Népszabadság, 1994. szeptember (52. évfolyam, 204-229. szám)

1994-09-24 / 224. szám

1994. szeptember 28., szerda M. M. és B. B. találkozása A színészet voltaképpen alkal­mazott művészet. Megrendelik, hogy milyen legyen. És nincs olyan, hogy egy jó színész ne azt játssza el, amit kívánnak tőle. Csak két esetben nem lesz olyan a produkció, a színészeti ter­mék, amilyennek rendelik: ha a színész túl ügyetlen, vagy ha a színész túl ügyes. Ez utóbbival sincs mit dicsekednie a mester­ségét tisztességesen gyakorló­nak, akkor sem, ha ügyességé­ért, amivel kijátssza megrende­lőjét (az írót, a rendezőt, a pro­ducert meg a közönségét), bará­tai netán zseninek nézik. Úgyhogy a tehetség nagy do­log, de kevés. Igenis alkalmaz­kodóképesség is szükségeltetik még melléje. A kettő páratlan párosításában óriás M. M. B. B. természetesen Brigitte Bardot, ám M. M. ezúttal nem Marilyn Monroe. M. M. ezúttal­­ Marcello Mastroianni. A színészi alkal­mazkodóképesség csodája. Nagy színészi talentumokat tu­catjával tudunk sorolni az év­század színpadi és filmtörténe­téből. De csak kevés olyat, aki­nek a tehetsége mindenkinek kellett. Akit minden irányzat al­kalmazott. A kommersz mozi éppúgy, mint a legfinomabb vagy akár a legharcosabb és leg­harcosabb művészfilm. Akár­­mely náció elfogadta esetenként akármely összetételű produk­cióban. Gondoljunk csak bele: Jean Gabin - Jean Gabin! - nem kellett a francia új hullámnak. Brigitte Bardot színészként többnyire a megszenvedett kö­zepes osztályzatot, néha még a jót is kiérdemelte. Filmeket csi­náltak vele és róla, az ő kedvé­ért, s ha jó színészek kaptak mellette kisebb-nagyobb szere­peket, mindig az a veszély fe­nyegette, hogy kiszorul, kilóg az ensemble-ból. A társulati élet és játék nem volt neki való. Vagy maga alá gyűrte az egész pro­dukciót, vagy őt szorították ki árnyaltabb jellemábrázolások­­ a saját filmjeiből. B. B. voltaképp magánszínész volt, a szónak egy furcsa értel­mében. Tehetséges, fegyelme­zett, nagyon tanulékony, de az Isten is arra teremtette (olcsó, de hamis közhellyel: Roger Va­­dim teremtette az ...És Isten megteremtette a nőt című film­jével, 1956-ban), hogy kilógjon a sorból. Mítosz legyen inkább, ne színművész. Kevesen láthat­ták mifelénk, csakis ezért mon­dom nyomatékkal, hogy micso­da remek showwoman volt bol­dogult bakfiskolában a még fe­kete-fehérben sugárzó francia televízióban, az ötvenes évek­ben! Jean-Luc Prévost 1993- ban bő egyórás filmben doku­mentálta az énekes-táncos pá­lyakezdő Brigitte Bardot-t - le­esett állal néztem végig a mi­nap. Vézna, de formás siheder­­lány, akinek csúnya a fogsora, jobb, ha nem mutatják közelről mosolygását, mert repedezett a szája, ámde csodálatos, amit művel a testével. És jól énekel. Claude Bolling, Jean-Max Rivi­­ére és egyik nagy szerelme, a provokatív tehetségű Serge Gainsbourg jobbnál jobb dalo­kat írt neki. Az utóbbi utóbb ró­la is. S a már régóta visszavonult (1973-ban fölhagyott a színé­szettel) állatvédő hölgy, a mai Brigitte Bardot nagyokat kaca­­rászva, de szemlátomást egy kissé zavarban kommentálja egykori produkcióit Prévost tv­­dokumentumában. Egy hibát­lan pas de deux klasszikus ba­lettből, fergeteges mambózás Vadim és Boisrond filmjeiben; flamenco a tv-stúdióban; spa­nyolul, portugálul és szörnyű kiejtéssel angolul énekel; a Gipsy Kinggel tábortűz mellett mulat a Riviérán: cigánytáncot rögtönöz. Ez utóbbihoz el­mondja, az alkalmi nézősereg­ből epés megjegyzéseket tettek rá: „nevetséges, hogy ez a lány tisztára úgy akar kinézni, mint Brigitte Bardot...” Ezerszámra akartak a lá­­nyok-asszonyok úgy kinézni, mint Brigitte Bardot. A nőtörté­nelem kiiktathatatlan alakja B. B. Egy állomás a XX. századi emancipációban. Amihez hoz­zátartozott a meztelensége is címlapokon és filmekben, mu­latságosan botrányos - és ná­lunk sosem mutatott - Don Juan-filmje is, amelyikben ő volt Don Juan(!), s anyaszültén fekszik az ágyon Jane Birkinnel. Nem tudom, kuncogott-e együtt Marcello Mastroianni és Brigitte Bardot 1961-ben, ami­kor egymás partnerei lettek Louis Maile filmjében, a Magánéletben.­­Mindkettő sze­ret nevetni, mint,két normális, életvidám ember. Mastroianni - Theo Angelopoulos mesélte, amikor Budapesten interjúra fogtam - képes volt a Görögor­szágban készült A méhész fel­vételi szüneteiben napjában többször is fölhívni Rómában dolgozó öccsét, a kiváló filmvá­gó Ruggero Mastroiannit, csak azért, hogy elmondja neki: „Hát azt hallottad-e...”, vagyis a leg­újabb viccet.) Vajon kuncogtak­­e együtt M. M. és B. B. azon a furcsa, véletlen, s misztikus hajlamú embertársainknak nyilván sokat mondó, titokza­tos tényen, hogy mindketten ugyanazon a napon születtek? Szeptember 28-án. Brigitte Bardot ma hatvan­éves. Marcello Mastroianni ma het­venéves. Csala Károly B. B - inkább mítosz, mint színművész KULTÚRA NÉPSZABADSÁG 15 A nyafka és a trónörökös Pódiumon A fából faragott királyfi Balhés koncertnek ígérkezett a Fesztiválzenekar évadnyitása. Tiltás és tiltakozás előzte meg, éles hangú nyilatkozatok, vita a művészi szabadságról, levél a miniszterhez. Cirkusz A fából faragott királyfi miatt. Nem is lehet igaz. Eljátszani szabad, de díszletet építeni nem. Milyen üdítő, hogy végre nem politikai ügyekben ölik egymást. És van egy társulat, amely kitalál vala­mit, aztán kiáll az ügyért, har­col érte, és nem felejti el, hogy valaha az ő létükért is harcolni kellett. Aztán a botrány elmaradt. Bozsik Yvette és Halász Péter mellé kiállni nem vállalkozás, hanem kötelesség. Kötelesség, mert amit létrehoznak, az jó, okos és erőteljes. Igaz ez akkor is, ha az ember úgy érzi, kevés gyakorlattal is kiismeri magát Bozsik mozdulatművészetében. Ha úgy is tűnik, a koreográfus nagyon közel jár az önismétlés határához. Amíg ugyanazok az elemek új produkcióban új ér­telmet kapnak, addig ez csak stílus. Igazán tettnek számít a zene­kartól viszont, hogy emelvény híján így szétszórva is vállalták a zenélést. Hogy maradjon hely a táncosok számára, a fúvósok és ütősök az orgonaülés helyére kerültek, a vonósok a két szél­re, és csak középen maradt em­lékeztetőül egy pár hegedűs, egy nő és egy férfi. Nem jól mondom, ez még nem nagy tett. Az, hogy jól játszottak, az már igen. A pódiumon egy királylány és egy királyfi találkozik. A ki­rályfi (Szabó Győző) nagy áll­­kapcsú, mohó, de rezzenéstelen arcú, magabiztos trónörökös, a királylány (Bozsik Yvette) ké­nyes szépség. Összeillenek első pillantásra is. Egymásnak esné­nek, de megakadályozza őket ebben a fenyegetően mozduló, fekete palástos, kopasz tündér (Halász Péter). A királylány azt mondja: ha nem, hát nem. A ki­rályfi azonban: ha nem, hát azért is. Táncol, pózol, epeke­­dik. Végül felöltözteti a dárdá­ját. Ez hat. És amikor a tündér a dárdát egy mozgó bábura, egy fejetlen testre cseréli, az mégin­­kább hat. Csalódások táncjátéka. A ki­rályfit elárulja el sem nyert sze­relme. Bebújik a tündér palást­ja alá. Fejet cserélnek a tündér­rel. S mert hordta a fekete pa­lástot, megtarthatja a virágo­sat, a szépségeset. A királylány közben megunja a fából fara­­gottat. A szerelmeskedés lassan babázássá szelídül, és nem lehet azt újra fölizzítani. Újra meg­látja a királyfit, immár a gyö­nyörű palástban, és beleszeret. De ha a királylány butus, a ki­rályfi kegyetlen. Vagy okos. Hagyja megtörni a leányt. Ak­kor aztán otthagyja a palástot, és magához emeli a neki rendel­tet. Egymást átölelve állnak a csillagok alatt. Lehetne az egész a remény játéka, amely azt mondja, bár­ki lehet egy halhatatlan szerel­mespár egyik fele. Csak tartson ki, és keresse a másikat. Ezek is lent kezdték, és hová jutot­tak. Tényleg, hová jutottak? Egymásra találtak. Csakhogy ez egy aljas történet, a szerel­mesek nem halnak gyorsan meg, vagy nem az esküvői ha­rangok bongása jelzi a cselek­mény elfogytát. Nem mosolyog a boldog pár. Fogják egymás kezét, karját, és tétován néz­nek körül. Ketten szoronga­nak. Legalább nincsenek egye­dül. Hátuk mögött ez a szegény tündér, a nagy orrú, fülű, Erich von Stroheim tarkójú bűbáj el­keseredetten ül le a királylány székére. Talán nem erre számí­tott, amikor közbeavatkozott. Talán erre számított, de utálja, hogy minden történetnek szo­morú a vége. Talán csak arra gondol, hogy érte is jöhetne már valaki. Fáy Miklós

Next