Népszabadság, 1994. május (52. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-04 / 103. szám
A NÉPSZABADSÁG. Itália: „diétás” fasizmus Az olasz újfasiszták igazi úriemberek. A Nemzeti Szövetség politikusai riadnak a zsirinovszkijok bárdolatlanságától, elítélik - bár érthetőnek tartják - a bőrfejűek randalírozásait, s nem kocsmák faasztalainál, hanem népszerű belvárosi bárokban és tévéstúdiókban vitáznak a fasizmus állítólagos „értékeiről”, melyeket „megőrzendőnek” mondanak. „Mussolini halálával véget ért egy történelmi korszak, s a továbbiakban értelmetlen a fasizmus-antifasizmus mentén megosztani az országot. Legyen megbékélés” - érvelnek. A nosztalgiázást a Duce síremlékénél meghagyják a szenilis öreguraknak és a történelmi kapaszkodókat kereső bőrdzsekis suhancoknak. Gianfranco Finiről, a Nemzeti Szövetség vezéréről senki sem asszociál a köpcös, kopasz, kedvenc erkélyén öntelten forgolódó Mussolinira. Az újfasiszták vezére elérte, hogy róla senkinek se jussanak eszébe a kivételes törvények, a terrorakciók és a zsidódeportálások. Ő a megtestesült elegancia, a nők bálványa. Magas, vékony, elegáns öltönyöket hord. Fekete ingben, egyenruhában még senki sem látta, nem lengeti a karját, s még a legélesebb televíziós vitákban sem emelte fel a hangját soha. Egyik politikai ellenfele szerint, ha egyszer mégiscsak bot kerülne a kezébe, először biztosan megkérdezné áldozatától: „Uram, megengedi, hogy meglincseljem?” Választékos modorában, közérthetően és meggyőzően mondta el azt is, hogy továbbra is Mussolinit tartja az évszázad legnagyobb olasz államférfijának. Hogy Isztria és Dalmácia történelmileg olasz terület. Hogy, ha a történelem megismétlődne, ismét a barikád másik oldalán, a partizánok ellen harcolnának. Hogy a bevándorlókkal szemben szigorú törvényeket kell hozni, s hogy a jobboldal győzelmét hozó választások után érdemes lenne felülvizsgálni, vajon a baloldali polgármestereknek ilyen politikai közegben van-e még létjogosultságuk. Fini nem hirdeti meg ismét a „Marcia su Roma”-t, mert Róma az övék. Az újfasiszta Nemzeti Szövetség - melytől jobbra már senki sincs az olasz politikai palettán - ma a legnépszerűbb párt az olasz főváros választókerületeiben. Az idén először szavazó olasz állampolgárok, vagyis a 18-20 éves korosztály döntő többsége számára a politikusok népszerűségi listáján Gianfranco Fini áll az első helyen. Számukra a háború túl távol, a hétköznapi gondok pedig túl közel vannak ahhoz, hogy „történelemben gondolkodva” ítéljenek. A fotogén úriember a tévéképernyőkről így nyerte meg Mussolini ötven éve elvesztett csatáját. Olaszországban megszületett a „diétás” fasizmus. A demokrácia vitáinak tömegében a tévénézők milliói elveszítették védekező reflexeiket. Az értékek teljes zűrzavarában az ösztönök eltompultak, s a szélsőségeket kitaszító demokratikus folyamatban a fasizmus és az antifasizmus egy szintre került. Fél évszázad távlatából mind erőtlenebbeké váltak a múlt tanulságaira hivatkozó, a fasizmus újjáéledésétől óvó érvek. A háború után kormányzati hegemóniát szerzett kereszténydemokrata mozgalom botrányos és látványos összeomlása végérvényesen kikezdte az 1948-as, antifasiszta alapokra épült alkotmányt is. Az első Olasz Köztársaság kimúlása a háború után kialakult értékrend, morál és gondolkodásmód végét jelenti, s ma még nehéz megmondani: az olasz történelem és demokrácia hagyományaiból és értékeiből mi minden válik majd a gyökeres megújulást zászlajára tűző lombard lovagok, Berlusconi-hívők és Mussolini-örökösök áldozatává. Az azonban sokatmondó, hogy a győzelem mámora után az újfasiszták mély hallgatásba merültek. Nem vesznek részt a Liga és Berlusconi huzakodásaiban, nem követelnek maguknak minisztériumokat, még interjúkat sem szívesen adnak. Számukra ugyanis most létkérdés, hogy a háttérben maradjanak. A látszólag természetellenes magatartás a valóságban megfontolt, tudatos és a maguk szempontjából rendkívül bölcs döntés eredménye. Szoktatni akarják Olaszországot, Európát és a világot a gondolathoz: holnaptól újfasiszta miniszterekkel parolázhatnak. Az igazi csatára készülődnek csendben. A tét Európa. A kontinens trójai erődjébe Finiéknek kell beleerőltetniük az újfasiszta mozgalmak falovát. Az olasz „diétás”, fasiszták szerezhetik meg a kulcsot az ajtóhoz, melyen át Le Pen francia és Schönhuber német „fiai” beléphetnek Európa kapuján. Finiék ezért hagynak rá mindent Berlusconira. Számukra - legalábbis egyelőre - a jelenlét is elég, hogy megkíséreljék legitimálni a kontinens valamennyi újfasiszta mozgalmát. Ez az oka, hogy Itália a háború vége óta még soha nem volt olyan elszigetelt Európában, mint most. A választásokon győztes jobboldal legitimitását ugyan senki sem kérdőjelezi meg, Európa azonban egyelőre nem fogadja el, hogy a leendő olasz kormányban neofasiszta miniszterek is helyet kapjanak. Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában és Spanyolországban is sokan tartanak a harmincas években történtek megismétlődésétől. Ezért támogatják sokan a francia szocialisták vezérének, Michel Rocard-nak, illetve a volt kulturális miniszternek, Jack Langnak a javaslatát, akik a leendő olasz kormány bojkottjára szólították fel az európai kormányokat és szervezeteket. Az antifasizmus Európa számára mind a mai napig lét- és viselkedési forma a türelmetlenséggel, a despotizmussal, a kész tényekkel, a hétköznapi fasizmusokkal és mindenekelőtt a háborúval szemben. Az antifasizmus létjogosultságát tagadni ezért a kontinens számára egyet jelentene a demokrácia megtagadásával. Fini követőit óvatosságra inti az a félmillió ember is, aki - a szakadó esővel dacolva - április 25-én, a felszabadulás évfordulóján, az antifasizmus győzelmének ünnepén felvonult Milánóban. Olaszország terei ezen a napon még soha nem láttak ekkora tömegeket: 49 év óta először volt jelen minden generáció, és képviseltette magát minden olasz tartomány. Itália lassan kezd felébredni a kábulatból. A változást nem a baloldaltól várók tömegei is eszmélték: a győztesek - nemcsak a Nemzeti Szövetség - nyíltan megkezdték a Mussoliniéra és a fasizmus átértékelését. Konfrontáció vagy megbékélés vár-e Olaszországra a következő öt évben? Milyen lesz majd a második Olasz Köztársaság demokráciája, melynek megszületése körül újfasiszták bábáskodnak? A kérdések azért helyénvalóak, mert a jelek szerint az olasz jobboldal a mostani választási győzelmet nem a demokráciákban természetes hatalmi körforgás egyik állomásaként, hanem olyan rendszerváltásként fogja fel, mely új elvi alapokra helyezi a második köztársaságot, s szakít a háború után kialakult politikai alapelvekkel. Róma, 1994. május Nagy Csaba VILAGTUKOR. 1994. május 4., szerda A spanyol példa, spanyol szemmel Barcelonai beszélgetés Joan B. Culla professzorral Joan B. Culla a Barcelonai Egyetemen a jelenlegi spanyol és katalán történelem tanszékének professzora. Szűkebb kutatási területe a francóizmus vége és a demokratikus átmenet időszaka. Társszerzője egy nyolckötetes történelmi sorozat e korszakot tárgyaló kötetének. Tudósítónk Barcelonában beszélgetett vele. - Magyarországon a rendszerváltás kezdete óta emlegetik a Moncloa-paktumot, mint követendő példát. Spanyol történészként miben látja e paktum jelentőségét? A Moncloa-paktum az 1977-es, hosszú idő óta első szabad választások után, 1978- ban született. A választásokat a rendszerváltást vezénylő UCD nyerte, mellette az ellenzéki szocialisták váltak a legerősebb parlamenti párttá. A kommunista párt messze a várakozáson alul szerepelt, mindössze húsz képviselői helyet szerzett, a régi rezsim nosztalgikusait tömörítő Alianza Popularnak (AP) pedig talán ha tíz parlamenti mandátum jutott. Ebben a helyzetben a jobbközépen álló UCD és a balközép szocialisták arra a következtetésre jutottak, hogy az átmeneti, alkotmányozó időszakban a társadalom egésze számára az lesz a legjobb, ha legalább ők ketten igyekeznek maximális egyetértésre jutni. A KP és az AP annyira gyenge volt a parlamentben, hogy ha nem akart a perifériára szorulni, csatlakoznia kellett. A szocialisták és a kommunisták aláírásának jelentősége azonban túllép a szűken vett politikai szférán. Mivel e két párt irányította a két nagy szakszervezeti szövetséget, az UGT-t és a Munkásbizottságokat, néhány évre garantálni tudták, hogy nem lesznek nagy sztrájkok, nem éleződnek ki a társadalmi konfliktusok. S ez nem volt lebecsülendő tényező abban az időben, amikor a fegyveres erők még gyanakodva és ugrásra készen figyelték a baloldal minden , megnyilvánulását. Képletesen szólva azt mondhatjuk, hogy a Moncloa-paktum olajozta meg az átmeneti időszak fogaskerekeit, megakadályozva, hogy megakadjanak vagy eltörjenek. A spanyolokról - talán az irodalomnak köszönhetően - olyan kép alakult ki, hogy szenvedélyesek, bosszúállóak. A diktatúra bukása után mégsem került sor tisztogatásokra, számonkérésekre. - A tipikus spanyolról valóban az a hiedelem alakult ki, hogy akár egy nő, akár egy eszme kedvéért képes kést rántani. A polgárháború történései csak megerősítették ezt a sztereotípiát. De ne felejtsük el, hogy a harmincas évek Spanyolországa alapvetően más, mint a hetvenen éveké. Hatalmas volt a változás gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan, s nem utolsósorban az emberek fejében. Ez egyebek között annak is köszönhető, hogy a francóizmus alatt a külföldön munkát vállaló spanyolok, majd a tömeges turizmus révén az ország példátlanul nyitottá vált a külföld felé. Spanyolországban nem a „Téli Palota elleni roham” döntötte meg a Francorendszert: névadója ágyban halt meg és az általa kijelölt utód állt az ország élére. A változás ezután nem forradalmi, hanem lassú evolúció útján ment végbe. Ha 1975 és 1978 között megnézzük a kormány vagy a fegyveres erők vezetésének összetételét, kiderül, hogy csupán apróbb változások következtek be. Maga Adolfo Suárez például a francóista egypárt, a Falange főtitkárából lett a demokrácia miniszterelnöke. 1982-től, a szocialisták hatalomra kerülése után lecserélték ugyan a rendőrség és a csendőrség vezetőit, de a mai napig vannak e testületek kötelékében olyan magas beosztású emberek, akik már a diktatúrában is felelős posztot töltöttek be. A demokratikus ellenzéknek 1976-1977-ben be kellett látnia, hogy ilyen körülmények között nem diktálhat. A politikai erők a legjobbnak látták, ha fátylat borítanak a múltra, s ha nem is felejtik el, de mindenesetre nem használják fel politikai fegyverként. Azért például Manuel Fragának, az AP akkori vezérének a sajtóban vagy a parlamenti vitákban csak a szemére hányták, hogy kötődött a diktatúrához. . De ettől még politikai vezető maradhatott, csak éppen ellenzékben. A „kollektív amnézia” persze azzal is járt, hogy Santiago Carrillo ellen sem használták fel mindazt, amit a kommunista párt a polgárháború során tett. Az addig rendben is van, hogy nem kerestek személyi felelősöket, senkire sem mutogattak ujjal. Egyébként is, ha az effajta vizsgálatokat a végsőkig vinnénk, kiderülne, hogy a múlt rendszer a lakosság igen jelentős részét érintette. Felipe González például a fiatalok ezreihez hasonlóan az ötvenes-hatvanas években tagja volt a rendszer ifjúsági szervezetének. Egyszerűen azért, mert a szegényebb családok gyermekei számára ez volt az egyetlen mód arra, hogy nyaranta két hetet jó levegőn táborozhassanak. Ha elkezdtünk volna vájkálni a levéltárakban, mint például a volt NDK-sok tették, azt hiszem, az emberek feléről kiderült volna, hogy valami köze volt a diktatúrához. Bárki, aki a negyven év alatt közalkalmazott volt - mindegy, hogy egyetemi oktató vagy hivatalnok -, csak úgy foglalhatta el állását, ha esküt tett a Nemzeti Mozgalom elveire, azaz a rezsim ideológiájára. - A felejtés viszont veszélyes. - A fiatal generációknak már nincs személyes tapasztalatuk a francóizmusról, s ha nem beszélünk a múltról, a végén még azt hiszik, hogy volt ugyan valami öreg tábornok, aki sokat dirigált, de végül is különösebb bajt nem okozott, szüleik meg akkor vettek először autót vagy televíziót. Pedig ez egy olyan diktatúra volt, amely az utolsó pillanatáig hű volt önmagához, az utolsó pillanatig végeztette ki politikai ellenfeleit. A történelmet elfelejteni mindig hiba volt, mint ahogy a franciák is hibáztak azzal, hogy megpróbálták elfelejteni a Vichy-rendszert, a kollaboránsokat. - És az áldozatok? - A rezsim áldozatainak kárpótlását, habár megkésve és nem is mindig túl nagy lelkesedéssel, már a Suárez-kormány megkezdte. Persze, tulajdonképpen a spanyolok többsége kárvallottnak érezhette magát, de jóvátétel csak a mérhető veszteségek esetében volt lehetséges. A közalkalmazottak vagy a fegyveres testületek tagjai, akiket a Franco-időszakban politikai okokból bocsátottak el, a nyolcvanas évek elején megkapták a nekik járó nyugdíjat. Utóbb a szocialista kormány a volt politikai foglyoknak anyagi kártérítést adott a börtönben töltött évek függvényében. - Tudomásom szerint viszont a több ezer kivégzett családja nem kapott jóvátételt. - Volt azonban kísérlet arra, hogy a legismertebb áldozatok perújrafelvételét kérjék, azzal, hogy a katonai bíróság a védelemhez való jog semmibevétele miatt nyilvánítsa szabálytalannak a pert, és semmisítse meg az ítéletet. Ezt először az egyik katalán párt próbálta meg a katalán autonóm kormányzat elnökének, Lluis Companysnak az esetében. (Companys a polgárháború után Franciaországba menekült, de a Gestapo kiadta Francónak, aki 1940-ben kivégeztette - a szerk.) A legfelső bíróság katonai kollégiuma most úgy döntött, hogy az abban az időben hatályban lévő törvények értelmében a francóista bíróság jogtechnikai szempontból szabályosan járt el. Politikai és morális érvekre alapozva viszont nem lehet perújrafelvételt kérni. Ugyanígy döntöttek a bírák Julián Grimau kommunista vezető ügyében is, akit a hatvanas évek elején ítéltek halálra. Sokak szerint a tavalyi választásokat a gazdasági válság és a kormányzással járó „erkölcsi kopás” ellenére azért nyerhették meg negyedszer is a szocialisták, mert Felipe González felidézte a jobboldali veszély rémképét. Ez meglehetősen összetett probléma. Való igaz, hogy a Franco-rendszer hét főtisztviselője által 1977-ben alapított AP és az utóbb belőle kinőtt Néppárt (PP) között óriási a különbség. A PP különösen az utóbbi években, az, újpártelnök, Aznar vezetése alatt sokat tett a múlt feledtetésére. A párt országos vezetéséből például eltávolította a régről ismert arcokat. Teljes szakításról persze nincs szó, parlamenti képviselőik egyike például az a Rodolfo Martin Villa, aki 1962 óta töltött be politikai funkciókat Franco mellett. Őt és társait azonban inkább elrejtik, s az új generációk képviselőit, a szakembereket, mérnököket, közgazdászokat állítják előtérbe. Mind a mai napig élnek viszont a PP-ben bizonyos örökölt reflexek, amelyek azonnal előtűnnek, ha kicsit megkaparjuk a felszínt. Arról nem is szólva, hogy nem tagadhatja meg teljesen a gyökereit, mert akkor elveszítené szavazóinak jó részét. Spanyolországban akad néhány millió jobboldali szavazó, így van ez Franciaországban is, csakhogy van egy alapvető különbség. A francia jobboldal De Gaulle, a spanyol pedig Franco örökösének vallja magát. S hiába volt mindkettő tábornok, micsoda különbség! Emiatt is mondhatta a júniusi választások előtt - persze, erősen túlozva - Felipe González: vigyázat, ha ezek jutnak hatalomra, visszajön a múlt. - És tényleg visszajönne? - Talán frivolnak tűnhet, de én a magam részéről szívesen kipróbálnám, mi lenne, ha a PP alakítana kormányt. Lássuk, kiket neveznek ki, mit tesznek a kultúrában, az oktatásban. Úgy gondolom, hogy ha egy párt hatalomra kerül, ez a tény önmagában rákényszeríti arra, hogy realista legyen. Meggyőződésem, hogy a PP nem nyúlna a társadalombiztosításhoz, a nyugdíjakhoz, nem korlátozná a szabadságjogokat, nem vezetné be a cenzúrát. De ma még sokan vannak azok, főleg vidékeken, akik - habár sokszor elegük van a szocialisták kormányzásából - megrémülnek a gondolattól, hogy visszatérhet a múlt, s vele mindazok: a földesúr, a plébános, a csendőrparancsnok, akik évtizedeken, sőt évszázadokon át csaknem feudális elnyomásban tartották őket. Barcelona, 1994. május Lempert Márta UNICEF-riadó: mi lesz a gyermekekkel? A betegségek a háborúknál nagyobb gyilkosok A világ gyermekeit sújtó alultápláltságot és betegségeket egy évtizeden belül is lehetne küzdeni. Ám e feladatnak nem tulajdonítanak jelentőséget, mivel az áldozatok a Föld legszegényebb és legkevésbé befolyásos embereinek fiai és lányai - olvasható egyebek közt a világ gyermekeinek helyzetéről szóló idei UNICEF-jelentésben. Napjainkban a fejlődő országokban a házaspárok fele él a családtervezés valamely formájával. Öt terhesség közül legalább egy nem kívánt. Becslések szerint a fejlődő világban 120 millió nő nem akar több gyermeket, mégsem folyamodik a fogamzásgátláshoz. Húsz éve nem növekedett a családtervezés terén nyújtott nemzetközi segítség, s évente három-ötmilliárd dollárra, a jelenlegi ráfordítás duplájára lenne szükség ahhoz, hogy minden házaspár éljen a fogamzásgátlás lehetőségével. Ahol rossz a gyermekek egészségi állapota, és magas a halálozási arányuk, a szülőknek általában a ténylegesen kívántnál több gyermekük van, mivel így biztosítják be magukat a jövőre - írja a jelentés, hozzátéve: ha sikerülne csökkenteni a gyermekhalandóságot, eznagy mértékben segítené a népességnövekedés lassítását. A gazdaságilag elmaradt országokban a munkát egyszerűsítő technológiák hiánya is kívánatossá teszi a sok gyermeket a családban, hogy minél több legyen a segítség a földeken és a ház körül. A gyermekegészségügy fejlesztésén túl a népszaporulat csökkentésének hatásos eszköze a lányok oktatása is. A tanult nőnek több lehetősége van, s nagyobb a valószínűsége annak, hogy megbeszéli a partnerével, hány gyermeket akar és mikor. Az UNICEF, az ENSZ gyermekalapja jelentésében nagyobb nemzetközi összefogást sürget, és a következő fő célokat jelöli meg: a legfontosabb gyermekbetegségek leküzdése, a gyermekhalandóság harmaddal való csökkentése, alapfokú oktatás biztosítása minden gyermek számára, családtervezési ismeretek nyújtása azoknak, akik ezt igénylik. Habár néhány gyakori betegség évente még mindig nyolcmillió öt éven aluli gyermekkel végez (jóval többel, mint a világ háborúi vagy az éhínségek), az utóbbi időkben jelentős haladás tapasztalható e téren. A kanyarónak például a nyolcvanas évek elején még évente két és fél millió gyermek esett áldozatául, ma egymillió. Sok millió gyermek növekedése nem megfelelő, százezrek jönnek világra agyi károsodással jódhiány miatt. Az utóbbi öt évben 24 fejlődő országban megkezdték a só jódozását, további 33 országban most készül hasonló program. Az UNICEF becslései szerint a fejlődő országok kiadásainak tíz százalékát - és a nemzetközi fejlesztési segélyeknek is csupán tíz százalékát - fordítják alapvető szükségletekre, megfelelő táplálkozásra, egészséges ivóvízre, alapvető egészségügyi ellátásra, alapfokú oktatásra és családtervezésre. Ezen aránynak mindkét esetben húsz százalékra kellene emelkednie. Ha nem veszünk tudomást a szegénységről, tovább nőnek a társadalmi különbségek, s velük a politikai bizonytalanság és a környezet károsodása. Ennek következményei egyetlen országot sem kímélnek meg - mutat rá a jelentés. Pócs Balázs Ez legyen a sorsuk? REUTERS-FOTÓ