Népszabadság, 1994. augusztus (52. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-18 / 193. szám
1994. augusztus 18., csütörtök KULTÚRA A Filharmónia nem önmagának muzsikál A nemzeti intézmény gondjairól beszél az igazgató A Nemzeti Filharmónia az elmúlt évek csökkenő állami támogatása ellenére is fejlődni akar és ezzel együtt anyagi stabilitásra törekszik. Ezt hangsúlyozza a hangversenyrendezéssel foglalkozó intézmény jelenlegi igazgatója, dr. Tóthpál József, aki „civilben” a filozófiai tudomány kandidátusa, és korábban a Kulturális Minisztérium osztályvezetőjeként, majd 1980-tól a Kórusok Országos Tanácsának főtitkáraként dolgozott. De előbb néhány szót a múltról. A kormány 1952- ben alapította a Nemzeti Filharmóniát (korábbi nevén: az Országos Filharmóniát), amelynek jogelődje 1948-tól a Múzsa, majd a Muzsika elnevezésű vállalat volt. A hazai hangversenyrendezésnek hosszú a története, hiszen az első ilyen szervezetet még Erkel Ferenc hozta létre Budapesti Filharmóniai Társaságként 1853- ban. A Nemzeti Filharmónia ma egyik legfontosabb feladatának - a felnőttek számára rendezett koncertek mellett - az ifjúsági hangversenyek szervezését tartja. Ennek sorozatai, a Muzsika világa, a Mesélő muzsika és a Zene titkai, régóta vonzzák a fiatalokat. Tóthpál József szerint a klasszikus zenei sorozatok, bérletek mellett talán a legfontosabb a Korunk zenéje fesztivál, amely immár huszonegyedik évébe lépett, s amely a magyar és a külföldi kortárs zene gyöngyszemeit mutatja be. Szívesen ajánlja a koncertlátogatók figyelmébe az októberben sorra kerülő Budapesti Zenei Heteket, amelynek a Filharmónia a fővárossal együttműködésben társrendezője, valamint a Fiatal Művészek Fórumát és a Budapesti Régi Zene Fórumát a tavaszi időszakban. Az igazgató szerint: „Ezek a sorozatok mutatják leginkább, mifélék a céljaink, hogyan gondolkodunk a zene értékeiről. Törődnünk kell - gondoskodó hittel - a fiatal művészek támogatásával, hiszen korunkban az ifjabb generációknak nem könnyű megtalálniuk saját kifejezési formáikat.” Az 1995-ös Bartók-emlékévre külön programmal készül a Filharmónia. A Nemzeti Filharmónia szervezetileg három részre osztható: a Magyar Állami Hangversenyzenekarra, a Magyar Állami Énekkarra és a hangversenyrendezők csoportjára. Jelenleg mintegy 300 művész, hangversenyrendező és adminisztratív munkatárs tartozik a Filharmóniához, 1989 óta több mint ötödével csökkent a létszám. A zenekar tagjainak létszáma 118, az énekkaré 84. A két művészeti együtteshez további művészeti vezetők, szerkesztők, rendezők és adminisztratív munkatársak kapcsolódnak. A zenekar főzeneigazgatója Kobayashi Ken-Ichiro, zeneigazgatója Lukács Ervin, az énekkar igazgatója Antal Mátyás. A Magyar Állami Hangversenyzenekar létszámát tekintve a legnagyobb hazai zenekar, őt a Rádiózenekar és a Fesztiválzenekar követi. Hozzá kell tennünk, hogy az ÁHZ hangversenyeinek száma meghaladja az évi ötvenet, s ez nem tartalmazza a külföldi turnék hangversenyeinek számát. „Ugyancsak fontos megemlíteni, hogy a Filharmónia jelenleg is meghatározó szerepet játszik a hazai művészek foglalkoztatásában, miközben a művészek fellépési díjának tisztességes szinten tartása mind több problémát jelent. Sokszor arcpirítóan alacsony fellépési díjat fizetünk, különösen a fiatal művészeknek” - mondja az igazgató. Az 1994/95-ös évad előreláthatólag kevesebb koncertet hoz majd, mint az előző évek. A költségvetési elvonások ellenére 1993-ban 1482 hangversenyt rendezett a Filharmónia az országban, ebből mintegy 340-et Budapesten; a hangversenyek kétharmada az ifjúság számára szerveződött. Az ÁHZ 1993-ban 52-szer szerepelt Magyarországon, 24 alkalommal vidéken. Ami a Filharmónia gazdasági hátterét illeti, a mérleg 1993- ban 440 millió forint körül zárt, amelyből az állami költségvetési támogatás a póttámogatással együtt 310 millió körül volt, a többit egyéb módon - jegybevételek, szponzori támogatás stb. - kellett előteremteni. Az idei állami támogatás tovább csökkent, 271 millió forintra, ami az állandó kiadások fedezetére sem elegendő. Miközben a hangversenyrendezés költségei - beleértve a dologi kiadásokat, a teremdíjakat, a szállítási-fuvarozási költségeket és a kívánatos fellépési díjakat is jelentősen emelkedtek, az állami támogatás nominális és reálértékben is csökkent. Ugyanakkor mind nehezebb szponzori támogatásokat szerezni, hiszen az adójogszabályok ezt a tendenciát nem segítik. A pénzügyi gondok természetesen érintik a hangverseny-látogatókat is, mivel magasabb jegyárakkal kell számolniuk. Jelentősebb jegyáremelésre azonban nem gondolhatnak, hiszen az elmúlt időszakban mintegy húsz százalékkal csökkent a hangverseny-látogatók száma. Felvetődik az a kérdés, miként fogadhatnak majd a jövőben is jelentősebb külföldi zenekarokat, ha figyelembe vesszük, hogy például 1993-ban a Suisse Romande Zenekar produkciója Martha Argerich-csel közel nyolcmillió forintba került, holott ezt a hangversenyt svájci bankok is támogatták. A rendszerváltást követően - a privatizáció nyomán is - lényegesen emelkedtek a hangversenytermek bérleti díjai: a Budapest Kongresszusi Központ bérleti díja például egy estére 330 ezer forint, egy-egy vidéki színház 150-160 ezer forintot kér esténként. Ezt a Filharmónia nem tudja megfizetni, mivel a bevételek ezt nem fedezik. „Világosan ki kell jelentenünk: a hangversenyeket a Filharmónia nem önmagának, hanem a helyi lakosoknak rendezi. Akkor milyen alapon követelik a helyi színházak az említett összegeket? Kinek adják a kedvezményt? A Filharmóniának? Ez teljesen a rendszerváltás előtti szemlélet megnyilvánulása. A központi ellátó szervezet 1989 után megszűnt, ezt a helyi önkormányzatoknak is meg kell érteniük! ” - érvel az igazgató. A szponzori támogatások 1993-ban megközelítették a 20 millió forintot, de sajnos a kedvezőtlen adótörvények itt is negatívan hatnak. Városszerte nagy a találgatás, hogy az új kulturális miniszter vajon mit tesz majd a művészeti támogatások mostani összegeivel. Sokan meg vannak győződve arról, hogy csökkenés következik be, míg mások, minisztériumi bennfentesek és az ágazat szorgos figyelői úgy hiszik, hogy a jelenlegi szinten fagyasztja be az összegeket. A Nemzeti Filharmónia igazgatója nem remél ugyan sokkal több pénzt, de a befagyasztásban sem hisz. „A kultúrára fordított pénzek jegelése bizonyos értelemben a művészet befagyasztását jelentené. A művészet nem lehet egyszerűen pénzügyi kérdés, s senkinek nem áll érdekében, hogy az alkotó szellemet befagyassza. A gazdaság sem növekedhet, ha nem segíti a kultúra. Ezt a szellemet pedig, meg kell őriznünk. Az államnak el kell döntenie, milyen intézményeket támogat, és ezen belül melyeket különösen. ” Ami a Filharmóniát illeti, az igazgató azt reméli, hogy részben állami forrásból - az elmúlt kéthárom évben elvont közel 40 millió forint visszaszerzésével -, részben új gazdasági, érdekeltségi ösztönzésekkel sikerül az intézményt pénzügyileg is stabilizálni. De külföldi modellek működését is célszerűnek tartaná tanulmányozni és követni. Ausztriában például a kiemelt nemzeti kulturális intézmények - a politikai változásoktól és a konjunktúráktól, dekonjunktúráktól függetlenül - gazdasági biztonságot élveznek, miközben egyéb forrásokból is növelni tudják bevételeiket. A kft. és más formációk nálunk is segíthetik az intézmény tevékenységét. Minden nehézség ellenére az igazgató optimista, amikor a hazai zenei élet jövőjéről beszél: „Meg kell szűnnie annak a megosztottságnak, ami a zenei életben kialakult. Egyetlen célunk lehet: a zenei értékek sokféleségében gondolkodva, a legjobb és legszebb műveket prezentálni a hangverseny-látogató közönségnek. S ebben a folyamatban Budapest és vidék zeneművészeinek összefogása elengedhetetlen. A zenei szépségek sokféleségében minden ember megtalálhatja a maga örömét.” Christian Heppinstall CARLO PITTORE GRAFIKÁJA Rendelje meg újságunkat telefonon! 168-88-44 NÉPSZABADSÁG Magyarország legkedveltebb napilapja. A Népszabadság egy hónapos előfizetési díja 430 Ft, ha újságárusnál vásárolja, 603 Ft-ot fizet. Előfizetve tehát havonta 7 példányt ingyen kap. e © & OT S I NÉPSZABADSÁG Performance-ok, gyerekek és kutyák a szigeten Performance? Halott műfaj. Húsz éve, akkor igen... Lakásokban. A lányok is szebbek voltak - mondja K., amikor említem neki, hogy csütörtöktől a Hajógyári-szigeten, az Eurowoodstock cirkuszi sátrában performance-fesztivál kezdődik. Hazai és nemzetközi résztvevők, kutyák, gyerekek, kamionnyi díszlet és pőre papírlapok egy héten át. Buli és perforáció. Ki-ki felmérheti, valóban él-e ez a sajátos önkifejezési forma, vagy csak életjelenségeket mutat? - A performance? Számunkra azt jelenti, hogy a képzőművészeti tevékenységünket ki tudjuk szélesíteni társművészeti elemekkel - kezdi a fesztivál egyik szervezője, fe Lugossy László, leginkább mint ex-Bizottság-tag, némelyeknek egyszerűen Laca, s így az első lemezükről elhíresült Mit játssz Laca? kérdés címzettje, de főként képzőművész. A relikviák, anyagok, amelyekkel dolgoznak, olyan szimbólumok lehetnek, amelyek a festészetben használhatatlanok, s egyben a közönség előtt önmagukat is használják. A történés elképzeltsége, begyakorlatlansága az előadó számára is meglepetéseket okozhat. - A performance mint a képzőművészeten belüli műfaj, nem eladható. Galériákba, múzeumokba nem kerülhet, ezért eredendően a progresszív műfajokhoz tartozik - veszi át a szót Szirtes János képzőművész, ezen belül performer és szintén fesztiválszervező. A műfaj az őskori rituálékból eredeztethető, a művészetek tagolatlan egységéből, a művészeti ágakra és stílusokra szakadás előttiségből. Akadnak művészek, akik - mondjuk - az ősi állapot vágya miatt a kifejezésben nem kötelezik el magukat egy-egy technika vagy műfaj mellett. A hatvanas-hetvenes években speciálisan fejlődött a magyarországi avantgárd. A magyar performance-nak történelme van. Legyen elég itt Erdély Miklóst, Hajas Tibort, Szentjóbi Tamást, Najmányi Lászlót, El Kazovszkijt, Szirtes Jánost, a Bizottság zenekart és a szentendrei művészcsoportot említeni. Egy szubkultúrán belül abban az időben ezek az események tömegeket mozgattak meg, s a szabadság, a lázadás kifejezésformái voltak. Szirtes emlékei szerint az első nagy performance-on a Trabant, a Bizottság, az Európa Kiadó énekelte a Ho, ho, ho Ho Si Minh című számot. A Diáksziget-Eurowoodstock szervezői a zenei, színházi, filmprogramokon túl nyitni akartak a kortárs művészetek felé is, ezért kérték fel Szirtest és fe Lugossyt, akik nemzetközi fesztiválokon megismert performereket hívtak az Egyesült Államokból, Kanadából, Mexikóból, Lengyelországból és Németországból. A hét során a program áttekintést ad a műfajon belüli hazai jellegzetességekről, valamint mindennap bemutatkozik egy-egy nemzetközi performer sztár. A fesztiválon belüli fesztivál hatása kiszámíthatatlan. Nem sejthető, hogy a sziget színpadjai és kocsmái között vándorló fiatalok betévednek-e a cirkuszi sátorba. A készülődésből, az anyag és technikai igényből megállapíthatatlan, mi várható: akad, aki többtonnányi felszerelést hoz kamionján, s lesz, aki egy nejlonszatyorral érkezik, egyikük több tucat gyereket, másikuk egy németjuhász-kutyafalkát kíván megmozgatni. Lehet, tömegek tolonganak majd, s talán a lányok is szépek lesznek. Sós B. Péter fe Lugossy László-Szirtes János: Új emlő (Temesvár, 1993) Jászi Oszkár és a szlovákok Fontos dokumentumot közölt nemrég a Náradna Obroda című pozsonyi napilap: idősebb Ján Cajáknak, a vajdasági szlovák irodalom klasszikusának hagyatékából közölnek leveleket. (Talán idetartozik, hogy az „ifjabb” Ján Caják egyszer felkeresett a Népszabadság szerkesztőségében. Már hetvenedik évén is túljárt, kitűnő és a népek békés együttélésének szellemében fogant történelmi regényeket írt, s hibátlanul tudott magyarul, mivel a háború idején - a második világháborúról van szó - Budapesten egy demokratikus szellemű, a Tisorendszerrel szemben álló szlovák újságot jelentetett meg, amelyet Horthyék azért engedélyeztek, hogy Pozsonyban is megjelenhessen magyar újság, meg különben is Tiso nem szűnt meg állandóan feljelenteni a kormányzót Hitlernél. Az ifjabb Caják ezen a látogatáson is édesapját emlegette, aki a szlovák-magyar megértésért küzdött a Monarchia nem könnyű körülményei közepette.) Ez a levélcsokor is erre a tevékenységére emlékeztet, s ezért talán érdemes felhívni a magyar olvasó figyelmét az említett publikációra. Különösen arra az 1911. április 30-án, „Pest”-en kelt levélre, amelyet dr. Milán Hodza írt az idősebb Cajáknak. Ám előbb azt is el kell mondanom, hogy Hodza az első világháború előtt a budapesti parlament szlovák képviselője volt, s itt egy szlovák újságot is kiadott. Különben újságírói pályafutását magyar nyelven kezdte, Sopronban diákként a Gyorsíró Lapokat szerkesztette. 1911- ben azonban már nem volt képviselő, az akkori magyar kormány kiszorította a parlament padsoraiból, s nemzetének jogait két helyen igyekezett érvényesíteni. Egyrészt kapcsolatot tartott Jászi Oszkár körével, másrészt pedig a trónörökös, Ferenc Ferdinánd tanácsadóinál támogatta a kettős monarchia hármas, azaz szlávokkal kibővítendő monarchiává történő változtatását, különös tekintettel arra, hogy a Habsburg-birodalom lakosságának többsége szláv volt. A levél arról szól, hogy mivel a magyar kormány 1910-ben betiltotta a nemzetiségek politikai gyűléseit, a szlovákok egyik tervezett tanácskozására az idősebb Caják Jászi Oszkárt kívánta meghívni, hiszen a gyűlést ebben az esetben feltétlenül engedélyeznék. Hodza támogatja a gondolatot, s egyszersmind tanácsokat ad az írónak: több polgárt hívjanak meg a gyűlésre, mert Jászinak az az érzése, hogy a szlovák értelmiség 99 százaléka pap, s ezt meg kell cáfolni, végül pedig felhívja Caják figyelmét Jászinak A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés című könyvére. (Ez is érdekes, hiszen ez a könyv a Társadalomtudományi Könyvtárban, melyet a Huszadik Század szerkesztett, a hivatalos adatok szerint 1912- ben látott napvilágot, Hodza viszont már 1911 tavaszán tud róla.) Jászi, természetesen, segített a szlovákoknak. Később azonban a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztereként keserűen kellett tapasztalnia, hogy a politikában keveset számítanak a régi érdemek. A nemzetiségekkel való kiegyezési kísérletei 1918-ban sorra-rendre kudarcot vallottak. Igaz, Hodzával sikerült a magyar-csehszlovák határkérdésben a jelenlegi határvonalnál jóval kedvezőbb, az etnikai határvonalhoz közelítő megállapodást kötnie, mivel a szlovák politikus ekkor már Prága első budapesti követe volt, de Benes dezavuálta diplomatáját, és ragaszkodott a teljes Csallóközhöz. Mint ismeretes, Benes mohóságát Masaryk elnök nemcsak veszélyesnek tartotta, hanem igyekezett volna korrigálni is, tárgyalási készsége azonban nem utolsósorban Horthyék százszázalékos revízióra való makacs törekvésén megbukott. Jászi aztán emigráns lett, egy ideig még Prágában is. Milán Hodza pedig többszörös prágai miniszter, 1935 és 1938 között miniszterelnök. Jászi ekkor már az Egyesült Államokban él, idemenekül Hodza is a müncheni döntés után. Nem kétséges, hogy Jászi művei is hatottak rá, amikor a háború alatt kiadta A föderáció Közép- Európában című könyvét. Ez a könyv jelentős mértékben a londoni csehszlovák emigráció és személyesen Benes elnök nacionalista tervei ellen irányult. Ezért is méltatta megjelenése idején elismerően az Illyés szerkesztette Magyar Csillagban Borsody István. Csehszlovákiában viszont soha senki nem méltatta. Egyébként Hodza könyvének amerikai megjelenésével egyidejűleg a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Budapesten ismét felelevenítette Kossuth dunai konföderációs tervét. Tragikus a történet, nemdebár? Kossuth, Jászi és Hodza emigrációban haltak meg. A konföderáció gondolata pedig mindmáig álomnak is merész. Valóban mindig meg kell ismételni a múlt tévedéseit? Pedig milyen sok idő telt el 1911 óta. E. Fehér Pál