk. - Itt nincsenek, s alighanem már nem is lesznek barátaink, toldotta meg Antonietta, aztán megint Mark következett. - Itt az az alapszabály, hogy ha csak egy picit is, mindig több kell le­gyél a másiknál. Mindig kell valaki, akit lenézhetnek. Aki Keletről jött, bármit csinál, nem lehet elég jó, szép, okos, és ezt úton-útfélen éreztetik ve­led. - Amikor átjöttünk - példálódzott a háziasszony -, s nem volt jóformán semmink, mindenki cuki kedvesnek, segítőkésznek mutatkozott. Most, hogy már vittük valamire,, egyszerre elhidegültek. Dieter már be is jelen­tette, hogy ő bizony hazamegy, Drez­dában akar továbbtanulni az egyete­men, itt még a lányok sem a kedvére valók. - Csak menjen, úgyis visszajön - fejezte be a témát és az estét Mark. - Ott meg őt tekintik majd „Wessie­­nek”, betolakodó nyugatinak. Karácsonykor azért mégis kocsiba ül és „hazafurikázik” a Loderausch­­család. Léderer Pál Három időzónát ugranak át egy me­netben.) Választókerülete zömmel értelmiségi, középosztálybeli lakos­ságú: San Francisco-ban a Kalifor­niai Állami Egyetem és Klinika kör­nyéke, tőle délre San Mateo megye tizenkilenc kisebb-nagyobb kertvá­rosa. Szombatonként ezeket járja (legalább évente egyszer mindegyik­ben illik választói gyűlést tartani), vasárnaponként a különböző egyhá­zak, helyi szakmai testületek, egye­sületek felkérésére tart előadásokat. Aki hallotta ilyen alkalmakkor, azt mondja, a választói gyűlései olya­nok, mint egy jó egyetemi szeminá­rium. Harminc éven át tanított egye­temen (előbb Seattle-ben, aztán San Franciscóban), és képviselőként is maradt benne valami a népszerű professzorból. Tizenkét éve csinálja. Az örökös készenlét nemhogy fárasztaná, „fel­villanyozza”. Szereti ezt a munkát, amely olykor már nem csak a saját egyéni történetének része. Legutóbb például Pozsonyban koszorút vitt Dubcek sírjára, s akkor eszébe jutott egy ’68-as élménye. A prágai ameri­kai nagykövettel együtt ruccantak át családostól a füredi Anna-bálra. A visszaúton szovjet katonai rend­őrök állították meg őket, mozogtak a csapatok. Kalandos körülmények között kezdődött a politikusi pályafutása is. Megölték a képviselőjét, amikor Guayanában utánajárt az emlékeze­tes szektaöngyilkosságnak, amely­nek kilencszáz áldozata zömmel amerikai volt. Az 1979-es pótválasz­táson igencsak gyenge képességű re­publikánus utód futott be helyette. Tom Lantos úgy érezte, ezt nem le­het annyiban hagyni. És indult az 1980-as választáson. Ismerősei csak nevették, annyira esélytelennek tartották. Mégis, ha­bár csak hajszálnyi többséggel, de befutott. A Reagan-földcsuszamlás évében ő volt a két demokrata párti jelölt egyike, akinek sikerült repub­likánus képviselőt kibuktatni. Kali­forniai stábfőnöke, Evelyn Szelényi, aki a reménytelennek tűnő kampány elején egy egzisztenciáját féltő mun­katárs helyére ugrott be, azt mond­ja: Tom Lantosnak már akkor az volt a titka, hogy „komolyan gon­dolja, amit csinál”, és „ezt a válasz­tók valahogyan megérzik az embe­ren”. Most novemberben hetedszer vá­lasztották meg, kétharmados több­séggel. Egy olyan évben, amikor - ilyen-olyan botrányok nyomán­­ nem volt jó ajánlólevél „hivatalban lévő” honatyának lenni. Tom Lantos előbb „egy kissé talán naiv, de igaz dolgot” mond: ő, akit üres zsebbel fogadott be Amerika, hálás azért, hogy a törvényhozásban szolgálhat, és valóban igyekszik apait-anyait beleadni a munkájába. De aztán - mintegy a földre szállva - hozzáteszi azt is: vele együtt csak nagyon keve­sen voltak, akinek nem tudták a nyakába varrni, hogy - a T. Ház ta­karékfiókjának szabálytalan „meg­értésével” visszaélve - akár csak egyetlenegyszer is fedezetlen csekkel fizetett volna. (Amiatt itt ismert fe­jek hullottak.) Nincsenek „belső titkos tanácso­sai”. Szeret sok véleményt meghall­gatni, de mindig maga dönt. Tóm Szelényi, a hajdani iskolatárs példá­ul, aki szintén Kaliforniában él, „gyakorlatias emberként” mindig megmondja neki, mit tartana jónak, de a képviselő természetesen „azt teszi, amit a saját - egyébként kitű­nő - politikusi ösztöne diktál”. Tom Lantos egyszerre látja magát idealistának és realistának: „tudom, mi az, amit meg lehet tenni egy poli­tikai demokráciában”. Életpályája, „háttere” olyan személyes tapaszta­latokhoz juttatta - mondja -, ame­lyek hasznosak lehetnek, „amikor Bill Clintonnal és Al Gore-ral van módom külpolitikáról beszélgetni”. Mindhárman tagjai a - párt centru­mát reprezentáló - Demokrata Veze­tői Tanácsnak. S Lantos a mind­össze négy képviselő között volt, aki ’88-ban Gore mellett - a saját álla­mán kívüliek közül - korteskedett. Életének nagyobbik fele Ameriká­hoz köti: 1947 augusztusában, egye­temi ösztöndíjjal jött ki. Néha mégis már-már elfelejtjük, hogy amerikai politikus, annyira szívügyének te­kinti, ami Magyarországon, illetve a határainkon túli magyarsággal tör­ténik. Mi hajtja? „A magyar történe­lemben annyi nagyszerű ember, a magyar irodalomban annyi kincs van! Ha valaki olyan szerencsés, hogy magyarnak születik, és ezt mind megismerheti, nagyon büszke lesz rá - válaszolja. Én Magyaror­szágot, a magyar népet, az irodal­mát, a történelmét a magaménak ér­zem, és nagyon szeretem. Ezért pró­bálok tenni az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági magyarságért is.” Azono­sul azzal a magyar hagyománnyal, amelyet Kossuth nevével fémjelez: „a demokratikus, nemes, embersze­rető, intelligens tradícióval”. De el­veti a Hitleréhez hasonló „pokoli hagyományt”. Nagyon kritikus „azokkal a ma­gyar mozgalmakkal szemben, ame­lyek megint szélsőjobboldali, szu­pernacionalista zászlót visznek”. Szerencsés embernek érzi magát. Azzal foglalkozik, amit szívesen csi­nál, és „amíg csak fizikailag és szel­lemileg képes” folytatni kíván. „Pil­lanatnyilag úgy fest, hogy még hosszú ideig”. Igaz, február elsején betölti a 65. életévét, „de csak negy­venötnek érzem magam - mondja. - Nem gondolok visszavonulásra”. Úgy látszik, mégsem igazi remete. Serény Péter OuSL --------­Ch --­.. CCe. ...és családi jókívánságok 21 A polgári Anglia A mai Egyesült Királyságban a felső középosztály fedi leginkább a burzsoázia kategóriáját. Általában ügyvédek, a Cityben dolgozó ban­károk, jómódú orvosok tartoznak ebbe az osztályba, amely az arisz­tokrácia, az örökölt nerpesi címek és mesés vagyonok világa alatt he­lyezkedik el. A felső középosztály erőteljesen kötődik a vidékhez, vagy eleve a városon kívül, nagy, sokszobás, erdőnyi kerttel körül­vett házban lakik, kisebb-nagyobb londoni lakást vagy házat fenn­tartva, s csak a hétvégére tűnnek el a zavartalan nyugalomba. A gyor­suló világ ellenére sokan ugyanab­ban a házban élik le egész életüket. Könnyen tetten érhető ez a típu­sú polgárság költséges szenvedé­lyeiről: hódol a tenisznek, a kri­kettnek, a golfnak, a lovaspólónak; évente több vadászaton vesznek részt és télen természetesen elen­gedhetetlenek a sítúrák, amelyek azonban gyakran maguk is olya­nok, mint egy koktélparti, az angol polgár ugyanazoknak az emberek­nek lép a sarkára Ausztria vagy Svájc divatos síparadicsomaiban, mint a Cityben. Ugyancsak jellem­ző a kikapcsolódás egyik fő formá­ja, az egy vagy több klubban fenn­tartott tagság, amely vagy öröklött privilégium, vagy hosszú évek tü­relmével és jóindulatú, tekintélyes, a patrónusok támogatásával szerez­,,­­­hető meg. Talán e helyen érdemes kiemelni, mennyire háttérbe vannak szorítva még mindig, a XX. század vége felé közeledve a nők. Számos klub eleve kizárja a szebbik nemet, mások vendégként megtűrik. Ugyanaz a helyzet a vadásztársaságokban, ám ott még az a furcsaság is elterjedt, hogy bár a feleségeknek nemhogy „akcióban”, de még a szép környe­zetben sétálva sem szabad mutat­kozniuk egészen addig, amíg rájuk nem kerül a sor a főzésnél, szokás szerint mindennap más feleség ké­szíti el az ebédet. Ez a diszkrimináció semmi eset­re sem lehet független a neveléstől. Bár a társadalmi mobilitás ered­ményeként ma már változik, a pol­gári családok gyermekeinek jelen­tős része magániskolákba jár, ame­lyekben nem vezették be a koedu­kációt. Az elszigetelés különösen érvényes a kevés, de annál tekinté­lyesebb bentlakásos iskolára, aho­vá a fiúk legkésőbb tízéves korban, lányok esetleg valamivel később kerülnek be. Ezekben az iskolák­ban hónapok telnek el, amíg a gye­rekek a szüleikkel, nemhogy a má­sik nemmel találkoznak. Ha más­honnan nem, Lindsay Anderson klasszikus „If”-jéből mindannyian emlékezhetünk rá, milyen kemény megpróbáltatásoknak vannak kité­ve a gyerekek a jellemformálás legkritikusabb éveiben. Sokan szenvednek, és lelkileg nehezen bírják ezeket az internátusokat, ám kétségtelen tény, hogy az ezek­ben szerzett bizonyítvány ugyan nem nyújt automatikus felvételit az egyetemekre, mégis az összesen hét százaléknyi magániskola ennél jóval nagyobb arányban képvisel­­­­teti magát különösen Cambridge­­ben és Oxfordban, majd ennek fo­lyományaként a Whitehall külön­böző kormányhivatalaiban. Az elit magániskolákba legkésőbb a gye­rek megszületésekor tanácsos je­lentkezni ! A vagyonon, a jövedelmen, a kel­lemes lakáskörülményeken, meg­bízható, stabil kocsi(ko)n, a tanít­­tatási lehetőségeken és ebből kö­vetkezően a színvonal tartásán, il­letve a társadalmi ranglétrán felfe­lé jutáson kívül a magán-egészség­ügyi szolgáltatások igénybevételé­nek van prioritása a polgárság szá­mára, amely mindennek ellenére nem boldog, mert lehetőleg felfelé, az arisztokrácia soraiba vágyik. R. Hahn Veronika

Next