Népszabadság, 1994. augusztus (52. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-23 / 196. szám

1994. augusztus 23., kedd A tizenkettedik apostol hallgat Beszélgetés Földes Imrével a zenepedagógia időszerű kérdéseiről A tatabányai Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézet (vezetője Gonda János) rendkívül színvonalas tavaszi-nyári programjának utolsó eseményeként szeptember 1. és 4. között Merre tovább? avagy zenepedagógiai ötletek címmel Földes Imre, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára tart előadás-sorozatot. Aki hallott már róla, esetleg abban a szerencsében részesült, hogy a tanítványa lehetett, tudja: ha Tatabányán tölti ezt a négy napot, „nagy dobásra” számíthat. (Azoknak, akik nem ismernék Földes Imre nevét és a magyar zeneéletben elfoglalt helyét, talán elég annyit mondanom: néhány hónapja, hatvanadik születésnapja tiszteletére tucatnyi zeneszerző komponált művet, amelyeket az MTA kongresszusi termében adtak elő az őt köszöntő hangversenyen.) - Közel három és fél évtizedes gyakorlatából milyen ötleteket fog átadni a részt vevő zenetanároknak? - Egy teljes napot szeretnék szánni például zenei elemzésre. A hagyományos zenei elemzésnél többnyire a kész műből indulnak el, az egésztől a rész felé haladva. Holott, mikor zenét hallgatunk, hangról hangra, ütemről ütemre, formarészről formarészre fogadjuk be a művet, a részeken keresztül jutunk el az egészig. A zene befogadása folyamat: amikor hallom az első ütemeket, még nem tudom, mi lesz az utolsó. Az analízis lehetőleg igyekezzék a zene valamennyi alkotóelemét, kifejezőeszközét számba venni, például a dallamot, az összhangzást, a hangszerelést. Ne csak azt keressük, hogy mi van a kottában, hanem azt is, hogy mi miért van ott. Ha megtaláljuk a miértre a választ, az megkönnyíti az előadásmód kiválasztását. - Tanár úr sohasem mulasztja el a zene és más művészetek kapcsolatára felhívni a figyelmet... - Tatabányán is foglalkozunk majd ezzel. Most csak a kedvenc példámra utalnék: amikor Bach Máté passióját tanítom, mindig megmutatok a növendékeimnek tíz-tizenkét festményt azok közül, amelyek az utolsó vacsora jelenetét ábrázolják. Megfigyeljük, hogy a festők hogyan különböztetik meg az áruló Júdást a többi apostoltól. Például hiányzik Júdás feje fölül a glória, vagy a Krisztussal szemben lévő oldalon ül, és így tovább. Ezután fedezzük fel, hogy Bach a zenében hasonló eszközökkel él: Jézus szavaira: „Tiközületek egy elárul engem”, csak tizenegyszer hangzik el az „Én vagyok-e az, Uram?” kérdés. Persze, hiszen a tizenkettedik apostol, Júdás hallgat. - Merre tovább? - teszi fel a kérdést az előadás-sorozat címében. Válaszút előtt állna a magyar zenepedagógia? - Válaszútról azért nem beszélnék. Zeneoktatásunk kérdőjelei című előadásomban szó lesz majd a specializálódásról, amely persze nemcsak a zeneművészetre jellemző. Elvált egymástól alkotóművész és előadóművész, a zene elmélete és gyakorlata, aki játssza a zenét és aki hallgatja, és így tovább. És hogy szélsőséges példát említsek, más órán tanítják a dallam jelenségeit, a lineáris jelenségeket (szolfézs), és más órán az együtthangzás, a harmónia jelenségeit (összhangzattan), ami egyszerűen képtelenség, hiszen a zenemű egy és oszthatatlan egész. A specializálódás következménye, hogy miközben összpontosítjuk a figyelmünket bizonyos jelenségekre, a másik oldalon nagyon sok mindennel nem foglalkozunk. - Például mi marad el? - Ma a muzsikusok nagy része nem igazodik el a partitúrában, márpedig az európai zene partitúrában van lejegyezve. Nem ismerik igazán a hangszereket sem. Biztos, hogy minden hivatásos zenész meg tudja különböztetni az oboát a klarinéttól? De saját hangszerüket sem ismerik jól. Tudja-e a hegedűs, hogy milyen fából készül a hangszere? Aki hangszeren játszik, gyakran nem szeret énekelni, holott az éneklés nagy segítséget nyújt a helyes tagoláshoz. Egy Zeneakadémiát végzett muzsikusnak képesnek kellene lennie egy kisebb együttes vezénylésére, márpedig ehhez nem kap eligazítást. Kevés muzsikus tud beszélni a zenéről, aminek nagy kárát látja az ismeretterjesztés. Fájó, hogy a zenetanítás nem ösztönöz az improvizációra. A hangszeresek nem foglalkoznak elemi szinten sem az alkotás, a zeneszerzés titkaival. Nem jó úton járunk, ha nem segítjük kibontakozni a minden emberben benne rejlő teremtőhajlamot. Milliónyi felvétel, lemez, CD készül; ugyanaz a mű különböző előadásokban kapható. Vajon megismeri-e a muzsikus, hogy Klemperer vagy Toscanini vezényli ezt vagy azt a Beethoven-szimfóniát? Az építészet - ha jól tudom, Goethe mondta - megfagyott zene. Vajon hány tanár döbbenti rá növendékét, hogy az emeletek, az ablakok ritmusa milyen kapcsolatban van a muzsikával? - Megváltozhat-e a jelenlegi zeneoktatási struktúra? A felsoroltakat új tantárgyakként kellene-e tanítani? - Nem, ez lehetetlen. Az egyetlen megoldás: a szemlélet változása. Ha a pedagógus a teljesség igényével közelít a zeneművészethez, a zeneműhöz, ha minden lehetséges vonatkozását a növendék elé tárja (függetlenül attól, milyen tárgyat tanít), egyszóval pedagógusból „mesterré” válik, sokoldalúbb, nyitottabb, kíváncsibb generációt fog fölnevelni. A jó zenetanár alig különbözik a jó szülőtől. Ez is, az is valamennyi tapasztalatot, egyfajta teljességet ad át a gyermeknek. Igyekezzünk mesterré válni, erre szeretném buzdítani azokat a pedagógus kollégákat, akik hallgatóim lesznek Tatabányán. Solymosi Tari Emőke Új zenei enciklopédiák Az utóbbi években a hazai könyvkiadásban is tapasztalhatjuk, hogy a hagyományos, nyomtatott ismeretterjesztés alkalmazkodni kénytelen az audiovizuális média és a számítástechnika kínálta gazdagabb lehetőségekhez. Alkalmazkodni anélkül, hogy a maga előnyeiről lemondana. E folyamat közismert jellemzője, hogy az ismeretközlő könyvek egyre több és látványosabb képanyagot tartalmaznak, amely hovatovább egyenrangúvá válik a szöveggel, nem csupán „illusztráció”. Rendkívül vonzó, egyszersmind rendkívül költséges kiadványok készülnek ily módon, amelyeknek az ára is borsos. Izgalmas kulturális és társadalmi jelenséggel állunk szemben. Hiszen itt a nyomtatás fejlődésének hihetetlen technikai lehetőségei találkoznak össze a mai látáskultúra uralmával, s együtt hatékonyan képesek (ki)szolgálni egy, az ezredvégen megjelenő igényt: ismét átfogó képben, történeti folyamatban látni a világot, összerakni a tudás mozaikdarabjait. Azt valószínűleg nehéz megállapítani, hogy ez az igény fogalmazódott-e meg előbb, vagy az a könyvpiaci stratégia, hogy képes, enciklopédikus sorozatokat kell megjelentetni, nem egyedi darabokat, mert csak így lehet ösztönözni a vásárlót arra, hogy megvegye a következő kiadványt is. Mindenesetre az „átfogó kép” birtoklására irányuló olvasói és az eladhatóságra törekvő marketingszándék egyaránt a jómódú országok polgári rétegeihez kötődik. A hazai piacon is egyre több ilyen, nyugaton már sikert aratott mű jelenik meg. Minden ilyen kiadvány ráadásul vállalkozói optimizmust sugall, amennyiben az árat és a hazai tömeges vásárlóerőt vetjük össze. Ettől eltekintve sokszor kitűnőek ezek a könyvek. Közéjük tartozik immár az a két képes zenei enciklopédia, amellyel a Kossuth Könyvkiadó örvendezteti meg az érdeklődőket. Ezek történetesen az angol-amerikai Salamander kiadó zenei sorozatának a darabjai, szerzőjük Peter Gammond, aki a legmodernebb szemlélettel, az olvasó gyakorlati igényei alapján állította össze őket. A klasszikus zenét feldolgozó, színes és dokumentumképekkel teli kötet például nem holmi unalmas zenetörténeti vagy -elméleti bevezetéssel kezdődik, hanem a zenekar bemutatásával, kialakulásának történetével. Ezt követi a zenekarra írott művek, majd az opera tárgyalása, mely utóbbi rész kiegészül a neves operaénekesek,karmesterek és a világ jelentősebb operaházainak bemutatásával is. A kötetben nagy hangsúllyal szerepelnek a zeneszerzők, amellett, hogy külön fejezet szól a kamarazenéről, a hangszerekről, a vokális zenéről, a középkori és reneszánsz muzsikáról. Az olvasó csak ezt követően kap beavatást zenei alapfogalmakba, majd a zenei hangfelvétel ismereteibe is. A másik, operáról szóló kötet kifejezetten a hanglemezhallgató operabarátot célozza meg. A kötet minden olyan operaszerzőt és művet bemutat - a francia Adolphe Adamtól az olasz Ermanno Wolf-Ferrariig -, akinek darabjairól hangfelvétel készült, s az hanglemezen kapható (Nyugaton). Mi több, valamennyi lemez adatait is közli. Gazdag képanyaga pedig egyebek mellett a leghíresebb opera-előadások pazar jeleneteit eleveníti fel. V. Gy. Peter Gammond KLASSZIKUS 7 p 1M F JL1__J ,.Ji......j JL AJ Jj__j KULTÚRA. NÉPSZABADSÁG 15 Távolságok megtartása Szilágyi Andor arcai Legyen ez a történet Andoré. Szilágyi Andoré, aki megírta a nekem legszebb könyvek egyikét az embernek a hatalommal szembeni esendőségéről és a legvégső számvetés pillanatairól. A világtalan szemtanú nem lett bestseller. Semmi nem lett. Igaz, egy pár vájt fülű, aki ráadásul olvasta is akkoriban - a nyolcvanas évek utolsó évében -, azt rebesgette, hogy végre valami. □ Az Üllői úti albérletben kezdte írni. Talán 1984-ben. Akkoriban még majd’ mindennap együtt voltunk, hol náluk, hol nálunk. Akkor még pontosan úgy beszélgettünk, mint évekkel korában Egerben a sörkert fái alatt vagy a Herendi asztalainál vagy a vár alatti utcákon kóborolva. Akkor még az határozta meg az életünket, hogy vártuk tőle a nagy csodát, vártuk, hogy minden jóra fordul, és hittük, ez attól is függ, hogy milyen beszélgetéseket folytatunk. Egerből együtt jártunk át rendszeresen Pál Pisti rendezéseit megnézni Szolnokra. A Trabantban többször megváltottuk a világot. Pál jó dolgokat rendezett akkoriban Szolnokon. Andor nagyon hitt a színházban és a jó színház erejében. Azt hiszem, sok mindenben hitt komolyan és tiszteletet parancsolóan. Ebben különb volt nálam. Meg sok másban is. Mindennél fontosabbnak tartotta az eszméket. Makacsul és önfejűen ragaszkodott is hozzájuk. Ma is ragaszkodik. Egyszer valami olyasmit mondhattam a patakparti ételbárban - a szerkesztőségből oda ugrottunk le ebédelni -, hogy az élet mindennél fontosabb. Az ideáknál is. Máig nem felejtettem el a pillantását, ahogy izzó indulattal és némi megvetéssel rám nézett. A szabadság a legfontosabb - mondta - a szabadság, érted?! □ Ülünk a huszonhét éves Mercedesben, Budapest felé tartunk Pilisszentivánból, ahol építkezik. Azt mondja: „Nem tudom, mi lett volna, ha ott maradok Egerben a Népújságnál, ha a nagy változások kora ott él, ha a mindennapi kenyér lett volna a tét. Csak remélni tudom, hogy becsületes maradok.” Olvasom az El nem küldött levelek hátlapján a szöveget: „Szilágyi Andor a legújabb drámaíró nemzedék kiemelkedő tagja, bemutatói számát tekintve immár veterán színpadi szerzőnek számít. Darabjait több színház tűzte műsorára, legnagyobb visszhangot az El nem küldött levelek című drámája keltett, a Radnóti Színház előadásában. Szilágyi prózaíróként is nevet szerzett magának. A világtalan szemtanú című naivregénye az 1989-es év egyik irodalmi csemegéje volt. A tavalyi könyvhétre jelentette meg Ezoteréma című formabontó művét, melyen azóta is vitatkoznak a kritikusok.” Ülünk a kocsiban, és beszélgetünk. Inkább elmegyek, kikerülöm azt a helyzetet, hogy bármiben is meg kelljen alkudnom, amiben képtelen vagyok az alkura. Így jött el Egerből a Népújságtól, így ment el a rádiótól is, ahol kátévé, azaz központi turnus vezető volt. És talán így vált el Katitól is. Igazából soha nem tudtuk meg, hogy miért. □ Egy szerkesztőségben dolgoztunk. Makacs és érzékeny volt, alig viselte el, ha sérelem érte. Válogatás nélkül mondta a véleményét, ha úgy érezte, igaza van. Volt egy határ, amin túl nem vitatkozott. Elment. Sértő és igazságtalan tudott lenni a maga igazának tudatában. Alig bírt el bármiféle függelmi viszonyt. □ Harminckilenc évesen azt mondja: semmi mást nem szeretne, csak felelőséggel leírni minden mondatot, hogy ha arra bármikor rábukkan valaki, rögtön érezze, nincs benne hazugság. Magatartását a távolságok megtartása hatja át. Nem csatlakozni semmiféle klikkhez. Ez ma is egyik vezérlő elve. - Hívtak a rádió irodalmi osztályára. Nem mentem. Nem akarok elköteleződni se ide, se oda. Nem vagyok hajlandó irodalmi klikkekhez tartozni. - Ha valaki a Beszélőben publicisztikákat ír, az is valamiféle elköteleződés, vagy nem? - Abbahagytam. - Hogy lehet megélni harminckilenc évesen ma Magyarországon abból, ha valaki csak szépirodalommal foglalkozik? - Eddig bejött. - A nyolcvanas évek közepén nyert a totón. Annyit, amennyi akkor nagy pénznek számított. Egész nap hajkurászott a városban. Mikor megtalált, kiszállt a Trabantjából és annyit kérdezett: mennyi kell? A világtalan szemtanú után jött a Rettenetes anya. Megnéztük Szolnokon. Furcsa volt visszatérni arra a helyre, ahová annyit jártunk. Andornak sikere volt. Feszengve viselte. Aztán megnéztük a Szűz tíz tojássalt. Siker volt. Ugyanúgy, ahogy a Radnótiban a Tamadnak éjszakája és a Busz. Jött az Ezoteréma és az El nem küldött levelek. Szilágyi Andorból a „legújabb drámaíró nemzedék kiemelkedő tagja” lett. Hogy mennyire maradt Andor? Akivel valamikor nappali éjszakával egybetoldva tarokkoztunk szenvedélyesen, akivel jobb híján bútorokat cipeltünk egy fuvarosnál, akivel soha nem jutottunk közös nevezőre abban, hogy mi az életben a legfontosabb. Három évig nem találkoztunk. Ő az apját - a szavak nélkül rajongásig szeretett, minden érték mintájának szolgáló apját - akarta megtartani az innenső parton, én a feleségemet. Mindketten vereséget szenvedtünk. Futólag kezet fogtunk a tavalyi filmszemlén, ahol egy szerencsétlenre sikeredett film forgatókönyvének szerzőjeként esetlenül állt a kongresszusi központ színpadán. Csak kezet fogtunk. Nem kellett mondanunk semmit. Most, amikor a pilisszentiváni ház terem méretű leendő nappalijában ülünk, Andor talált kutyája, Artúr fekszik a lábamhoz dőlve az asztal alatt. Valahol, valamelyik fiók mélyén már ott a következő regény elkészült része. A szerbiai felfoghatatlanról, a józan ésszel követhetetlenről ír. Beszélni akar az alig kibeszélhetőről. Mindig is ezzel küszködött és küszködik ma is. Pontosan akarja megfogalmazni az éppenhogy sejthetőt. A világtalan szemtanú írásakor volt egy olyan oldal, amelynek át- meg átfirkált javításaiból mappa vastagságú anyag keletkezett. Pontos akart lenni. Ülünk, beszélgetünk. A konyhában Anna zörög az edényekkel, mi ülünk, beszélgetünk, és Andor azt mondja, hogy legfontosabb az ideákhoz való ragaszkodás és a szabadság. Én meg most is azt hiszem, hogy az élet mindennél fontosabb. Talán több Szilágyi Andort kellene olvasnom? Szigethy András TETTAMANTI BÉLA GRAFIKÁJA FILMVIIG Hüllőesztétika - A tömegkultúra embere rémes fétisekkel néz farkasszemet, mert a boldogabb generációk istene elköltözött. Az 1933-ban bemutatott King Kong nemcsak a későbbi változatok őse, hanem az egyetemes mozimitológia egyik alapfilmje. (Király Jenő King Kong-tanulmányának első része) Cannes - Valóságos és mesterséges borzalmak, etnikai tömeggyilkosságok és paródiára érett sorozatgyilkosságok - vér és művér egyaránt olcsó a cannesi filmek tanúsága szerint. (Létay Vera fesztiválbeszámolója) Ozu - „Ozu sírkövén nincsen név, csupán a régi kínai írásjel: Mu, amelynek jelentése üresség, a Semmi. A film és az élet oly messze került egymástól, hogy s ízelítő az augusztusi számból megdöbbenünk, ha a vásznon egyszerre valami igazit vagy valóságosat fedezünk föl - legyen ez csupán a háttérben álló gyermek egy mozdulata, a képen keresztülszálló madár. Mu, a semmi, ez maradt mára.” (Wenders a Toldi-BBS Ozu-életműsorozatáról) A másik Amerika - Az underground vagy dokumentumfilmezés Amerikáját a legutóbbi időkig sűrűbb szigetelőréteg zárta el előlünk, mint az elátkozott Hollywoodot. Újabban mintha a valódi (jó- és rosszléti) Amerika kezdene nálunk is játszani: a filmfőiskolán amerikai dokumentumfilmet vetítenek, a Jarminsch-színész Luke Pesten dolgozik, a Tilos az Á színpadán a föld alatti filmezés hercegének, Jack Smith-nek a szelleme kísért.