Népszabadság, 1994. augusztus (52. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-22 / 195. szám

14 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1994. augusztus 22., hétfő A genfi egyezmény és a sortüzek A Népszabadság augusztus 10-i számában a sortüzekről és ezekkel összefüggésben az igaz­­ságtételi törvény alkalmazásá­ról írt Alkalmazható-e a genfi egyezmény? címmel. Dr. Györ­gyi Kálmán legfőbb ügyész új­ságírói kérdésre elmondta, hogy nem tartja egyértelműnek az alapul szolgáló büntető anyagi jogot. Az ügyészség ezért - így a legfőbb ügyész - örömmel ven­né, ha a bíróság eldöntené, hogy az igazságtételi törvényben utalt genfi egyezmény alkal­mazható-e az 1956-os magyar­­országi polgárháború során el­követett cselekményekre. Az írás szól arról is, hogy a fővárosi főügyész véleménye szerint a három felsorolt ügy­ben a nyomozó hivatal azért szüntette meg a nyomozást, mert az eljárás alapjául szolgá­ló cselekmények nem voltak a genfi humanitárius egyezmény hatálya alá vonhatók. A legfőbb ügyész a bíróság ál­lásfoglalását kérte a szóban levő elvi kérdésben, és nem folyamo­dott az „utcáról” elhangzó véle­ményhez. Úgy gondolom azon­ban, nem ártalmas, ha nem kért és nem kompetens személy vagy szervezet nyilvánít véleményt, ugyanis az a lényeges, hogy az írás által elindított gondolat el­­fogadható-e, és milyen mérték­ben. Ez nyilvánvalóan nem fogja a bíróság véleményét pró vagy kontra befolyásolni. E sorok írója 1992. októberé­ben - mikor két törvényjavaslat is készült az igazságtételre vo­natkozóan - egy másik napilap­ban megjelent írásában proble­matikusnak tartotta az alkal­mazandó jogszabállyal kapcso­latban, hogy 1956-ban - a há­borús helyzet mellett - polgár­­háborús helyzet is kialakult, hi­szen mindkét oldalon (fegyve­res alakulat, áldozatok) ma­gyarok voltak. Kérdés: a sortü­zek jellemzően milyen időszak­ban történtek? A genfi egyezményeket azért kötötték meg, mert a második világháborúban elkövetett tö­meges kegyetlenkedések elen­gedhetetlenné tették, hogy je­lentősen kiegészüljenek azok a korábbi egyezmények, amelyek a háború humanizálására irá­nyultak. Ezért 1949-ben négy egyezményt hoztak létre a há­ború áldozatainak védelmére, amelyek genfi egyezmény(ek) néven vonult be a nemzetközi jogba. A négy egyezmény közül a negyedik szólt a polgári la­kosság háború idején való vé­delméről. Mind a négy egyez­mény a nemzetközi jog szem­pontjából tiltott magatartásnak nyilvánítja - mások mellett - az élet vagy testi épség elleni cse­lekményeket. Az egyezmények ezekkel összefüggésben bizo­nyos intézkedések megtételére az államokat kötelezi. Egyéb­ként az alapvető emberbaráti elveket a szerződő feleknek a polgárháborúk során is alkal­mazniuk kell, így tilos az ellen­ségeskedésben részt nem vevő, harcképtelenné vált, vagy ma­gukat megadó személyek megö­lése. Ezeknek az egyezményeknek rendelkezései tehát két irány­ban jelentkeztek: a) a nemzetközi jog által ha­tárolt területre, és b) jóval kisebb körben a pol­gárháborús viszonyokra. A nemzetközi jog által hatá­rolt terület az államok összessé­ge, vagyis azok, amelyek a nem­zetközi jog alanyai, amelyeknek például szerződések, többolda­lú egyezmények által meghatá­rozott jogaik és kötelezettsége­ik vannak. Láttuk, hogy a szóban forgó genfi egyezmények ennek meg­felelően széles körben az álla­mokat kötelezte az azokban foglaltak végrehajtására. Ezek a rendelkezések azon­ban döntően a háborús állapot közepette tanúsítandó humani­tárius magatartásokról intéz­kednek. Ez kifejezésre jut - per­sze ez nem elvi érv - a szóhasz­nálatban is, mikor „hadiállapo­tot” említ. Arról is kell szólni, hogy az 1949-es genfi egyez­ményt kiegészítette az 1974. év­ben megnyílt genfi diplomáciai konferencia, amely két jegyző­könyvet alkotott. A jegyzőkönyv(ek) kiegészí­tik az 1949. évi négy genfi egyezmény rendelkezéseit és - többek között - megerősíti a polgári lakosság védelmét az el­lenségeskedésekből adódó ve­szélyekkel szemben. A II. jegy­zőkönyv szűk terjedelemben a polgárháborúk áldozatainak védelméről szól. Az előbbieket összefoglalva: a vizsgált körben az egyezmény és a jegyzőkönyv rendelkezései kiterjednek: az ellenségeske­désben részt nem vevő, harc­­képtelenné vált vagy magukat megadó személyek megölésére, illetőleg a polgárháborúk áldo­zatainak védelmére. A polgárháborúkat nem kü­lönböző államok, hanem egy­azon állam polgárai vívják egy­más ellen. Valóságos polgárhá­borús állapotnak kell tekinteni azt, amikor 1956-ban egymás ellen tűzharcot vívtak a fegyve­resek. Ha e közben vagy ennek közvetlen következményeként a humanitárius elveket megszeg­te bármelyik fél, nyilvánvalóan a genfi egyezmény rendelkezé­seit kell alkalmazni. A sortüzek azonban már nem polgárháborús helyzetben, és ennek keretében nem fegyveres harcban következtek be, hanem azután. Nem egy központ irá­nyítása alatt lőttek a tömegbe, hanem részben egyéni akciók­ból, részben valamilyen alsóbb parancsnok parancsára. Ezeket polgárháborúnak szerintem nem lehet nevezni. Dr. Gombos Endre jogász A várpalotai lőté­ren, katonai ki­képzés közben sú­lyos baleset tör­tént. Meghalt négy ember, két sor­ és két hivatásos katona. A történtek okán szá­mos kérdés merül fel. Ki a fele­lős a balesetért? Lesz-e élő fele­lőse a történteknek, vagy bűn­bakként az elhalálozottak lesz­nek megnevezve? Miért iktatták ki a baleset elkerülését garantá­ló ún. rátöltésgátlót? Szabályel­lenesen, de parancsnak engedel­meskedve, minden esetben így folyik a kiképzés? Hogyan lehet­séges az, hogy egy súlyosan sé­rült, az egyik későbbi áldozat, saját maga vezette gépkocsin ment kórházba? Milyen az az előírásnak megfelelőként jel­lemzett biztosítás, ahol egyetlen katonai mentőautó áll készen­létben, amelynek négyszer kel­lett fordulnia a sérültekkel? Nincs elégséges magyarázat ar­ra sem, hogy a mentőhelikopter igénybevételével miért késle­kedtek. Ezekre a kérdésekre adott vá­laszok már sajnos nem segítenek a sérülteken és az elhunytakon. De mennyire kell elfogadnia, beletörődnie egy humánus és ci­vilizált társadalomnak az ilyen eseményekbe? Mennyire meg­nyugtatóak a honvédelmi mi­niszter azon szavai, miszerint az elmúlt tíz évben nem volt ennyi áldozatot követelő baleset a hadseregben? A katonáknak szükségük van kiképzésre, a kiképzés és gya­korlás értelemszerűen fegyve­rekkel történik, s itt is, mint bárhol a világon - a legnagyobb elővigyázatosság mellett is - előfordulhatnak balesetek. Ezek a dolgok természetéből adódóan a hadseregben em­beréleteket veszélyeztetnek és olykor emberéleteket követel­nek. Balesetek mindenhol van­nak és lesznek, s csak az autó­útjainkon sajnos ennél is töb­ben halnak meg hétvégenként, pedig a hadsereg az autózásnál is veszélyesebb üzem, ahol rob­banóanyaggal, fegyverrel folyik a „munkavégzés”. Ez mind igaz, de gondoltunk-e már arra, hogy békeidőben sem szükség­­szerű, magától értetődő, hogy sorkatonák haljanak meg a hadseregben? Foglalkoztatja-e az a közvéleményt, hogy az el­múlt tíz évben a várpalotai balesetnél sokkal több embert, több tucat sorkatonát ért halálos baleset a hadsereg­ben, nem beszélve a tisztázat­lan körülmények között meg­­haltakról és öngyilkosságot el­követőkről? A hivatásos és továbbszolgáló katona önként, hivatástudatból és/vagy egzisztenciális okokból vállalja a veszélyt. Maga dönt arról, hogy a hadsereg nevű ve­szélyes üzemben fog dolgozni, élni és pénzt keresni. A meghalt két kiskatonának ez a lehetőség nem adatott meg. Az általános hadkötelezettség alkotmányban rögzített előírása miatt, kény­szerből kellett vállalniuk mind­azt, amiben életük elvesztésé­nek a lehetősége is benne volt. (Természetesen nem lehet vitás, hogy a gyász egyetemleges, a fájdalom oszthatatlan, és annak nagysága nem tehető attól füg­gővé, hogy hivatásos vagy sorál­lományú katona volt-e az illető.) A két elhunyt sorkatona nem akart hivatásos katona lenni, muszájból vállalták a 12 hóna­pos szolgálatot (mert hiszen a 18 hónapos polgári szolgálat je­len formájában nem megfelelő alternatíva), és leszerelésük előtt néhány héttel, a nekik kö­telezően előírt katonai feladat teljesítése közben lelték halálu­kat. Nyilván alig várták a köze­li leszerelésüket, utóbb, való­színűleg, a hadseregre mint éle­tüknek ilyen-olyan előjelű, de mindenképpen átmeneti, rövid szakaszára emlékeztek volna vissza. Hasonló esetben őket haláluk után ne léptessék elő, nekik ne kelljen „elviselniük” a katonai temetést. A hadsereg ne próbálja őket integrálni végérvényesen, legalább holtában ne kösse ma­gához azokat, akiket besorozott, akiknek a haláláért felelősség terheli, bármi is szerepeljen majd a hivatalos jelentésben. Ha a hadsereg nyilvánosan nem is követi meg az ilyen körülmények között elhunytakat, legalább az­zal tisztelje meg őket és hozzá­tartozóikat, hogy puskaropogás, lőporszag, egyenruhás tisztek és tábori lelkészek nélküli civil te­metés megtartását teszi lehetővé. Hiszen civil temetés esetében is egyértelmű, hogy ők a hadsereg saját halottai. Csapody Tamás jogász, szociológus Halottak A­zixpo és a vendég Megint a sorok közt olvasok, mint régen (hogy az igazat lássam, ne csak a való­dit). A Népszabadságban megjelent egyik interjúnak az expo lemondását indokló megállapításával például még mindig nem tudok betelni. Szekeres Im­re, az MSZP frakcióvezetője ugyanis ezt nyilatkozta a világkiállításról: ...ma már nem szabad megrendezni. Az erre vonatkozó tanulmányok meggyőzték: teljesen zavaros a helyzet, nem lehet ki­igazodni rajta". Ezt nyilvánvalóan úgy értette, hogy az áttekinthetetlen hely­zetből nem lehet az expo sikerére kö­vetkeztetni. De hadd kérdezzem (athéni férfiak), hogy egy ilyen áttekinthetetlen helyzetben az expo sikertelenségére le­­het-e? Mint láttuk, igen. Bár én azt gya­nítom, hogy nem lett volna szabad, hi­szen sötétben mindegyik tehén fekete. A legfeketébb azonban kétségtele­nül a feketegazdaság. Mivel a magyar GDP 23-24 százalékát úgy termeli meg, hogy statisztikánk nem is tartja nyilván. Ez az adat Ékes Ildikótól, a Szakszervezetek Gazdaság- és Társa­dalomkutató Intézetének osztályveze­tőjétől származik, aki augusztus 1-jén arról nyilatkozott a Napi Világgazda­ságnak, hogy 1992-ben becslések sze­rint mintegy 500-550 milliárd forint fordult meg az illegális gazdaságban. (Aminek világszerte csak a méltányos adórendszer bevezetése az igazi ellen­szere.) Nem lep meg, amit mond, hi­szen a sajtó nemegyszer megírta már, hogy a statisztikai rendszer összeom­lott, s Magyarországon nincs megbíz­ható alapja a gazdasági tervezésnek. Vagyis a kormányzati igenek és ne­mek csak ezzel a fenntartással vehetők komolyan. Nem véletlen, hogy egy de­mokráciában az Országgyűlésnek kell kimondania ilyen ügyekben a végső szót. Nagy kérdés ezért, hogy például Pál László ipari miniszter az expót nem túl korán mondta-e le ausztriai látogatása során. Mert mi lesz, ha mégis hajlandó mozdulni a (feketegazdaságban is ér­dekelt) vállalkozói szféra? Az expo ál­lami hajója kilyukadt ugyan, de a nyomdokvizén lavírozni vágyók bein­díthatnák a saját motort. A Népsza­badságban olvasottak szerint Wolf­­gang Schüssel osztrák gazdasági mi­niszter úgy vélekedett: Magyarország­nak komoly gazdasági előnyei szár­maznának, ha megrendezné az expót. Bécs főpolgármestere szerint pedig még az osztrák fővárost is jelentős pro­fitveszteség érné a lemondással. A szállodahiánnyal küszködő Budapest­től számos vendéget remél. Lehet, hogy csak ilyen üzleties szemlélettel mérhe­tő fel az expo jelentősége? Boross Péter exminiszterelnök és Horn Gyula jelenlegi miniszterelnök közös tévészereplésekor mindenestre nyilvánvalóvá vált az alapvető szemlé­letkülönbség. Az idegenforgalom szak­területét is érintő vitából kiérezni vél­­tem, hogy míg a magas bevétellel szá­moló Boross vendéglátósból lett politi­kussá, addig a tárgyban érdektelen Horn politikusi pályafutása alatt min­dig csak vendég volt idáig. Szabó Antal Budapest Szerzőt keres egy szerep avagy egy dramaturgiai tévedés keserédes leltára Egy hónappal a teljes egészében kitöltött mandátum lejárta után az elkésett búcsút azzal az őszinte beismerő vallomással kell kezdenem, hogy némi bűn­tudattal és lelkiismeret-furda­­lással távoztam a Szalay utca 16.-ból. Mentségemre szolgál­jon, hogy az önmarcangoló és kínzó érzésekért nem kizárólag engem terhel a felelősség, mert valójában egy dramaturgiai té­vedés részese, sőt némi túlzás­sal: áldozata voltam. A hajó poraiból felélesztett közjogi intézmény, a politikai államtitkár című műalkotás ugyanis egy rosszul megírt da­rab, ezen túlmenően még telje­sen rendezőcentrikus is, és így szerep és szereplő csak nehezen és ritkán találnak egymásra. Miért rosszul megírt? Mert cselekménytelen, a címszereplő­nek egyetlen feladatot ad, a saját miniszter országgyűlési képviseletének elősegítését és parlamenti helyettesítését, ezt elsődlegesnek nevezi, a másod­lagosat és a többit viszont nem bontja ki, homályban hagyja. Egy modern regényben az olva­só képzeletére lehet bízni né­hány szándékosan homályban tartott mozzanatot, egy előa­dásra szánt drámában viszont ez elképzelhetetlen. Nincs önálló felelősség és döntési jogosultság, pontosan körülírt hatáskör, a feladatok cseppfolyósak, körülhatárolat­­lanok, éppen úgy belefér a min­den, mint a semmi. A jogi világot és a közvéle­ményt nem nagyon foglalkoz­tatta a politikai államtitkár sze­repének értékelése, és a témával kapcsolatban valójában csupán három megnyilatkozásra tudok visszaemlékezni. Katona Tamás politikai ál­lamtitkári kinevezésekor Bossá­­nyi Katalin a Népszabadságban megjegyezte, hogy szép, szép ez a kinevezés, de őt a politikai ál­lamtitkári tisztség igazából a komisszárra emlékezteti. A megállapítás elgondolkoztató, mert a politikai irodalomból is­mert volt a komisszár szerepe, aki a háború idején például a vezérkari főnök véleményével szemben is eldönthette, hogy a hadtest most védekezik vagy tá­mad-e, és ha rosszul döntött, akkor is a vezérkari főnök volt a felelős. Szegény politikai állam­titkárok azonban sokszor azt sem tudták, hogy az adott pilla­natban béke van-e vagy háború, nemhogy parancsokat osztogat­tak volna. Katona Tamás nem is késett a válasszal, és megjegyez­te, hogy sokan valóban nagy ha­talmú komisszárnak tekintik a politikai államtitkárt, pedig szegény a valóságban csupán egy szerény féregnyúlvány. Fából vaskarika ? Sárközy Tamás a Magyar Nemzet 1992. július 15-i számá­ban a kormányzati irányításról megjelent cikkében a miniszté­riumon belüli viszonylag idegen testnek minősíti a politikai ál­lamtitkárt, akihez általában nem tartoznak szervezeti egysé­gek. Szerinte a politikai állam­titkár voltaképpen parlamenti államtitkár lehetne, a tárca par­lamenti munkáját irányíthatná, ezt a feladatot azonban eddig csökevényesen látták el. Mint írta, az eddigi gyakorlatban a politikai államtitkárok a legkü­lönbözőbb funkciókat látták el, így tisztán koalíciós politikai díszt képeznek, avagy éppen fordítva, ténylegesen ők vezetik a tárcát, vagy a politikailag né­mileg „zűrös” miniszter tevé­kenységének kiegyensúlyozását végzik, avagy a miniszterelnök számára voltaképp a tárcához nem is tartozó feladatokat lát­nak el. A piacgazdaságot szol­gáló modern kormányzás felépí­téséről szóló munkájában pedig Sárközy egyértelműen megálla­pítja, hogy „politikai államtit­kári tisztségre nincs szükség”, és hivatkozik Eckhardt Ferenc­­re, aki ezt a funkciót fából vas­karikának nevezte. A koalíciós megállapodás jog­alkotási programja most a vára­kozás ellenére megtartja a poli­tikai államtitkárt, ugyanakkor megkísérli a feladatbővítést, de ez megmarad a „nesze semmi, fogd meg jól” szintjén. Éppen ezért némi kétkedéssel­­ csodáltam a politikai államtit­kári tisztségek elosztása körüli koalíciós csatározást, nem ér­tettem a küzdelem lényegét és tétjét. Miért rendezőcentrikus ez a műalkotás? Mert a cselekmény­­telenség ellenére az egész mű megjelenítését, a szereplők mozgatását kizárólag a rende­zőre, a miniszterre bízza, ő ad­hat vagy nem adhat feladatot, a zenekart rendezőként ő vezény­li, és az első hegedűs is csak a karmester intésére kezdhet ját­szani. Ősi természeti szabály, hogy ahol a nap süt, ott a hold nem világos, és ahol a miniszter ön­törvényű, nagy formátumú egyéniség, ott a fényes nappalo­kat általában tartós fehér éjsza­kák követik, a hold pedig nem tűnhet fel az égbolton. Persze egy ilyen rendezésben látszólag nagyon kényelmes a politikai államtitkár szerepe: felelősség nélkül élj­átszogathat a néha neki odapasszolt vagy a taccsvonalon kigurult labdával, még látványos cseleket is végre­hajthat, sőt szórványos tapsokat is arathat. A döntési jogosultság hiánya azonban kizárja a drá­mai konfliktus lehetőségét, a mozgástér beszűkült, nincs sí­rás, nincs jogorvoslat, konflik­tus esetére egyetlen lehetőség marad: a „köszönöm szépen, eb­ből nem kérek” című felállás. Hobbiból csináltam ? Egyesek talán azt várják, hogy most csámcsogásra ingerlő beszámoló következik a minisz­ter és a politikai államtitkár szőnyeg alá sepert ellentéteiről. Csalódást kell okoznom, mert ilyennel nem szolgálhatok. A zavartalan kapcsolat lénye­gét egyébként két közmondással tudom a legjobban érzékeltetni: az egyik „a hasonló a hasonló­nak örül”, a másik „az ellenté­tek vonzzák egymást”. Mindkettőnk keresztény­nemzeti elkötelezettsége azonos volt, a természetünk, az egyéni­ségünk és a stílusunk pedig tel­jesen eltérő, és az ebből szárma­zó vonzás és bármilyen vétójog hiánya kizárta a látványos el­lentét lehetőségét. Ezek után indokolt lenne a kérdés, hogy a vázolt helyzet is­meretében miért nem álltam fel, és mi késztetett a maradásra? Szeretném megnyugtatni a kételkedőket, hogy nem a hata­lom diszkrét bája, mert az állí­tólagos hatalmon belüliség elle­nére mindig hatalmon kívülinek éreztem magam. Nem építettem ki magamnak politikai államtit­kári kabinetet, a politikai ál­lamtitkárság címen nevesített szervezeti egység rajtam kívül egy titkárnőből és az utolsó fél esztendőben igazi szakmai se­gítséget jelentő főosztályvezető­ből állt, a lakásomon nem volt K-telefon, nem építettem ki a jövőben esetleg hasznosítható érdekkapcsolatokat, és csupán a saját használatú gépkocsi jelen­tette a tisztségből származó előnyt. Az említett, a szakmai kép­zettség és a jogalkotói képesség mellett széles körű műveltséggel is rendelkező főosztályvezető nő egy bonyolult törvényjavaslat hosszadalmas egyeztetése során reggelenként ismételten azzal fogadott, hogy „lyukat” talált a javaslatban. Először azzal biz­tattam, hogy csak bátran tömje be, de a negyedik vagy ötödik lyuk felfedezésénél már azzal nyugtattam meg, hogy ne törőd­jön vele, legalább jól szellőzik a javaslat, és nem romlik meg idő előtt. Ez a közlés láthatóan fel­kavarta, és rögtön érkezett is a válasz: könnyű annak, aki hob­biból csinálja az egészet. Valóban hobbiból csináltam volna? Hatvanhat éves korban és negyvenévi ügyvédeskedés után a feladat valóban érdekes­nek látszott, és ezért sajnálom, hogy a dramaturgiai tévedés miatt szerep és szereplő csak el­vétve találkoztak, de ezek a rit­ka találkozások felejthetetlen élményként maradnak meg em­lékezetemben. A barikád másik oldaláról ér­keztem erre a területre, és érke­zésem még munkajogi bonyo­dalmat is okozott, mert munka­könyvet kerestek rajtam, ami nekem soha nem volt. Végül a munkakönyv kiállításához egy „pályakezdő­’, „első munkába álló” című nyomtatványt kellett kiállítanom. Ehhez képest so­vány mérlegem örvendetes pozi­tívuma, hogy hatékony és za­vartalan, sőt megengedhető túl­zással kiválónak is minősíthető kapcsolatot sikerült kiépítenem a jogalkotókkal, a bíróságokkal, közjegyzőkkel, ügyvédekkel, bí­rósági végrehajtókkal és a bün­tetés-végrehajtás dolgozóival. Őszinte nagyrabecsüléssel fi­gyeltem, követtem a jogalkotás kényes és bonyolult folyamatát, a jogalkotók lelkiismeretes és pontos munkáját. Érezhetően ők is elfogadták azt a szerény hozzájárulásomat, hogy az ügy­védi tapasztalatok birtokában felhívtam a figyelmet az elké­szült koncepció vagy javaslat hézagaira, és elmondtam, hogy ügyvédként hogyan értelmez­ném vagy „játszanám ki” a ter­vezetet. Érzésem szerint ez a szakmai kapcsolat kölcsönös rokonszenvé fejlődött, és en­nek köszönhetem, hogy távozá­somkor a kodifikációs ügyosz­tály munkatársaitól egy szelle­mesen megfogalmazott díszok­levelet kaptam a velük együtt végzett „kitartó, áldozatos” munkáért. A díszoklevélben a magatartásomat és szemlélet­­módomat meggondolatlanul nyugodtnak, racionálisnak és mértéktartónak nevezték. A szakma változatlan tiszte­lete jegyében szeretném rögzíte­ni, hogy a minisztériumban a jo­galkotás fogásait és buktatóit kiválóan ismerő, „megszállott” csapat dolgozott, és az időnként jelentkező csábító ajánlatok el­lenére senki nem foglalkozott az átigazolás gondolatával. Sze­mélyes kudarcnak is tekintem, hogy ez a csapat nem vívhatta meg azt a döntő csatát, ahol egyértelműen bizonyíthatta vol­na, hogy a jogalkotás központi szellemi műhelye csak az Igaz­ságügyi Minisztérium lehet. Kí­váncsian várom, hogy az új igazságügyi kormányzat hogyan győzi le a többi tárca berzenke­dő ellenállását, és hogyan sike­rül eljutnia a döntő mérkőzésig. Csak ha hívtak... Ügyvédként szoros, napi kap­csolatban álltam a bírákkal, ügyészekkel, közjegyzőkkel, ügyvédekkel, valamint a végre­hajtókkal és a büntetés-végre­hajtási dolgozókkal. Ez a kap­csolat a négy év alatt csak kitel­jesedett, és a pozitív élmények közé sorolom, hogy részese le­hettem a jogállam intézmény­­rendszere kiépítésének. A bírói tekintély csillaga ismét fényleni kezdett, a személyi és tárgyi fel­tételek jelentősen javultak, az önkormányzati szervek létreho­zásával a bírói függetlenség biz­tosítékai megerősödtek, a köz­jegyzők visszanyerték régi sza­badságukat, alanyi joggá vált az ügyvédeskedés, önállóak lehet­nek a végrehajtók, és csupán a büntetés-végrehajtás sorsa ma­radt rendezetlen. A szerep és a szereplő találko­zásának elmaradásáért persze nemcsak a körülmények okolha­tók, hanem a szereplő is hibás. Az önadminisztrációs képesség és az önmutogató „riszálási” ösztön hiánya miatt, tehát saját hibámból nem éltem a szerep so­vány lehetőségeivel, nem tola­kodtam a képernyőre, nem kilin­cseltem a rádióstúdiók ajtaján, csak akkor mentem, ha hívtak, és csak akkor szólaltam meg, ha érzésem szerint volt mondaniva­­­lóm. A leltár „vigaszoldalán” vi­szont elkönyvelhetem, hogy jó­vátehetetlen hibát nem követtem el, és mérgezés helyett mindig az oldást választottam. Négy esztendő tapasztalatai­nak birtokában mit üzenek az utódoknak? Jó szívvel kívánom, hogy találjanak jó szerzőre a miniszterek és államtitkárok jogállásáról szóló műhöz, és te­gyék cselekményessé a rosszul megírt műalkotást. Könyökölje­nek ki feladatokat a nagy hatal­mú rendezőtől, oldják fel a sze­rep és a szereplő ellentétét, a látványos jellegtelenséget vará­zsolják fontos tevékenységgé, és a mandátum lejártakor lelkiis­­meret-furdalás és bűntudat nél­kül pozitív mérleggel állhassa­nak fel megszeretett székükről. Dr. Isépy Tamás országgyűlési képviselő az IM volt politikai állam­titkára

Next