Népszabadság, 1993. július (51. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-21 / 168. szám

1993. július 21., szerda Német bányászok éhségsztrájkja Keleten tömeges méreteket ölt a munkanélküliség Amikor ezeket a sorokat írom, harmadik hetébe lépett a türin­­giai Bischofferode negyven káli­bányászának éhségsztrájkja. Négy férfit kimerültség miatt kórházban ápolnak, de újak léptek a helyükre, és a bányász­feleségek továbbra is minden­nap leereszkednek a mélybe, hogy szolidaritásukat fejezzék ki a sztrájkolókkal. Hétszáz munkahely szűnik meg, ha bezárják a bischoffero­­dei bányát - márpedig bezárják, miután a bányászok képviselői­nek küldöttsége még a kancel­lárnál is csak azt tudta kijárni, hogy két évre valamilyen más munkát próbálnak találni a só­­fejtőknek. A bezárás hátterében az áll, hogy a nyugatnémet,,, kálikon­szernek le akarják nyelni (és nagyrészt már fel is falták) a szakértők egybehangzó véle­ménye szerint veszélyes kelet­német konkurenciát, amihez az erős nyugati ipari és tartomá­nyi lobbyk mellett a szakszer­vezetek és az állami vagyon­ügynökség révén a kormány is asszisztál. Hétszáz munkahely - semmi­ség. Vagy talán mégsem az? A német valutaunió, 1990 jú­liusa óta a volt NDK területén az iparban minden második munkahely megszűnt az erőlte­tett privatizáció és a keleti pia­cok összeomlása okozta bezárá­sok és racionalizálások követ­keztében. A munkanélküliek aránya az öt keleti tartományban a hiva­talos adatok szerint is megha­ladja a 14 százalékot, egyes ré­giókban azonban 50 százalék körüli. E számítások nem vo­natkoznak a burkolt munka­­nélküliekre, tehát azokra, akik úgynevezett munkateremtő ál­lami intézkedések (többnyire továbbképző tanfolyamok) ré­szesei (számuk mintegy 200 ezerre rúg), illetve azokra, akik rövidített - gyakran nullaórás­­ munkaidőben dolgoznak. (Utóbbiak aránya nagyjából 20­­százalékos a­ keletnémet mun­kaképes lakosság körében.) A szédületes ütemű és kiterje­désű ipartalanítás a volt NDK területén egészen a közelmúltig szinte megmagyarázhatatlanul csekély ellenállásba ütközött (sokan vádolják is a lényegében teljes egészében nyugati irányí­tás alatt álló szakszervezeteket, hogy nem léptek fel kellő eréllyel a keletnémet dolgozók érdeké­ben, és elsősorban a régi - a nyu­gati - tartományok munkaválla­lóit képviselik). Mintha a felesle­gessé vált dolgozókat megbabo­názta volna a munkanélküli-se­gély. (A dolognak a volt NDK- ban sajátos lélektana van, hiszen míg korábban mindenkinek volt állása és jövedelme, a többség még a fogyasztás szabadságát sem élvezhette, hiszen az áruk és szolgáltatások krónikus hiánya közepette­ nem tudott mit kezde­ni a pénzével, most viszont, a munkanélküli- és szociális se­gélyből is bármit megvehet -már amire futja. El kellett telnie egy kis időnek, amíg a keletné­met munkanélküli rádöbbent helyzete kilátástalanságára.) A bischofferődés éhségsztráj­kot az elkeseredettség szülte, s bár szinte biztos, hogy sem a kormány, sem a kálibánya be­zárását elrendelő állami va­gyonügynökség - a Treuhand - nem hagyja zsarolni magát (az ugyanis precedens értékű len­ne), csaknem biztos, hogy az akció új helyzetet teremt: a még meglévő keletnémet üze­mek dolgozói talán nem fognak szótlanul a munkanélküliségbe masírozni. (A kálibányászok sztrájkja kapcsán először for­dult elő, hogy Németország minden területéről összesereg­­lett üzemi tanácsi képviselők közös demonstrációt tartottak a veszélyeztetett munkahelyek megmentéséért, s leszögezték: a jövőben közös akciókra lesz szükség az üzembezárások és a szociális juttatások megnyirbá­lásának megakadályozására.) Jelzés értékű - de annál nem több -, hogy mint mi is beszá­moltunk róla, a minap Halléban pártot alapítottak a keletnémet munkanélküliek. Noha vezető­jük programnak aligha nevez­hető nyilatkozata meglehetősen naiv - a többi között arról van benne szó, hogy a nagyvállala­toknak felelősséget kell viselni­ük a munkanélküliekért, részt kell venniük új munkahelyek létrehozásának finanszírozásá­ban, havi tízezer márkában kell maximálni a kiugró és 3500 márkára kell emelni a „normá­lis” jövedelmeket - a zászlóbon­tás azt mutatja, hogy a munka­­nélküliek nem tartják kielégítő­nek a meglévő struktúrákat: a már a törvényhozásban lévő és a parlamenten kívüli pártokat, a szakszervezeteket érdekeik ér­vényesítésére. A keletnémet munkanélküli­ség szakértők szerint tartós társadalmi és persze politikai tehertétel marad, nem sok esély van ugyanis rá, hogy az utcára újra munkát kapjanak. Külö­nösen súlyos probléma a nők foglalkoztatása, ami az NDK- ban természetes volt, a nyugati tartományokban viszont ele­nyésző. A szolgáltató szféra viszony­lag kevés új elhelyezkedési lehet­ tőséget teremt, mert ágazatai az­ előző rendszerben is sok mun­kaerőt lekötöttek, strukturális átalakulásuk viszont nem jár az álláskínálat számottevő növeke­désével. A kis- és közepes vállalkozá­sok számának gyarapodása ugyan biztató, ám üteme nem elég jelentős ahhoz, hogy hamar és nagy számban felszívja az ál­lástalanokat. Tökéletesen új gazdaságfej­lesztési koncepcióra és foglal­koztatáspolitikára lenne szük­ség ahhoz, hogy a keleti tarto­mányok ne a krónikus munka­­nélküliség béklyójával éljék át a következő évtizedet. Súlyosbítja a helyzetet, hogy­­z 1989 90-es rendkívüli konjunktúra - amit a valuta­­uniót eredményezett és kizáró­lag a­ nyugati cégek élveztek - szinte semmivel nem járult hozzá a keleti tartományok gazdasági szerkezetének kor­szerűsítéséhez, de még a volt NSZK-ban sem növelte tartó­san az álláskínálatot. Közben ez a krtövekedési bonusz elol­vadt, a keletnémet gazdaság egyelőre kilátástalan átalaku­lási válságba került, a nyugat­németet pedig utolérte a fej­lett ipari országokat hosszabb ideje markában tartó re­cesszió. A tömeges munkanélküliség kísértete immár az újraegyesí­tett Németország egészét bejár­ja. A hivatalos, adatok szerint ma mintegy 3,5 millió az állás­talanok száma, a burkolt mun­kanélküliekkel együtt pedig el­éri az 5,5 milliót. Jövőre opti- MSthlPRTfWirTBtm továb­bi félmilliós növekedésével szá­molnak, míg a legborúlátóbb prognózisok szerint hétmillióan lesznek állás nélkül. Véletlen, hogy a német sajtóban egyre gyakrabban em­lékeztetnek Weimarra, arra, hogyy" annak idején kisebb ará­nyú"munkanélküliség is elegen­dő volt Hitler és­­ a nácik hata­lomra jutásához. A munkanélküliség, írják, nemcsak a jólét elvesztését je­lenti, hanem lelki tehertétel, és egyben a politikai radikalizmus táptalaja, is. A németek tole­ranciájának mérséklődése - ami gazdasági helyzetük rosszabbodásából ered és egye­bek között az idegenellenes hangulat terjedésében csapódik le.­-figyelmeztető jel a politika és a gazdaság számára: valamit tépni kell, mert a munkanélkü­li-tömeg elégedetlensége veszé­lyes és kiszámíthatatlan politi­kai robbanóeleggyé válhat. A kérdés csak az, hogy mit lehet tenni ellene? Edzard Reuter, a Daimler- Benz konszern elnöke nemrég óva intett mindenkit az illú­zióktól, hogy a mostani re­cesszió elmúltával és egy újabb fellendülési ciklusban majd meg­oldódnak a súlyos foglalkozta­­tási gondok. Szerinte a most tá­­­kényszerülő vállalatok olyan technológiai korszerűsítéseket valósítanak meg és olyan termelésszervezési módszereket vezetnek be, ame­lyek karcsúsítják a­ gyártási­­fo­lyamatokat, következésképpen mind több feladatot testálnak a gépekre. Azt sem hiszi, hogy a szolgáltató ágazatok képesek lesznek felszívni a feleslegessé vált munkaerőt. Reuter nincs egyedül e véle­ményével: általánosan elterjedt pézér.Németországban, hogy a­ munkaerő túl drága, a tőke vi­­szont hozzá viszonyítva túl olcsó. Kétféle megoldás kínál­kozik: a munka olcsóbbá tétele vagy a beruházások drágítása. Németország a legújabb kor­mánydöntésekből ítélve az előb­bi megoldás mellett döntött, drasztikusan megnyirbálja a szociális kiadásokat, és adóked­vezményekkel, valamint a ka­matok mérséklésével ösztönzi a­ gépi beruházásokat. A munkanélküli- és szociális segélyek csökkentése mögött az az elgondolás áll, hogy növelni kell a segélyek és a munkabérek közötti különbséget, mert akkor sok, ma betöltetlen állásra jut majd jelentkező. Alighanem olcsó demagógia ez, hiszen közismert, hogy a leg­­rosszabbul fizetett munkákat Silelvek-bére a segélyekhez kö­zelít, hosszú idő óta a vendég­­munkások és a feketén foglal­koztatott idénymunkások vég­zik el, ezért a mostani markán­san antiszociális kurzus könnyen oda vezethet, hogy egyrészt a munkaadók felkatal­­istázva érzik majd magukat, hogy ők is megnyirbálják béren kívüli juttatásaikat (máris javá­ban ezt teszik), a munkanélküli­ek körében pedig egyre nagyob­bá válik a szociális segélyre szo­rulók aránya és vele az elkese­redettség. A kelet-európai térség átala­kulása szintén közrejátszik a k­özép- és hosszú távú német foglalkoztatási helyzet alakulá­sában. A német nagy- és külke­reskedők szövetsége a minap ki­mutatta, hogy egy német mun­kavállaló költségeiért hetven oroszt, 38 bolgárt, 18 lengyelt, 17 csehet vagy 10 magyart le­hetne ■ foglalkoztatni. Olyan vonzerő ez, amihez foghatót ed­dig csak a Távol-Kelet mutatott a nyugat-európai vállalkozók számára. Ha sikerül kellő politi­kai stabilitást és elfogadható működési feltételeket társítani mellé, a német cégek előbb­­utóbb tömegesen helyezik majd át termelésüket a földrajzi fek­vés szempontjából Ázsiánál lé­nyegesen kedvezőbb kelet-euró­pai régióba. Elképzelhetetlen, hogy a né­met munkaerő árát olyan szintre tudnák süllyeszteni, ahol az versenyképessé válna a kelet-európaival. Ma már nem tűnik járhatónak a tőkedrágítás útja, ami kedvezett volna a né­met munkaerő foglalkoztatásá­nak, ezért az egyetlen megoldás az lehetne, ha a munkahelyeket külföldre telepítő német válla­latokat különadókkal arra kö­teleznék, hogy forgassák vissza nyereségük egy részét a hazai foglalkoztatáspolitika finanszí­rozására. Ehhez persze előbb meg kel­lene fogalmazni egy korszerű hosszú távú országfejlesztési koncepciót, határozott priori­tásokkal, hogy a repatriált jö­vedelmeket értelmesen lehessen hasznosítani, például a keleti tartományok ökológiai szaná­lására (ami mellesleg jelentős munkahelyteremtő hatással is járna), a kutatás-fejlesztés, az oktatás, az egészségügy finan­szírozására. Egy ilyen koncep­ció teljesen újfajta gondolko­dást feltételez, ami a harmadik kormányzási ciklusa végéhez közeledő német keresztény-li­berális koalíciótól nem várható el. A konzervatív tábor és a szociális irányzattól végleg el­fordult radikális liberális úti­társaik minden jel szerint arra látnak történelmi esélyt a „lé­tező szocializmus” kísérletének látványos csődje után, hogy olyan területeket is visszafog­laljanak a tőke hatalma szá­mára, amelyeken a történelmi fejlődés során egyszer már a bérből és fizetésből élőknek is sikerült szóhoz és némi befo­lyáshoz jutniuk. Magyarán: megszerzett munkavállalói jo­gok visszavételéről van szó. Egyelőre nem érzékelhető, hogy akiknek az lenne a dolguk - elsőül a német szociáldemok­raták -, képesek lennének az ellenpólus érdekeinek hatékony képviseletére. Bonn, 1993. július Léderer Pál Az elszánt éhségsztrájkolók Tüntetés a kálibánya bezárása ellen A BBC-ről, a brit hírszolgálati rádióadóról a legutóbbi időkig megalapozottan az volt a véle­mény, hogy a világ legobjektí­vabb, legelfogulatlanabb rádió­­állomása. A nem angol nyelvű műsorokat sugárzó külföldi szolgálata igen sokat tett annak érdekében, hogy világszerte számos, elnyomatásban élő nép anyanyelvén propagálja a de­mokrácia eszméit, és ezzel végső soron maga is kivegye a részét a tekintélyelvű politikai rendszerek fölszámolásából. Ez azonban - ráadásul éppen az ország demokratikus hagyomá­nyaira büszke brit sajtó jóvol­tából - az utóbbi időben mind gyakrabban megkérdőjele­ződik. A brit lapokban az elmúlt né­hány évben egyre gyakrabban láttak napvilágot olyan írások, amelyek csöppet sem festettek hízelgő képet a BBC berkeiben újabban tapasztalható állapo­tokról. Méghozzá korántsem szenzációhajhász bulvárlapok­ban. 1992-93-ban több mint tíz cikk elemezte - főleg olyan új­ságokban, mint a The Times, az Independent vagy a Daily Te­­legraph -, hogy a BBC admi­nisztratív vezetése egyre leple­zetlenebb önkénnyel avatkozik bele a műsorokat készítő mun­katársak munkájába; konkrét esetek sorát számlálták elő, amikor önkényesen beleszólt a műsorrendbe, megcenzúrázott egyes műsorokat vagy próbált befolyást gyakorolni nagy szak­mai tapasztalatokkal rendelke­ző szerkesztőkre, tudósítókra, riporterekre, és ha azok az effé­le politikai és szakmai beállí­tottságukra nehezedő, hol csak burkolt, hol leplezetlen nyo­másnak mégis próbáltak ellen­szegülni, nem egy esetben az utcára kerültek. E cikkek szerint a BBC-nél általánossá válóban van a meg­­félemlítettség, sőt a testületi terror légköre, ami nyilván érezteti a hatását a műsorkészí­tő munkatársak munkájának színvonalán is. Egy részük, ért­hető kenyérféltésből, óvakodik tőle, hogy kezdeményezőkedve, vállalkozókészsége, önálló el­képzeléseinek érvényesítése ér­dekében dacoljon a kicsinyes kötlekedésekkel és a súlyosabb gáncsoskodásokkal, mert tart attól, hogy ezzel az állását koc­káztatná. Mások, mérgüket ma­gukba fojtva, egyszerűen le­gyintenek a fensőbbség dilet­táns utasításaira, és a vállukat vonogatva végrehajtják a pa­rancsokat. A brit sajtóbírálatok jellegére és hangnemére már a cikkek cí­mei is jellemzők: „BBC: más törvények a vezetőségnek, má­sok a beosztottaknak”. ..A BBC-Gulag”; „Hírek a Kreml­ből” (ez az írás a BBC-ben újabban kialakult légkört a Brezsnyev alatti Szovjetunió légköréhez hasonlítja). Ennek az utóbbi cikknek a szerzője, Miles Kington arról ír, hogy a BBC jelenlegi vezetői fenyege­tőzésekkel, igazságtalan bünte­tésekkel, és a velük szemben lo­jalitást tanúsítók leplezetlen, fa­vorizálásával igyekeznek bizto­sítani hatalmi helyzetüket. Másfelől - írja Kington - a te­hetséges, önállóan gondolkozó munkatársakat, akik ellenben (vagy éppen e tulajdonságaik következtében) szembeszállnak az olyan , vezetői törekvésekkel, , hogy ők se legyenek többek a gépezetbe engedelmesen illesz­kedő apró fogaskerekeknél, egyre-másra alacsonyabb be­osztásokba helyezik, elveszik tőlük önálló műsoraikat, eltá­volítják őket a mikrofonok kö­zeléből, megfosztják őket ko­rábbi felelős posztjaiktól, eze­ket tehetségtelen talpnyalóik­­kal töltve be, akik szemrebbe­nés nélkül hajtják végre a veze­tés szakmailag legvitathatóbb ötleteit is, és ezzel sikerül gyors karriert befutniuk. A Sunday Times egy cikke szerint ezek a kedvezőtlen ten­denciák a BBC egészére vonat­kozóan érzékelhetők,ugyan, de különösen erősek a nem angolul­ sugárzó külföldi adások eseté­ben. A lap által is említett leg­kirívóbb példák főleg a volt kommunista országoknak szóló műsoroknál tapasztalhatók. Ezek közül is a legnagyobb lét­számmal dolgozó és a legtöbb külföldi által hallgatott orosz nyelvű hírszolgálat viszi el a balmát, főleg 1988 óta, amikor bizonyos David Morton került ennek élére. Morton viszonylag igen rövid idő alatt lecserélte a BBC orosz szolgálatának szak­mai arculatát addig meghatáro­zó törzsgárdáját, és helyére lilván stábot hozott össze, mely­nek tagjai tehetségben, sőt alap­­műveltségben, politikai tájéko­zottságban messze elmaradnak ugyan a korábbi gárdától, vi­szont készséggel vetik magukat alá közvetlenül Morton, és tá­­gabban a BBC nagyobb „alkal­mazkodókészséget” követelő vezetési stílusának. Némely brit lapok a műso­rokba való politikai természetű, nyíltan nevén nevezve: cenzurá­­lis beavatkozásukat konkrét példákkal is illusztrálják. Kirí­vó esetként említik azokat a belső­­utasításokat, amelyek időről időre tudatják a műsor­­készítőkkel, mikor „időszerű” és mikor nem Jelcin vagy más orosz vezetők bírálata. Az ilyen konkrétumok kimondatlanul is azt sugallják, hogy a BBC, föl­adva legendássá vált hagyomá­nyos pártatlanságát, újabban hajlamos igénybe venni hol a tendenciózus elhallgatás, hol a szépítő tálalási mód eszközét is a „célországok” lakosainak közvetlen politikai befolyásolá­sára. Elgondolkoztató egy időbeli egybeesés: a BBC orosz szolgá­latánál nagyjából azzal egy időben következtek be ezek a változások, amikor az akkor még létezett és Gorbacsov irá­nyítása alatt állt Szovjetunió­ban megszüntették több orosz nyelvű nyugati rádióadó, kö­zöttük a BBC zavarását. Más szóval, nem teljesen kizárható, hogy a brit lapok említette sze­mélyi és hangnembeli változá­sokban a korábbi szovjet, illet­ve a mai oroszországi vezetés várakozásai­ közvetlenül vagy áttételesen - ha nem is kizáró­lagosan - szintén fontos szere­pet játszottak. Könczöl Csaba BBC - egy legenda vége? VILÁGTÜKÖR NÉPSZABADSÁG 9

Next