Népszabadság, 1994. augusztus (52. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-22 / 195. szám

12 NÉPSZABADSÁG PIAC­­­GAZDASAG, 1994. augusztus 22., hétfő Gazdaság alulnézetben AZ ÉLETSZÍNVONAL ÁLTALÁNOS JAVULÁSÁNAK BEKÖVETKEZTÉIG SZÜKSÉGES IDŐSZAK MEGÍTÉLÉSE AZ ISKOLAI VÉGZETTSÉG FÜGGVÉNYÉBEN ev népszabadság-grafika­ egyetem A Szonda Ipsos havi rendszeres­séggel végez közvélemény-kuta­tásokat többek között olyan té­mákban, amelyek a szélesebb ol­vasóközönség érdeklődésére is is méltán számot tarthatnak. A fel­méréseket mindig más és más, véletlenszerűen kiválasztott ezer fő megkérdezésével készítjük. A kérdezőbiztosaink által felkere­settek a kiválasztás módszeréből adódóan életkoruk, nemük és la­kóhelyük szerint mindig repre­zentálják az ország lakosságát, mintha egy kicsinyített Magyar­­ország polgárait kérdeztük vol­na meg véleményükről az adott kérdésekben. Ezen a héten az életszínvonal országos szinten is érezhető ja­vulásának várható időpontjára vonatkozó lakossági jóslatokat ismertetjük. A választások után a válaszokban látványos fordu­lat következett be. Az egészen májusig tartó, folyamatosan nö­vekvő optimizmust hirtelen pesszimista (vagy netán realis­tább) hangulat váltotta fel. Míg májusban a tavaszi nyolc-nyolc és fél évhez képest hat-hét évre csökkent az az időtartam, amely az emberek szerint az általános életszínvonal-javuláshoz szük­séges, addig az országgyűlési választások idején egyszerre egy teljes évvel kitolódott az „átvé­szelendő” (így immár hét és há­romnegyed évesre nőtt) időszak. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a megkérdezettek nem­hogy a most megválasztott kor­mánytól, de (ha teljes parlamen­ti ciklusokkal számolunk) még a következő választások után hi­vatalba lépőtől sem várnak át­ütő változásokat. Mindez talán a kormány erős válságkép-pro­­pagandájával is magyarázható, azzal, hogy az ország gazdasági helyzetéről a lehető legkemé­nyebb valóságot mutatja be, ami nyilván nem lehet meg­nyugtató. A leginkább kilátástalanabb­­nak a főiskolát, illetve egyete­met végzettek látták az ország helyzetét. Szerintük közel ki­lenc év kellene ahhoz, hogy a lakosság valamennyi rétegének helyzetében érezhető javulás­nak lehessünk tanúi. Egyúttal ők voltak azok, akik a legérzé­kenyebben reagáltak a válasz­tások eredményére, hiszen azt megelőzően, májusban még hét, a diplomások pedig hat és fél évet is elegendőnek tartottak arra, hogy az ország kikerüljön a mély völgyből. Kérdés persze, hogy ez a megváltozott jövőkép az MSZP győzelmének tudha­tó-e be, vagy a kormánykoalíció válságtudatosító politikájának eredményességével magyaráz­ható. A fentebb említett két csoporthoz hasonlóan lassú át­menetre számítanak az egész­ségügyben, a kulturális szférá­ban és az iparban foglalkozta­tottak, a szakmunkás végzett­ségűek, valamint az ország ke­leti felének lakói. Az ország jö­vőbeli esélyeit az átlagnál jóval kedvezőbben csak a nyolcosztá­lyosnál alacsonyabb iskolai végzettségűek, az alacsony jö­vedelműek és a mezőgazdaság­ban foglalkoztatottak látják. Rugalmas nyugdíjkorhatár-rendszer „Ötvenöt éves koromban me­gyek nyugdíjba!” - mondta a lelkes nagymama. Életének to­vábbi része egyértelműnek tűnt. Neveli az unokákat, ellátja a háztartást, a fiatal szülők nyu­godtan dolgozhatnak. Ijesztő hírként röppent fel az előző parlament döntése, amely szerint az ötvenöt éves korhatár fokozatosan emelkedni fog, ameddig el nem éri a hatvanket­tőt. Az érintettek meghökken­tek. Mi lesz az állami költségen ellátott nagymamaszolgálatok­kal? Kompromisszumként fel­­reppentették a rugalmas nyug­díjkorhatár lehetőségét. A nagy­mama csak akkor lesz nyugdíjas ötvenöt éves korára, ha így akar­ja. Ha tovább akar dolgozni, a lehetőség megmarad. Az aktív életszakaszból a nyugállományba történő átlépés a hagyományos rendszerekben egy előre meghatározott szüle­tésnaphoz van kötve. Sok he­lyen, így Magyarországon is a második világháború végéig az annak idején Németországban Bismarck kancellár által meg­határozott hatvanöt év volt a di­vat. (Mellesleg, amikor rákerült volna a sor, a hatvanöt éves Bis­marcknak esze ágában sem volt nyugdíjassá válni!) Az újabb kori rendszerek rugalmas mó­don megengedik a nyugdíjba lé­pés egyéni ízlés és körülmények szabta rendezését. Más szóval: a leendő nyugdíjas bármikor azzá válhat mondjuk az ötvenötödik és a hatvanötödik születésnapja között. Nagyon fontos ebben a rend­szerben is a havi nyugdíj össze­gének pontos megállapítása. Társadalombiztosítási rendsze­rünk a merev korhatárral együtt mindenkinek megígér egy bizo­nyos kiszámítható értékű nyug­díjat. Ez az úgynevezett váro­­mány. Magánbiztosító rendsze­rekben ezzel a várománnyal szemben pontosan meghatáro­zott vagyon áll fedezetként. A társadalombiztosítási rendszer­ben váromány van, fedezet vi­szont nincs. A nyugdíjat a folya­matosan beszedett járulékokból és költségvetési támogatásokból fizetik. Ezt a finanszírozást ki­­róvó-felosztó rendszernek ne­vezhetjük. A rugalmas nyugdíjkorhatár bevezetésének legegyszerűbb módja, ha az egyéni váromány értékét a nyugalomba vonulás időpontjára való tekintet nélkül fenntartják. Hadd fordítsam ezt magyarra a biztosítás matemati­kus bikfanyelvéről. Rugalmas nyugdíjkifizetés mellett min­denki tetszés szerint megvá­laszthatja, hány éven át kapja ugyanazt a nyugdíj­értéket a pénzes postástól. Aki korábban kezdi, havonta kevesebbet fog kapni, aki kivárja a késői kezde­tet, magasabb havi nyugdíjat él­vez. Ha a számítások megfelelő tudományos alapon történnek, a rugalmas rendszer bevezetése nem okoz többletköltséget a tár­sadalombiztosításnak. Két fontos gazdaságpolitikai szempontot érdemes itt figye­lembe venni. Magyarországon az össznépesség évről évre fogy. A megmaradók átlagéletkora emelkedik. Egyre kevesebb aktív ember tart el egyre több nyugdí­jast. Ennek elkerülhetetlen kö­vetkezménye, hogy a mindenkori nyugdíjasoknak azon kell osz­tozkodniuk, amit a mindenkori aktívaktól el lehet vonni. Ebben a sok az eszkimó és kevés a fóka világban előnyös volna, ha az emberek tovább dolgoznának, hiszen így többet termelhetné­nek, és több pénzt lehetne kiosz­tani kevesebb nyugdíjas között. A skandináv államokban, ahol a nyugdíjkorhatár lényegesen ma­gasabb, mint Magyarországon, a nyugdíjak lényegesen jobb meg­élhetést biztosítanak. (Az ala­csony magyar nyugdíjkorhatár egyébként nem afféle csodálatos szocialista vívmány. Hatvanöt évről hatvanra az 1944-es német megszállás alatt működő Sztó­­jay-kormány szállította le. A de­portálásokért felelős Jaross bel­ügyminiszter védőügyvédje vé­dence kiváló szociális érzékének megnyilvánulásaként említette ezt a népbírósági tárgyaláson.) A másik gazdasági megfonto­lás a munkanélküliség szintjével kapcsolatos. Rokonszenvesnek tűnik, m­ert emlékeztet az ener­gia és az anyag megmaradásá­nak elvére az a szemlélet, amely az új munkalehetőségek feltárá­sát összekapcsolja a jelenlegi aktívak nyugdíjazásával. Eddig azonban még senki sem bizonyí­totta, hogy tíz ember nyugdíja­zása törvényszerűen tíz vagy öt vagy akár csak három új mun­kaalkalmat teremtene. Meggondolandó, hogy a mun­kanélküliség a legtöbb ember esetében átmeneti állapot, amely részben a megfelelő mun­kakör és lehetőségek felderíté­sére szolgál. Tehát a januári munkanélküliek száma ugyan megegyezhet a júliusi számmal, de a kettőt alkotó személyek névsora minden bizonnyal mód­felett eltér. Ha a nyugdíjrend­szer felszippantja azt a polgárt, akinek még lennének esélyei a munkapiacon, akkor nemcsak egy hasznos szereplőt vesztett el a gazdaság, hanem a rendelke­zésre álló nyugdíj összegét is eggyel több személy között kell kiosztani. Ezért ajánlatos a munkanélküliek támogatását teljesen elválasztani a nyugdíj­­rendszertől, és az érintettek tu­domására hozni, hogy a támo­gatás ellenében a társadalom el­várja tőlük a munkaalkalmak tevékeny keresését. Ehhez hozzá kell tenni, hogy Magyarorszá­gon jelenleg viszonylag magas a látszólag kilátástalan helyzet­ben levő munkanélküliek arányszáma, de még ez esetben is tanácsosnak tűnik a nyugdí­jaztatás lehetőségének minél későbbi meghirdetése. A leírtak technikai részleteit jóval hosszabban lehetne ismer­tetni. Érdemes volna kitérni a tb által használt nyugdíj­képletre is, amely voltaképpen nem szor­galmazza a késői nyugdíjba me­netelt, mert szűkmarkúan ismeri el a hosszú szolgálati idő végső éveit. Ez a megközelítés aligha felel meg a gazdaság hosszú lejá­ratú követelményeinek. Dr. Deutsch Antal, a montreali McGill Egyetem közgazdasági tanszékének vezetője és a magyar Pénzügyminisztérium tanácsadója

Next