Népszabadság, 1994. szeptember (52. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-03 / 206. szám
26 NÉPSZABADSÁG OROSZ ISTVÁN: - Első beszélgetésünk autóvásárlási történetében az eladó angol számára egy félreértés következtében igen furcsa fényben tűnt fel az, hogy én magyar vagyok. Nyilván ő is úgy gondolta, hogy magyar vagyok, hiszen ezt mondtam neki, amikor angol akcentusom eredete felől érdeklődött. De ha jobban meggondolom, nem tudom, egészen pontosan mit is jelent az, hogy én magyar vagyok. Ha megkérdezik tőlem, akkor erre persze tudok mondani néhány alapvető dolgot, elsőként azt, hogy magyar vagyok, mert magyarul beszélek, magyar az anyanyelvem, tehát itt a nyelvnek kitüntetett szerepe van. Meg hogy bizonyos dolgokra magyarul reagálok, mármint nem nyelvileg, hanem a reakcióm olyan, amit gyerekkoromban sajátítottam el, egy adott kulturális környezetben, és abban a környezetben az a reakció sokszor előfordult, én is azért reagáltam úgy, mert tanultam. Tanultam úgy, hogy utánoztam. ARDÓ ZSUZSANNA: - Ez a szocializáció, amikor megtanítják, hogy az ember hogyan reagáljon különböző helyzetekben. Ezek voltaképpen túlélési stratégiák: az ember bekerül egy társadalmi környezetbe, s ahhoz, hogy ott nap mint nap sikeresen végigjárja a különböző utakat, szinte automatikusan fel kell vennie környezetének színeit. - De itt már elég nehéz lenne megmondani, hogy mi az, ami specifikusan magyar ezekben a reakciókban. - A nyelv mint a nációval való azonosítás eszköze csak a XVIII-XIX. századtól játszik szerepet... - A nemzetállam maga pedig szintén nagyon kései, rendkívül ellentmondásos történelmi képződmény. - És ha az ember elkezd gondolkozni róla, akkor már nem olyan egyértelmű dolog, hogy mi is egy náció, egy ország, egy nemzet, mert mit lehet erre mondani, mi a fő összekötő kapocs? - Azt szokták néha mondani, hogy a vallás, de hát azért igen nehéz lenne hosszasabban sorolni azokat az országokat, amelyeket a vallás tesz homogénné... - Hiszen a vallások többsége túlnyúlik a nemzeteken. A katolicizmus például eredetileg azt jelenti, hogy egyetemes, vagyis egyetemességre, és éppen nem nemzeti dolgokra törekszik... Egy 1993-as felmérés szerint a világ lakosságának 17,7 százaléka katolikus, s ők a Föld 259 országában megtalálhatók, és 184 országban él a világ lakosságának az a 17,7 százaléka, amely muzulmán. - Aztán szokták említeni az intézményrendszert... - De hát az intézményrendszerekben is annyi hasonlóság és különbözőség van! Ez nem oly erősen meghatározó, nem lehet azt mondani, hogy egy bizonyos intézményrendszer meghatároz egy nációt, egy nemzetet... - Lehet beszélni a szokásokról is... - Csak hát a szokások változnak, akkor hogyan lehetséges, hogy e változások dacára mindig ugyanarról a nemzetről beszélünk... - Igen, és itt jön a nyelv. - Igen ám, de egy 1970-1971-es felmérés adatai szerint a Föld akkori 132 országából csupán tizenkettő volt nevezhető igazi nemzetállamnak... - Abban az értelemben, hogy nyelvileg, vallásilag és etnikailag homogén... - Ötven volt belőle olyan, ahol a legjelentősebb etnikai csoport a lakosság háromnegyedét alkotta, és 39 volt olyan állam - tehát 132-ből 39, ez igen jelentős szám, a Föld akkori országainak több mint negyede, ahol a fő etnikai csoport nem tette ki a lakosság felét. És noha azóta 250 fölé emelkedett az országok száma, ezeknek továbbra is csupán mintegy tíz százaléka tekinthető etnikai-nemzeti értelemben homogénnek, míg több mint negyven százalékuk erősen megosztott. Európában - 1979-es adatok szerint - 73 etnikailag elkülöníthető közösség létezik, ám közülük kevesebb mint harmincnak van önálló állama, s ezek között alig akad olyan, amelyik etnikailag teljesen egységesnek volna tekinthető. - És ha igaz az, hogy „nyelvében él a nemzet”, vagyis hogy egy etnikai közösség politikai határainak meghúzásában döntő szerepet játszik a nyelv, akkor mit kezdjünk azzal a fölöttébb kellemetlen ténnyel, hogy közben hányféle nyelvet beszélnek a Földön... - Hányféle nyelvet? Minimum négyötezret. Csak Angliában a hatvanashetvenes években történt nagy bevándorlások eredményeképpen ma már több mint száz kisebbségi nyelvet beszélnek. Több mint százat... Amerikában pedig, a hetvenes években végzett népszámlálás adatai szerint több mint 33 millió állampolgár azt állította, hogy az anyanyelve nem angol. A legtöbben a következő nyelveket mondták magukénak: spanyol, német, olasz, francia, lengyel, jiddis. A magyar nyelvet egyébként 1970-ben közel félmillió amerikai lakos vallotta anyanyelvének, s ez a szám 17 százalékkal nőtt 1979-re. - Tehát úgy tűnik, az amerikai lakosságnak kis híján húsz százaléka nem az angolt tekinti anyanyelvének. Mindebből az következik, hogy ezek szerint a nyelv sem feltétlenül meghatározó kategória. - Azt hiszem persze, hogy Magyarország ebből a szempontból elég speciális és hátrányos helyzetben van, mert a magyar nyelv szinte teljes mértékben elszigetelt. Nincsenek működő nyelvkapcsolatok más kulturális közösségekkel, hiszen magyarul nem beszélnek máshol, csak Magyarországon, illetve az ország körüli magyar kisebbségek, és azok az emberek szerte a világon, akik erről a területről, a Kárpát-medencéből származnak. Nincs még egy olyan hely a Földön, ahol ettől a kultúrától függetlenül magyarul beszélnének. Ez persze nem lenne olyan nagy baj, ha a magyarok olyan számban léteznének, mint a kínaiak, akik elég jól megvannak saját maguk... így aztán a kínai nyelv egyik nyelvjárását, a mandarint beszélik a legtöbben a világon. Igaz, egyes magyar publicisták szerint nekünk is erre kellene törekednünk, Fekete Gyula például legalább húsz éve próbálja meggyőzni a magyar anyákat, hogy... - ...osztódással szaporodjanak? - Igen, lehet, hogy ez a járható út... Nem tudom, hogy a kínaiaknál ez miként válik be, ez még egy nyitott történet... De zárójelbe a tréfával: nem egyértelmű, hogy a nyelv miként tartozik hozzá egy ember azonosságához, mert például az angol nyelv most már valamilyen szinten nagyon sokfajta kultúra azonosságához hozzátartozik. És az amerikai meg mondjuk az ír kultúra legalább annyira különbözik egymástól, mint a magyar meg a francia, noha a nyelvük tulajdonképpen azonos. Bár időnként azért szokták mondani az amerikaiak, hogy az amerikai, az egy másik nyelv. - Az amerikaiak azért hangsúlyozzák ezt, mert nekik is kellene az azonosságuk alátámasztására egy külön nyelv, ami azt jelzi, hogy ők már felnőttek, hogy ők már elszakadtak... - Elmondok egy történetet. Úgy alakult, hogy részt vehettem egy két hónapos munkában Franciaországban egy multinacionális komputervállalatnál, ahol egy angol szoftvert fordított öt munkacsoport öt kelet-európai nyelvre, csehre, szlovákra, lengyelre, oroszra és magyarra. Tisztázzuk: közép-európaira... - Oroszok is voltak... - Akkor kelet-közép-európaira. Nagyon nem tetszik, amikor Magyarországot Kelet-Európába teszik... - Igazad van, nekem se tetszett, amikor odatették... De te ezek szerint bízol abban, hogy Magyarország Közép-Európában van... - Igen, ezért mondtam... - Nekem időnként komoly kétségeim támadnak... noha persze én is azt szeretném, ha Magyarország középeurópai lenne... - Hát az intellektuális, kulturális hagyomány, az, legalább is, ahogy az én fejemben megjelenik, az... - Igen, az közép-európai. Tehát, öt kelet-közép-európai nyelvre fordítottunk csehek, szlovákok, oroszok, lengyelek és magyarok egy angol szoftvert, francia-mediterrán környezetben, olasz származású főnök irányítása alatt. Az öt csoport közül négyen szláv nyelveket beszéltek, és voltunk mi hárman magyarok. És nagyon hamar kiderült, hogy nekik mennyire könnyű dolguk van hozzánk képest, hiszen ha valaki közülük megtalált egy jó kifejezést egy angol terminusra, akkor az megvolt mind a négyüknek. Ez a gyakorlati, praktikus, megfogható eredménye annak a szimbolikus közösségnek, amit egy nyelv jelent. És ez meg is jelent úgy, hogy többször tanúja voltam annak, hogy mondjuk az egyik szlovák kolléga az egyik lengyel kollégával megvitatta, milyen kifejezést kellene használni egy adott funkcióra, és megkérdeztem tőlük a végén, árulják már el, milyen nyelven beszéltek. És akkor mindkettő mondta, hogy a sajátján. A szlovák szlovákul, a lengyel lengyelül. És elég jól megértették egymást, pedig fordításról volt szó, ahol azért fontos a pontos, helyénvaló kifejezés meglelése. És aztán, amikor ezt mondtam nekik, hogy tudják-e, micsoda előnyt jelent ez a számukra, hogy ez tulajdonképpen micsoda szerencse nekik, akkor csodálkozva néztek rám, és láttam rajtuk, hogy ez abban a helyzetben eszükbe sem jutott. Lehet, hogy máskor, korábban igen, de amikor én előálltam azzal, hogy én hátrányos helyzetben érzem magam velük szemben, mert én a magyarokon kívül senkivel nem tudok konzultálni arról, hogyan lenne jó valamilyen kifejezés magyarul, akkor kicsit meghökkentek. És később aztán az egyik cseh kolléga erre vissza is tért valamelyik társasági beszélgetés során, mondván, neki ez így még nem jutott az eszébe Magyarországgal, a magyarokkal, a magyar kultúrával kapcsolatban. És tényleg láttam a Pavelen, hogy ez komolyan szöget ütött a fejébe. Ezt hozzátette ahhoz, hogy miként értelmezi a magyarokat, esetleg még visszamenőleg is átértelmezett bizonyos dolgokat... - Mert persze abból, hogy az ember, a kultúra vagy a csoport elszigetelt vagy elszigeteltnek érzi magát, úgy érzi, hogy a többiek körülötte sokkal többen vannak, és mindenki másfajta és idegen és gyanús, szóval ebből nagyon aránytalan reakciók származhatnak. Olyan is, hogy az ember túl agresszívan reagál, de olyan is, hogy túl elfogadóan reagál. És ezért lehet az, hogy nagyon nehéz Magyarországon sikeresnek lenni, nem feltétlenül azért, mert az ember nem ér el valódi sikereket, hanem mert ha elér is ilyeneket, a dolog megítélése egészen más. Nagyon nehéz olyan sikert elérni, amit sikerként is ítélnek meg. És történnek kudarcok, amelyeket az ember nagyon változóan ítél meg. Van, amikor egyenesen sikerként éli meg, sőt ez az általános megítélés, van, amikor kis kudarcot nagyon naggyá fúj föl, nagy kudarcokat viszont próbál elbagatellizálni... Bibó István egész életműve lényegében erről szól. Hogy milyen nehéz helyzetekben kellene megpróbálni viszonylag normálisan kommunikálni. Egy másik alkalommal viszont, az említett komputerprogram fordítása közben, amikor az egyik angol kolléga viccmesélő versenybe kezdett a Kijevből érkezett Igorral, azon vettem észre magam, hogy miközben én remekül szórakoztam az angol és orosz poénokon, ők nem értették egymás vicceit, s ez arra sarkallta őket, hogy újabb és újabb kétségbeesett kísérletet tegyenek a másik megnevettetésére - sikertelenül. - Vagyis, Magyarország középeurópai helyzetéből természetes közvetítő szerep is következik, következhet, nem csupán az elszigeteltség... - Végül is lehet, hogy helyesebb lenne valamiféle sajátos közép-európaiságról beszélni, hiszen a Kárpát-medencében élő népeknek közös történelmük van, és ez a történelem nagyjából azonos típusú tapasztalatokhoz juttatta őket, és egymás kultúrájának bizonyos elemei - akarva-akaratlanul, mindenféle nacionalizmusok ellenére is - beépültek a sajátjukba, szerves kapcsolatokat hoztak létre ezek között a népek között. És való igaz, hogy a magyar nyelv elszigetelt, de mégis, van egy szó, egy magyar szó, amely elterjedt Európaszerte. Ez a szó a kocsi, angolul a coach. A kocsi, mely mindig is, már a XV. században is a mobilitás, és így a kultúrák közötti áramlás eszköze volt. És hol máshol, mint Budapest és Bécs között félúton, Kocs községben gyártották először ezt a korábban viharos sebességű hintót, amely 75 kilométert is képes volt megtenni naponta. És ez a gyors, könnyű hintó remek menyegzői ajándékul szolgált, amikor V. László, Magyarország és Csehország királya a XV. században feleségül kérte Madeleine-t, VII. Károly francia király lányát. Hiszen már akkor is ott volt a helyünk Közép-Európában. A beszélgetés rövidített rádióváltozata a BBC magyar adásának Angol óra című műsorában hangzott el augusztus 21-én. A következő rész vasárnap hallható, délután három és négy óra között a Kossuth rádió URH-sávján. Csalagút (4.) Ardó Zsuzsanna Londonban élő nyelvész és Orosz István Londonban élő publicista beszélgetése mindennapi kapcsolatainkról A Sloboziai Húsfeldolgozó Kombinát tavaly ilyen tájban zérófokú készültséget rendelt el, mert valami amerikai befektetők, akik munkalátogatáson voltak a megyében, mindenképpen meg akartak győződni arról, hogy a tepertőt itt is disznóból vonják ki, s nem a fán terem, mint a verebek. Háromnapos nagytakarítás után a Vágóhíd maga lett a vezeklés hófehér hajléka: a kampókon bibliák lógtak a bárdok mellett; a karám homlokzatán kalligrafikus írással felvésték három nyelven - hogy az állatokat kíméljék a neurózistól -: Isten hozott!, románul, angolul és moldovaiul (Bine ati venit! Wellcome! Ghini ati vinit!), a vágásra váró tehenek pedig szemöldökfestékkel kihúzták a szemöldökét, és hajlakkot szórtak a farkuk alá. Minden O. K. volt. Románia világba vetített képe, úgy tűnt, mentve van. Az amerikai prérik tehenészei örömükben akár maguk tehették volna rá nyakukat a tönkre. Csak egy valami nyugtalanította a felsőbb vezetést: az, hogy a két WC egyike nem volt eléggé ökologikus. A megoldás nem váratott magára. Három csomag Kent ellenében felfogadtak egy sötétebb bőrű őslakót, hogy reggeltől estig zárkózzék be a szóban forgó árnyékszékbe, és kioktatták, hogy bármilyen behatolási kísérlet esetén szóljon ki finoman: Okupejsa! Az izgalmas látogatásnak rögtön ebéd után vége lett. Az amerikaiak magasra értékelték a román vágóhídi kereszténységet, és a krézli meg a pezsgő között Ion bácsi kapitalizmusára emelték poharukat. Gondot csak a budiba alkalmazott ember idő előtti elbocsátása okozott. Az ajtón való dörömbölésre, a magyarázatra, hogy a vendégek elmentek, sötét bőrű anyjának gyakori felemlegetésére a testvér rendíthetetlen nyugalommal válaszolt: Okupejsn! Végül feltörték az ajtót, és a mellékhelyiség lakóját elvtársi fenéken billentéssel kipenderítették. Bár nem tanítómese ez, hanem igaz történet, a PDSR* környékén nyüzsgő pártocskák, amelyeket arra alkalmaztak, hogy a zűrzavarban kiáltsák: Okupejsa!, egy tanulságot levonhatnának: dicsőségüket csúnyán egy billentéssel végzik, melyet pontosan oda kapnak, ahol puhább és dundibb a koalíció. * Román Szociális Demokrácia Pártja (a kormányzó párt) Mircea Dinescu (Megjelent a bukaresti Academia Catavencu 1994. aug. 9-15-i számában. Fordította: Kántor Erzsébet.) Okupejsa HÉTVÉGE 1994. szeptember 3., szombat