Népszabadság, 1994. szeptember (52. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-24 / 224. szám
1994. szeptember 28., szerda M. M. és B. B. találkozása A színészet voltaképpen alkalmazott művészet. Megrendelik, hogy milyen legyen. És nincs olyan, hogy egy jó színész ne azt játssza el, amit kívánnak tőle. Csak két esetben nem lesz olyan a produkció, a színészeti termék, amilyennek rendelik: ha a színész túl ügyetlen, vagy ha a színész túl ügyes. Ez utóbbival sincs mit dicsekednie a mesterségét tisztességesen gyakorlónak, akkor sem, ha ügyességéért, amivel kijátssza megrendelőjét (az írót, a rendezőt, a producert meg a közönségét), barátai netán zseninek nézik. Úgyhogy a tehetség nagy dolog, de kevés. Igenis alkalmazkodóképesség is szükségeltetik még melléje. A kettő páratlan párosításában óriás M. M. B. B. természetesen Brigitte Bardot, ám M. M. ezúttal nem Marilyn Monroe. M. M. ezúttal Marcello Mastroianni. A színészi alkalmazkodóképesség csodája. Nagy színészi talentumokat tucatjával tudunk sorolni az évszázad színpadi és filmtörténetéből. De csak kevés olyat, akinek a tehetsége mindenkinek kellett. Akit minden irányzat alkalmazott. A kommersz mozi éppúgy, mint a legfinomabb vagy akár a legharcosabb és legharcosabb művészfilm. Akármely náció elfogadta esetenként akármely összetételű produkcióban. Gondoljunk csak bele: Jean Gabin - Jean Gabin! - nem kellett a francia új hullámnak. Brigitte Bardot színészként többnyire a megszenvedett közepes osztályzatot, néha még a jót is kiérdemelte. Filmeket csináltak vele és róla, az ő kedvéért, s ha jó színészek kaptak mellette kisebb-nagyobb szerepeket, mindig az a veszély fenyegette, hogy kiszorul, kilóg az ensemble-ból. A társulati élet és játék nem volt neki való. Vagy maga alá gyűrte az egész produkciót, vagy őt szorították ki árnyaltabb jellemábrázolások a saját filmjeiből. B. B. voltaképp magánszínész volt, a szónak egy furcsa értelmében. Tehetséges, fegyelmezett, nagyon tanulékony, de az Isten is arra teremtette (olcsó, de hamis közhellyel: Roger Vadim teremtette az ...És Isten megteremtette a nőt című filmjével, 1956-ban), hogy kilógjon a sorból. Mítosz legyen inkább, ne színművész. Kevesen láthatták mifelénk, csakis ezért mondom nyomatékkal, hogy micsoda remek showwoman volt boldogult bakfiskolában a még fekete-fehérben sugárzó francia televízióban, az ötvenes években! Jean-Luc Prévost 1993- ban bő egyórás filmben dokumentálta az énekes-táncos pályakezdő Brigitte Bardot-t - leesett állal néztem végig a minap. Vézna, de formás sihederlány, akinek csúnya a fogsora, jobb, ha nem mutatják közelről mosolygását, mert repedezett a szája, ámde csodálatos, amit művel a testével. És jól énekel. Claude Bolling, Jean-Max Riviére és egyik nagy szerelme, a provokatív tehetségű Serge Gainsbourg jobbnál jobb dalokat írt neki. Az utóbbi utóbb róla is. S a már régóta visszavonult (1973-ban fölhagyott a színészettel) állatvédő hölgy, a mai Brigitte Bardot nagyokat kacarászva, de szemlátomást egy kissé zavarban kommentálja egykori produkcióit Prévost tvdokumentumában. Egy hibátlan pas de deux klasszikus balettből, fergeteges mambózás Vadim és Boisrond filmjeiben; flamenco a tv-stúdióban; spanyolul, portugálul és szörnyű kiejtéssel angolul énekel; a Gipsy Kinggel tábortűz mellett mulat a Riviérán: cigánytáncot rögtönöz. Ez utóbbihoz elmondja, az alkalmi nézőseregből epés megjegyzéseket tettek rá: „nevetséges, hogy ez a lány tisztára úgy akar kinézni, mint Brigitte Bardot...” Ezerszámra akartak a lányok-asszonyok úgy kinézni, mint Brigitte Bardot. A nőtörténelem kiiktathatatlan alakja B. B. Egy állomás a XX. századi emancipációban. Amihez hozzátartozott a meztelensége is címlapokon és filmekben, mulatságosan botrányos - és nálunk sosem mutatott - Don Juan-filmje is, amelyikben ő volt Don Juan(!), s anyaszültén fekszik az ágyon Jane Birkinnel. Nem tudom, kuncogott-e együtt Marcello Mastroianni és Brigitte Bardot 1961-ben, amikor egymás partnerei lettek Louis Maile filmjében, a Magánéletben.Mindkettő szeret nevetni, mint,két normális, életvidám ember. Mastroianni - Theo Angelopoulos mesélte, amikor Budapesten interjúra fogtam - képes volt a Görögországban készült A méhész felvételi szüneteiben napjában többször is fölhívni Rómában dolgozó öccsét, a kiváló filmvágó Ruggero Mastroiannit, csak azért, hogy elmondja neki: „Hát azt hallottad-e...”, vagyis a legújabb viccet.) Vajon kuncogtake együtt M. M. és B. B. azon a furcsa, véletlen, s misztikus hajlamú embertársainknak nyilván sokat mondó, titokzatos tényen, hogy mindketten ugyanazon a napon születtek? Szeptember 28-án. Brigitte Bardot ma hatvanéves. Marcello Mastroianni ma hetvenéves. Csala Károly B. B - inkább mítosz, mint színművész KULTÚRA NÉPSZABADSÁG 15 A nyafka és a trónörökös Pódiumon A fából faragott királyfi Balhés koncertnek ígérkezett a Fesztiválzenekar évadnyitása. Tiltás és tiltakozás előzte meg, éles hangú nyilatkozatok, vita a művészi szabadságról, levél a miniszterhez. Cirkusz A fából faragott királyfi miatt. Nem is lehet igaz. Eljátszani szabad, de díszletet építeni nem. Milyen üdítő, hogy végre nem politikai ügyekben ölik egymást. És van egy társulat, amely kitalál valamit, aztán kiáll az ügyért, harcol érte, és nem felejti el, hogy valaha az ő létükért is harcolni kellett. Aztán a botrány elmaradt. Bozsik Yvette és Halász Péter mellé kiállni nem vállalkozás, hanem kötelesség. Kötelesség, mert amit létrehoznak, az jó, okos és erőteljes. Igaz ez akkor is, ha az ember úgy érzi, kevés gyakorlattal is kiismeri magát Bozsik mozdulatművészetében. Ha úgy is tűnik, a koreográfus nagyon közel jár az önismétlés határához. Amíg ugyanazok az elemek új produkcióban új értelmet kapnak, addig ez csak stílus. Igazán tettnek számít a zenekartól viszont, hogy emelvény híján így szétszórva is vállalták a zenélést. Hogy maradjon hely a táncosok számára, a fúvósok és ütősök az orgonaülés helyére kerültek, a vonósok a két szélre, és csak középen maradt emlékeztetőül egy pár hegedűs, egy nő és egy férfi. Nem jól mondom, ez még nem nagy tett. Az, hogy jól játszottak, az már igen. A pódiumon egy királylány és egy királyfi találkozik. A királyfi (Szabó Győző) nagy állkapcsú, mohó, de rezzenéstelen arcú, magabiztos trónörökös, a királylány (Bozsik Yvette) kényes szépség. Összeillenek első pillantásra is. Egymásnak esnének, de megakadályozza őket ebben a fenyegetően mozduló, fekete palástos, kopasz tündér (Halász Péter). A királylány azt mondja: ha nem, hát nem. A királyfi azonban: ha nem, hát azért is. Táncol, pózol, epekedik. Végül felöltözteti a dárdáját. Ez hat. És amikor a tündér a dárdát egy mozgó bábura, egy fejetlen testre cseréli, az méginkább hat. Csalódások táncjátéka. A királyfit elárulja el sem nyert szerelme. Bebújik a tündér palástja alá. Fejet cserélnek a tündérrel. S mert hordta a fekete palástot, megtarthatja a virágosat, a szépségeset. A királylány közben megunja a fából faragottat. A szerelmeskedés lassan babázássá szelídül, és nem lehet azt újra fölizzítani. Újra meglátja a királyfit, immár a gyönyörű palástban, és beleszeret. De ha a királylány butus, a királyfi kegyetlen. Vagy okos. Hagyja megtörni a leányt. Akkor aztán otthagyja a palástot, és magához emeli a neki rendeltet. Egymást átölelve állnak a csillagok alatt. Lehetne az egész a remény játéka, amely azt mondja, bárki lehet egy halhatatlan szerelmespár egyik fele. Csak tartson ki, és keresse a másikat. Ezek is lent kezdték, és hová jutottak. Tényleg, hová jutottak? Egymásra találtak. Csakhogy ez egy aljas történet, a szerelmesek nem halnak gyorsan meg, vagy nem az esküvői harangok bongása jelzi a cselekmény elfogytát. Nem mosolyog a boldog pár. Fogják egymás kezét, karját, és tétován néznek körül. Ketten szoronganak. Legalább nincsenek egyedül. Hátuk mögött ez a szegény tündér, a nagy orrú, fülű, Erich von Stroheim tarkójú bűbáj elkeseredetten ül le a királylány székére. Talán nem erre számított, amikor közbeavatkozott. Talán erre számított, de utálja, hogy minden történetnek szomorú a vége. Talán csak arra gondol, hogy érte is jöhetne már valaki. Fáy Miklós