Népszabadság, 1994. július (52. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-28 / 175. szám

12 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 1994. július 28., csütörtök Innen a magasból Beszélgetés Mezei Andrással CSIGÓ LÁSZLÓ FELVÉTELE A 64 éves költő, író a Belvárosi Könyvkiadó alapító igazgatója, a CGT című folyóirat alapító főszerkesztője, a Magyar-Izra­eli Baráti Társaság ügyvezető elnöke. Több mint harminc könyvben alakot öltő munkás­ságát 1964-ben József Attila-, 1972-ben SZOT-díjjal, 1979- ben a Művészeti Alap irodalmi dijával, 1984-ben Gábor Andor, 1986-ban Kotzetnik-díjjal is­merték el.- Mezei András a Gellérthegy ut­cában lakik. Akárcsak Balassa Pé­ter, aki alig néhány hete beszélt ar­ról, hogy érzi itt magát. Önnek mit ad a környék?- Sok-sok kedves embert, akik elnézik rendre, hogy a Tra­bantommal milyen rendetlenül parkolok évtizedek óta. Hogy a Tabdi borozóban nem vagyok törzsvendég, de a Tabdi borozó törzsvendégei néha köszönnek nekem. Na és a Falánk faló! A több esztendeje megszűnt Zöld­fa vendéglővel szemben lévő pince-bár-buffet-vendéglő! Aki nem éhes, nem szomjas, az is térjen be oda, mert az étlap hu­mora igazi Horváth-kerti, tabá­ni humor. Jut eszembe, hogy ide, a mi utcánkba, igen sok betörő jár. így például a 2/B-ben már min­denkinél voltak. Én azonban a lakásomat nemegyszer elfelej­tem kulcsra zárni. Ettől aztán a betörők úgy megijednek, hogy be se köszönnek, az ajtót meg azonnal visszahúzzák. A mi ut­cánkban is virágzik a biztonsá­gi iparág, én azonban mindig azt mondom: betörés ellen leg­jobb a nincstelenség. Autólopás ellen a Trabant. A mi utcánk különös utca. Itt nemegyszer rámköszönnek azok, akikről azt hiszem, hogy már meghaltak. Garai Gábor­nak kell a kégli - én persze le­megyek sétálni, miközben összezavarodnak bennem az idősíkok. Garai azt mondja: „öregem, Tiszta szigorúságot^." Már késő - válaszolom -, nézz körül, Gábor. Aczél idegesen fogja rángatni a ba­juszát. „Az NDK-sok zászlajukra tűznek. Kell az neked?” És most megállók a kapu előtt: mikor is volt a napja, hogy valame­lyik barátom lekül­dött volna sétálni? Lehet, hogy öreged­nek a barátaim? De hát egy kissé feljebb, a mi utcánk végén, a Czakó utcai focipá­lyán csupa fiatal srác között rúgom a boká­kat! Lehetetlen, hogy öreg legyek. Még ak­kor sem, ha minden héten kétszer, kedden és csütörtökön, a pá­lyán azt hallom: „gyere hátra öreg, mert jobb vagy ná- tul!” (Addig nem vagyok öreg, míg ezt hallom!) Nekem többet ad ez az utca, mint mindenki másnak, mert amíg gyerekko­romban azért szorongtam, hogy a nagyok bevegyenek a csapatba, addig most azért szo­rongok, hogy a kicsik ne dobja­nak ki. Szorongok, hogy hagyják meg nekem ezt a naphegyi foci­pályát, mint öreg srácnak, ne csináljanak a fantasztikus nap­hegyi fennsíkból fedett tenisz­pályákat valamely újvállalkozó örömére, maradhasson meg még egy kicsikét azoknak, akik esőben, hóban is rúgják a lab­dát, akik ezt a pályát annak idején társadalmi munkában kikubikolták.- Ön mondta, Budapest a lehető­ségek városa.- Az igaz. Csakhogy az ön- kormányzati testületek arra a háborús, romházbeli akvárium­ra hasonlítanak, melyben úgy fagyott meg a víz, hogy egymás szájában dermedtek meg a ha­lak. Pedig micsoda városrész emelkedhetne abban a három­szögben, amely a Déli pályaud­vari metrótól a Mészáros utcáig húzódik! Micsoda nemzetközi képviseleti és banki központot lehetne kialakítani! Csupán csak a MÁV-val kellene szót ér­teni. Nem tihani, azaz hogy „beakasztani”, mert egymás nagy üzleteinek patthelyzetei­ből a lakosság kerül ki veszte­sen. A Déliből a sínek nagy ré­szét ugyanis ki lehetne vonni, vissza a Kelenföldi pályaudva­rig. A maradékot lefedhetnék. Vérmezőre, Várra, a Gellért­hegyre látó húszhektárnyi vá­rosrész infrastruktúrával ellá­tott telke várja, hogy a;már el­készített terveknek kivitelezőt találjanak. Bizony, ha az Atlan­ti-óceántól az Urálig terjedő új Európa közlekedési és kereske­delmi centrumává válna Ma­gyarország, nem akadna olyan világcég, amely ne Budán, aasúj centrumban nyitná meg irodá­ját.- Nemcsak innen a Czakó utcai focipályáról látszik így?- Bárhonnan nézem, ki nem aknázott lehetőségek sora jele­nik meg. És mégis, innen a ma­gasból szép a Tabán, a Rác für­dő, s végül is, mint látvány, mi­énk a Vár, az Erzsébet híd meg a Lánchíd. Varga Lajos Márton Békebeli kapucíner a könyvesházban Az angol irodalom polcánál fog el először a sárga irigység Bu­dapest Székesfőváros Könyves­házában. Mindazok a regények, antológiák, történelmi és iroda­lomtörténeti összefoglalások, amelyeket tíz éve még egy-egy éjszakára kaptunk csak köl­csön, és sorozatban fénymásol­tunk súlyos összegekért, ott fekszenek hívogatóan a jó illa­tú, hűvös barna tárlókon. Az el­ső döbbenet után módszeresen járom végig a Király utca 50. alatti könyvesboltot: sóhajto­zom egy keveset a művészeti al­bumok között, bevásárolok a könyvhéten már kinézett mű­vekből, örömmel nyugtázom, hogy az én időm óta mennyit ja­vult a kínálat Diákkönyvtárból, aztán felmegyek az emeletre. Odafönt, az antikváriumi pol­cokon még hézagos a kínálat - két hagyatékkal kezdtek né­hány hete -, de hamarosan szert teszek egy pompás Panoráma útikönyvre (Budapesti kirán­dulóhelyek, 1960). Hátrább, a lemeze, CD- és videorészlegben ritkán látott felvételekre, a Ka­tona József Színház Csirkefejé­re és Übü királyára bukkanok.- A könyvpiac, szigorúan a piacgazdaság jegyében, az utóbbi években szinte tobzódik a szemétben. Ez itt, hirtelenjé­ben nem jut jobb szó az eszem­be, egy értékmentő vállalkozás - mondja Verő László, a köny­vesház alapítója az alagsorban kialakított kávéházban: az em­ber könnyen oda tudja képzelni a modem írót a kis laptopjával bármelyik asztal mellé, igaz, a jelenlévők egyelőre csak újsá­got olvasnak vagy lapozgatják a fent kiválasztott könyveket. Verő László története az el­múlt három és fél évről szívme- lengetően ismerős magyar tör­ténet, kivéve azt a körülményt, hogy manapság könyvkiadók ritkán mernek efféle értékőrző, „értelmiségi” könyvesház ala­pításába belefogni - a Hétto­rony Kiadó alapítója azonban makacs ember. Elsőül helyisé­get keresett: a fővárosban épp kettő volt üres, ezek közül, Marschatl Miklós akkori főpol­gármester-helyettes segítségé­vel, a Király utcai, rendkívül lerobbant állapotú házat kapta meg - határozatlan időre, térí­tésmentesen. (Igaz, a tulajdon- viszonyok ezzel nem sokat egy­szerűsödtek, mert a felső szin­tek a főváros tulajdonában vannak, az alagsor viszont a Terézvároshoz tartozik.) A Héttorony Kiadó által ala­pított Budapest Székesfőváros Könyvesháza Alapítvány (fő­védnöke Göncz Árpád) ezután belefogott a tervezésbe. A könyvesház megtervezéséhez a Soros Alapítvány nyújtott se­gítséget, ám a munkát Mako- vecz Imre stúdiója is töredék­áron, a költségek térítése elle­nében vállalta. A terveket végül Urr Gábor építész készítette el.- Ezután kezdődött a kalapo­zás két és fél éves időszaka - utal a pénztelenség kínjaira Verő László. Szponzorok nélkül ugyanis egy tapodtat sem tudtak volna tenni: többek között a So­ros Alapítvány, a Pécsi Dohány­gyár, a Budapest Bank, a Tchibo és a Magyarországi Nemzetiségi Kisebbségekért Alapítvány adta össze a megvalósításhoz szüksé­ges pénzt. A mindössze négy hó­napig tartó építkezés egyébként, nem utolsósorban a kitűnő kivi­telezőnek köszönhetően, olcsóbb volt, mint azt az elegáns külső sejteni engedi: a teljes beruházás 35 millió forintba került.- A művelődési tárca viszont a füle botját sem mozdította. Jártam Fekete György akkori államtitkárnál, aki biztosított erkölcsi támogatásáról, és fel­ajánlott 50 ezer forintot. Ezt köszönettel visszautasítottam. Két hét múlva - akkoriban még folyt a tervezés - adtak félmilli­ót, gondosan kikötve, hogy csak vitrines polcokra költhetjük. Az igazat megvallva számítógé­pet vettem a pénzből - legyint lemondóan Verő László. Igaz, hitelek terheit nyögve, de ma már legalább áll és működik a könyvesház. A vezető az őszre vár: irodalmi, zenei programokat tervez, Nyugat-sorozatra készül, a kávéházban színházi napokat, délelőtti sajtótájékoztatókat, könyvbemutatókat tartana, hét végén matinéműsorokat a gyere­keknek. Néhány év múlva pedig, ha kerül tőkeerős befektető, ta­lán a belső udvarra tervezett kétszáz személyes nyári színház is felépülhet. N. K. J. SZANDELSZKY BÉLA FELVÉTELE A legtakarékosabb Fantasztikus eredmények a SpórSpurin SUZUKI. Jól jár vele. A SpórSpurin, a Suzuki júniusi fogyasztási versenyén a mi autónk még a szervezők legmerészebb elképzeléseit is felülmúlóan jól vizsgázott. A közel 300 induló átlagfogyasztása 3,4 l/100km volt. Pedig a 180 km-es útvonalon volt városi, országúti, hegyi és autópályás szakasz és az 1.0, 1.3 és 1.3 Sedan kategóriákban nagyjából egyenlő volt a létszám, az autókat leplombálták és az egész versenyt a KERMI szakemberei ellenőrizték. p 3,4 1/lOOkm. Elképesztő! 300 autó átlagaként viszont ’X-t ' aligha véletlen. A Suzuki ismét bizonyított. Immár nemcsak Ausztriában és az Egyesült Államokban a legtakarékosabb autó, hanem a hazai utakon is. Mindnyájunk örömére. De elsősorban az Ön zsebére. MAGYAR ^SUZUKI

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék