Népszabadság, 1994. augusztus (52. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-23 / 196. szám

1994. augusztus 23., kedd KULTÚRA. NEPSZABADSAG 15 A tizenkettedik apostol hallgat Beszélgetés Földes Imrével a zenepedagógia időszerű kérdéseiről A tatabányai Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézet (vezető­je Gonda János) rendkívül színvonalas tavaszi-nyári programjá­nak utolsó eseményeként szeptember 1. és 4. között Merre tovább? avagy zenepedagógiai ötletek címmel Földes Imre, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára tart előadás-soroza­tot. Aki hallott már róla, esetleg abban a szerencsében részesült, hogy a tanítványa lehetett, tudja: ha Tatabányán tölti ezt a négy napot, „nagy dobásra” számíthat. (Azoknak, akik nem ismernék Földes Imre nevét és a magyar zeneéletben elfoglalt helyét, talán elég annyit mondanom: néhány hónapja, hatvanadik születés­napja tiszteletére tucatnyi zeneszerző komponált művet, amelye­ket az MTA kongresszusi termében adtak elő az őt köszöntő hang­versenyen.)- Közel három és fél évtizedes gyakorlatából milyen ötleteket fog átadni a részt vevő zenetanároknak?- Egy teljes napot szeretnék szánni például zenei elemzésre. A hagyományos zenei elemzés­nél többnyire a kész műből in­dulnak el, az egésztől a rész felé haladva. Holott, mikor zenét hallgatunk, hangról hangra, ütemről ütemre, formarészről formarészre fogadjuk be a mű­vet, a részeken keresztül jutunk el az egészig. A zene befogadása folyamat: amikor hallom az első ütemeket, még nem tudom, mi lesz az utolsó. Az analízis lehe­tőleg igyekezzék a zene vala­mennyi alkotóelemét, kifejező- eszközét számba venni, például a dallamot, az összhangzást, a hangszerelést. Ne csak azt ke­ressük, hogy mi van a kottában, hanem azt is, hogy mi miért van ott. Ha megtaláljuk a miértre a választ, az megkönnyíti az elő­adásmód kiválasztását.- Tanár úr sohasem mulasztja el a zene és más művészetek kapcsola­tára felhívni a figyelmet...- Tatabányán is foglalko­zunk majd ezzel. Most csak a kedvenc példámra utalnék: amikor Bach Máté-passióját ta­nítom, mindig megmutatok a növendékeimnek tíz-tizenkét festményt azok közül, amelyek az utolsó vacsora jelenetét áb­rázolják. Megfigyeljük, hogy a festők hogyan különböztetik meg az áruló Júdást a többi apostoltól. Például hiányzik Jú- dás feje fölül a glória, vagy a Krisztussal szemben lévő olda­lon ül, és így tovább. Ezután fe­dezzük fel, hogy Bach a zenében hasonló eszközökkel él: Jézus szavaira: „Tiközületek egy el­árul engem”, csak tizenegyszer hangzik el az „Én vagyok-e az, Uram?” kérdés. Persze, hiszen a tizenkettedik apostol, Júdás hallgat.- Merre tovább? - teszi fel a kér­dést az előadás-sorozat címében. Válaszút előtt állna a magyar zene- pedagógia?- Válaszúiról azért nem be­szélnék. Zeneoktatásunk kér­dőjelei című előadásomban szó lesz majd a specializálódásról, amely persze nemcsak a zene- művészetre jellemző. Elvált egymástól alkotóművész és elő­adóművész, a zene elmélete és gyakorlata, aki játssza a zenét és aki hallgatja, és így tovább. És hogy szélsőséges példát em­lítsek, más órán tanítják a dal­lam jelenségeit, a lineáris jelen­ségeket (szolfézs), és más órán az együtthangzás, a harmónia jelenségeit (összhangzattan), ami egyszerűen képtelenség, hi­szen a zenemű egy és oszthatat­lan egész. A specializálódás kö­vetkezménye, hogy miközben összpontosítjuk a figyelmünket bizonyos jelenségekre, a másik oldalon nagyon sok mindennel nem foglalkozunk.- Például mi marad el?- Ma a muzsikusok nagy ré­sze nem igazodik el a partitúrá­ban, márpedig az európai zene partitúrában van lejegyezve. Nem ismerik igazán a hangsze­reket sem. Biztos, hogy minden hivatásos zenész meg tudja kü­lönböztetni az oboát a klarinét­tól? De saját hangszerüket sem ismerik jól. Tudja-e a hegedűs, hogy milyen fából készül a hangszere? Aki hangszeren ját­szik, gyakran nem szeret éne­kelni, holott az éneklés nagy se­gítséget nyújt a helyes tagolás­hoz. Egy Zeneakadémiát vég­zett muzsikusnak képesnek kel­lene lennie egy kisebb együttes vezénylésére, márpedig ehhez nem kap eligazítást. Kevés mu­zsikus tud beszélni a zenéről, aminek nagy kárát látja az is­meretterjesztés. Fájó, hogy a ze­netanítás nem ösztönöz az imp­rovizációra. A hangszeresek nem foglalkoznak elemi szinten sem az alkotás, a zeneszerzés titkaival. Nem jó úton járunk, ha nem segítjük kibontakozni a minden emberben benne rejlő teremtőhajlamot. Milliónyi fel­vétel, lemez, CD készül; ugyan­az a mű különböző előadások­ban kapható. Vajon megismeri-e a muzsikus, hogy Klemperer vagy Toscanini vezényli ezt vagy azt a Beethoven-szimfóni- át? Az építészet - ha jól tudom, Goethe mondta - megfagyott zene. Vajon hány tanár döbben­ti rá növendékét, hogy az eme­letek, az ablakok ritmusa mi­lyen kapcsolatban van a muzsi­kával?- Megváltozhat-e a jelenlegi ze­neoktatási struktúra? A felsorolta­kat új tantárgyakként kellene-e ta­nítani?- Nem, ez lehetetlen. Az egyetlen megoldás: a szemlélet változása. Ha a pedagógus a teljesség igényével közelít a ze­neművészethez, a zeneműhöz, ha minden lehetséges vonatko­zását a növendék elé tárja (füg­getlenül attól, milyen tárgyat tanít), egyszóval pedagógusból „mesterré” válik, sokoldalúbb, nyitottabb, kíváncsibb generá­ciót fog fölnevelni. A jó zeneta­nár alig különbözik a jó szülő­től. Ez is, az is valamennyi ta­pasztalatát, egyfajta teljességet ad át a gyermeknek. Igyekez­zünk mesterré válni, erre sze­retném buzdítani azokat a pe­dagógus kollégákat, akik hall­gatóim lesznek Tatabányán. Solymosi Tari Emőke Új zenei enciklopédiák Az utóbbi években a hazai könyvkiadásban is tapasztal­hatjuk, hogy a hagyományos, nyomtatott ismeretterjesztés al­kalmazkodni kénytelen az audiovizuális média és a számí­tástechnika kínálta gazdagabb lehetőségekhez. Alkalmazkodni anélkül, hogy a maga előnyeiről lemondana. E folyamat közismert jellem­zője, hogy az ismeretközlő könyvek egyre több és látvá­nyosabb képanyagot tartalmaz­nak, amely hovatovább egyen­rangúvá válik a szöveggel, nem csupán „illusztráció”. Rendkí­vül vonzó, egyszersmind rend­kívül költséges kiadványok ké­szülnek ily módon, amelyeknek az ára is borsos. Izgalmas kulturális és társa­dalmi jelenséggel állunk szem­ben. Hiszen itt a nyomtatás fej­lődésének hihetetlen technikai lehetőségei találkoznak össze a mai látáskultúra uralmával, s együtt hatékonyan képesek (ki)szolgálni egy, az ezredvégen megjelenő igényt: ismét átfogó képben, történeti folyamatban látni a világot, összerakni a tu­dás mozaikdarabjait. Azt való­színűleg nehéz megállapítani, hogy ez az igény fogalmazó- dott-e meg előbb, vagy az a könyvpiaci stratégia, hogy ké­pes, enciklopédikus sorozatokat kell megjelentetni, nem egyedi darabokat, mert csak így lehet ösztönözni a vásárlót arra, hogy megvegye a következő kiad­ványt is. Mindenesetre az „átfo­gó kép” birtoklására irányuló olvasói és az eladhatóságra tö­rekvő marketingszándék egy­Peter Gammond aránt a jómódú országok polgá­ri rétegeihez kötődik. A hazai piacon is egyre több ilyen, nyugaton már sikert ara­tott mű jelenik meg. Minden ilyen kiadvány ráadásul vállal­kozói optimizmust sugall, amennyiben az árat és a hazai tömeges vásárlóerőt vetjük össze. Ettől eltekintve sokszor kitűnőek ezek a könyvek. Közéjük tartozik immár az a két képes zenei enciklopédia, amellyel a Kossuth Könyvkiadó örvendezteti meg az érdeklődő­ket. Ezek történetesen az an­gol-amerikai Salamander kiadó zenei sorozatának a darabjai, szerzőjük Peter Gammond, aki a legmodernebb szemlélettel, az olvasó gyakorlati igényei alap­ján állította össze őket. A klasszikus zenét feldolgozó, színes és dokumentumképekkel teli kötet például nem holmi unalmas zenetörténeti vagy -el­méleti bevezetéssel kezdődik, hanem a zenekar bemutatásá­val, kialakulásának történeté­vel. Ezt követi a zenekarra írott művek, majd az opera tárgyalá­sa, mely utóbbi rész kiegészül a neves operaénekesek, -karmes­terek és a világ jelentősebb ope- raházainak bemutatásával is. A kötetben nagy hangsúllyal sze­repelnek a zeneszerzők, amel­lett, hogy külön fejezet szól a kamarazenéről, a hangszerek­ről, a vokális zenéről, a közép­kori és reneszánsz muzsikáról. Az olvasó csak ezt követően kap beavatást zenei alapfogalmak­ba, majd a zenei hangfelvétel is­mereteibe is. A másik, operáról szóló kötet kifejezetten a hanglemezhallga­tó operabarátot célozza meg. A kötet minden olyan operaszer­zőt és művet bemutat - a fran­cia Adolphe Adamtól az olasz Ermanno Wolf-Ferrariig -, aki­nek darabjairól hangfelvétel készült, s az hanglemezen kap­ható (Nyugaton). Mi több, vala­mennyi lemez adatait is közli. Gazdag képanyaga pedig egye­bek mellett a leghíresebb ope­ra-előadások pazar jeleneteit eleveníti fel. V. Gy. Távolságok megtartása Szilágyi Andor arcai Legyen ez a történet Andoré. Szilágyi Andoré, aki megírta a nekem legszebb könyvek egyikét az embernek a hatalommal szembeni esendőségéről és a leg­végső számvetés pillanatairól. A világtalan szemtanú nem lett bestseller. Semmi nem lett. Igaz, egy pár vájt fülű, aki ráadásul olvasta is akkoriban - a nyolcva­nas évek utolsó évében -, azt re­besgette, hogy végre valami. □ Az Üllői úti albérletben kezd­te írni. Talán 1984-ben. Akkori­ban még majd’ mindennap együtt voltunk, hol náluk, hol nálunk. Akkor még pontosan úgy beszélgettünk, mint évekkel korában Egerben a sörkert fái alatt vagy a Herendi asztalainál vagy a vár alatti utcákon kóbo­rolva. Akkor még az határozta meg az életünket, hogy vártuk tőle a nagy csodát, vártuk, hogy minden jóra fordul, és hittük, ez attól is függ, hogy milyen beszél­getéseket folytatunk. Egerből együtt jártunk át rendszeresen Pál Pisti rendezéseit megnézni Szolnokra. A Trabantban több­ször megváltottuk a világot. Pál jó dolgokat rendezett akkoriban Szolnokon. Andor nagyon hitt a színház­ban és a jó színház erejében. Azt hiszem, sok mindenben hitt ko­molyan és tiszteletet parancso- lóan. Ebben különb volt nálam. Meg sok másban is. Mindennél fontosabbnak tartotta az eszmé­ket. Makacsul és önfejűén ra­gaszkodott is hozzájuk. Ma is ra­gaszkodik. Egyszer valami olyasmit mondhattam a patakparti étel­bárban - a szerkesztőségből oda ugrottunk le ebédelni -, hogy az élet mindennél fontosabb. Az ideáknál is. Máig nem felejtet­tem el a pillantását, ahogy izzó indulattal és némi megvetéssel rám nézett. A szabadság a leg­fontosabb - mondta - a szabad­ság, érted?! □ Ülünk a huszonhét éves Mer- cedesben, Budapest felé tartunk Pilisszentivánból, ahol építke­zik. Azt mondja: „Nem tudom, mi lett volna, ha ott maradok Egerben a Népújságnál, ha a nagy változások kora ott ér, ha a mindennapi kenyér lett volna a tét. Csak remélni tudom, hogy becsületes maradok.” Olvasom az El nem küldött le­velek hátlapján a szöveget: „Szi­lágyi Andor a legújabb drámaíró nemzedék kiemelkedő tagja, be­mutatói számát tekintve immár veterán színpadi szerzőnek szá­mít. Darabjait több színház tűz­te műsorára, legnagyobb vissz­hangot az El nem küldött levelek című drámája keltett, a Radnóti Színház előadásában. Szilágyi prózaíróként is nevet szerzett magának. A világtalan szemta­nú című naivregénye az 1989-es év egyik irodalmi csemegéje volt. A tavalyi könyvhétre jelen­tette meg Ezoteréma című for­mabontó művét, melyen azóta is vitatkoznak a kritikusok.” Ülünk a kocsiban, és beszél­getünk: - Inkább elmegyek, ki­kerülöm azt a helyzetet, hogy bármiben is meg kelljen alkud­nom, amiben képtelen vagyok az alkura. így jött el Egerből a Népújság­tól, így ment el a rádiótól is, ahol kátévé, azaz központi turnus ve­zető volt. És talán így vált el Ka­titól is. Igazából soha nem tud­tuk meg, hogy miért. □ Egy szerkesztőségben dolgoz­tunk. Makacs és érzékeny volt, alig viselte el, ha sérelem érte. Válogatás nélkül mondta a véle­ményét, ha úgy érezte, igaza van. Volt egy határ, amin túl nem vi­tatkozott. Elment. Sértő és igazságtalan tudott lenni a maga igazának tudatá­ban. Alig bírt el bármiféle füg­gelmi viszonyt. □ Harminckilenc évesen azt mondja: semmi mást nem szeret­ne, csak felelőséggel leírni min­kája és a Busz. Jött az Ezoteré­ma és az El nem küldött levelek. Szilágyi Andorból a „legújabb drámaíró nemzedék kiemelkedő tagja” lett. Hogy mennyire ma­radt Andor? Akivel valamikor nappalt éjszakával egybetoldva tarokkoztunk szenvedélyesen, akivel jobb híján bútorokat ci­peltünk egy fuvarosnál, akivel soha nem jutottunk közös neve­zőre abban, hogy mi az életben a legfontosabb. Három évig nem találkoztunk. Ő az apját - a szavak nélkül ra­den mondatot, hogy ha arra bár­mikor rábukkan valaki, rögtön érezze, nincs benne hazugság. Magatartását a távolságok megtartása hatja át. Nem csatla­kozni semmiféle klikkhez. Ez ma is egyik vezérlő elve: - Hívtak a rádió irodalmi osztályára. Nem mentem. Nem akarok elkötele­ződni se ide, se oda. Nem vagyok hajlandó irodalmi klikkekhez tartozni.- Ha valaki a Beszélőben publicisztikákat ír, az is valami­féle elköteleződés, vagy nem?- Abbahagytam.- Hogy lehet megélni harminc­kilenc évesen ma Magyarorszá­gon abból, ha valaki csak szép- irodalommal foglalkozik?- Eddig bejött. □ A nyolcvanas évek közepén nyert a totón. Annyit, amennyi akkor nagy pénznek számított. Egész nap hajkurászott a város­ban. Mikor megtalált, kiszállt a Trabantjából és annyit kérde­zett: mennyi kell? A világtalan szemtanú után jött a Rettenetes anya. Megnéz­tük Szolnokon. Furcsa volt visszatérni arra a helyre, ahová annyit jártunk. Andornak sikere volt. Feszengve viselte. Aztán megnéztük a Szűz tíz tojássalt. Siker volt. Ugyanúgy, ahogy a Radnótiban a Tamaduák éjsza­TETTAMANTI BÉLA GRAFIKÁJA jongásig szeretett, minden érték mintájának szolgáló apját - akarta megtartani az innenső parton, én a feleségemet. Mind­ketten vereséget szenvedtünk. Futólag kezet fogtunk a tava­lyi filmszemlén, ahol egy szeren­csétlenre sikeredett film forga­tókönyvének szerzőjeként eset­lenül állt a kongresszusi központ színpadán. Csak kezet fogtunk. Nem kel­lett mondanunk semmit. Most, amikor a pilisszentiváni ház terem méretű leendő nappa­lijában ülünk, Andor talált ku­tyája, Artúr fekszik a lábamhoz dőlve az asztal alatt. Valahol, valamelyik fiók mélyén már ott a következő regény elkészült ré­sze. A szerbiai felfoghatatlanról, a józan ésszel követhetetlenről ír. Beszélni akar az alig kibe- szélhetőről. Mindig is ezzel küszködött és küszködik ma is. Pontosan akarja megfogalmazni az éppenhogy sejthetőt. A világ­talan szemtanú írásakor volt egy olyan oldal, amelynek át- meg átfirkált javításaiból mappa vastagságú anyag keletkezett. Pontos akart lenni. Ülünk, beszélgetünk. A kony­hában Anna zörög az edények­kel, mi ülünk, beszélgetünk, és Andor azt mondja, hogy legfon­tosabb az ideákhoz való ragasz­kodás és a szabadság. Én meg most is azt hiszem, hogy az élet mindennél fontosabb. Talán több Szilágyi Andort kellene olvasnom? Szigethy András FILMVIl/G Hüllőesztétika - A tömegkultúra embere rémes féti­sekkel néz farkasszemet, mert a boldogabb generáci­ók istene elköltözött. Az 1933-ban bemutatott King Kong nemcsak a későbbi változatok őse, hanem az egyetemes mozimitológia egyik alapfilmje. (Király Jenő King Kong-tanulmányának első része) Cannes - Valóságos és mesterséges borzalmak, et­nikai tömeggyilkosságok és paródiára érett sorozat- gyilkosságok - vér és művér egyaránt olcsó a can- nesi filmek tanúsága szerint. (Létay Vera fesztiválbe­számolója) Ozu - „Ozu sírkövén nincsen név, csupán a régi kí­nai írásjel: Mu, amelynek jelentése üresség, a Semmi. A film és az élet oly messze került egymástól, hogy megdöbbenünk, ha a vásznon egyszerre valami igazit vagy valóságosat fedezünk föl - legyen ez csupán a háttérben álló gyermek egy mozdulata, a képen ke- resztülszálló madár. Mu, a semmi, ez maradt mára.” (Wenders a Toldi-BBS Ozu-életmüsorozatáról) A másik Amerika - Az underground vagy doku­mentumfilmezés Amerikáját a legutóbbi időkig sű­rűbb szigetelőréteg zárta el előlünk, mint az elátko­zott Hollywoodot. Újabban mintha a valódi (jó- és rosszléti) Amerika kezdene nálunk is látszani: a film­főiskolán amerikai dokumentumfilmet vetítenek, a Jarmiusch-színész Lurie Pesten dolgozik, a Tilos az Á színpadán a föld alatti filmezés hercegének, Jack Smith-nek a szelleme kísért. KLASSZIKUS 7 p 1M F JL1 __J ,.Ji......j JL AJ Jl__j s íz elítő az augusztusi számból

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék