Népszabadság, 1994. szeptember (52. évfolyam, 204-229. szám)

1994-09-03 / 206. szám

1994. szeptember 3., szombat Családunkban tényleg mindenki sü­ket volt. Az volt apám, nagybátyám szegény, az ő anyjuk, vagyis nagyanyám, és mindkét testvére, Zsuzsa és Lajos. De az őssüket, minden süketek és hármójuk anyja dédanyám volt, Goj­­szi. Márton Gizellának hívták őt amúgy. 1875-ben született Pesten, zsi­dóságát erősen feledni vágyó polgár­famíliában. Nagyapjának pipagyára volt a jó­zsefvárosi Víg, apjának, a pipás vejé­­nek, pedig textilkereskedése a lipóciai Sas utcában. Mindketten tönkremen­tek - az egyik tornázott, a másik alsó­zott -, de azért vígan éltek, amíg meg nem haltak. Talán azért is, mert a zenét mind­ketten imádták. A pipagyáros legjobb barátja Jeste­­resz Ignác békebeli alkoholizmusba fáradó nótaszerző volt, akivel órákat töltöttek el a gyár épületében lévő la­kás halljában, a hosszú zongora mel­lett. Gojszi néni papája, a textiles Már­ton Imre is taníttatta muzsikálni mindhárom gyermekét: Miksát, Pau­lát, Gizit, de azt már nem engedte, hogy az úri kedvtelés profizmussá fa­juljon. A korabeli Pesten és Bécsben egy­ként közismert, Krúdy által is több­ször fölemlegetett ügyvéd, Márton Miksa állítólag úgy zongorázott, mint Backhaus. (Első feleségének, Harmath Hedvig vígszínházi színésznőnek mellszobra zongorámra keveredett mára, második asszonyának, Makkai Margitnak emléke alighanem még so­kakban él.) Gojszi tehát igazi polgári nevelést kapott, ifjúkorában semmit sem csi­nált, csak zongorázott, énekelt, hí­­mezgetett és regényeket olvasott - ter­mészetesen németül. Alacsony termetű volt, szép - ez kö­telező dolog volt a családban - szür­késkék szemű, álmodozó, végtelenül naiv. Míg testvére, Paula néni legendás háziasszonnyá lett, őt csak a zene és az irodalom érdekelte, így lett varrónő. Persze előbb feleség, szegény, éhen­kórász, tüdőbajos és - ez is csak mos­tanában derül ki - erősen piás hírlap­írónak felesége 1895-ben. Író leánya, Zsuzsa szépen és szám­talanszor megírta, hogyan ismerke­dett meg Gojszi mama férjével, Thury Zoltánnal, a Pesti Napló főszerkesztő­jének, Vészi Józsefnek leányfalusi bir­tokán. A korának és talán tehetségének korlátaiba beleütköző íródédapám gyorsan gondoskodott róla, hogy em­léke szépülhessen a múló idővel. 1906-ban Gojszi mama maga ma­radt. Miután kisírta magát, szétszórta a négy gyereket a lipóciai rokonság kö­zött, és elment Bécsbe szakmát tanul­ni. Csinos melltartókat, fűzőket, pelot­­tákat varrt aztán 1959-ben bekövet­kezett haláláig. De azért a Schubertról, Wolfról sem szokott volna le, ha legkisebbik leá­nya, akivel egy fedél alatt élt hatvan év során, szenvedhette volna az anyai dalolást. De azt az egyet nem szenvedhette. Ha csak fölcsendült a Lindenbaum első pár aktusa, máris éles sikoltás ha­sított a Szent István körúti villamos zajába: - Anya, neee! Pedig a zenéhez, az imádott zené­hez az éneklésen kívül harmincas évei­től más köze nemigen lehetett Gojszi­­nak - szinte teljesen süket lett sze­gény. Érthető, hogy újra és újra megpró­bálkozott a dalra fakadással, de mind­annyiszor az imádott leány sikoltása szakította meg: - Anya, neee! Azonban néhanap a süketség jó szolgálatot is tett. Az ostrom utáni órákban például szovjet - ahogy ma mondani sikk: orosz - katonák sze­melték ki az akkor már nem is gyer­meki korban lévő Thury-lányokat, Zsuzsát és nagyanyámat, Böskét. Goj­szi azonban egy pillanatra sem tágí­tott az övéit a Körúton kísérő menet­től. Az egyik harcos, hogy távozásra késztesse a mamát, minden huszadik lépésnél elsütötte pisztolyát Gojszi fü­le mellett. De hát mit tudhattak abban a biro­dalomban a mi füleinkről. Gojszi csak épphogy egy kicsit fel­­sikkantott minden egyes pukkantás­­nál: - Jaj! Jaj! - de nem tágított. A körletben aztán elő is keveredett valami tiszt, aki remekül beszélt né­metül, és Gojszi mama elhozhatta a lányait épen. A történelmi realitásérzet később sem hagyta cserben süket Gojszit so­ha. Negyvenkilenc nyarán a kötelező napi kártya közben üvöltötte a vádbe­szédet a rádió. A család tagjai, apám, nagybátyám, Gojszi két lánya és veje idegesen, feszülten kopogták a römi­­ket le - az ítélethirdetés napja volt ta­lán. Egyszer csak Gojszi megszólalt: - Kettővel kopogok, gyerekek... és mondjátok már meg: ki az a Rajk? Ebben az időben el-elvitték apám koncertjére is. Az első sorba ültették, hátha onnan hall valamit. Mikor aztán látta, hogy körötte mindenki tapsol, Gojszi mama fölállt, szembefordult a publikummal és a holttá vált szólistá­ra mutatva büszkén fölkiáltott: - A másik unokám meg sztahano­vista! Az a süketség a végén is jól jött. Majdnem. (Most leltem a történetre Zsuzsa nagynéném 1916-tól 1991-ig vezetett naplókötegében.) Az orvos komoly képpel szólt a vizs­gálatok után az anyját kisérő asszony­hoz: - Kicsit félre kéne vonulnunk... Gojszi, akinek már hónapok óta fájt a hasa, mosolyogva leste az arco­kat. - Nyugodtan beszélhet, nem hallja - mondta Zsuzsa mosolyogva. A doki szintén elmosolyodott nyája­san: - Az édesanyjának rosszindulatú daganata van. Gyomorrák. - Az jó. Nagyon jó - mosolygott Zsuzsa. - És nem lehet operálni? - Nem lehet. Teli van áttéttel. - Az jó. Nagyon jó. - Ha a fájdalmak erősödnek, telefo­náljon. - Nagyon jó - mosolygott Zsuzsa és felkiáltott. - Hála istennek, hogy nin­csen komoly baj! - Mi baj van? - ijedt meg Gojszi ma­ma. - Semmi! Semmi baj, anya! Hurut! Gyomorhurut! - Hurut? - Hurut!!! Sok zöldséget kell enni!! Meg sajtot!! Vidáman mosolyogtak mindhár­man. Hazafelé Gojszi nem győzött örülni: - Úgy megkönnyebbültem fiam, hogy nem komoly a baj. Az ember mindenféle rosszra gondol, hogy rák például... - Ugyan, anya! Hurut! - Persze, fiam, persze... De este, már kártya után, lefekvés­hez közeledve váratlanul fölcsendült Gojszi szobájából a vékony reszketeg hang: - A csermely halkan zúgott... Zsuzsa magába fojtotta a kiáltást. A kis hal még meg sem villant a víz­ben, mikor Gojszi mama elhallgatott hirtelen. Bacher Iván SÜKET GOJSZI Antony Gormley: Angyali eset ül. Vasárnapról hétfőre virradó hajna­lon az egykori Fasor szanatórium­ban 89. születésnapja után négy hét­tel befejezte életét Gáspár Margit, a háború utáni színháztörténet talán legeredményesebb színigazgatója. Az erkölcsi és szellemi értelemben egyaránt mindvégig tiszta gondolko­dású idős hölgy utolsó éjszakáján úgy mondják, énekelt már. Mit éne­kelhetett vajon? Bach Wohltempe­­riertes Klavierjának egyik darabját dúdolta, egy hamvába halt zongora­művészi pálya gyászmiséjeként vagy Kálmán Imre egyik örökzöldjével emlékezett? Azon időkre, amikor a Fővárosi Operettszínház egyedural­kodójaként nemcsak utasított, ha­nem működtetett: embereket mene­kített a törvénytelenségek elől a nyilvánosság fényébe, a színháztör­téneti múlt biztonságos ismeretével kieszelte az operett-időszerűsítés technikáját, tollba diktálta librettis­­táinak a klasszikus nagyoperettek átdolgozási patentját; nem annyira a politikát állítva középre, a nagy te­hetségek dramaturgiáját csikarta ki munkatársaiból, központi szerepek­kel emelve Honthy Hanna, Latabár Kálmán, Feleki Kamill tehetségét. Azon időkben, amikor Aczél György szerepkörén első szereposz­tásban Révai József ült: „Manci, a vörös cárnő” volt Margit háta mö­­götti gúnyneve, holott huszonegy évesen a velencei Campo San Polo egyik finom palotájába ment férjhez, Mario Boni drágakőkereskedőhöz, egy ősi velencei patríciuscsalád sar­jához, s mint a negyvenes évek elejé­nek irodalmi lexikonja tudatta: tag­ja lett az Olasz Fasiszta Pártnak. (Szelídebb reformpártnak tekinthe­tő magyar megfelelőjéhez hozzáfér­ve.) Szigligeten időzve egy beszeszelt vígjátékíró belekötött szerelmetes férje urába: Margit parázsló közbot­rányt csapott védelemül.­­Az affér fajvédő hangolású: a sértő leverte az idős fejét huzattól védelmező sipkát, sabesz deklinek nevezve. Az illető színpadi szerző kezdő antiszemita­ként félrenézte Szűcs Laci bácsit, az abonyi néptanító nagytudásúvá ké­pezett fiát, aki Németh Antal dra­maturgjaként bevitte a Nemzeti színpadára Tamási Áront, Németh Lászlót, Koóst, a fiatal Hubay Mik­lóst, vitte volna Kodolányit is.) Asszonya rajongta. Halálát követően emlékművéül szánt emlékiratában (Láthatatlan királyság) váratlan meghökkentéssel részletesen kival­lotta: sikeres írónőként 26 évesen hosszú, parázs szerelmes viszonyt folytatott az utóbb hivatalos fasiszta írófejedelemmé levő futurista Filip­­po Tommaso Marinettivel. Gáspár Margit viharos pályájánál szelídebb csendben működött szín­háztörténetünk másik nagyhatású igazgatónője, Duka Margit, aki a gyilkos nyári hőségben, augusztus 4- én 85 évesen meghalt. Visszavonul­tan élt az elmúlt két évtizedben. Csendben, a nyilvános ravatali ha­misságokat elhárítva eltemették e hónap 15-én. Gáspár Margit körül mindig szín­házi helyzet volt. Duka Margit a színházat mindig maga elé helyezte. Mindketten ge­rincesen szerényen dolgoztak. Nem szerénykedtek, tudták mit érnek és mihez értenek. Duka Margitot rászerelték a szín­házi területre. Nem fogtechnikusból nevezték ki színigazgatóvá, táncos­nőként ismerte meg a közönség előt­ti nyilvános pálya sajátosságait. (Ar­tista korszakában a későbbi mihasz­na színházi főosztályvezető, a Nem­zeti átmeneti direktorainak egyike, aki nagykövetként bepingpongozta magát Fidel Castro barátságába, Dukstein M­ Margit untermanjaként emelgette a törékeny termetű tán­cosnőt.) Margit tehát káderigazgató­ként indult direktori pályafutásán, de komisszár helyett szakember lett hamarosan. A Nagy Imre-féle kormányprogram leolvasztotta se­gítségével a színházi fagyokat a kecskeméti Katona Józsefben. Igaz­gatása idejére esik Nagy György üzem­előző ironikus operettrendezése, a Leányvásár: csehovi igényesség egy Jacobi-operettben, vagyis színházi műgond, nézőtisztelet, tehetségki­bontó alkalom egy sereg ízes szí­nésznek: Doby Írisz, Sz. Gyulay Vik­tória, Erdődy Kálmán, Oláh György, Mucsi Sándor... negyven év múltán is fel tudom mondani fejből a szerep­osztást, annyira erős a színházi em­lék. Szegeden főrendezővé tesz egy 25 éves fiút: Ádám Ottót. Társulatából idővel izmos tehetségű színészek ke­rülnek a fővárosba. Legeredménye­sebben a Váci utcában a mai Pesti helyén üzemelő Bartók-teremben és a Nagymező utca két­szemközti színházában vendégeskedve műkö­dik. A Bartók Gyermekszínház igaz­gatója. A színházcégér tulajdonneve kölcsönbe kapott művelődéspolitikai fogás. Lényeg: Duka Margit megte­remti állandó gyermekszínházát. Állandó épületet sosem kapnak. Az igazgatónőnek nincsen irodája, tele­fonja és titkárnője. Retikülből igaz­gat. Kézitáskája szíját szorongatja, ölében tartva feszeng valamelyik espresso parányi székén parányi asszony. Idegesen reszket a feje, akár egy kotlósnak. Színházi kotlós. Tévedhetetlen biztonsággal gyűjti szoknyája köré a színészi tehetsége­ket. A csúf kis kacsákban idejeko­rán fölismeri a későbbi nemes hattyút. Törőcsikről igencsak baljós szakmai véleménnyel élnek a szín­háziak, színpadra tolakodott film­színésznek hírlelik. Margit tudva tudja, mi rejlik benne: eljátszatja vele Nyilas Misit és Copperfield Dá­vidot. Mindkettőt Ádám Ottó rende­zi, akkor már a Madách sikerekkel teli főrendezője. Margit kormányzá­sa alatt a gyermekszínházban dol­gozni nem mellékes pénzkereset, nem hakniföllépés. Nem ismer kü­lönbséget színpadon gyermekszín­darab és tragédia, mesejáték, böl­cseleti dráma és operett között. Tudja: a színész élteti az előadást. Margit szeretete éltette a színésze­ket. Ahogy meglátta Ádám Ottóban Szegeden az ígéretet, fölfedezi a fő­iskoláról alig kikerült Kerényi Im­rét. Foglalkoztatja. Gyakoroltatja. Jószemű színházi emberként bátran színpadot ad gyakorlatlan szerzők­nek is. Szabó Magdának először ő ad színpadot. Szakadatlan reszkető fejjel, halkan kántálva kormányoz. Ismer minden színházi dolgozót. Minden főiskolást. Lát minden elő­adást. De a jóságos nénikének met­­szőek ítéletei, nem rejti véka alá szi­gorú véleményét. Duka Margitról azt állítja a lexi­kon - a legújabb, mert a hitvány ko­rábbi elmulasztja nevét is megemlí­teni -, hogy „1973-ban vonult nyug­díjba”. Nem vonult. Küldték. Mife­lénk, ha valóban ért valaki a színi­gazgatáshoz, agyoncsapják. Ebben is hasonlít története a másik igazga­tó Margitéhoz: az lemond 1956 októ­berében, a munkás-paraszt kor­mány visszahelyezi székébe, de Margit karakánul nem ül vissza. Rajta kívül csak Tóth Aladárban van még ennyi civil kurázsi. Gáspárt a kóristák kiakolbólítanák, a sztá­rok védelmezik. Duka Margit székét elkonfiskálják egy színháztalan ma­radt főrendezőnek. Húsz évig járta nézőként az előadásokat. Egyre ke­vésbé reszketett a nyaka, de egyre kevesebb ereje volt lépést tartani színészetünk visszafejlődésével. Senkinek sem jutott eszébe nagy tu­dását kamatoztatni, meghívni óra­adónak a főiskolára. Gáspár Mar­gitra sem volt szükség ott. Megala­pította egykor az operettszakot még a Városi Színházban, annak mozi­üzemi igazgatójaként. Kinevelt olyan operettszínészeket, mint Pet­­ress Zsuzsa vagy Palócz László. Azután feleslegessé lett volna a sok torlódó nagytudásútól. Egyikük sem fogott többé színházi gyeplőt. Duka Margit hazamegy nyugdíjba. Gáspár Margit vissza­megy írónak. A háború előtt férfiné­ven­­ Gáspár Miklós - Bárdos Belvá­rosijának sikerszerzője. 1946-ban - egy időben azzal, hogy a Magyarban operettprimadonnává alakítja Bajor Gizit Hervé Lyi-jében - a koalíciós korszak pártviadalainak szatíráját adja Új Isten Thébában címmel. Igazgatói korszakának lezárultával megírja (Hamletnek nincs igaza) a koncepciós perek első művészi ábrá­zolását. Menten betiltják. Csak 1963-ban kerülhet bemutatásra stú­dióelőadásként. Olyan heves fogad­tatásra talál, hogy a nézők bekény­­szerítik az Ódry Színpadról a na­gyobb Néphadsereg színházi néző­térre. Elhallgatja sikerét a kritika olyan évadokban, amikor kinevezett tehetségek nappal múló értékeit föl­dicsérik. Elegánsan kezeli a párbe­szédeket, hibátlan jelenetszerkesztő, biztonságos hatással halad cselek­ménye egyre érdekesebb színpadi helyzeteken át a végkifejletig. Gás­pár Margit kifinomult füllel kihallja a társadalom nem engedélyezett, de valódi időszerűségeit. Nagy művelt­ségéből eredően mitologikus köntös­sel konzerválja a kérészéletű politi­kumot. A jövő csütörtökön a Duna TV adja Mlle Claironról, a német hercegségi miniszterré lett párizsi színésznőről írott Az állam én va­gyok című színdarabjának megfil­mesítését. Munkája tartós érdeklő­dést keltett Németországban prózai és musicalváltozatban egyaránt. Kérdés: mint felel meg most a halha­tatlanság vámvizsgálatánál? Két Margit. Két jelentős alakja a jelenkori magyar színháznak. Ke­mény és erényes asszonyok. Büszkén viselték a mellőztetést és jóra hasz­nálták képességeiket, emberismere­tüket. Két kézzel adakoztak szere­tetből a színházi népnek. Mindkette­jük kimondatlan erkölcsi parancsa: „Elvtárs, segítsd a lebukottakat!” Gáspár Margit szerződést adott a polgári csökevénynek bélyegzett Aj­­tay Andornak, Mezey Máriának, Sennyei Verának. Kitüntetésekért nyaggatta a rákosista vezetést. Nem magának, oltalmazottjainak, szerel­metes védenceinek, színről majdnem száműzött színészeknek. Mihelyst kegyvesztett lett az ötvenes évek de­rekán Háy Gyula, ott volt mentőkö­télül Jókai Politikai divatokjának dramatizálása, a hivatalnak nemkí­vánatos Huszka Jenővel operettet íratott Gáspár. Duka Margit színházában ünne­pelte a színházi szakma a Tábori Színházban való bonvivánkodásért szilenciumra ítélt Kertész Dezső visszatérését. Dicséretükkel el nem fogynék az újságlap aljáig. Két színházi nagyasszonyunk, két igaz ember ment el. Ahogy nézem a dolgok állását: örökre. M. G. P. Két Margit HÉTVÉGÉN NÉPSZABADSÁG 27

Next