Népszabadság, 1994. január (52. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-13 / 10. szám

1994. január 13., csütörtök KULTÚRA FILMJEGYZET Mulatságok­­ feketében és rózsaszínben Az ausztrál film nemzetközi ázsiójának növekedését olyan híres alkotások dokumentálják, mint a Piknik a függősziklánál, a Ragyogó karrierem, a Galli­­poli, a Caddie, a Mad Max s még számos érdekes mozida­rab. Az utóbbi időben a súlyos drámák mellett egyre gyakrab­ban szerepelnek kínálatukban tömegfogyasztásra szánt komé­diák, kalandos históriák, vonzó látványosságok (a távoli or­szágból indult hódító útjára a kasszarekordokat döntögető Krokodil Dundee is). A művé­szet és az üzlet szempontjait­­ tulajdonképpen régi találmány ez, jó néhány kiválóságnak si­került a hamarosan százéves Múzsa történetében - össze is lehet kapcsolni. Feltehetően ilyen elképzelés jegyében hozta tető alá Stephan Elliott, az egy­kori Makavejev-asszisztens a Szigorúan piszkos ügynök című vígjátékot. A roppant egy­szerű alaphelyzet fokozatosan válik rejtélyes mesévé. Egy ro­konszenves fiatal házaspár ki­egyensúlyozott élete valósággal megbolydul attól kezdve, hogy tiszteletét teszi náluk egy bizto­sítási nyomozó. Az illető egyre gyakrabban bukkan fel, s mind jobban rátelepszik áldozataira, akik kénytelenek védekezni a gátlástalan csalás zsarolás in­vázió ellen. A rendező így hatá­rozta meg a figurák mentalitá­sát: Roland Copping, a megszál­lott ügynök veszélyes, szabá­lyozhatatlan lény, tulajdonkép­pen a mindannyiunkban rejtőző gyerek megtestesítője. Beth, az asszony morális, irányítható és tökéletesen felnőtt személyiség. Középütt pedig ott van Jona­­than, a férj, aki pingponglabda­ként előre-hátra ugrál az igazi ellenfelek között. Rendkívül iz­galmas a mérkőzés, melyet mor­­bid helyzetek élénkítenek, egyik őrület követi a másikat: hol borzongató thrillerek, hol meg fergeteges burleszkek leve­gője csap meg bennünket. A de­­bütáns Stephen Elliott minden hatáselemet a fekete humor bo­londos szolgálatába állított: fantáziái a színek mozgásával, kamerája gyakran vágtat fékte­lenül, felnagyít bizonyos visel­kedésjegyeket, „beszélteti” a jelmezeket és a díszleteket, dü­börgő zenéje dramaturgiai funkcióval bír. Hamisítatlan szürreáliákban bomlik ki a csattanókra hegyezett sztori, melynek - a szerző szerint - az az igazi olvasata, hogy „nem akarunk felnőni, de kényszerít­ve vagyunk rá”. Persze másfaj­ta tanulságokat is kínál a szigo­rúan piszkos ügynök provoka­tív példázata. Azt a felismerést, hogy a látszatot nem szabad összetéveszteni a­ lényeggel. Meg azt is, hogy a világ dolgai elképesztően kiszámíthatatla­nok. A film kedves szertelen­séggel bizonyítja az evidenciák érvényességét. A tenyérbemá­­szóan pofátlan manipulátort a rocksztár Phil Collins játssza érezhető élvezettel és megjele­nítő tehetséggel. Egyes jelene­tek elnyújtottak, bizonyos mo­tívumok fölöslegesen ismétlőd­nek, de ezzel együtt - s főkép­pen szabálytalansága révén - kellemes színfolt ez a bohókás hókuszpókusz a palettán. (Bu­dapest Film) Másfajta hangütésű William Shakespeare Sok hűhó semmiért című klasszikus darabjának leg­újabb változata, melyet Ken­­neth Branagh, az V. Henrik átültetője, a máris korunk Or­són Webesének kikiáltott tehet­séges színész-rendező vitt vá­szonra. (Emlékezetemben csi­korgó adaptációk villannak fel korábbról: túlságosan vértele­­nek és idegesítően iskolásak voltak az eddigi Sok hűhó-fel­dolgozások.) A felütés meglepő. A nyitójelenetben, amikor ha­zavágtatnak a csatából a daliás férfiak, igazi westernatmoszfé­­ra uralja a gyönyörűséges teret. Csupa lendület, csupa vibrálás minden beállítás. A dinamika a továbbiakban is megmarad, de nem véres csaták szolgálatában áll, hanem szerelmi praktikák, lángoló érzelmek, vidám csete­paték mozgatója. A tragikus és harsány epizódok egyaránt ha­tásosak. Precíz a koreográfia, mívesen felépített minden mo­nológ és párbeszéd. „Tündér­mesét akartam csinálni - gyö­nyörű ruhákkal, kedves képek­kel -, ami néha nagyon ijesztő is lehet. Mint minden jó tündér­mese, van egy erős, sötét áram­lás is a történetben. Ez is na­­gyon-nagyon szenvedélyes” - olvashatjuk a rokonszenves rendezői nyilatkozatban. Az el­képzelés maradéktalanul valóra vált. A Sok hűhó semmiért szinte az életszeretet himnusza. Friss és hamvas, vidám és paj­kos, erotikus és évődő. Talán csak néhány „leíró” képsora le­hetne tempósabb. Kenneth Bra­nagh Benedek megszemélyesí­­tőjeként is remekel­­ olyan ki­tűnő partnerekkel az oldalán, mint Emma Thompson (Beatri­ce) és Denzel Washington (Don Pedro). Shakespeare kimeríthe­tetlen, eddig is tudtuk, de most az bizonyosodott be, hogy mo­dern varázslattá alakítható klasszikus szövege. Ez a film több mint mulatság, igazi él­mény. (Flamex) Veress József Phil Collins, az ügynök A VIDÉKI SZÍNHÁZAK MŰSORA____________január 13-19. (H=hétfő, K=kedd, Sze=szerda,­­ Cs=csütörtök, P=péntek, Szo=szom­­bat, V=Vasárnap. Az előadások - amennyiben külön nem jelöljük - 7 órakor kezdődnek.) Békés Megyei Jókai Színház: Cs: Bohóc az egész család (Manócska­­bérlet, 3); Szidike lakodalma (Kato­na-bérlet); P: Szidike lakodalma (Egressy-bérlet, 3); Szó: Szidike la­kodalma; K: Szidike lakodalma (Déryné-bérlet, 3); Szó: Szidike la­kodalma (Justh-bérlet, 3). Bartók Kamaraszínház és Művé­szetek Háza, Dunaújváros: Cs: Az igazságtevő nyúl (9 és fél 11); P: Az igazságtevő nyúl (9 és fél 11); K: Bo­lond Istók (az R. S. 9. Stúdiószínház vendégjátéka, fél 3); Kamaraterem: H: A látogatás (bemutató, a Bartók Kamaraszínház Iskolaszínház Tár­sulatának előadása); K: A látogatás (6); Sze: A látogatás (6). Budapesti Kamaraszínház vidéki előadásai: Közép-Európa Táncszín­ház: Cs: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (Tatabánya). Debreceni Csokonai Színház: Cs: Légy jó mindhalálig; P: Pompás Ge­deon (Lontay-bérlet); Szó: Manón Lescaut (Mensáros-bérlet); K: Víg özvegy; Szó: Manón Lescaut (Hege­dűs-bérlet). Kölcsey Művelődési Központ: P: Mirandolina (Téri-bér­let); Szó: A félnótás legény (3); Szó: A félnótás legény (3). Stúdiószínház: Cs: Dialógus (8); P: Vizsgálat a ró­zsák ügyében (8); K: Vizsgálat a ró­zsák ügyében (8). Egri Gárdonyi Géza Színház: Cs: Az elveszett levél (Dobó-bérlet); P: Komámasszony, hol a stukker? (stú­dió-előadás); Szó: Az elveszett levél (Egressy-bérlet, 5). Győri Nemzeti Színház: Cs: Ba­lettgála; A kaktusz virága (Moson­magyaróvár); P: Hegedűs a háztetőn (Ódry-bérlet); Szó: A köpeny (Pau­­lay-bérlet); V: Hegedűs a háztetőn (5); K: Az ember tragédiája (5); Szó: Az ember tragédiája (5). Kamara­színház: P: Szegény Dániel; Szó: Szegény Dániel; V: Szegény Dániel; Szó: Szegény Dániel. Kaposvári Csiky Gergely Színház: Cs: Koldusopera (Illyés-bérlet); P: Tisztújítás (Munkácsy-bérlet); Szó: Tisztújítás (Blaháné-bérlet); V: Csao, bambino (3); Woyzeck (stúdió­­előadás, fél 8); K: A kihallgatás (stú­dió-előadás); Szó: A kihallgatás (stúdió-előadás). Kecskeméti Katona József Szín­ház: P: Mesél a bécsi erdő (Katona­bérlet, bemutató); Szó: Mesél a bécsi erdő (Arany-bérlet); V: Marica gróf­nő (Ruttkai-bérlet, 3); Mesél a bécsi erdő (Latinovits-bérlet); K: Gypsy (Vörösmarty-bérlet, 5); Sze: Légy jó mindhalálig (fél 3); Mesél a bécsi er­dő (Latabár-bérlet). Kelemen László Stúdiószínpad: K: Törődj a kerttel! Miskolci Nemzeti Színház: Cs: Marica grófnő (Madách-bérlet); P: Marica grófnő (Vörösmarty-bérlet); Szó: Kurázsi mama és gyermekei; V: Diótörő (11); A Nurejev Nemzetközi Balettverseny győzteseinek gálamű­sora; Szó: Marica grófnő (Latabár if­júsági bérlet, 5); Játékszín: Szó: Kapj el! (fél 8); V: Kapj el! (fél 8); K: Godot-ra várva (3); Szó: Egy őrült naplója (a budapesti Nemzeti Szín­ház vendégjátéka, fél 8); Kamara­­színház: P: Hamupipőke (3); Szó: Hamupipőke (3); Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház: P: Mumus (nyilvános fő­próba, 11); Szó: Mumus (bemutató, 2); H: A sanda bohóc (Záhony, 12); K: Mumus (Csipkerózsika-bérlet, 2); Szó: Pippin (Kossuth-bérlet); Krúdy Kamara; H: Tangó; K: Tangó (Ady D-bérlet). Pécsi Nemzeti Színház: Cs: Cop­­pelia (Madách-bérlet); P: Nemzetkö­zi balettverseny Rudolf Nurejev em­lékére, gálaest; Szó: Bál a Savoyban; V: Bohémélet (Latinovits-bérlet); K: Rákfene (Janus-bérlet); Sze: Rákfe­ne. Kamaraszínház: Cs: Húsdarab (Hajnóczy-, Huszárik-bérlet, fél 8); P: Húsdarab (Szentkuty-bérlet, fél 8); K: Micimackó (3); Sze: Micimac­kó (3). Szegedi Nemzeti Színház: P: Pa­rasztbecsület, Bajazzók (Premier­bérlet); Szó: A Nurejev-balettver­seny győzteseinek gálaműsora; H: Filharmóniai hangverseny (fél 8); K: Bánk bán (Erkel-bérlet); Szó: Anye­gin (Tömörkény 1-2. bérlet, 6). ka­maraszínház: Cs: Máli néni (Krúdy 1. bérlet); P: Máli néni (Demján 2. bérlet); Szó: Máli néni (a december 18-i előadás pótlása). Székesfehérvári Vörösmarty Színház: P: Kakukkfészek (nyilvá­nos főpróba, fél 11). Szó: Kakukkfé­szek (Premier-bérlet); H: Svejk. Szó: Basilio: Gregor József (Tavaszi-bér­let). Pelikán terem: K: Karamazov testvérek. Szekszárdi Német Színház: V: Gräfin Mariza (bemutató, 6); H: Grafin Mariza (6); Szó: Pittiplatsch und seine Freunde (Kazincbarcika, 2). Szolnoki Szigligeti Színház: Cs: A nyugati világ bajnoka; P: XIV. René. Szó: XIV. René. Stúdiószínpad: P: Júlia kisasszony. Tatabányai Jászai Mari Színház, Népház: Cs: Nem élhetek muzsika­szó nélkül (a Budapesti Kamara­­színház vendégjátéka); V: Sybill; K: Magánélet (Kiskunhalas); Sybill (Si­ófok); Sze: Mondj egy szót (Buda­pest, fél 3). Veszprémi Petőfi Színház: Cs: Lear király (Radnóti-bérlet); Hyppo­­lit, a lakáj (Budapest); P: Hyppolit, a lakáj (Lenti); Lear király (Székesfe­hérvár); Szó: Csipkerózsikaland (Gyermekszínház, G-bérlet, 2); Lear király (Tánczos-bérlet, 6); V: Csár­dáskirálynő (6); H: Lear király (Ka­­rinthy-bérlet); Hyppolit, a lakáj (Paks); K: Gizella (Ruttkai-bérlet, 5); Csipkerózsikaland (Bonyhád, fél 2 és fél 4); Szó: Lear király (Lovassy-bér­­let, 5); Hyppolit, a lakáj (Siófok). Já­tékszín: V: Egerek és emberek. Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház: Cs: Zorba (Munkácsy-bér­let, 3 és Pécsi-bérlet, 7); P: Zorba (Ságvári-bérlet); Sze: Zorba (Kiss­­bérlet); H: Sziget-kék (Tapolca, 11 és fél .3); K: Zalaszentivánéji álom (Széchenyi-bérlet); Szó: Zorba (Dayka-bérlet). Házi Színpad: H: Temetés. Ruffy Péter csöndjei Öt esztendeje a fuzsitos Mik­­száth-hőst, Pongrácz Istvánt megelevenítő esszéregényt ol­vastam mosolygós érdeklődés­sel Ruffy Pétertől, benne a parciumi (nagyváradi) eredet intim, szemléletes életképeivel. Még előbb végigcsodálkozhat­tam válogatott újságcikkei kö­tetét, A türelem ösvényén-t. Eltűnődhettem azon, hogy - nekem is említett írástervei el­lenére - vajon miért adta azt a címet a gyűjtemény zárófejeze­tének, hogy Az utolsó riportok. Hál’ istennek, ezután is dolgo­zott, a múlt év legvégén bekö­vetkezett haláláig. A Magyar Nemzetben például emlékmor­zsákból rakott össze remek ret­­ro-riportot, újabb bravúrral megerősítve azt a róla rég ki­alakult vélekedést, hogy ő a hazai újságírás írókat megszé­gyenítően pontos szavú ripor­tere. Talán épp kortársát és kollé­gáját, Pethő Tibort köszöntötte valóban utoljára egy őszutói hangulatú jegyzettel. Arra em­lékeztette a költő Szávával, hogy „aki lassan lép, az is csak halad”. Ő maga ezt a kimért, csöndes előrelépegetést művel­te munkájában, végig a hatvan éven át, amely pályájául neki adatott. A nyolcvanas évek elején kis híján munkatársa lettem a Nemzetnél, a körülmények vé­gül másként alakították ambí­cióimat. Utána nyolc éven ke­resztül mégis találkozgattunk­ egy bizottságban. Nívódíjakat ítélt oda újságíróknak. Ruffy Péter közénk nyugállományból jött, de rendre lepipálta az aktí­vakat. Az általa ajánlott, fiatal riporternevek indoklásaként mindig elmesélte a delikvensek írásainak tartalmát. Javaslatait a tisztán szakmai szempontú cikkértékelés kritériumai sze­rint alakította. Morogtam: - Könnyű neked, ezzel a rutinnal! Csak ránézel az első hat sorra, s rögtön kiszimatolod, érdemes-e az illető a kitüntető bizalomra. Helybenhagyólag biccentett, de hozzáfűzte: - Ettől én még to­vább hívások. Mert arra vagyok kiváncsi, hogy ott és akkor, a cikkében igaza van-e a kollégá­nak. Stílusát, francián iskolázott irályát olykor elnevezték cizel­láltnak. E jelző ellen halkan tiltakozott. Ha választékosság­gal „vádolták”, ezt jobban to­lerálta. Tartotta magát ahhoz a szabályhoz, hogy a jó hírlap­írónak végül is ki kell választa­nia a bogárzó Valóságból a lé­nyeget­, hogy olvasója figyel­mét udvariasan, de határozot­tan arra irányítsa, és ne félre­vezesse vagy szétszórja. Még a sokat emlegetett há­rom té (tűréstiltástámogatás) fennállásakor mondta a vele interjút készítő Nádor Tamás­nak, hogy bizony őt is vezeti három Té a gyakorlatában: Tü­relem, Tisztelet, Tapintat. Nekibőszült vagy nekikese­redett mostani sajtómaradé­kok: miért kéne lejáratnunk akár egyik humánus vezérelvét is? Iszlai Zoltán Ruffy Pétert ma 13 órakor temetik a Farkasréti temetőben. Emberek és állatok tájéka Csak emberek és állatok, néha kunyhók, szerszámfélék is, de táj egy szál se a kanadai eszkimó művészek Dorottya utcai kiállí­tásán, amelyet február 6-ig lát­hat a nagyközönség. Csak a sötétség, hómezők ri­deg sötétje, ahol legfeljebb az állati, emberi szempárok gyújt­hatnak világot, meg a mécsesek fényeskednek tétován, hosszú téli éjszakákon, mily ostoba is a kifejezés: farkasordító hideg­ben. Még a Föld is csak egy bamba­­ságra hajlamos antropomorf ál­lat, ezeken a naiv, barlangok fa­láról éppen hogy leszökött rajzo­kon, nagyra nőtt anyácska, isten ments’ csókjától asszonyféle, nem is arra való persze, testén hótalpas lábak tapadnak, méhe a tenger gyümöl­csét rejti, torkába egykori zsák­mány csontjából készített horgok akadnak - kaja­kos fiai mégis fel­néznek rá, illő tisztelettel nem ejtik nevét, s rág­­csálás közben maholnap is a le­nyelt hús szelle­mével társalkod­nak. Ők tudják, mi­ért. F. J. Táplálékunkat a föld adja NÉPSZABADSÁG 9 FORGÓAJTÓ________________________ Ott-Ott X3J3GQGL2XGQ Zsótér Sándor és az új zalaeger­szegi darabot játszó színészek pontosan olyan bátrak, mintha én a teljes írásomat a cím for­mai megoldását követve adnám közre. Az én bátorságom azon­ban meg sem közelíti az övékét. Olyannyira nem, hogy máris fel­oldom a cím rejtélyét: Off-off Zalaegerszeg - tükörírással, Zsótér Shakespeare-t alapul véve, vendégszövegekkel ki­egészítve Zalaszentivánéji álom címmel rendezett darabot. Bá­tor? Talán nem is ez a legmeg­felelőbb jelző akkor, ha egy fia­tal rendező igazi kísérleti szín­házat rendez az ország egyik legkisebb múltú színházával rendelkező Zalaegerszegen. Mint ahogy az sem lenne iga­zán bátorságnak nevezhető, ha tükörírásban jelenne meg egy írás. Veszélybe kerülne az ért­hetőség. Önök meg a sarokba vágnák az újságot. Mert realis­taként azzal mégsem számol­hatok, hogy a lap mellé kis tükröket is mellékel a kiadó. Egyelőre változtatok a jelzőn: a zalaegerszegi produkció a körülmények számbavétele szempontjából kis mértékben realista. Nem számol, egy pillanatig sem számol azzal, hogy a kö­zönség ismeri-e és ha igen, mi­lyen alapossággal a Szentiván­­éji álmot. Nem számol azzal, hogy milyen mértékben találja idegennek a néző a megszokot­tól gyökeresen eltérő színészi játékot. Azt, amikor a pszicho­lógiailag hitelesített megjelení­tés helyett jelzéseket lát, felna­gyított és felerősített utalásokat az érzelmekre. De nem számolt azzal sem, hogy vajon képesek és hajlandók-e a színészek ta­nult színészi mentalitásuktól nagyban különböző stílusban játszani. Zsótér ezen utóbbi ponton ér­te el a legnagyobb sikereket. A színészek nagyobb része ugyan­is olyan pontosan dolgozik Zsó­tér térbeli és érzelmi koreográ­fiájában, mintha mindannyian egy alternatív - ráadásul aze­­rtes—színházi iskolából kerül­ték volna ki. Szinte soha nem csúsznak át az általuk -é­s Ma­gyarországon általában - sok­kal gyakrabban használt átélő, szívvel, mimikával utánzó já­tékmódba, hanem nagy bizton­sággal, kissé lemerevített arc­cal, mintha csak egy rituálé ré­szesei lennének, szenvtelenül, széles mozdulatokkal és nagy hanglejtésekkel megmutatják a különböző érzelmi állapotokat. Nem szerelmesek, nem álmodo­zók vannak a színpadon, hanem koncentráló színészek, akik szerelmeseket és álmodozókat illusztrálnak. Mester Edit, Pál Hajnal, Szőke Zoltán és R. Kár­páti Péter számára bizonyult leg­otthonosabbnak ez a stílus. Másképp volt jó Nagy Réka a bornírt napközis tanárnő szere­pében. Más is volt a funkciója. Butuska értelmezéseivel neki kellett summázni és az iroda­lom- és színháztörténet számá­ra legalizálni a színpadon tör­ténteket. Barackszín ruhás, pi­ros lakktáskás fontoskodó ka­rakterszerep. A színészek tehát jórészt ki­fogástalanul végzik a dolgukat. Az, hogy a nézők elfogadják-e, hajlandók-e megérteni játéku­kat, már Zsótéron múlik. Zsótér a darab húzásában, a jelenetek rendjében, a betoldásokban olyan pontos logikájú, mint egy filozófus. Ebből az erényéből fakadnak hibái is: éppoly szőr­mentén bánik el az érzékekkel, mint egy filozófus. Mintha fe­lejteni látszana néha, hogy szín­házban van, és nem esszéíró kurzuson. Az, amit olyan csal­hatatlanul tudja Fiúról a Férfi­ról és a Nőről, darabja főszerep­lőiről, néha játék híján megmu­­tatlan marad. A túl okos rende­ző néha megfeledkezik a játék­ról, a játékosságról. Hogy mit tud valójában, azt két hosszabb jelenetben bizonyítja: az egy­mást üldöző négy szerelmes, Hermia, Helena, Lysander és Demetrius színes kötelekkel ke­­resztül-kasul egymás bokáihoz kötözve egyszer csak a színpad előterébe vonszolja egymást, és szép, esetlegesre megtervezett koreográfiában, többször ismé­telt mondatokkal „táncolja el”, egymást ráncigálva, kínozva, szeretve és gyűlölve azt, amit életünkben olyan sokszor végig­élünk, vagy legalább végigné­zünk: mást szeret, akit szeretek. Engem szeret, akit nem szere­tek. Nincs néző, aki ne bólinta­na erre a szép és szellemes szín­padi szimbolikára. A másik jelenet kamaraope­ra, ugyanarra a tárgyra: hár­man, egy Férfi, egy Fiú és egy Nő mondja el egymásnak nagy­szerűen az összes lehetséges irányban és hangsúllyal a sze­retet és a gyűlölet egyszerű ki­jelentő mondatait. Sémára ren­dezett viszonyok, amelyek emblematikussá növelődnek a tiszta, majdnem rítusszerű já­tékban. Amikor Zsótér, a színpadfi­lozófus nem engedi, hogy érzé­keim összességével vegyek részt a játékban, akkor sem unatkozom. Bámulva nézem, hogy milyen következetesen áll, sít kelléket, ruhát, díszletet a­­ blaszfémia szolgálatába. Papp­ János (jelmez) és Ambrus Má­ria (díszlet) olyan finoman mű­ködik ebben közre, ahogy csak összeszokott társulatoknál szo­kás. Nagy álmot lát itt mindenki. A szerelem és az utálat cikázik végig a Zalaszentivánéji álom összes szereplőjén. A nagy bor­zongásból azonban a nézők mintha kimaradnának. Persze az is lehet, hogy mégsem. Harmadszor próbálkozom jelzőt találni erre az előadásra. Optimista - most ezt írom. Zsó­tér meg a színészek abban bíz­nak, hogy mindenki ugyanúgy álmodik, akár olvasta a Szent­­ivánéji álmot, akár nem. Én, aki ott születtem, most elárulom a zalaiak titkát: ők is ilyeneket álmodnak. Férfi, Fiú, Nő, szere­tet, gyűlölet. Csupán­­ ebben sem különböznek másoktól - nagyon nehezen viselik, ha ál­maikat valóságként is végig kell gondolniuk. Minden világos. Csak azért nem tapsolnak, mert kezükkel a szemüket takarják el. Orsós László Jakab A Nemzeti Kulturális Alap nem támogat A Népszabadság 1993. de­cember 31-ei számában A meghívás fennáll címmel cikk jelent meg Bogácsi Er­zsébet tollából, amely össze­függést tételez fel a Nemzeti Színházat látogató diákság­nak nyújtott kedvezmények és a Nemzeti Kulturális Alap között. A Nemzeti Kulturális Alap gyakorlati létrejötte, 1993. augusztus 1-je óta még senkinek semmiféle tá­mogatást nem folyósított. Testületei még szervezés alatt állnak, anyagi lehető­ségei sem körvonalazódtak teljes világossággal. A fentiek közlését kérte a Nemzeti Kulturális Alap tit­kára, Tasnádi Attila.

Next