Népszabadság, 1994. augusztus (52. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-22 / 195. szám
14 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1994. augusztus 22., hétfő A genfi egyezmény és a sortüzek A Népszabadság augusztus 10-i számában a sortüzekről és ezekkel összefüggésben az igazságtételi törvény alkalmazásáról írt Alkalmazható-e a genfi egyezmény? címmel. Dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész újságírói kérdésre elmondta, hogy nem tartja egyértelműnek az alapul szolgáló büntető anyagi jogot. Az ügyészség ezért - így a legfőbb ügyész - örömmel venné, ha a bíróság eldöntené, hogy az igazságtételi törvényben utalt genfi egyezmény alkalmazható-e az 1956-os magyarországi polgárháború során elkövetett cselekményekre. Az írás szól arról is, hogy a fővárosi főügyész véleménye szerint a három felsorolt ügyben a nyomozó hivatal azért szüntette meg a nyomozást, mert az eljárás alapjául szolgáló cselekmények nem voltak a genfi humanitárius egyezmény hatálya alá vonhatók. A legfőbb ügyész a bíróság állásfoglalását kérte a szóban levő elvi kérdésben, és nem folyamodott az „utcáról” elhangzó véleményhez. Úgy gondolom azonban, nem ártalmas, ha nem kért és nem kompetens személy vagy szervezet nyilvánít véleményt, ugyanis az a lényeges, hogy az írás által elindított gondolat elfogadható-e, és milyen mértékben. Ez nyilvánvalóan nem fogja a bíróság véleményét pró vagy kontra befolyásolni. E sorok írója 1992. októberében - mikor két törvényjavaslat is készült az igazságtételre vonatkozóan - egy másik napilapban megjelent írásában problematikusnak tartotta az alkalmazandó jogszabállyal kapcsolatban, hogy 1956-ban - a háborús helyzet mellett - polgárháborús helyzet is kialakult, hiszen mindkét oldalon (fegyveres alakulat, áldozatok) magyarok voltak. Kérdés: a sortüzek jellemzően milyen időszakban történtek? A genfi egyezményeket azért kötötték meg, mert a második világháborúban elkövetett tömeges kegyetlenkedések elengedhetetlenné tették, hogy jelentősen kiegészüljenek azok a korábbi egyezmények, amelyek a háború humanizálására irányultak. Ezért 1949-ben négy egyezményt hoztak létre a háború áldozatainak védelmére, amelyek genfi egyezmény(ek) néven vonult be a nemzetközi jogba. A négy egyezmény közül a negyedik szólt a polgári lakosság háború idején való védelméről. Mind a négy egyezmény a nemzetközi jog szempontjából tiltott magatartásnak nyilvánítja - mások mellett - az élet vagy testi épség elleni cselekményeket. Az egyezmények ezekkel összefüggésben bizonyos intézkedések megtételére az államokat kötelezi. Egyébként az alapvető emberbaráti elveket a szerződő feleknek a polgárháborúk során is alkalmazniuk kell, így tilos az ellenségeskedésben részt nem vevő, harcképtelenné vált, vagy magukat megadó személyek megölése. Ezeknek az egyezményeknek rendelkezései tehát két irányban jelentkeztek: a) a nemzetközi jog által határolt területre, és b) jóval kisebb körben a polgárháborús viszonyokra. A nemzetközi jog által határolt terület az államok összessége, vagyis azok, amelyek a nemzetközi jog alanyai, amelyeknek például szerződések, többoldalú egyezmények által meghatározott jogaik és kötelezettségeik vannak. Láttuk, hogy a szóban forgó genfi egyezmények ennek megfelelően széles körben az államokat kötelezte az azokban foglaltak végrehajtására. Ezek a rendelkezések azonban döntően a háborús állapot közepette tanúsítandó humanitárius magatartásokról intézkednek. Ez kifejezésre jut - persze ez nem elvi érv - a szóhasználatban is, mikor „hadiállapotot” említ. Arról is kell szólni, hogy az 1949-es genfi egyezményt kiegészítette az 1974. évben megnyílt genfi diplomáciai konferencia, amely két jegyzőkönyvet alkotott. A jegyzőkönyv(ek) kiegészítik az 1949. évi négy genfi egyezmény rendelkezéseit és - többek között - megerősíti a polgári lakosság védelmét az ellenségeskedésekből adódó veszélyekkel szemben. A II. jegyzőkönyv szűk terjedelemben a polgárháborúk áldozatainak védelméről szól. Az előbbieket összefoglalva: a vizsgált körben az egyezmény és a jegyzőkönyv rendelkezései kiterjednek: az ellenségeskedésben részt nem vevő, harcképtelenné vált vagy magukat megadó személyek megölésére, illetőleg a polgárháborúk áldozatainak védelmére. A polgárháborúkat nem különböző államok, hanem egyazon állam polgárai vívják egymás ellen. Valóságos polgárháborús állapotnak kell tekinteni azt, amikor 1956-ban egymás ellen tűzharcot vívtak a fegyveresek. Ha e közben vagy ennek közvetlen következményeként a humanitárius elveket megszegte bármelyik fél, nyilvánvalóan a genfi egyezmény rendelkezéseit kell alkalmazni. A sortüzek azonban már nem polgárháborús helyzetben, és ennek keretében nem fegyveres harcban következtek be, hanem azután. Nem egy központ irányítása alatt lőttek a tömegbe, hanem részben egyéni akciókból, részben valamilyen alsóbb parancsnok parancsára. Ezeket polgárháborúnak szerintem nem lehet nevezni. Dr. Gombos Endre jogász A várpalotai lőtéren, katonai kiképzés közben súlyos baleset történt. Meghalt négy ember, két sor és két hivatásos katona. A történtek okán számos kérdés merül fel. Ki a felelős a balesetért? Lesz-e élő felelőse a történteknek, vagy bűnbakként az elhalálozottak lesznek megnevezve? Miért iktatták ki a baleset elkerülését garantáló ún. rátöltésgátlót? Szabályellenesen, de parancsnak engedelmeskedve, minden esetben így folyik a kiképzés? Hogyan lehetséges az, hogy egy súlyosan sérült, az egyik későbbi áldozat, saját maga vezette gépkocsin ment kórházba? Milyen az az előírásnak megfelelőként jellemzett biztosítás, ahol egyetlen katonai mentőautó áll készenlétben, amelynek négyszer kellett fordulnia a sérültekkel? Nincs elégséges magyarázat arra sem, hogy a mentőhelikopter igénybevételével miért késlekedtek. Ezekre a kérdésekre adott válaszok már sajnos nem segítenek a sérülteken és az elhunytakon. De mennyire kell elfogadnia, beletörődnie egy humánus és civilizált társadalomnak az ilyen eseményekbe? Mennyire megnyugtatóak a honvédelmi miniszter azon szavai, miszerint az elmúlt tíz évben nem volt ennyi áldozatot követelő baleset a hadseregben? A katonáknak szükségük van kiképzésre, a kiképzés és gyakorlás értelemszerűen fegyverekkel történik, s itt is, mint bárhol a világon - a legnagyobb elővigyázatosság mellett is - előfordulhatnak balesetek. Ezek a dolgok természetéből adódóan a hadseregben emberéleteket veszélyeztetnek és olykor emberéleteket követelnek. Balesetek mindenhol vannak és lesznek, s csak az autóútjainkon sajnos ennél is többen halnak meg hétvégenként, pedig a hadsereg az autózásnál is veszélyesebb üzem, ahol robbanóanyaggal, fegyverrel folyik a „munkavégzés”. Ez mind igaz, de gondoltunk-e már arra, hogy békeidőben sem szükségszerű, magától értetődő, hogy sorkatonák haljanak meg a hadseregben? Foglalkoztatja-e az a közvéleményt, hogy az elmúlt tíz évben a várpalotai balesetnél sokkal több embert, több tucat sorkatonát ért halálos baleset a hadseregben, nem beszélve a tisztázatlan körülmények között meghaltakról és öngyilkosságot elkövetőkről? A hivatásos és továbbszolgáló katona önként, hivatástudatból és/vagy egzisztenciális okokból vállalja a veszélyt. Maga dönt arról, hogy a hadsereg nevű veszélyes üzemben fog dolgozni, élni és pénzt keresni. A meghalt két kiskatonának ez a lehetőség nem adatott meg. Az általános hadkötelezettség alkotmányban rögzített előírása miatt, kényszerből kellett vállalniuk mindazt, amiben életük elvesztésének a lehetősége is benne volt. (Természetesen nem lehet vitás, hogy a gyász egyetemleges, a fájdalom oszthatatlan, és annak nagysága nem tehető attól függővé, hogy hivatásos vagy sorállományú katona volt-e az illető.) A két elhunyt sorkatona nem akart hivatásos katona lenni, muszájból vállalták a 12 hónapos szolgálatot (mert hiszen a 18 hónapos polgári szolgálat jelen formájában nem megfelelő alternatíva), és leszerelésük előtt néhány héttel, a nekik kötelezően előírt katonai feladat teljesítése közben lelték halálukat. Nyilván alig várták a közeli leszerelésüket, utóbb, valószínűleg, a hadseregre mint életüknek ilyen-olyan előjelű, de mindenképpen átmeneti, rövid szakaszára emlékeztek volna vissza. Hasonló esetben őket haláluk után ne léptessék elő, nekik ne kelljen „elviselniük” a katonai temetést. A hadsereg ne próbálja őket integrálni végérvényesen, legalább holtában ne kösse magához azokat, akiket besorozott, akiknek a haláláért felelősség terheli, bármi is szerepeljen majd a hivatalos jelentésben. Ha a hadsereg nyilvánosan nem is követi meg az ilyen körülmények között elhunytakat, legalább azzal tisztelje meg őket és hozzátartozóikat, hogy puskaropogás, lőporszag, egyenruhás tisztek és tábori lelkészek nélküli civil temetés megtartását teszi lehetővé. Hiszen civil temetés esetében is egyértelmű, hogy ők a hadsereg saját halottai. Csapody Tamás jogász, szociológus Halottak Azixpo és a vendég Megint a sorok közt olvasok, mint régen (hogy az igazat lássam, ne csak a valódit). A Népszabadságban megjelent egyik interjúnak az expo lemondását indokló megállapításával például még mindig nem tudok betelni. Szekeres Imre, az MSZP frakcióvezetője ugyanis ezt nyilatkozta a világkiállításról: ...ma már nem szabad megrendezni. Az erre vonatkozó tanulmányok meggyőzték: teljesen zavaros a helyzet, nem lehet kiigazodni rajta". Ezt nyilvánvalóan úgy értette, hogy az áttekinthetetlen helyzetből nem lehet az expo sikerére következtetni. De hadd kérdezzem (athéni férfiak), hogy egy ilyen áttekinthetetlen helyzetben az expo sikertelenségére lehet-e? Mint láttuk, igen. Bár én azt gyanítom, hogy nem lett volna szabad, hiszen sötétben mindegyik tehén fekete. A legfeketébb azonban kétségtelenül a feketegazdaság. Mivel a magyar GDP 23-24 százalékát úgy termeli meg, hogy statisztikánk nem is tartja nyilván. Ez az adat Ékes Ildikótól, a Szakszervezetek Gazdaság- és Társadalomkutató Intézetének osztályvezetőjétől származik, aki augusztus 1-jén arról nyilatkozott a Napi Világgazdaságnak, hogy 1992-ben becslések szerint mintegy 500-550 milliárd forint fordult meg az illegális gazdaságban. (Aminek világszerte csak a méltányos adórendszer bevezetése az igazi ellenszere.) Nem lep meg, amit mond, hiszen a sajtó nemegyszer megírta már, hogy a statisztikai rendszer összeomlott, s Magyarországon nincs megbízható alapja a gazdasági tervezésnek. Vagyis a kormányzati igenek és nemek csak ezzel a fenntartással vehetők komolyan. Nem véletlen, hogy egy demokráciában az Országgyűlésnek kell kimondania ilyen ügyekben a végső szót. Nagy kérdés ezért, hogy például Pál László ipari miniszter az expót nem túl korán mondta-e le ausztriai látogatása során. Mert mi lesz, ha mégis hajlandó mozdulni a (feketegazdaságban is érdekelt) vállalkozói szféra? Az expo állami hajója kilyukadt ugyan, de a nyomdokvizén lavírozni vágyók beindíthatnák a saját motort. A Népszabadságban olvasottak szerint Wolfgang Schüssel osztrák gazdasági miniszter úgy vélekedett: Magyarországnak komoly gazdasági előnyei származnának, ha megrendezné az expót. Bécs főpolgármestere szerint pedig még az osztrák fővárost is jelentős profitveszteség érné a lemondással. A szállodahiánnyal küszködő Budapesttől számos vendéget remél. Lehet, hogy csak ilyen üzleties szemlélettel mérhető fel az expo jelentősége? Boross Péter exminiszterelnök és Horn Gyula jelenlegi miniszterelnök közös tévészereplésekor mindenestre nyilvánvalóvá vált az alapvető szemléletkülönbség. Az idegenforgalom szakterületét is érintő vitából kiérezni véltem, hogy míg a magas bevétellel számoló Boross vendéglátósból lett politikussá, addig a tárgyban érdektelen Horn politikusi pályafutása alatt mindig csak vendég volt idáig. Szabó Antal Budapest Szerzőt keres egy szerep avagy egy dramaturgiai tévedés keserédes leltára Egy hónappal a teljes egészében kitöltött mandátum lejárta után az elkésett búcsút azzal az őszinte beismerő vallomással kell kezdenem, hogy némi bűntudattal és lelkiismeret-furdalással távoztam a Szalay utca 16.-ból. Mentségemre szolgáljon, hogy az önmarcangoló és kínzó érzésekért nem kizárólag engem terhel a felelősség, mert valójában egy dramaturgiai tévedés részese, sőt némi túlzással: áldozata voltam. A hajó poraiból felélesztett közjogi intézmény, a politikai államtitkár című műalkotás ugyanis egy rosszul megírt darab, ezen túlmenően még teljesen rendezőcentrikus is, és így szerep és szereplő csak nehezen és ritkán találnak egymásra. Miért rosszul megírt? Mert cselekménytelen, a címszereplőnek egyetlen feladatot ad, a saját miniszter országgyűlési képviseletének elősegítését és parlamenti helyettesítését, ezt elsődlegesnek nevezi, a másodlagosat és a többit viszont nem bontja ki, homályban hagyja. Egy modern regényben az olvasó képzeletére lehet bízni néhány szándékosan homályban tartott mozzanatot, egy előadásra szánt drámában viszont ez elképzelhetetlen. Nincs önálló felelősség és döntési jogosultság, pontosan körülírt hatáskör, a feladatok cseppfolyósak, körülhatárolatlanok, éppen úgy belefér a minden, mint a semmi. A jogi világot és a közvéleményt nem nagyon foglalkoztatta a politikai államtitkár szerepének értékelése, és a témával kapcsolatban valójában csupán három megnyilatkozásra tudok visszaemlékezni. Katona Tamás politikai államtitkári kinevezésekor Bossányi Katalin a Népszabadságban megjegyezte, hogy szép, szép ez a kinevezés, de őt a politikai államtitkári tisztség igazából a komisszárra emlékezteti. A megállapítás elgondolkoztató, mert a politikai irodalomból ismert volt a komisszár szerepe, aki a háború idején például a vezérkari főnök véleményével szemben is eldönthette, hogy a hadtest most védekezik vagy támad-e, és ha rosszul döntött, akkor is a vezérkari főnök volt a felelős. Szegény politikai államtitkárok azonban sokszor azt sem tudták, hogy az adott pillanatban béke van-e vagy háború, nemhogy parancsokat osztogattak volna. Katona Tamás nem is késett a válasszal, és megjegyezte, hogy sokan valóban nagy hatalmú komisszárnak tekintik a politikai államtitkárt, pedig szegény a valóságban csupán egy szerény féregnyúlvány. Fából vaskarika ? Sárközy Tamás a Magyar Nemzet 1992. július 15-i számában a kormányzati irányításról megjelent cikkében a minisztériumon belüli viszonylag idegen testnek minősíti a politikai államtitkárt, akihez általában nem tartoznak szervezeti egységek. Szerinte a politikai államtitkár voltaképpen parlamenti államtitkár lehetne, a tárca parlamenti munkáját irányíthatná, ezt a feladatot azonban eddig csökevényesen látták el. Mint írta, az eddigi gyakorlatban a politikai államtitkárok a legkülönbözőbb funkciókat látták el, így tisztán koalíciós politikai díszt képeznek, avagy éppen fordítva, ténylegesen ők vezetik a tárcát, vagy a politikailag némileg „zűrös” miniszter tevékenységének kiegyensúlyozását végzik, avagy a miniszterelnök számára voltaképp a tárcához nem is tartozó feladatokat látnak el. A piacgazdaságot szolgáló modern kormányzás felépítéséről szóló munkájában pedig Sárközy egyértelműen megállapítja, hogy „politikai államtitkári tisztségre nincs szükség”, és hivatkozik Eckhardt Ferencre, aki ezt a funkciót fából vaskarikának nevezte. A koalíciós megállapodás jogalkotási programja most a várakozás ellenére megtartja a politikai államtitkárt, ugyanakkor megkísérli a feladatbővítést, de ez megmarad a „nesze semmi, fogd meg jól” szintjén. Éppen ezért némi kétkedéssel csodáltam a politikai államtitkári tisztségek elosztása körüli koalíciós csatározást, nem értettem a küzdelem lényegét és tétjét. Miért rendezőcentrikus ez a műalkotás? Mert a cselekménytelenség ellenére az egész mű megjelenítését, a szereplők mozgatását kizárólag a rendezőre, a miniszterre bízza, ő adhat vagy nem adhat feladatot, a zenekart rendezőként ő vezényli, és az első hegedűs is csak a karmester intésére kezdhet játszani. Ősi természeti szabály, hogy ahol a nap süt, ott a hold nem világos, és ahol a miniszter öntörvényű, nagy formátumú egyéniség, ott a fényes nappalokat általában tartós fehér éjszakák követik, a hold pedig nem tűnhet fel az égbolton. Persze egy ilyen rendezésben látszólag nagyon kényelmes a politikai államtitkár szerepe: felelősség nélkül éljátszogathat a néha neki odapasszolt vagy a taccsvonalon kigurult labdával, még látványos cseleket is végrehajthat, sőt szórványos tapsokat is arathat. A döntési jogosultság hiánya azonban kizárja a drámai konfliktus lehetőségét, a mozgástér beszűkült, nincs sírás, nincs jogorvoslat, konfliktus esetére egyetlen lehetőség marad: a „köszönöm szépen, ebből nem kérek” című felállás. Hobbiból csináltam ? Egyesek talán azt várják, hogy most csámcsogásra ingerlő beszámoló következik a miniszter és a politikai államtitkár szőnyeg alá sepert ellentéteiről. Csalódást kell okoznom, mert ilyennel nem szolgálhatok. A zavartalan kapcsolat lényegét egyébként két közmondással tudom a legjobban érzékeltetni: az egyik „a hasonló a hasonlónak örül”, a másik „az ellentétek vonzzák egymást”. Mindkettőnk kereszténynemzeti elkötelezettsége azonos volt, a természetünk, az egyéniségünk és a stílusunk pedig teljesen eltérő, és az ebből származó vonzás és bármilyen vétójog hiánya kizárta a látványos ellentét lehetőségét. Ezek után indokolt lenne a kérdés, hogy a vázolt helyzet ismeretében miért nem álltam fel, és mi késztetett a maradásra? Szeretném megnyugtatni a kételkedőket, hogy nem a hatalom diszkrét bája, mert az állítólagos hatalmon belüliség ellenére mindig hatalmon kívülinek éreztem magam. Nem építettem ki magamnak politikai államtitkári kabinetet, a politikai államtitkárság címen nevesített szervezeti egység rajtam kívül egy titkárnőből és az utolsó fél esztendőben igazi szakmai segítséget jelentő főosztályvezetőből állt, a lakásomon nem volt K-telefon, nem építettem ki a jövőben esetleg hasznosítható érdekkapcsolatokat, és csupán a saját használatú gépkocsi jelentette a tisztségből származó előnyt. Az említett, a szakmai képzettség és a jogalkotói képesség mellett széles körű műveltséggel is rendelkező főosztályvezető nő egy bonyolult törvényjavaslat hosszadalmas egyeztetése során reggelenként ismételten azzal fogadott, hogy „lyukat” talált a javaslatban. Először azzal biztattam, hogy csak bátran tömje be, de a negyedik vagy ötödik lyuk felfedezésénél már azzal nyugtattam meg, hogy ne törődjön vele, legalább jól szellőzik a javaslat, és nem romlik meg idő előtt. Ez a közlés láthatóan felkavarta, és rögtön érkezett is a válasz: könnyű annak, aki hobbiból csinálja az egészet. Valóban hobbiból csináltam volna? Hatvanhat éves korban és negyvenévi ügyvédeskedés után a feladat valóban érdekesnek látszott, és ezért sajnálom, hogy a dramaturgiai tévedés miatt szerep és szereplő csak elvétve találkoztak, de ezek a ritka találkozások felejthetetlen élményként maradnak meg emlékezetemben. A barikád másik oldaláról érkeztem erre a területre, és érkezésem még munkajogi bonyodalmat is okozott, mert munkakönyvet kerestek rajtam, ami nekem soha nem volt. Végül a munkakönyv kiállításához egy „pályakezdő’, „első munkába álló” című nyomtatványt kellett kiállítanom. Ehhez képest sovány mérlegem örvendetes pozitívuma, hogy hatékony és zavartalan, sőt megengedhető túlzással kiválónak is minősíthető kapcsolatot sikerült kiépítenem a jogalkotókkal, a bíróságokkal, közjegyzőkkel, ügyvédekkel, bírósági végrehajtókkal és a büntetés-végrehajtás dolgozóival. Őszinte nagyrabecsüléssel figyeltem, követtem a jogalkotás kényes és bonyolult folyamatát, a jogalkotók lelkiismeretes és pontos munkáját. Érezhetően ők is elfogadták azt a szerény hozzájárulásomat, hogy az ügyvédi tapasztalatok birtokában felhívtam a figyelmet az elkészült koncepció vagy javaslat hézagaira, és elmondtam, hogy ügyvédként hogyan értelmezném vagy „játszanám ki” a tervezetet. Érzésem szerint ez a szakmai kapcsolat kölcsönös rokonszenvé fejlődött, és ennek köszönhetem, hogy távozásomkor a kodifikációs ügyosztály munkatársaitól egy szellemesen megfogalmazott díszoklevelet kaptam a velük együtt végzett „kitartó, áldozatos” munkáért. A díszoklevélben a magatartásomat és szemléletmódomat meggondolatlanul nyugodtnak, racionálisnak és mértéktartónak nevezték. A szakma változatlan tisztelete jegyében szeretném rögzíteni, hogy a minisztériumban a jogalkotás fogásait és buktatóit kiválóan ismerő, „megszállott” csapat dolgozott, és az időnként jelentkező csábító ajánlatok ellenére senki nem foglalkozott az átigazolás gondolatával. Személyes kudarcnak is tekintem, hogy ez a csapat nem vívhatta meg azt a döntő csatát, ahol egyértelműen bizonyíthatta volna, hogy a jogalkotás központi szellemi műhelye csak az Igazságügyi Minisztérium lehet. Kíváncsian várom, hogy az új igazságügyi kormányzat hogyan győzi le a többi tárca berzenkedő ellenállását, és hogyan sikerül eljutnia a döntő mérkőzésig. Csak ha hívtak... Ügyvédként szoros, napi kapcsolatban álltam a bírákkal, ügyészekkel, közjegyzőkkel, ügyvédekkel, valamint a végrehajtókkal és a büntetés-végrehajtási dolgozókkal. Ez a kapcsolat a négy év alatt csak kiteljesedett, és a pozitív élmények közé sorolom, hogy részese lehettem a jogállam intézményrendszere kiépítésének. A bírói tekintély csillaga ismét fényleni kezdett, a személyi és tárgyi feltételek jelentősen javultak, az önkormányzati szervek létrehozásával a bírói függetlenség biztosítékai megerősödtek, a közjegyzők visszanyerték régi szabadságukat, alanyi joggá vált az ügyvédeskedés, önállóak lehetnek a végrehajtók, és csupán a büntetés-végrehajtás sorsa maradt rendezetlen. A szerep és a szereplő találkozásának elmaradásáért persze nemcsak a körülmények okolhatók, hanem a szereplő is hibás. Az önadminisztrációs képesség és az önmutogató „riszálási” ösztön hiánya miatt, tehát saját hibámból nem éltem a szerep sovány lehetőségeivel, nem tolakodtam a képernyőre, nem kilincseltem a rádióstúdiók ajtaján, csak akkor mentem, ha hívtak, és csak akkor szólaltam meg, ha érzésem szerint volt mondanivalóm. A leltár „vigaszoldalán” viszont elkönyvelhetem, hogy jóvátehetetlen hibát nem követtem el, és mérgezés helyett mindig az oldást választottam. Négy esztendő tapasztalatainak birtokában mit üzenek az utódoknak? Jó szívvel kívánom, hogy találjanak jó szerzőre a miniszterek és államtitkárok jogállásáról szóló műhöz, és tegyék cselekményessé a rosszul megírt műalkotást. Könyököljenek ki feladatokat a nagy hatalmú rendezőtől, oldják fel a szerep és a szereplő ellentétét, a látványos jellegtelenséget varázsolják fontos tevékenységgé, és a mandátum lejártakor lelkiismeret-furdalás és bűntudat nélkül pozitív mérleggel állhassanak fel megszeretett székükről. Dr. Isépy Tamás országgyűlési képviselő az IM volt politikai államtitkára