Népszabadság, 1993. május (51. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-29 / 124. szám

­ Aki túldumálja Gesztenyét - Geszti Péter, gondolom, nehéz gyerek voltál... - Hát, úgy húsz és harminc kiló kö­zött alakult mindig a súlyom... - Tudod, hogy nem így értem... Hanem intek, rovok, ilyesmik... - Abszolút nem. Nem mondom, pe­­lenkás koromban nagyon akaratos voltam, folyton levetettem magam a földre, ha valami nem úgy volt, ahogy akartam, de lehet, hogy az is csak azért történt, mert már akkor is imád­tam breakelni. Egyetlen intőre emlék­szem: a helyemről próbáltam eljuttat­ni az ellenőrzőmet a napközis tanárnő asztalára, úgy, hogy közben sikerült kiöntenem egy másfél literes kávés­üveget, a kávé ráömlött a tanárnő összes térdére, na ennek következté­ben rögtön meglett az az intő, de sem­mi nagyobb buli nem volt, például sosem akartak kirúgni, vagy ilyesmi.­­ És szegény anyukád, hogy lírta a má­sodpercenkénti ezres szótagszámú szövege­det? Én már biztosan sütöttem volna neked hamuban sült pogit - csak menj szépen, is­ten hírivel... - Anyám három műszakban sütött­­főzött a családra, illetve nem igazán szeretett sütni, így aztán inkább ha­muban sült az a pogácsa, és ha lehe­tett választani, inkább lyukat beszélt a hasamba. Vagyis táplálgatott, jó kis hagyományos ételekkel, továbbá iro­dalommal, zenével, képzőművészettel. - Csak nem akarod azt mondani, hogy szóhoz jutott melletted?! - Egy pillanat! Anyámat nem lehet túldumálni. Ha betennénk valahová műsorvezetőnek, kenterbe verné az egész mezőnyt. - Akkor lehet, hogy nem is te tehetsz mindenről, hanem a gének... - Nem is lenne baj, ugyanis ő isteni figura, nem egy könnyűsúlyú, terem­tés, de fogott már csak úgy, mezítláb részeg virágtolvajt, háztetőről ugráló betörőt, és fantasztikusan bonyolítja a társalgást, valamint a levelezést­­ helyettem. - Mikor kezdődött nálad ez a meg­állíthatatlan beszéd- és rímkényszer? Pon­tosabban: mikor kezdtél gyanús lenni ma­gadnak? - Mint annyi minden az életben, ez is véletlenül alakult így. Beteg vol­tam, megoperálták a szememet, fe­küdtem a kórházban, nem volt sza­bad mozognom, nem volt tévé. Csak olvasgattam és kínrímeket írogattam. Aztán egy nagy adag kínrímből össze­állítottam egy ilyen izét, amit később elvitt a Berkes nevű haverom - na eb­ből lett az első szövegeim egyike. Igaz, akkor még csak játék volt az egész. De aztán úgy maradtam. Csak jó idő múlva derült ki, amikor már százezres példányszámban vették-vit­­ték a lemezeket, hogy ennek a játék­nak mekkora tétje van. Meg hogy ez akár egy szakma is lehet. - Azóta vagy szöveggyártó kisiparos... - Körülbelül. Szövegmondó kisipa­ros viszont később lettem. Emlék­szem, úgy három évvel ezelőtt meg­hallgattak a Danubius Rádióban, de csak nagy nehezen vettek fel, amit ma már nem is nagyon csodálok, ugyanis nyilvánvalóan egy mukkot nem értet­tek abból, amit mondtam, többen ré­mülten bámulták, ahogy kétszáztíz kilométeres sebességgel dumál a stú­dióban egy óvodásképű. Mikor végül mégis felvettek, lassan észrevettem, mi az, amit másképp is lehetne csi­nálni, mint az előző százéves átlag.­­ Ez aztán olyan jól sikerült, hogy kez­desz életveszélyes lenni. Ugyanis az autó­sok jelentős része Danubiust hallgat a ko­csiban. Eleinte, amikor még csak prózában riogattad az embereket - legföljebb ha egy­két koccanásos balesetet okoztál. Többen elfelejtettek fékezni, amíg tátott szájjal fi­gyelték: „Mit mond?!”... Ma már sokkal rosszabb a helyzet, ugyanis akinek a RAPÜLŐK kazetta szól a kocsijában, az már áthajt a piroson és tömegkatasztrófá­kat idéz elő. Mondd, te tényleg szereted a rapet, vagy csak felismerted, hogy „neked van kitalálva”? ’*■ - Áh! Jobb ha tisztázzuk, hogy ott­hon én nem hallgatok rapet. A zene szerintem érzelmi kisülés, és akkor igazán jó, ha ugyanolyan érzelmet vált ki a hallgatóból, mint a szerző­ből. A rapnek én csak a formáját sze­retem és használom. Többen meges­küdtek, ez annyira amerikai műfaj, hogy magyarul egyszerűen nem lehet rapelni. Én még tudtam, hogy lehet. Jó hat évvel ezelőtt írtam egy reklá­mot, a „téged vár a papírgyár” című őrületet - és már az is rap volt. - Elárulod, hogy miben rejlik a könnyedséged, és a műsorvezetők között szinte egyedülálló „lazaságod”? - Mindenki „görcsöl”, mert min­denki téteket érez a háta mögött. Mindenki fél valamitől. Nekem nem kockázat, hogy ha megbukik egy mű­sor, akkor jaj, mi lesz velem... - Miért? - akkor mi leszel, ha nagy le­szel? - Akkor ott a reklámszakma, ami­ből valójában most is élek. Lehet, hogy tévedek, hogy aztán „nagyot koppanok és elhallgatok”, de most így érzem. Én mindig is több lábon álltam, nem is a pénz miatt, csak mert volt egy csomó olyan dolog, amit egy­szerűen nem volt szívem kihagyni az életemből. Lehet, hogy később, ami­kor családom, gyerekem lesz, akkor már nem ezt akarom csinálni. - Hanem mit? - Mondjuk gyerekverseket írni... természetesen a gyerekemnek! Láng Zsuzsa 18 NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1993. május 29., szombat GYERMEKNAPON Nekem minden tökjó. Legalábbis otthon mindig azt mond­ják, hogy ezt mondom, és ettől min­denki frászt kap. Azt is mondják, na, látod, ettől lúgozódik, fakul a nyelv, mármint tőlem, meg a tökjótól, igaz, hogy ezt már viszont a magyartanárnő mondja, aki élő, és aki szerint lelki szegénységre meg fantáziátlanságra vall, ha a bélszínroló meg József Attila is tökjó, meg ha esni kezd a hó, meg ha már rólam van szó, akkor lehet tökjó egy fizika hármas is. Én tényleg imádok egy csomó min­dent, fölö a Bonanzát, és igaz, hogy tavaly még Márkel Dzsexont imádtam a legjobban, de akkor még kicsi vol­tam, vagy pele az is isteni, ha az em­ber lép a koripályán ezerrel, mert épp a kedvenc száma megy a hangoson, akkor nem lehet megállni, csak ha tö­rül egy nagyot, de akkor meg már lőt­tek az egésznek. De itt van például a karácsony, az is tök jó lehet, nem pont a gyertyakor, meg akkor este, bár pöle az ajándék­bontás sem rossz, csak olyankor min­denki vicsorog örömében, a húgomnak meg még kifejezetten a fogai is csiko­rognak, pedig nincs semmi baja csak örül, és attól, de az az igazi tökjó, amíg az ember azon gondolkozik, hogy most bőr karkötőt vagy filckészletet vegyen annak a hülyének, mert én akarnék in­kább egy bőr karkötőt, de tutira nem kapok, szóval amíg kitalálja ezeket, az a tökjó, bár akkor, amikor ott lófrál az utcán, akkor egyáltalán nem, csak így m **1 • ' tokja utólag. Nekem tetszik az Ömi is, a kis tapcsi a Dizniből, de a Zorró már nem. Várjunk csak, mert másmilyen is le­het tök jó, pölé a szombat reggel, akkor lehet ágyba kapni a kakaót. Mert nincs hiszti, hogy miért kell nekem mindig miattatok elkésnem, meg hogy ilyen tök önzőség nincsen, csak ebben a családban. A szombat, az este is jó, mert akkor nincs az, hogy megállok a növésben, ha nem alszom ki magam, igaz, hogy a péntek este is jó, mert ak­kor van a Dallasz. Jók a versek is, elég gyakran olvasok, de nem mindig egy­formán, mert az függ a hangulattól is. Mert hol a szerelmesek tetszenek, hol meg a balhésak, azok a balhésok, ami­ken az eső gyorsan túlesik, semmi vers­elemzés, meg ilyesmi, pölé a Radnóti. Ha tényleg nem írod meg, hogy hív­nak, akkor az is elég jó, ha a mamám azt hiszi, hogy már megint elhagyta valahol az alapozóját, becsszó, hogy már csak tök az alján volt egy pici, egy hétig hagytam az előszobapolc alatt, tök hátul, a falnál, mert odagu­rult, és persze, hogy nem találja, csak utána dugtam be a húgom barbijai meg szindijei cuccai alá, pont olyan, mintha szolított volna az ember tőle. Tök jó még az új dzsekim, és az új csaj az osztályban, mert én mindig fe­kete akartam lenni, és a haja sincs olyan hülyén vágva, mint pölö nekem meg a többi csajoknak, tisztára ronda és nem akar nőni, meg tökjó fel a tor­natanár, aki mindig azt mondja, hogy jó reggelt a hölgyeknek, akkor szok­tam elvinni a suliba az alapozót, ha el­ső óra torna, meg a kerekdobozos gyü­mölcsrizs is tökjó, de ha hoz valaki az osztályból, mindig minden csaj kér egy nyalit, ezért ritkán hoz valaki. Várjál, mi tökjó még... Majd még mondok, ha eszembe jut! Anyukám nagymamája mondta, hogy a tököt nem lehet elrontani. A tök sülve is, főre is finom, az sem baj, ha eltöpped, ha megráncosodik egy ki­csit, de az sem tragédia, ha lucskos és puha, és már ránézni sincs kedve az embernek, mert akkor még mindig be­le lehet tölteni a tökös-mákos rétesbe, csak mák kell hozzá, meg rétes és kész. Ebből lett a tökjó. A tökjót a tökcikitől a tök választja el. Mert szerintem a tököt is el lehet rontani. Ha mégiscsak teljesen eltöpped. Ha végképp megráncosodik. Ha olyan lucskos, hogy már sem mák, sem rétes nem segít rajta, ha már hiába sütik és főzik, mert már töknek is rossz volt. Ebből lett a tökciki. Amit én sem értek pontosan, az az, miért sokkal több a tökjónál a tökciki - és hogy van az, hogy tökjóból egy pillanat alatt válik tökciki, de fordítva elő nem fordul. Amikor megpróbáltam összeírni az én tökcikijeimet, rájöttem, hogy a ciki is tökciki, sokkal jobban használható az, hogy UTÁLOM. Máskor meg az, hogy UTÁLOK. Mert annak ugye sem­mi értelme, hogy UTÁLOM takarítani, és annak se sok, hogy UTÁLOK a ka­ramellát. Úgyhogy tessék szépen kivá­lasztani mindig a megfelelőt! Olyat csinálni, ami nem érdekel. Fázni. Azt mondani, hogy értem, pedig nem is értem. A tehetetlenséget. A kétszínűséget. Ha valamire kényszerítenek. A magyartanárt, mert kényszerít, mert kétszínű, és ráadásul helyettem dönt, és mert szerinte szeretnem kell Petőfit, pedig én csak egyetlen versét szeretem. Ja, igen, azt is, ha helyettem dönte­nek. Tökciki Az éneket, mert nem tudok énekelni. Az énektanárnőt, mert esetlen, és mert nem tud rendet tartani. Amikor megbíznak valamivel és nem engedik megcsinálni, és még ők vannak felháborodva. Ha bántják az Álmost. (Álmos, az osztálytársam.) Amikor nem tudok elaludni. A rapet. A gépzepét. A randa pirosat. A szadista állat kopasz osztálytár­saimat. Ha a tanárnők úgy néznek ki, mint a majmok, és úgy jönnek be tanítani. Ha egyméteres a körmük. Ha a dinnyemellükre ráfeszül a tri­kó. Amikor érzem, hogy hülye vagyok, mert már két órája nem bírok megta­nulni két nyomorult versszakot. Amikor rossz a lelkiismeretem. Vagyis hazudni. Meg ha hazudnak. Vagyis rájönni, hogy rossz a lelkiis­meretük. Sírni. Ha sírnak, és én nem. A koszos hajat. A koszos körmöt. A koszt. A rossz gyerekműsorokat. A túlságosan jó fej felnőtteket. Amikor azt mondják: nyugi, majd... Majd ha lesz pénzem, majd később, majd máskor. Mert még sosem volt pénzük, mert nem tudom, mennyivel később és mikor máskor. Ha folyamatosan csöng a telefon, és nem engem keresnek. Ha nem csöng a telefon, pedig na­gyon kellene, hogy engem keressenek. Tejbegrízt vacsorára. A marha nagy cumit, ami mostaná­ban mindenkinek a nyakában lóg a su­liban. Ha nekem is kell, hogy lógjon, mert különben azt mondják, jé, neki nincs cumi a nyakában. Ha megvernek. A kirakatbabákat. Egyik-másik nap korán reggel a tü­körbe nézni. Egyáltalán a tükörbe nézni. .Az elektronikus játékokat, kivéve a számítógépet. A klóros vizet a strandon. A csapban. Arra gondolni, hogy meghalunk. Ha tényleg meghal valaki. Ha most arra gondolok, az iskolá­ban erről az írásról megismer az ének­tanárnő, a magyartanárnő, és úgy ki­rúgnak, mint a sicc. De legeslegjobban: leírni mindezt. Ugyanis legeslegjobban: írni. (Én ugyanis beszélni szeretek!) ­ Sírós Frukk Sírós Frukk bömbölt. Vernyákolt - ver-ver-ver, nyervákolt - nyer-nyer­­nyer, tutujkázott - tuj-tuj-tuj, óbéga­­tott - ób-ób­ób. Zengett tőle az Alsó, a Felső, a Középső, a Fent és a Lent. Na persze, zengett az erdő mélye is. - Huhú, mi az? - kérdezte a medve. - Égszakadás? Földindulás? Zápor? Zivatar? Jégverés? Légiriadó? Ezt kérdezte a farkas is. Meg a róka, a szarvas, az őz, a borz, a nyúl, a her­melin, a császármadár, a fácán... mi­nek soroljam, minden rendű erdei, er­dőszéli és mezei állat ezt kérdezte. Mindegyik magától kérdezte, mert ugye, külön-külön lapultak. A medve a barlangjában, a farkas az odújában, a róka a kotorékban, a császármadár a fészkén, az őz egy sombokor mélyén. Összehúzták magukat­­ ajjajal.­ S közben zúgott a nyer-nyer, bú­gott a ver-ver, szirénázott a tuj-tuj­­tuj, borzongatott az ób­ób. - Ihaj - mondta aztán a nyúl. Na­ná, hogy ő mondta, hisz tudhatjuk, a mesebeli állatok közül a nyúl a leg­okosabb, majdnemhogy lángelme. Ez abból is kiderül, hogy azt mondta: Ihaj! Azért mondta, mert rájött őkelme, hogy nem égiháború és légiriadó zaj­lik itten, hanem csak egy gyerek sír. Méghozzá lánygyerek. Amiben telje­sen igaza volt, hiszen Sírós Frukk tő­röl metszett lánygyerek volt. Na, elő is merészkedett a vackáról, nyújto­gatta a nyakát. S mivel a többi állat sem esett a fe­je lágyára, sorjában rájöttek: gyerek­sírás ez, nem más. Legutolsónak a medve jött rá. Mégis ő volt az első, aki odament sírós Frukkhoz és meg­kérdezte: - Mi bajod, kislányom? Na de aztán kérdezhette. Mert Sí­rós Frukk, most, hogy már közönsége is volt, még jobban rázendített. Böm­bölt, ahogy a torkán kifért. Ver-nyer­­tuj-óóóób! A medve megszeppent. Nagy lehet a baj. Tekergette a nyakát, segítséget várt. Jött is nemsokára. Maga a far­kas. Olyan nyájas volt, majd’ elol­vadt. - Mi bajod, kislány? De válasz helyett ver-ver, felelet helyett nyer-nyer. Jött az őz is, a szarvas, a borz, a császármadár, a nyúl, a róka, az egér, a rétisas, a kékgalamb, a fácán, a nyest és a nyuszt és a menyét és az ürgebürge. Meg mindenki, aki erdőn, mezőn, erdőszélen volt otthonos. Körülállták Sírós Frukkot, kérdez­gették, nyugtatgatták, becézgették. De mindhiába, csak bömbölt dühöd­tem Az állatok tanakodtak. Mit tehet­nének? Végül is úgy döntöttek, hogy kórust alakítanak. Félkaréjba álltak Sírós Frukk elé, s a nyúl vezényletére elzengték: - Miért sírsz, kislány? Dübörgött, mint a földrengés. Sírós Frukknak kikerekedett a sze­me és a torkán akadt a tuj-tuj. - Jaj, de éhes vagyok! - mondta megszeppenve. - Miért nem ezzel kezdted, te sza­már - mormogott a medve. - Ó, te oktondi, te balgatag, te kis buta - mondogatták a többiek, felde­rülve, hogy nem nagyobb a baj. Szétszéledtek gyorsan, és hordták az ennivalót. Bükkmakkot, galago­nyát, kökényt, somot, mézet,­ répát, vadkörtét, málnát, gledicsfityegőt. A kökénybogyóknál el-elfintorodott Sí­rós Frukk, de aki éhes, kicsire nem ad. Belakmározott, degeszre tömte a hasát. Körbeállták, nézték boldogan. Sí­rós Frukk illendően megköszönte a segítséget, felkászálódott és elindult hazafelé. A róka meg egy lapos pil­lantást vetett a nyúlra, és azt gondol­ta: jaj de étvágygerjdteztően evett ez a Sírós Frukk. A farkas az ezzel nézett, és megnyalintotta a szája szélét, a ré­tisas lépett egyet a fácán felé, a me­nyét a császármadár felé sündörgött. Huss! Egy rebbenés, egy dobbanás­­ és az állatok, ahányan voltak, annyifelé futottak. Mindenki a maga odújába, barlangjába, vackára, fész­kére. A nyúl pihegett egy kicsit a rejtek­helyén. „Micsoda ostoba egy kölök” - gondolta. Aztán eszébe jutott, ahogy ő a rókával meg a farkassal közös kó­rusban énekelt. Milyen különös volt mindannyiuknak együtt lenni. Mi­lyen... milyen is?... Lehet, hogy ez a Sírós Frukk nem is olyan ostoba? Ha a lángeszű nyúl nem tudja, mi aztán még kevésbé. Lázár Ervin TEKNŐS MIKLÓS FELVÉTELE

Next