Népszabadság, 1994. július (52. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-22 / 170. szám

14 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1994. július 22., péntek Média-ko-média, avagy elnök a Pagodában Hankiss Elemér hozzászólása a parlament kulturális bizottságának 1994. július 18-i ülésén Szeretném mindenekelőtt na­gyon hangsúlyosan leszögezni a következőket. Egy. Nem akarok ünneprontó lenni és nem akarok szerepelni. Nem én kerestem ezt a mai al­kalmat. Nem lennék itt, és nem lennék itthon, ha múlt pénteken nem kapok egy drámai hangú telefonhívást a kormánypártok egyik itt jelen lévő vezető média- szakértőjétől, hogy ma itt ügyünkben meghallgatás lesz, és - szó szerint idézem - „tragé­dia volna, ha ezen ti (mármint Gombár Csaba és én) nem jelen­nétek meg”. Kettő. Hangsúlyozom, hogy nem akarom a Magyar Televí­zióban elnöki tevékenységemet folytatni. Boldog vagyok, hogy újra saját szakmámban dolgoz­hatom, taníthatok, könyveimet írhatom. Nem azért vagyok itt, mert elnöki pozíciómhoz ra­gaszkodom, hanem épp ellenke­zőleg: hogy e tisztséget civilizált és európai módon adjam át utó­daimnak. Három. Nem vagyok meg­átalkodott kötekedő, aki újat húzott a régi kormánnyal és most kötekedni kezd az újjal. A médiakérdés megoldását nem hátráltatni, hanem elősegíteni akarom. Négy. Szeretném leszögezni azt is, hogy nem tartom szemé­lyemet különösebben fontos­nak. Nem azért mondom el azt, amit el fogok mondani, mert fontoskodni akarok, hanem mert úgy vélem, hogy látszólag jelentéktelen dolgok mögött va­lami nagyon is fontos dolog tör­tént. Valami, amire oda kell fi­gyelnünk most, amikor újra ne­kirugaszkodunk a nagy feladat­nak, hogy európai, demokrati­kus országgá alakítsuk át ezt az országot. Öt. Nem fogadom meg azt a baráti jó tanácsot, amit tegnap este, megérkezésem után kap­tam. Azt ugyanis, hogy „ne ug­rálj, mert nagyon megjárhatod”. Nem azért nem fogadom el, mert ez a tanács ostoba volt és tisztességtelen. Hanem azért, mert nem hiszem, hogy ebben az országban bárkinek félnie kelle­ne azért, mert nem dicséri a ha­talmon lévőket, illetve hatalom­ra kerülőket, hanem figyelmez­teti őket valamire, ami nekik is, az országnak is fontos lehet. Lássuk ezek után a tényeket. Vagy legalábbis azt, ahogy én látom őket. A tények Látszólag nagyon jelentékte­lenek, már-már triviálisak ezek a tények. Mindössze az történt ugyanis, hogy az elmúlt két-há- rom hónapban, miközben a most kormányra kerülő két párt vezetői és médiaszakértői annak az országos intézménynek a sor­sáról tárgyaltak és döntöttek, amelynek történetesen még én voltam az elnöke, engem egyet­lenegyszer sem kerestek meg. Ezzel nem engem sértettek meg, mint embert, hanem megsértet­tek egy, a Magyar Köztársaság elnöke által kinevezett közéleti személyiséget. És megsértették a nyílt és demokratikus közélet egyik fontos princípiumát s el­járásmódját. Nem akarok igazságtalan len­ni. Mert volt két kivétel. Molnár Péter és Horváth Adám udvari­asan és barátian érdeklődött ar­ról, hogy véleményem szerint hogyan kellene megoldani a ív­vel kapcsolatos problémákat. Mindkettő kitűnő szakember a maga területén, nyilvánvalóan nem volt szükségük a tanácsom­ra; de tudták, hogy ez a dolgok civilizált, európai rendje. Úgy tudom, úgy hallottam, hogy másoknak is voltak bizo­nyos aggályaik az említett eljá­rásmóddal kapcsolatban. Ha jól tudom, voltak olyan vélemé­nyek, hogy illendő volna felkér­ni minket munkánk folytatásá­ra. Majd miután ezt megint csak mások hevesen ellenezték, ak­kor állítólag felmerült az a ja­vaslat, hogy legalább a média- törvény megszületéséig kellene ránk bízni a két intézmény irá­nyítását. Később innen is to­vább kellett hátrálniuk azok­nak, akik úgy vélték, hogy vissza kellene állítani az 1993 januárjában megszakadt törvé­nyes rendet, és valamifélekép­pen mégiscsak ki kellene fejezni annak a munkának az elismeré­sét, amit annak idején ez a két ember elvégzett. Például azzal, hogy legalább egy napra, „szim­bolikusan” visszahelyezik őket pozíciójukba. Másoknak azon­ban még nyilván ez is sok volt a jóból. (Óvatosságra intették mo­ralizáló társaikat. [Csak zárójel­ben és anekdotaképpen említem meg, hogy Gombár Csabának valaki azt üzente - lehet, hogy nem is a kormányzó pártok mé­diaszakértőinek köréből -, hogy ezt a szimbolikus visszahelye­zést úgy kellene lefolytatni, hogy ő bemegy a Pagodába, és ott munkatársaival megiszik, mint elnök, egy szimbolikus és utolsó kávét; az irodájába föl sem kell (lehet, szabad) mennie.] Minthogy e két-három hóna­pig tartó titkos tárgyalássoroza­ton nem voltam ott, lehet, hogy nem pontosan így történtek a történtek. De az tény, hogy egé­szen a legutóbbi napokig senki sem keresett meg engem a két új kormánypártból. A dolgok leg­végén azonban, úgy látszik, idő­zavarba kerültek. Eszükbe jut­hatott két dolog. Egyfelől az, hogy a két intézmény elnöke még él, és legalább egy pillanat erejéig velük is számolni kell. Másfelől, hogy bizonyos jogi és eljárásbeli formákat azért be kellene tartani. Csak ezzel tudom magyarázni azt a kapkodást, ami július 14- én, tehát mindössze néhány nappal a parlament nyári sza­badságolása előtt beindult. Ezen a napon egy olaszországi nyári egyetemen adtam éppen elő legújabb spekulációimat a Sátán pozitív szerepéről az európai civilizáció történetében, amikor is berobbant a terembe egy ifjú hölgy, kezében egy tele­faxot lobogtatva, amelyet a fel­adó kérése szerint nekem urgen- tissimamente, vagyis „a lehető legsürgősebben” át kellett ad­nia. A feladó Magyarország Mi­niszterelnöki Hivatala volt, sze­mély szerint egy bizonyos Mül- ler György helyettes államtit­kár, aki szegény úgy eshetett be ebbe az ügybe, mint Pilátus a krédóba. Régi miniszterelnök már nincs, új még nincs vagy alig van, és neki kell hirtelenjé­ben előhalásznia engem vala­honnan árkon-bokron túlról. Nem mondom, hogy szeretek sürgős leveleket, telefaxokat vagy telefonhívásokat kapni a miniszterelnökségről. Nem sok örömöm származott belőlük az elmúlt években. De most könnyű szívvel vettem át, gon­doltam: új kormány, új hivatal, új szellem, csupa nagyszerűség. Hamarosan kiderült, hogy kissé elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet. Már mindjárt a megszólításon fenn- és kiakadtam. A levél így kezdődik: „Tisztelt Hankiss Úr! ” Kérem, ne higgyék azt, hogy a kákán is csomót akarok keresni, de ugyan már mégis mi a csuda az, hogy „Hankiss Úr”? Talán a számlát küldi nekem a Gázmü­vek? Vagy a legújabb habkeve- rőt ajánlja valamelyik csomag­küldő áruház? Mert akkor rend­ben van ez a megszólítás. De ha a magyar miniszterelnökség he­lyettes államtitkára ír a Magyar Televízió elnökének - s a levél végül is ilyen minőségemben szólt hozzám akkor egyáltalá­ban nincs rendben. Mert akkor azt kellett volna írnia, hogy „Tisztelt Elnök Úr". Vajon miért nem használta a helyettes államtitkár úr ezt a kézenfekvő és protokollárisán már-már kötelező megoldást? Talán mert az Antall-, illetve Boross-kormány hivatalnoka­ként és jó magyar hazafiként engem már réges-rég nem tekint a Magyar Televízió elnökének, Göncz Árpád minden iparkodá­sa ellenére sem? Vagy ha új em­ber, akkor új seprűként még ügyetlenül seper? Vagy nem tudta, hogy új gazdái pontosan mit kívánnak tőle? Még jó, hogy ijedtében nem Hankiss elvtárs­ként szólított meg. Ám egyéb­ként, ha nagyon rühellte, hogy elnöknek szólítson, miért nem írta azt, mondjuk, hogy Pro­fesszor Úr? Vagy hogy Igen tisz­telt Hankiss Elemér. Ez már egészen jól, s európaian hang­zott volna. (A Népszabadság július 18-i számában egy más verzió jelent meg e levél születéséről. Én- hadd maradjak meg a sajátom­nál.) A fax két levélből állt. Az el­sőben a helyettes államtitkár udvariasan elnézésemet és meg­értésemet kéri, és azt, hogy a mellékelt levelet írjam alá. A mellékelt levél így szól: _ Tisztelt Miniszterelnök Úr! Kérem miniszterelnök urat, szí­veskedjen megtenni a szükséges in­tézkedést ahhoz, hogy a köztársaság elnöke a közszolgálati tájékoztatási eszközök vezetőinek kinevezési rendjéről szóló 1990. LVII. törvény 1 §-a alapján engem a Magyar Tele­vízió elnöki tisztségéből felmentsen. Budapest, 1994. július 4. Hankiss Elemér Megmondom őszintén, ta­nácstalanul álltam ott, kezem­ben a két levéllel. Nem értettem az egészet.- Nem értettem, hogy miért az utolsó pillanatban kérik, így lóhalálában és egy kurta-furcsa faxban a segítségemet. Ennél még egy telefonhívás is civili­záltabb lett volna.- Nem értettem, hogy az el­múlt három hónapban hogyan nem volt idejük a mi leváltá­sunknak s az új elnökök kineve­zésének jogi-formai eljárásmód­ját kidolgozni.- Nem értettem, hogy miért kell kémem most újra a felmen­tésemet, mikor azt 1993 január­jában egyszer már kértem.- Nem értettem, miért nekem kell kémem felmentésemet, mi­kor azt a miniszterelnök úr bár­mikor kérheti a köztársaság el­nökétől.- Egyébként jogom s lehető­ségem sincs arra, hogy felmen­tésemet a miniszterelnöktől kér­jem. Már csak azért sem, mert két évig küszködtem azért, hogy kiderüljön és leszögeztessék, hogy a miniszterelnök nem munkaadója a Magyar Televízió elnökének. Ezek után szinte csak rossz vagy durva tréfának tekinthetem, hogy arra szólít föl az új Miniszterelnöki Hivatal, hogy az új miniszterelnöktől kérjem a felmentésemet. (Az már csak szerencsétlen figyel­metlenség, hogy a javasolt levél szerint július 14-i kelettel kel­lett volna kémem felmentése­met a miniszterelnöktől, amikor tudomásom szerint még nem volt Magyarországnak hivatal­ban lévő miniszterelnöke.)- És megint csak a Gázművek jutottak az eszembe; ott szokás előregyártott formanyomtatvá­nyokat és nyilatkozatokat kitöl­teni. Nem éreztem szerencsés megoldásnak, hogy három hó­nap hallgatás után így faxon ke­resztül akarják most hirtelenjé­ben a számba adni a szavakat. E szerencsétlen eset után én is a faxhoz folyamodtam, és folyó hó 15-én a következő levelet küldtem Göncz Árpád elnök úr­nak: Igen Tisztelt Elnök Úr! Kérem, tekintse tárgytalannak 1993. januári levelemet, amelyben kértem, mentsen fel elnöki tisztem alól. Hétfőn, folyó hó 18-án már Bu­dapesten leszek, és tisztelettel ki­hallgatást fogok kérni Öntől. Őszinte tisztelettel. Hétfőn biztosítottam Göncz Árpádot arról, hogy nem kívá­nom az MTV-ben elnöki tevé­kenységemet folytatni. Korábbi felmentési kérelmemet azért vo­nom vissza, mert nem hagyha­tom cserben több tucat ártatla­nul meghurcolt, elbocsátott, megszégyenített munkatársa­mat. Mindaddig, amíg helyze­tük nem rendeződik megnyug­tatóan, helyemet önszántamból nem hagyhatom el. Az utolsó pillanatig vártam ezzel, mert re­méltem, hogy a kormánypártok megkeresnek, s akkor megbe­szélhetem ezt a kérdést velük, de mint a fentiekből kiderült, erre nem került sor. Hangsú­lyoztam az elnök úrnak, hogy azt természetesen nyugodt szív­vel fogadom el, ha ő a minisz­terelnök úr javaslatára felment. Még ez előtt, tegnap éjjel, né­mi meglepődéssel hallottam a televízióban, hogy a két kor­mányzó párt elnöke az én ko­rábbi kérésem alapján kéri fel­mentésemet Göncz Árpádtól. Mint ahogy a mai Népszabad­ságból is értesültem, ők már na­pok óta tudják, hogy én e kérel­memet, másfél évi várakozás után, visszavontam. Hogyan ke­rülhette most ez el a figyelmü­ket? Megjegyzések Véleményem szerint a dolgok civilizált, európai rendje az lett volna, hogy a két győztes vagy győzésre álló párt vezetői, illet­ve médiaszakértői megkérdik a két intézmény elnökét, hogy nem akarják-e folytatni munká­jukat legalább a médiatörvény elfogadásáig. Egyrészt, mert an­nak idején, 1990-ben, a minisz­terelnök, a parlament kulturális bizottsága és a Magyar Köztár­saság elnöke a médiatörvény meghozataláig kért fel minket az elnöki tisztség ellátására. Másrészt, mert annak idején, 1993 januárjában az akkori kor­mány politikája elleni tiltako­zásként kértük felmentésünket, s nem azért, mert úri kedvünk­ben éppen nem volt ínyünkre folytatni a munkát. Az ellen til­takoztunk, hogy a kormányzó pártok a rádió és a televízió költségvetését beolvasztották a Miniszterelnöki Hivatal költ­ségvetésébe, és az ellen, hogy a médiatörvény végül is, kétéves huzavona után, elvérzett a par­lamentben. Minthogy e tiltakozás tartal­mával, ha formájával nem is föl- tétlen, az a két párt is egyetér­tett, amely most hatalomra ke­rül, s minthogy egymástól füg­getlenül ugyan, de mi is és ők is a sajtószabadságért küzdöt­tünk, úgy vélem, ildomos lett volna, ha legalább megkérdezik, hogy nem akarjuk-e most, a megváltozott körülmények kö­zött munkánkat folytatni, leg­alább a médiatörvény megszü­letéséig. Azt mondottuk volna, hogy köszönjük szépen, nem, mert mindketten boldogok va­gyunk, hogy újra a saját szak­mánkban dolgozhatunk. De. ez nem menti föl őket az alól az er­kölcsi kötelesség alól, hogy meg kellett volna kérdezniük. Bár le­het, hogy én ódivatúan és apoli- tikusan értelmezem az erkölcsi kötelességeket. Lehet egyéb­ként, hogy Gombár Csabától megkérdezték, ezért a további­akban csak magamról beszélek. Elgondolkoztam azon, hogy vajon miért nem tették meg ezt az egyszerű és természetes lé­pést. De még csak egy óvatos te­lefonhívást sem mertek meg­kockáztatni két hónapon át. Va­jon miért? Első hipotézis. Nem értek rá. Az új kormánynak kisebb dolga is nagyobb annál, hogy ilyen ap­róságokkal foglalkozzék. Második hipotézis. Féltek. Féltek attól, hogy esetleg elfo­gadom az ajánlatot, és akkor ők ugyan mit kezdtek volna a saját jelöltjeikkel, akiket már hóna­pok óta készenlétben tartottak. Ámbár a kockázat minimális volt, mert városszerte hallhat­ták, hogy baráti körben több­ször leszögeztem: nem akarok visszakerülni az elnöki pozíció­ba. Harmadik hipotézis. Azért nem kérdeztek meg,, mert nem értettek egyet szakmai és/vagy politikai munkásságommal, és úgy vélték, ez az ember nem ér­demes arra, hogy egyáltalában szóba álljanak vele. (Tekintettel arra, hogy az egyik kormányzó párt két médiaszakértője is he­vesen ellenezte annak idején mindazt, amit én a televízióban csináltam, ez a bizalmatlanság valószínűsíthető.) Negyedik hipotézis. Azért nem álltak szóba velem, mert nem akarták megsérteni az MDF-et, illetve a többi korábbi kormánypártot azzal, hogy ezt az ősellenséget rehabilitálják. Tudom, hogy ez az érv többszö­rösen és hangsúlyosan elhang­zott a tárgyalásokon, sőt - meg­értésemet kérve - ezt még teg­nap este is elismételték nekem. Nagyon tisztelem a türelmet és a megbocsátó szeretetet, de azért remélem, azt nem fogják kíván­ni tőlünk, hogy bocsánatot kér­jünk azért, mert nem akartuk átengedni e két közszolgálati in­tézményt az akkor éppen hiva­talban lévő kormánynak. Ötödik hipotézis. Attól tartot­tak talán, hogy ez a két ember túl komolyan veszi a köz- szolgálati médiumok autonó­miáját, s akkor talán még ebben az egy-két hónapban is valami bajt keverhetnek megátalkodott függetlenkedésükkel. Hatodik hipotézis. Minden új kormány ideges, szorong az el­végzendő munka roppant töme­gét látva, s szeretné magának már az induláskor gyorsan a le­hető legkedvezőbb feltételeket megteremteni. A nehéz munka elvégzéséhez „csapat kell”, s e csapat gyors kialakításának a vágya késztette őket arra, hogy a demokratikus politikai kultú­ra bizonyos játékszabályait és formáit a nagy sietségben ne tartsák be. Hetedik hipotézis. A médiahá­ború annyi bajt okozott már so­kaknak, a rádióban és a televízi­óban olyan zűrzavaros és lehe­tetlen a helyzet, hogy a hivatal­ba kerülő új kormány érthető módon látványosan gyors ered­ményt akart elérni e téren. E nagy sietségben feledkeztek meg a közéleti erkölcs vagy eti­kett néhány szabályáról. Lehet, hogy más volt az ok. Remélem. Mert az itt felsorolt és feltételezett okok egyikét sem tudom elfogadni. Zárómegjegyzések Mindezek után és mindezek ellenére szeretném leszögezni, hogy bízom az új magyar kor­mányban. Bízom abban, hogy őszinte szívvel és szigorú önfe­gyelemmel dolgozik majd de­mokratikus intézményrendsze­rünk továbbépítésén. Bízom ab­ban, hogy a demokrácia és a jog- államiság védelmét elébe helye­zi majd saját kormány- és párt­érdekeinek. A koalíciós tárgya­lások és az ellenzék parlamenti szerepének biztosításával kap­csolatos döntések ígéretesek. Es biztatóak a médiatörvény gyors megalkotásával és a közszolgá­lati médiumok autonómiájával kapcsolatos ígéreteik is. Remé­lem, hogy ez a szerencsétlen csetlés-botlás a televízió és a rá­dió körül csak egyszeri szeren­csétlen félresiklás, és nem vala­mi mélyebben fekvő rossznak a szimptómáj a volt. Úgy vélem, hogy Horn Gyula miniszterelnök úr azzal tenne jó szolgálatot az épülő demokrati­kus közéletnek és közszellem­nek, ha vállalná a felelősséget a döntéséért. Azzal, ha nem az én hajdani és ma már érvényteleri felmentési kérelmemmel indo­kolná meg felmentési javaslatát, hanem a tényleges okokkal. Az­zal, hogy ezért meg ezért nem minket, hanem másokat tarta­nak alkalmasabbnak a rádió és a televízió elnöki tisztének be­töltésére. Nincs ebben semmi rossz. Ez a természetes. Egy de­mokráciában rendjén van az, hogy újabb és újabb emberek (s kormányok) kapnak lehetőséget a cselekvésre. A magyar társadalom meg­érett arra, hogy felnőttként ke­zeljék. Hogy ne rossz és rosszul sikerült színjátékot játszanak le előtte. Az országnak manapság minden másnál nagyobb szük­sége van arra, hogy a politika végre kijöjjön a pártirodák hát­só szobáiból, és amennyire le­het, mindannyiunk számára tisztává, érthetővé, áttetszővé váljék. Ha az új kormány képes lesz erre a fordulatra, akkor ez nemcsak az ország, hanem a kormány javát is szolgálja majd. Végezetül Javasolt utódomat és munka­társait kitűnő szakembereknek tartom. Biztos vagyok abban, hogy meg tudnak majd birkózni a rájuk váró roppant szakmai feladatokkal. Bízom abban, hogy meglesz az emberi tartá­suk és a bátorságuk is ahhoz, hogy helytálljanak. Bizonyára tudják, hogy még a világok leg­jobbikában, s még a világ leg­jobb kormányának közelében sem gyerekjáték ez. Munkáju­kat a távolból is baráti figye­lemmel kísérem majd. Kérem, tegyenek meg min­dent annak érdekében, hogy sé­relmet szenvedett kollégáink elégtételt kapjanak. És kérem, hogy kezeljék türelemmel és emberséggel azoknak a kollégá­inknak az ügyét is, akik a világ­ról másképp vélekednek, mint ők, és akik az elmúlt hónapok­ban és években túlontúl közel kerültek az adott politikai hata­lomhoz. Ez a kísértés minden­kor nagy. Most tanuljuk mind­annyian azt, hogy közéleti szere­pünkben hogyan lehet és kell el­lenállnunk e kísértésnek. Mind­annyian most tanuljuk a demok­ráciát. A bizottság előtt az utód Horváth Ádámmal bánhalmi János felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék