Népszabadság, 1993. szeptember (51. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-29 / 227. szám

24 NÉPSZABADSÁG Fesztiválzenekar: mások Második évadját kezdte állandó zenekarként a Budapesti Fesz­tiválzenekar. Első zenekari koncertjüket a Zeneakadémián Haydn No. 102-es B-dúr szim­fóniájával kezdték. Kitűnően játszották, Fischer Ivánnak si­került azt a szimpatikus arányt megtalálnia, ahol a hallgató éppúgy gyönyörködhet a hang­zás tömörségében, a nagyzene­kar sajátos összhangjában, mint a kisegyüttesekre jellemző, könnyebb kamarazenei hang­zásban. Ez az ideális egyensúly végigkísérte a dinamikus, ki­dolgozott előadást. A szünet után Mahler Dal a Földről című műve hangzott el. Fischer Iván többször bizonyította, már érti Mahler nyelvét. Nem volt ez most sem másképp, sőt. Mahler­­produkciói közül a legmaradék­talanabb élményt talán ez nyúj­totta. Másodszorra is azt éreztem, amit a Haydn-szimfónia meg­szólaltabon a lelkes játék és a gondos betanulás következté­ben már a legelső pillanatban él, lélegzik a zene, a zenekar nem a mű kezdetének rovására lendül bele a játékba. Mint ami­kor szélnek feszül a vitorla, úgy adtak bele mindent a Bordal a Föld nyomorúságáról elementá­ris, fékezhetetlen kifakadásába. A fekete Howard Haskin sze­mélyében jó volt végre magyar színpadon is olyan tenoristát hallani, akinek erősen visz a hangja anélkül, hogy eközben erőlködnék. „Már int a bor az arany kupában, de ne igyatok még, előbb éneklek nektek egy dalt!” Micsoda erő volt a hang­jában! Extrovertált ember, szí­nészi képessége által néha egé­szen mahleressé vált a hangja - s ami például René Kollo Wag­nerhez, Mahlerhez tökéletesen illő hangjában megvan, s az övében nincs, azt kirobbanó lel­kesedése ellensúlyozta. Más volt teljesen a mű női szólistájának előadása. Haskin, lazán, szinte improvizálva éne­kelt: ő itt és most produkálta magát. A spontaneitás nem volt hatástalan, ám itt-ott a na­gyobb forma rovására ment, s néhol sajnos kiejtése sem volt helyes. Az altszólamot Mira Za­­kai izraeli énekesnő énekelte, Haskin tökéletes ellentétpárja, noha a maguk nemében mind­ketten nagyon magas színvona­lú produkciót nyújtottak. Hangja már nem intakt, sok a hangszínváltozás, s bár nagyon szépen énekelt, úgy éreztük, el­ment, amíg lehetett: ha csak egy kicsit is erősebben vagy gondol­va egyet, máshogyan énekel, ta­lán nem sikerül ilyen tisztán. Mindezt Haskin gátakat nem is­merő hangja és stílusa jócskán ki is emelte. Ami őbelőle hiány­zott, Zakarban maradéktalanul megvolt: az átgondoltság, a szó­lam tudatos, kidolgozott meg­formálása és a hiánytalan stílu­sismeret. Másik évadnyitó koncertje is volt a Fesztiválzenekarnak, az első kávékoncert a Városháza dísztermében. Az idei sorozatot Csajkovszkij és Dvorák művei­nek szentelte Kocsis Zoltán. Magyarországi bemutatóval kezdődött a hangverseny: Csaj­kovszkij rövidke alkalmi műve, a Nyikolaj Grigorjevics Rubin­­stein névnapjára írt szerenád csendült fel, majd egy Kressler- és egy Kocsis-átirat hegedűre, illetve klarinétra és zongorára. Ezt a Csipkerózsika-szvit Rach­­maninov­ készítette négykezes­változata követte Kocsis és az előző két darabban közreműkö­dő Prunyi Ilona előadásában. Ezután Dvorák hat szláv táncát hallottuk Kocsis fúvószenekari átiratában. Mind alkalmi vagy ebben a változatban alkalmi művek­­ érdekesek és jópofák. A játék szabadsága és öröme tünteti ki mindegyiküket. A há­zimuzsikálás, a zenés családi vagy társasági együttlét sajnos kiveszett, s ami azelőtt megszo­kott volt, immár ritkaságszám­ba megy, s - furcsán hangzik - koncertterembe szorul: egy név­napi szerenád vagy egy jobb­­rosszabb átirat, amelynek létjo­gosultságát nem az eredetit el­érő vagy netán bizonyos vonat­kozásban túlszárnyaló színvo­nala adja, hanem a valamilyen oknál fogva adott hangszer­összeállítás. Más volt a hangverseny má­sodik része: Dvorák „nagy” zongoraötösét adta elő Kocsis Zoltán és az Auer-vonósnégyes. Hát itt is nekifeszült a vitorla a szélnek, dinamikában, gyors tempóban nem volt hiány. A ze­nekar négy fiatal muzsikusa méltó partnere volt Kocsisnak: újra egy kezdő vonósnégyes, amelyre érdemes felfigyelni, amelynek nevét - akárcsak évekkel ezelőtt a Keller-vonós­­négyesét - jó megpillantani a hangversenyprogramban. Más ez a zenekar, mint a többi. Má­sodik évadjuk kezdete is ezt mutatja: nem a meglepetéseket kínáló műsorral tűnnek ki első­sorban, hanem a zenélés látható örömével és hallható színvona­lával. Más tészta: valami most sok­kal jobb volt, mint a tavalyi ká­vékoncerteken: az idei soroza­tot a Jacobs Suchard Budapest Kft. támogatja, s a Jacobs kávé­hoz egy-egy kis Milka-csokolá­­dét kapott mindenki. Zay Balázs ­ Levél az óceán mögül Kedves Péter! Sokszor eszembe jutottál, s valahányszor az utolsó otthoni beszélgetésünkre gondolok, vala­ki elmosolyodik bennem. Meghatott mosoly ez, amolyan divatjamúlt. Érzelgős talán. Azt mond­tad ugyanis, a közeli jövőmről beszéltünk, hogy mit kezdek én majd Amerikában azzal a sok vén konzervatív f-fel. (Te persze mást mondtál, sok konzervatív mást akkor, ott, de az én jegyzetso­rozatomat a közelmúltban már betiltották a rá­dióban a sok rendszert kiszolgált, hajlékony ka­méleon, karrierista túlbuzgó, a mindent és min­denkit túlélő drága elvtárs­ úr a nyersebb beszé­dek miatt - és sajnáltam a műsort; sőt amikor a tévében láttam habzani a jobb időket megélt Szokolay zeneszerző száját a magyar nyelvet csúnya szavakkal megrontók ellenében, és ő el­mondta volt, hogy Szárszónak akkor is, most is - feltehetően a jövőben is - a csúnya szavakat használó írók és közéleti személyek voltak és vannak az igazi ellenségei, mert ellenség kell le­gyen vagy annak a képe kell legyen - valósággal megrémültem. Mert, dehogy akarok én Szárszó ellensége lenni, mert mit érdekel engem ez a Szárszó maga, ezzel azt is mondanám, hogy a szimpátiámmal sem tüntetném ki, vagy járat­nám le a fórumot, de igaz, ami igaz, te mégiscsak konzervatív f-eket mondtál. Ejnye, elviselt el­lenzékből csúnya beszédű ellenség leszünk, ha máskor nem mérsékled magad az aggódásban!­ Nos, innen, most, el kell mondanom, alaptalan volt az aggódásod. A Nyugaton élő értelmisé­­gi/irodalmi magyarok semmivel sem konzervatí­vabbak, mint az otthoni értelmiségi/irodalmi konzervatívok, sőt mintha sokkal modernebb lenne a szemléletük ezekénél. Valamint, amikor tartottam egy előadást nekik a magyar irodalom rendszerváltozás utáni válságáról, és ott kemény és őszintének szánt szavak hangzottak el róluk is, mármint van-e ma magyar emigráció, és ha van, hát miért nincs, igen becsülendő szeretettel fogadták a kételyt és a kritikát, sőt váratlan nyíltsággal álltak mellém. Persze, kinek váratlan ez? Nekem nem, én elég régóta ismerem a Nyu­gaton élő magyarokat. Neked? Talán igen, de az is lehet, csak ugrattál. Azonban. Lenne itt, eh­hez, egy történetem a számodra. Amikor befejez­tem Ohióban, az Itt-ott találkozón az előadáso­mat, odalépett hozzám F., a magyarországi 7. ki­adó igazgatója. Az a kopasz vagy kopaszodó, zö­mök és agresszíven elpusztíthatatlan figura ő, melynek a prototípusa talán évszázadok óta örökli át magát változatlan hasznossággal a mindenkori rendszereken, amolyan középkáderi szinten.­Hogy mást ne is mondjunk. Szóval, odalépett. Mi ketten voltunk ott magyarországi magyarok, Ohióban, Lake Ho­­pe-ban, a Zaleski Nemzeti Parkban. És F.., a Z. kiadó igazgatója kérdezett az előadás után, mi­ket mondtam én a tévé és a rádió körüli törvény­telenségekről, diktatórikus gesztusokról, és mi­féle zűrzavarosságokat­ látok én a Duna-tévé kö­rül. Megmondtam. Miért ne mondtam volna meg? Emberem még megkérdezte, nem tartom-e el­képzelhetetlennek, hogy a kormány diktatórikus lépései a demokratikus Magyarország demokra­tikus népének az érdekeit szolgálják. Elképzelhe­tetlennek tartottam. Akkor még fölvetette, elté­­velyedett lelkem megmentendő, hogy a nemzeti kisebbségben élők térden állva, könnyes szemmel - így mondta az ember, könnyes szemmel - kö­szönik meg nekünk (nekünk, így mondta, tehát nekik) a Duna-tévé létét. Próbáltam mondani, hogy itt nem a tévécsatorna létezésének szüksé­gessége, hanem a létrejötte és a fenntartása körü­li számtalan tisztázatlanság nevezhető botrány­nak, de már leintett: „Most már tudom, hogy gon­dolkodói!” Nem tudta, de ez nem baj. A baj csak később kezdődött, másnap este. Amikor is F., a Z. kiadó igazgatója keresetlen egyszerűséggel azt kezdte terjeszteni a találkozó résztvevői között, hogy én eszdéeszes vagyok, és zsidó vagyok, esz­­déeszes zsidó vagyok tehát, akit azért küldtek Amerikába (kik? - hát azok), hogy furakodjék be az igaz magyar tanácskozók közé, és belülről bomlassza szét őket. (Azt persze nem értettem egészen, hogy lehet és kik előtt lehet valakit lejá­ratni azzal, hogy lezsidózzák vagy beeszdéeszese­­zik, először történt meg velem a kettő együtt, annyi azonban bizonyosnak látszott, hogy az el­hangzott szöveg legalább anyázásnak volt szánva - és akkor még mindig csak a minimumnál tar­tunk.) Eltelt egy nap, és emberünk az előzőekhez hozzácsapta azt is, hogy gyereklányokat rontok meg. Lám, innen már csak egy lépés a vérvád. Ehhez azonban még F.-nek, a magyarországi 7. kiadó igazgatójának is idő kellett volna. Idő nincs manapság, kedves Péter (mindazonáltal ez utóbbi vádat nem szívesen verném vissza, az image-hoz nem árt egy kis egészséges romlottság is, még ha nem is igaz...), így emberünk a legau­tentikusabb pontján ragadta meg a helyzetet. Egy teliholdas estén, a Zaleski park csillagragyo­gásában, F., a Z. kiadó igazgatója Mózsi szer­kesztőtársam vállára tette a kezét, és leleménye­sen megfogalmazva a dilemmát, azt kérdezte meg: „Ugyan, Ferikém, hogyan tudsz te azzal az eszdéeszes zsidóval együtt szerkeszteni?” A chi­cagói illetőségű Mózsi Ferenc első ijedelmében felszólította, hogy tüstént vegye le nehéz man­csait az ő egyéb gondoktól roskadozó válláról, másrészt pedig egy váratlan mondatban meg­adott számára egy egyértelmű haladási irányt, fölemlegetett szöveget, fölemlegette az ÁVO-t és minősített tevékenységében egy anyát, akit a megszólítóhoz rokoni szálak fűztek. S az ember csak ekkor oldalgott el onnan - átmenetileg. Legyen a tanácskozás résztvevőinek a dicsére­tére mondva, ettől kezdve alig állt ember szóba a mi nemzetmentő igazgatónkkal. Ácsorgott meg­­bántottan, egyedül, s talán azon törte a gondos fejét, mit keres ő itt, Ohióban, a sok eszdéeszes zsidó (szimpatizáns) magyar emigráns között. Romlásnak indult a hajdan erős emigráció. Miért mondtam el ezt a történetet neked? Nem is tu­dom. Talán, mert két tanulsága van - legalábbis számomra. Az első, hogy tragikusan hajlamosak vagyunk megalapozatlan ítéletekre. A másik: ha két magyar találkozik a világban valahol, az egyik biztosan azért van ott, hogy a másikat a legmocskosabb eszközökkel tönkretegye. Hát, ez az, amit meg kell értenünk végre. Hogy ha két magyar így... akkor tízmillió magyar - ho­gyan máshogy? Szeretettel ölel Zalán Tibor KULTÚRA 1993. szeptember 29., szerda Ma esti tévé: feltörik-e a meggymagot? Boldogult joghallgató koromban elvittek minket bírósági tárgya­lásra. Már nem fiatal, talán kissé borostás emberre emlékszem, aki a vádlottak padja előtt állt. Gépiesen válaszolgatott a bíró pattogó kérdéseire. Olyannak látszott, mint aki nagyon is is­meri, milyen ez. „Visszaesőnek” hittük, először nem volt rokon­szenves. Aztán mégis megsajnál­tuk. A bíró folyton ordítozott ve­le. Ő meg csak állt és tűrte. A padlóra pislogott. ő volt 1971 őszén a „meggy­magos” ember, Demeter Béla. Aki - kertész lévén - amúgy sze­métre dobott meggymaghal­­mokból csinált magának száz­ezres üzletet. Illetve, a szocialis­tának hitt akkori törvények nyelvén szólva, őstermelőként „jogosulatlanul kereskedett”. Egyéb felrótt bűnei is voltak, amikért akkor a szegedi Csillag­börtönbe került. A sajtó igencsak fölkapta az ügyet. Elsősorban a televízió Kék fény című adása tette orszá­gos hírűvé a „meggymagos” fi­guráját. Azután legendássá, még később szimbólummá vált, a „magyar vállalkozó” egyik korai archetípusává. Közbevetőleg szólva, Demeter Béla nem tudhatja, milyen nagy hatással volt az én életemre. Ak­kor, a bírósági tárgyalás hatásá­ra határoztam el ugyanis, nem leszek bíró, ügyész. Nem leszek a hatalom lesújtó ökle. Noha rá­­éreztem arra is: „meggymagos” sem tudnék lenni. Ma este a TV 2 képernyőjén mindannyian újra szembesülhe­tünk Demeter Béla történetével, és a hozzá hasonlókéval (mert hogy nem ő járt így egyedül ak­koriban). S vele egy korszakkal. Nem általában véve a hazai ál­lamszocializmussal, a „Kádár­rendszerrel”, hanem azzal a tör­téneti pillanattal, amikor a né­hány évvel korábban meglódult gazdasági és politikai reform­­hullámnak nemzetközi és hazai erők gátat próbáltak vetni. A többi között „üzérkedési perek­kel” is. S tegyük hozzá: amikor mindezek hatására, s mert a a dolgok logikája is ilyen, a „meggymagos” valóságos népi hőssé formálódhatott. A Törjünk fel egy meggyma­got! című dokumentum-játék­filmben Wisinger István szer­kesztő-riporter és Zolnay Pál rendező mai nyomozókamerával próbálja fölfejteni a korabeli események szálait, összefüggé­seit. Nemcsak a 76 esztendőssé őszült Demeter Béla szólal meg az „eredeti” helyszíneken, ha­nem elvált felesége, akkori és mai ügyvédje, a Kék fény ripor­tere - lapunk korábbi vezető munkatársa -, sőt a hazai reform „atyjaként” ismert szocialista politikus, Nyers Rezső is. A több mint kétórás feldolgozás - pél­dás tárgyszerűsége mellett - ter­mészetesen magán viseli az al­kotók látásmódját,­értelmezését. Például azt, hogy­­ezekkel a pe­rekkel, egyebek mellett a szente­si Termál Tsz akkori és mostani elnökének, Virágos Kis István­nak meghurcolásával is „a ma­gyar parasztságot akarták bör­tönbe zárni”. S nem csupán a piacgazdaság előretörését meg­akasztani. Ezen és máson töp­renghetünk az adás után. Mint ahogy azon is, ami a film tegnapi sajtóvetítésén történt. A szerkesztő jelképesen megkövet­te a vetítőben megjelent Deme­ter Bélát a majd két évtizeddel korábbi televíziós „tálalásért”. A meghívott hetven újságíróból csak néhány volt jelen. S nem volt ott az MTV egyetlen kame­rája sem. Varsányi Gyula Oresztész az Egyetemi Színpadon Euripidész Oresztész című drámáját Gaál Erzsébet rendezésében W. S. Burroughs, M. Berkoff, Homérosz, S. Kierkegaard, F. Nietz­sche, Petrarca és R. M. Rilke szövegeivel kiegészítve mutatták be az Egyetemi Színpadon. Képünkön a címszereplőt alakító Köves­­di László látható, valamint Balkay Géza Helené szerepében. SZANDELSZKY BÉLA FELVÉTELE A TAPOLCAI ÜVEGGYAPOT RT. __________A BM­ UTÁTI IS__________ 1993. szept.30-ig ÁRENGEDMÉNYT BIZTOSÍT vásárlópartnerei részére. TOVÁBBI KEDVEZMÉNYEK: - ingyenes házhozszállítás - fizetés az áru átvételekor AJÁNLATUNK:­­ Tetőtéri szigeteléshez: ISTM-F-12/10 212 pt/nm helyett 170 Ft/nm + ÁFA ISTM-L-15/10 262 Pt/nm helyett 210 Ft/nm + ÁFA Kopogó hanggátláshoz és padlófűtéshez: ISTM-L-80/2 281 pt/nm helyett 225 Ft/nm + ÁFA VÁRJUK MEGRENDELÉSÜKET! Termékeink megrendelhetők: személyesen vagy telefonon - Üveggyapot Rt. 8300 Tapolca Keszthelyi u. 53. tel/fax: 87/311-773, 313-700, 313-411, 313-040, tel: 311-576­­ Márkakereskedőinknél ISOLYTH-STM TAPOLCAI ÜVEGGYAPOT RT. 8300 TAPOLCA, KESZTHELYI U. 53. 20%­OS­­ \

Next