Népszabadság, 1993. július (51. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-21 / 168. szám
1993. július 21., szerda Német bányászok éhségsztrájkja Keleten tömeges méreteket ölt a munkanélküliség Amikor ezeket a sorokat írom, harmadik hetébe lépett a türingiai Bischofferode negyven kálibányászának éhségsztrájkja. Négy férfit kimerültség miatt kórházban ápolnak, de újak léptek a helyükre, és a bányászfeleségek továbbra is mindennap leereszkednek a mélybe, hogy szolidaritásukat fejezzék ki a sztrájkolókkal. Hétszáz munkahely szűnik meg, ha bezárják a bischofferodei bányát - márpedig bezárják, miután a bányászok képviselőinek küldöttsége még a kancellárnál is csak azt tudta kijárni, hogy két évre valamilyen más munkát próbálnak találni a sófejtőknek. A bezárás hátterében az áll, hogy a nyugatnémet,,, kálikonszernek le akarják nyelni (és nagyrészt már fel is falták) a szakértők egybehangzó véleménye szerint veszélyes keletnémet konkurenciát, amihez az erős nyugati ipari és tartományi lobbyk mellett a szakszervezetek és az állami vagyonügynökség révén a kormány is asszisztál. Hétszáz munkahely - semmiség. Vagy talán mégsem az? A német valutaunió, 1990 júliusa óta a volt NDK területén az iparban minden második munkahely megszűnt az erőltetett privatizáció és a keleti piacok összeomlása okozta bezárások és racionalizálások következtében. A munkanélküliek aránya az öt keleti tartományban a hivatalos adatok szerint is meghaladja a 14 százalékot, egyes régiókban azonban 50 százalék körüli. E számítások nem vonatkoznak a burkolt munkanélküliekre, tehát azokra, akik úgynevezett munkateremtő állami intézkedések (többnyire továbbképző tanfolyamok) részesei (számuk mintegy 200 ezerre rúg), illetve azokra, akik rövidített - gyakran nullaórás munkaidőben dolgoznak. (Utóbbiak aránya nagyjából 20százalékos a keletnémet munkaképes lakosság körében.) A szédületes ütemű és kiterjedésű ipartalanítás a volt NDK területén egészen a közelmúltig szinte megmagyarázhatatlanul csekély ellenállásba ütközött (sokan vádolják is a lényegében teljes egészében nyugati irányítás alatt álló szakszervezeteket, hogy nem léptek fel kellő eréllyel a keletnémet dolgozók érdekében, és elsősorban a régi - a nyugati - tartományok munkavállalóit képviselik). Mintha a feleslegessé vált dolgozókat megbabonázta volna a munkanélküli-segély. (A dolognak a volt NDK- ban sajátos lélektana van, hiszen míg korábban mindenkinek volt állása és jövedelme, a többség még a fogyasztás szabadságát sem élvezhette, hiszen az áruk és szolgáltatások krónikus hiánya közepette nem tudott mit kezdeni a pénzével, most viszont, a munkanélküli- és szociális segélyből is bármit megvehet -már amire futja. El kellett telnie egy kis időnek, amíg a keletnémet munkanélküli rádöbbent helyzete kilátástalanságára.) A bischofferődés éhségsztrájkot az elkeseredettség szülte, s bár szinte biztos, hogy sem a kormány, sem a kálibánya bezárását elrendelő állami vagyonügynökség - a Treuhand - nem hagyja zsarolni magát (az ugyanis precedens értékű lenne), csaknem biztos, hogy az akció új helyzetet teremt: a még meglévő keletnémet üzemek dolgozói talán nem fognak szótlanul a munkanélküliségbe masírozni. (A kálibányászok sztrájkja kapcsán először fordult elő, hogy Németország minden területéről összesereglett üzemi tanácsi képviselők közös demonstrációt tartottak a veszélyeztetett munkahelyek megmentéséért, s leszögezték: a jövőben közös akciókra lesz szükség az üzembezárások és a szociális juttatások megnyirbálásának megakadályozására.) Jelzés értékű - de annál nem több -, hogy mint mi is beszámoltunk róla, a minap Halléban pártot alapítottak a keletnémet munkanélküliek. Noha vezetőjük programnak aligha nevezhető nyilatkozata meglehetősen naiv - a többi között arról van benne szó, hogy a nagyvállalatoknak felelősséget kell viselniük a munkanélküliekért, részt kell venniük új munkahelyek létrehozásának finanszírozásában, havi tízezer márkában kell maximálni a kiugró és 3500 márkára kell emelni a „normális” jövedelmeket - a zászlóbontás azt mutatja, hogy a munkanélküliek nem tartják kielégítőnek a meglévő struktúrákat: a már a törvényhozásban lévő és a parlamenten kívüli pártokat, a szakszervezeteket érdekeik érvényesítésére. A keletnémet munkanélküliség szakértők szerint tartós társadalmi és persze politikai tehertétel marad, nem sok esély van ugyanis rá, hogy az utcára újra munkát kapjanak. Különösen súlyos probléma a nők foglalkoztatása, ami az NDK- ban természetes volt, a nyugati tartományokban viszont elenyésző. A szolgáltató szféra viszonylag kevés új elhelyezkedési lehet tőséget teremt, mert ágazatai az előző rendszerben is sok munkaerőt lekötöttek, strukturális átalakulásuk viszont nem jár az álláskínálat számottevő növekedésével. A kis- és közepes vállalkozások számának gyarapodása ugyan biztató, ám üteme nem elég jelentős ahhoz, hogy hamar és nagy számban felszívja az állástalanokat. Tökéletesen új gazdaságfejlesztési koncepcióra és foglalkoztatáspolitikára lenne szükség ahhoz, hogy a keleti tartományok ne a krónikus munkanélküliség béklyójával éljék át a következő évtizedet. Súlyosbítja a helyzetet, hogyz 1989 90-es rendkívüli konjunktúra - amit a valutauniót eredményezett és kizárólag a nyugati cégek élveztek - szinte semmivel nem járult hozzá a keleti tartományok gazdasági szerkezetének korszerűsítéséhez, de még a volt NSZK-ban sem növelte tartósan az álláskínálatot. Közben ez a krtövekedési bonusz elolvadt, a keletnémet gazdaság egyelőre kilátástalan átalakulási válságba került, a nyugatnémetet pedig utolérte a fejlett ipari országokat hosszabb ideje markában tartó recesszió. A tömeges munkanélküliség kísértete immár az újraegyesített Németország egészét bejárja. A hivatalos, adatok szerint ma mintegy 3,5 millió az állástalanok száma, a burkolt munkanélküliekkel együtt pedig eléri az 5,5 milliót. Jövőre opti- MSthlPRTfWirTBtm további félmilliós növekedésével számolnak, míg a legborúlátóbb prognózisok szerint hétmillióan lesznek állás nélkül. Véletlen, hogy a német sajtóban egyre gyakrabban emlékeztetnek Weimarra, arra, hogyy" annak idején kisebb arányú"munkanélküliség is elegendő volt Hitler és a nácik hatalomra jutásához. A munkanélküliség, írják, nemcsak a jólét elvesztését jelenti, hanem lelki tehertétel, és egyben a politikai radikalizmus táptalaja, is. A németek toleranciájának mérséklődése - ami gazdasági helyzetük rosszabbodásából ered és egyebek között az idegenellenes hangulat terjedésében csapódik le.-figyelmeztető jel a politika és a gazdaság számára: valamit tépni kell, mert a munkanélküli-tömeg elégedetlensége veszélyes és kiszámíthatatlan politikai robbanóeleggyé válhat. A kérdés csak az, hogy mit lehet tenni ellene? Edzard Reuter, a Daimler- Benz konszern elnöke nemrég óva intett mindenkit az illúzióktól, hogy a mostani recesszió elmúltával és egy újabb fellendülési ciklusban majd megoldódnak a súlyos foglalkoztatási gondok. Szerinte a most tákényszerülő vállalatok olyan technológiai korszerűsítéseket valósítanak meg és olyan termelésszervezési módszereket vezetnek be, amelyek karcsúsítják a gyártásifolyamatokat, következésképpen mind több feladatot testálnak a gépekre. Azt sem hiszi, hogy a szolgáltató ágazatok képesek lesznek felszívni a feleslegessé vált munkaerőt. Reuter nincs egyedül e véleményével: általánosan elterjedt pézér.Németországban, hogy a munkaerő túl drága, a tőke viszont hozzá viszonyítva túl olcsó. Kétféle megoldás kínálkozik: a munka olcsóbbá tétele vagy a beruházások drágítása. Németország a legújabb kormánydöntésekből ítélve az előbbi megoldás mellett döntött, drasztikusan megnyirbálja a szociális kiadásokat, és adókedvezményekkel, valamint a kamatok mérséklésével ösztönzi a gépi beruházásokat. A munkanélküli- és szociális segélyek csökkentése mögött az az elgondolás áll, hogy növelni kell a segélyek és a munkabérek közötti különbséget, mert akkor sok, ma betöltetlen állásra jut majd jelentkező. Alighanem olcsó demagógia ez, hiszen közismert, hogy a legrosszabbul fizetett munkákat Silelvek-bére a segélyekhez közelít, hosszú idő óta a vendégmunkások és a feketén foglalkoztatott idénymunkások végzik el, ezért a mostani markánsan antiszociális kurzus könnyen oda vezethet, hogy egyrészt a munkaadók felkatalistázva érzik majd magukat, hogy ők is megnyirbálják béren kívüli juttatásaikat (máris javában ezt teszik), a munkanélküliek körében pedig egyre nagyobbá válik a szociális segélyre szorulók aránya és vele az elkeseredettség. A kelet-európai térség átalakulása szintén közrejátszik a közép- és hosszú távú német foglalkoztatási helyzet alakulásában. A német nagy- és külkereskedők szövetsége a minap kimutatta, hogy egy német munkavállaló költségeiért hetven oroszt, 38 bolgárt, 18 lengyelt, 17 csehet vagy 10 magyart lehetne ■ foglalkoztatni. Olyan vonzerő ez, amihez foghatót eddig csak a Távol-Kelet mutatott a nyugat-európai vállalkozók számára. Ha sikerül kellő politikai stabilitást és elfogadható működési feltételeket társítani mellé, a német cégek előbbutóbb tömegesen helyezik majd át termelésüket a földrajzi fekvés szempontjából Ázsiánál lényegesen kedvezőbb kelet-európai régióba. Elképzelhetetlen, hogy a német munkaerő árát olyan szintre tudnák süllyeszteni, ahol az versenyképessé válna a kelet-európaival. Ma már nem tűnik járhatónak a tőkedrágítás útja, ami kedvezett volna a német munkaerő foglalkoztatásának, ezért az egyetlen megoldás az lehetne, ha a munkahelyeket külföldre telepítő német vállalatokat különadókkal arra köteleznék, hogy forgassák vissza nyereségük egy részét a hazai foglalkoztatáspolitika finanszírozására. Ehhez persze előbb meg kellene fogalmazni egy korszerű hosszú távú országfejlesztési koncepciót, határozott prioritásokkal, hogy a repatriált jövedelmeket értelmesen lehessen hasznosítani, például a keleti tartományok ökológiai szanálására (ami mellesleg jelentős munkahelyteremtő hatással is járna), a kutatás-fejlesztés, az oktatás, az egészségügy finanszírozására. Egy ilyen koncepció teljesen újfajta gondolkodást feltételez, ami a harmadik kormányzási ciklusa végéhez közeledő német keresztény-liberális koalíciótól nem várható el. A konzervatív tábor és a szociális irányzattól végleg elfordult radikális liberális útitársaik minden jel szerint arra látnak történelmi esélyt a „létező szocializmus” kísérletének látványos csődje után, hogy olyan területeket is visszafoglaljanak a tőke hatalma számára, amelyeken a történelmi fejlődés során egyszer már a bérből és fizetésből élőknek is sikerült szóhoz és némi befolyáshoz jutniuk. Magyarán: megszerzett munkavállalói jogok visszavételéről van szó. Egyelőre nem érzékelhető, hogy akiknek az lenne a dolguk - elsőül a német szociáldemokraták -, képesek lennének az ellenpólus érdekeinek hatékony képviseletére. Bonn, 1993. július Léderer Pál Az elszánt éhségsztrájkolók Tüntetés a kálibánya bezárása ellen A BBC-ről, a brit hírszolgálati rádióadóról a legutóbbi időkig megalapozottan az volt a vélemény, hogy a világ legobjektívabb, legelfogulatlanabb rádióállomása. A nem angol nyelvű műsorokat sugárzó külföldi szolgálata igen sokat tett annak érdekében, hogy világszerte számos, elnyomatásban élő nép anyanyelvén propagálja a demokrácia eszméit, és ezzel végső soron maga is kivegye a részét a tekintélyelvű politikai rendszerek fölszámolásából. Ez azonban - ráadásul éppen az ország demokratikus hagyományaira büszke brit sajtó jóvoltából - az utóbbi időben mind gyakrabban megkérdőjeleződik. A brit lapokban az elmúlt néhány évben egyre gyakrabban láttak napvilágot olyan írások, amelyek csöppet sem festettek hízelgő képet a BBC berkeiben újabban tapasztalható állapotokról. Méghozzá korántsem szenzációhajhász bulvárlapokban. 1992-93-ban több mint tíz cikk elemezte - főleg olyan újságokban, mint a The Times, az Independent vagy a Daily Telegraph -, hogy a BBC adminisztratív vezetése egyre leplezetlenebb önkénnyel avatkozik bele a műsorokat készítő munkatársak munkájába; konkrét esetek sorát számlálták elő, amikor önkényesen beleszólt a műsorrendbe, megcenzúrázott egyes műsorokat vagy próbált befolyást gyakorolni nagy szakmai tapasztalatokkal rendelkező szerkesztőkre, tudósítókra, riporterekre, és ha azok az efféle politikai és szakmai beállítottságukra nehezedő, hol csak burkolt, hol leplezetlen nyomásnak mégis próbáltak ellenszegülni, nem egy esetben az utcára kerültek. E cikkek szerint a BBC-nél általánossá válóban van a megfélemlítettség, sőt a testületi terror légköre, ami nyilván érezteti a hatását a műsorkészítő munkatársak munkájának színvonalán is. Egy részük, érthető kenyérféltésből, óvakodik tőle, hogy kezdeményezőkedve, vállalkozókészsége, önálló elképzeléseinek érvényesítése érdekében dacoljon a kicsinyes kötlekedésekkel és a súlyosabb gáncsoskodásokkal, mert tart attól, hogy ezzel az állását kockáztatná. Mások, mérgüket magukba fojtva, egyszerűen legyintenek a fensőbbség dilettáns utasításaira, és a vállukat vonogatva végrehajtják a parancsokat. A brit sajtóbírálatok jellegére és hangnemére már a cikkek címei is jellemzők: „BBC: más törvények a vezetőségnek, mások a beosztottaknak”. ..A BBC-Gulag”; „Hírek a Kremlből” (ez az írás a BBC-ben újabban kialakult légkört a Brezsnyev alatti Szovjetunió légköréhez hasonlítja). Ennek az utóbbi cikknek a szerzője, Miles Kington arról ír, hogy a BBC jelenlegi vezetői fenyegetőzésekkel, igazságtalan büntetésekkel, és a velük szemben lojalitást tanúsítók leplezetlen, favorizálásával igyekeznek biztosítani hatalmi helyzetüket. Másfelől - írja Kington - a tehetséges, önállóan gondolkozó munkatársakat, akik ellenben (vagy éppen e tulajdonságaik következtében) szembeszállnak az olyan , vezetői törekvésekkel, , hogy ők se legyenek többek a gépezetbe engedelmesen illeszkedő apró fogaskerekeknél, egyre-másra alacsonyabb beosztásokba helyezik, elveszik tőlük önálló műsoraikat, eltávolítják őket a mikrofonok közeléből, megfosztják őket korábbi felelős posztjaiktól, ezeket tehetségtelen talpnyalóikkal töltve be, akik szemrebbenés nélkül hajtják végre a vezetés szakmailag legvitathatóbb ötleteit is, és ezzel sikerül gyors karriert befutniuk. A Sunday Times egy cikke szerint ezek a kedvezőtlen tendenciák a BBC egészére vonatkozóan érzékelhetők,ugyan, de különösen erősek a nem angolul sugárzó külföldi adások esetében. A lap által is említett legkirívóbb példák főleg a volt kommunista országoknak szóló műsoroknál tapasztalhatók. Ezek közül is a legnagyobb létszámmal dolgozó és a legtöbb külföldi által hallgatott orosz nyelvű hírszolgálat viszi el a balmát, főleg 1988 óta, amikor bizonyos David Morton került ennek élére. Morton viszonylag igen rövid idő alatt lecserélte a BBC orosz szolgálatának szakmai arculatát addig meghatározó törzsgárdáját, és helyére lilván stábot hozott össze, melynek tagjai tehetségben, sőt alapműveltségben, politikai tájékozottságban messze elmaradnak ugyan a korábbi gárdától, viszont készséggel vetik magukat alá közvetlenül Morton, és tágabban a BBC nagyobb „alkalmazkodókészséget” követelő vezetési stílusának. Némely brit lapok a műsorokba való politikai természetű, nyíltan nevén nevezve: cenzurális beavatkozásukat konkrét példákkal is illusztrálják. Kirívó esetként említik azokat a belsőutasításokat, amelyek időről időre tudatják a műsorkészítőkkel, mikor „időszerű” és mikor nem Jelcin vagy más orosz vezetők bírálata. Az ilyen konkrétumok kimondatlanul is azt sugallják, hogy a BBC, föladva legendássá vált hagyományos pártatlanságát, újabban hajlamos igénybe venni hol a tendenciózus elhallgatás, hol a szépítő tálalási mód eszközét is a „célországok” lakosainak közvetlen politikai befolyásolására. Elgondolkoztató egy időbeli egybeesés: a BBC orosz szolgálatánál nagyjából azzal egy időben következtek be ezek a változások, amikor az akkor még létezett és Gorbacsov irányítása alatt állt Szovjetunióban megszüntették több orosz nyelvű nyugati rádióadó, közöttük a BBC zavarását. Más szóval, nem teljesen kizárható, hogy a brit lapok említette személyi és hangnembeli változásokban a korábbi szovjet, illetve a mai oroszországi vezetés várakozásai közvetlenül vagy áttételesen - ha nem is kizárólagosan - szintén fontos szerepet játszottak. Könczöl Csaba BBC - egy legenda vége? VILÁGTÜKÖR NÉPSZABADSÁG 9