Népszabadság, 1994. szeptember (52. évfolyam, 204-229. szám)

1994-09-03 / 206. szám

1994. szeptember 3., szombat 26 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE Csalagút (4.) Ardó Zsuzsanna Londonban élő nyelvész és Orosz István Londonban élő publicista beszélgetése mindennapi kapcsolatainkról OROSZ ISTVÁN: - Első beszélgeté­sünk autóvásárlási történetében az eladó angol számára egy félreértés kö­vetkeztében igen furcsa fényben tűnt fel az, hogy én magyar vagyok. Nyil­ván ő is úgy gondolta, hogy magyar vagyok, hiszen ezt mondtam neki, amikor angol akcentusom eredete felől érdeklődött. De ha jobban meggondo­lom, nem tudom, egészen pontosan mit is jelent az, hogy én magyar vagyok. Ha megkérdezik tőlem, akkor erre per­sze tudok mondani néhány alapvető dolgot, elsőként azt, hogy magyar va­gyok, mert magyarul beszélek, magyar az anyanyelvem, tehát itt a nyelvnek kitüntetett szerepe van. Meg hogy bi­zonyos dolgokra magyarul reagálok, mármint nem nyelvileg, hanem a re­akcióm olyan, amit gyerekkoromban sajátítottam el, egy adott kulturális környezetben, és abban a környezetben az a reakció sokszor előfordult, én is azért reagáltam úgy, mert tanultam. Tanultam úgy, hogy utánoztam. ARDÓ ZSUZSANNA: - Ez a szocia­lizáció, amikor megtanítják, hogy az ember hogyan reagáljon különböző helyzetekben. Ezek voltaképpen túl­élési stratégiák: az ember bekerül egy társadalmi környezetbe, s ahhoz, hogy ott nap mint nap sikeresen végigjárja a különböző utakat, szinte automati­kusan fel kell vennie környezetének színeit.- De itt már elég nehéz lenne meg­mondani, hogy mi az, ami specifiku­san magyar ezekben a reakciókban.- A nyelv mint a nációval való azo­nosítás eszköze csak a XVIII-XIX. századtól játszik szerepet...- A nemzetállam maga pedig szin­tén nagyon kései, rendkívül ellent­mondásos történelmi képződmény.- És ha az ember elkezd gondolkoz­ni róla, akkor már nem olyan egyértel­mű dolog, hogy mi is egy náció, egy or­szág, egy nemzet, mert mit lehet erre mondani, mi a fő összekötő kapocs?- Azt szokták néha mondani, hogy a vallás, de hát azért igen nehéz lenne hosszasabban sorolni azokat az orszá­gokat, amelyeket a vallás tesz homo­génné...- Hiszen a vallások többsége túl­nyúlik a nemzeteken. A katolicizmus például eredetileg azt jelenti, hogy egyetemes, vagyis egyetemességre, és éppen nem nemzeti dolgokra törek­szik... Egy 1993-as felmérés szerint a világ lakosságának 17,7 százaléka ka­tolikus, s ők a Föld 259 országában megtalálhatók, és 184 országban él a világ lakosságának az a 17,7 százalé­ka, amely muzulmán.- Aztán szokták említeni az intéz­ményrendszert...- De hát az intézményrendszerek­ben is annyi hasonlóság és különböző­ség van! Ez nem oly erősen meghatáro­zó, nem lehet azt mondani, hogy egy bizonyos intézményrendszer meghatá­roz egy nációt, egy nemzetet...- Lehet beszélni a szokásokról is...- Csak hát a szokások változnak, akkor hogyan lehetséges, hogy e válto­zások dacára mindig ugyanarról a nemzetről beszélünk...- Igen, és itt jön a nyelv.- Igen ám, de egy 1970-1971-es fel­mérés adatai szerint a Föld akkori 132 országából csupán tizenkettő volt ne­vezhető igazi nemzetállamnak...- Abban az értelemben, hogy nyelvi­leg, vallásilag és etnikailag homogén...- Ötven volt belőle olyan, ahol a leg­jelentősebb etnikai csoport a lakosság háromnegyedét alkotta, és 39 volt olyan állam - tehát 132-ből 39, ez igen jelen­tős szám, a Föld akkori országainak több mint negyede -, ahol a fő etnikai csoport nem tette ki a lakosság felét.- És noha azóta 250 fölé emelkedett az országok száma, ezeknek továbbra is csupán mintegy tíz százaléka tekint­hető etnikai-nemzeti értelemben ho­mogénnek, míg több mint negyven százalékuk erősen megosztott.- Európában - 1979-es adatok sze­rint - 73 etnikailag elkülöníthető kö­zösség létezik, ám közülük kevesebb mint harmincnak van önálló állama, s ezek között alig akad olyan, amelyik etnikailag teljesen egységesnek volna tekinthető.- És ha igaz az, hogy „nyelvében él a nemzet”, vagyis hogy egy etnikai közösség politikai határainak meghú­zásában döntő szerepet játszik a nyelv, akkor mit kezdjünk azzal a fö­löttébb kellemetlen ténnyel, hogy köz­ben hányféle nyelvet beszélnek a Föl­dön...- Hányféle nyelvet? Minimum négy­ötezret, Csak Angliában a hatvanas­hetvenes években történt nagy beván­dorlások eredményeképpen ma már több mint száz kisebbségi nyelvet be­szélnek. Több mint százat... Ameriká­ban pedig, a hetvenes években végzett népszámlálás adatai szerint több mint 33 millió állampolgár azt állította, hogy az anyanyelve nem angol.- A legtöbben a következő nyelveket mondták magukénak: spanyol, német, olasz, francia, lengyel, jiddis. A ma­gyarnyelvet egyébként 1970-ben közel félmillió amerikai lakos vallotta anya­nyelvének, s ez a szám 17 százalékkal nőtt 197 9-re.- Tehát úgy tűnik, az amerikai la­kosságnak kis híján húsz százaléka nem az angolt tekinti anyanyelvének. Mindebből az következik, hogy ezek szerint a nyelv sem feltétlenül megha­tározó kategória.- Azt hiszem persze, hogy Magyar- ország ebből a szempontból elég speciá­lis és hátrányos helyzetben van, mert a magyar nyelv szinte teljes mértékben elszigetelt. Nincsenek működő nyelv- kapcsolatok más kulturális közösségek­kel, hiszen magyarul nem beszélnek máshol, csak Magyarországon, illetve az ország körüli magyar kisebbségek, és azok az emberek szerte a világon, akik erről a területről, a Kárpát-medencéből származnak. Nincs még egy olyan hely a Földön, ahol ettől a kultúrától függet­lenül magyarul beszélnének.- Ez persze nem lenne olyan nagy baj, ha a magyarok olyan számban léteznének, mint a kínaiak, akik elég jól megvannak saját maguk... így az­tán a kínai nyelv egyik nyelvjárását, a mandarint beszélik a legtöbben a vilá­gon.- Igaz, egyes magyar publicisták szerint nekünk is erre kellene töreked­nünk, Fekete Gyula például legalább húsz éve próbálja meggyőzni a magyar anyákat, hogy...- ...osztódással szaporodjanak?- Igen, lehet, hogy ez a járható út... Nem tudom, hogy a kínaiaknál ez mi­ként válik be, ez még egy nyitott törté­net... De zárójelbe a tréfával: nem egyértelmű, hogy a nyelv miként tar­tozik hozzá egy ember azonosságához, mert például az angol nyelv most már valamilyen szinten nagyon sokfajta kultúra azonosságához hozzátartozik. És az amerikai meg mondjuk az ír kultúra legalább annyira különbözik egymástól, mint a magyar meg a fran­cia, noha a nyelvük tulajdonképpen azonos. Bár időnként azért szokták mondani az amerikaiak, hogy az ame­rikai, az egy másik nyelv.- Az. amerikaiak azért hangsúlyoz­zák ezt, mert nekik is kellene az azo­nosságuk alátámasztására egy külön nyelv, ami azt jelzi, hogy ők már fel­nőttek, hogy ők már elszakadtak...- Elmondok egy történetet. Úgy ala­kult, hogy részt vehettem egy két hó­napos munkában Franciaországban egy multinacionális komputervállalat­nál, ahol egy angol szoftvert fordított öt munkacsoport öt kelet-európai nyelvre, csebre, szlovákra, lengyelre, oroszra és magyarra.- Tisztázzuk: közép-európaira...- Oroszok is voltak...- Akkor kelet-közép-európaira. Nagyon nem tetszik, amikor Magyar- országot Kelet-Európába teszik...- Igazad van, nekem se tetszett, amikor odatették... De te ezek szerint bízol abban, hogy Magyarország Kö- zép-Európában van...- Igen, ezért mondtam...- Nekem időnként komoly kétsége­im támadnak... noha persze én is azt szeretném, ha Magyarország közép­európai lenne...- Hát az intellektuális, kulturális hagyomány, az, legalább is, ahogy az én fejemben megjelenik, az...- Igen, az közép-európai. Tehát, öt kelet-közép-európai nyelvre fordítot­tunk csehek, szlovákok, oroszok, len­gyelek és magyarok egy angol szoft­vert, francia-mediterrán környezet­ben, olasz származású főnök irányítá­sa alatt. Az öt csoport közül négyen szláv nyelveket beszéltek, és voltunk mi hárman magyarok. És nagyon ha­mar kiderült, hogy nekik mennyire könnyű dolguk van hozzánk képest, piszén ha valaki közülük megtalált egy jó kifejezést egy angol terminusra, ak­kor az megvolt mind a négyüknek.- Ez a gyakorlati, praktikus, meg­fogható eredménye annak a szimboli­kus közösségnek, amit egy nyelv jelent.- És ez meg is jelent úgy, hogy több­ször tanúja voltam annak, hogy mond­juk az egyik szlovák kolléga az egyik lengyel kollégával megvitatta, milyen kifejezést kellene használni egy adott funkcióra, és megkérdeztem tőlük a végén, árulják már el, milyen nyelven beszéltek. Es akkor mindkettő mondta, hogy a sajátján. A szlovák szlovákul, a lengyel lengyelül. És elég jól megértet­ték egymást, pedig fordításról volt szó, ahol azért fontos a pontos, helyénvaló kifejezés meglelése. És aztán, amikor ezt mondtam nekik, hogy tudják-e, micsoda előnyt jelent ez a számukra, hogy ez tulajdonképpen micsoda sze­rencse nekik, akkor csodálkozva néztek rám, és láttam rajtuk, hogy ez abban a helyzetben eszükbe sem jutott. Lehet, hogy máskor, korábban igen, de ami­kor én előálltam azzal, hogy én hátrá­nyos helyzetben érzem magam velük szemben, mert én a magyarokon kívül senkivel nem tudok konzultálni arról, hogyan lenne jó valamilyen kifejezés magyarul, akkor kicsit meghökkentek. És később aztán az egyik cseh kolléga erre vissza is tért valamelyik társasági beszélgetés során, mondván, neki ez így még nem jutott az eszébe Magyaror­szággal, a magyarokkal, a magyar kul­túrával kapcsolatban. És tényleg lát­tam a Pávelen, hogy ez komolyan szö­get ütött a fejébe. Ezt hozzátette ahhoz, hogy miként értelmezi a magyarokat, esetleg még visszamenőleg is átértel­mezett bizonyos dolgokat...- Mert persze abból, hogy az ember, a kultúra vagy a csoport elszigetelt vagy elszigeteltnek érzi magát, úgy ér­zi, hogy a többiek körülötte sokkal többen vannak, és mindenki másfajta és idegen és gyanús, szóval ebből na­gyon aránytalan reakciók származhat­nak. Olyan is, hogy az ember túl ag­resszívan reagál, de olyan is, hogy túl elfogadóan reagál.- És ezért lehet az, hogy nagyon ne­héz Magyarországon sikeresnek lenni, nem feltétlenül azért, mert az ember nem ér el valódi sikereket, hanem mert ha elér is ilyeneket, a dolog megítélése egészen más. Nagyon nehéz olyan si­kert elérni, amit sikerként is ítélnek meg.- És történnek kudarcok, amelyeket az ember nagyon változóan ítél meg. Van, amikor egyenesen sikerként éli meg, sőt ez az általános megítélés, van, amikor kis kudarcot nagyon naggyá fúj föl, nagy kudarcokat viszont pró­bál elbagatellizálni... Bibó István egész életműve lényegében erről szól. Hogy milyen nehéz helyzetekben kellene megpróbálni viszonylag normálisan kommunikálni.- Egy másik alkalommal viszont, az említett komputerprogram fordítása közben, amikor az egyik angol kolléga viccmesélő versenybe kezdett a Kijev- ből érkezett Igorral, azon vettem észre magam, hogy miközben én remekül szórakoztam az angol és orosz poéno­kon, ők nem értették egymás vicceit, s ez arra sarkallta őket, hogy újabb és újabb kétségbeesett kísérletet tegyenek a másik megnevettetésére - sikertele­nül.- Vagyis, Magyarország közép­európai helyzetéből természetes köz­vetítő szerep is következik, következ­het, nem csupán az elszigeteltség...- Végül is lehet, hogy helyesebb len­ne valamiféle sajátos közép-európai­ságról beszélni, hiszen a Kárpát-me­dencében élő népeknek közös történel­mük van, és ez a történelem nagyjából azonos típusú tapasztalatokhoz juttat­ta őket, és egymás kultúrájának bizo­nyos elemei - akarva-akaratlanul, mindenféle nacionalizmusok ellenére is - beépültek a sajátjukba, szerves kapcsolatokat hoztak létre ezek között a népek között.- És való igaz, hogy a magyar nyelv elszigetelt, de mégis, van egy szó, egy magyar szó, amely elterjedt Európa- szerte. Ez a szó a kocsi, angolul a coach. A kocsi, mely mindig is, már a XV. században is a mobilitás, és így a kultúrák közötti áramlás eszköze j/olt. És hol máshol, mint Budapest és Bécs között félúton, Kocs községben gyár­tottak először ezt a korábban viharos sebességű hintót, amely 75 kilométert is képes volt megtenni naponta. És ez a gyors, könnyű hintó remek menyegzői ajándékul szolgált, amikor V. László, Magyarország és Csehország királya a XV. században feleségül kérte Made- leine-t, VII. Károly francia király lá­nyát. Hiszen már akkor is ott volt a he­lyünk Közép-Európában. A beszélgetés rövidített rádióváltozata a BBC magyar adásának Angol óra című mű­sorában hangzott el augusztus 21-én. A kö­vetkező rész vasárnap hallható, délután há­rom és négy óra között a Kossuth rádió URH-sávján. A Sloboziai Húsfeldolgozó Kombinát tavaly ilyen tájban zérófokú készült­séget rendelt el, mert valami ameri­kai befektetők, akik munkalátogatá­son voltak a megyében, mindenkép­pen meg akartak győződni arról, hogy a tepertőt itt is disznóból vonják ki, s nem a fán terem, mint a verebek. Háromnapos nagytakarítás után a Vágóhíd maga lett a vezeklés hófehér hajléka: a kampókon bibliák lógtak a bárdok mellett; a karám homlokzatán kalligrafikus írás­sal felvésték három nyelven - hogy az állatokat kíméljék a neurózistól -: Isten hozott!, románul, angolul és moldo­vaiul (Bine ati venit! Wellcome! Ghini ati vinit!); a vá­gásra váró tehenek pedig szemöldökfestékkel kihúzták a szemöldökét, és hajlakkot szórtak a farkuk alá. Minden O. K. volt. Románia világba vetített képe, úgy tűnt, mentve van. Az amerikai prérik tehenészei örömükben akár ma­guk tehették volna rá nyakukat a tönkre. Csak egy valami nyugtalanította a felsőbb vezetést: az, hogy a két WC egyike nem volt eléggé ökologikus. A megoldás nem váratott magára. Három csomag Kent ellenében felfogadtak egy sötétebb bőrű őslakót, hogy reggeltől estig zárkózzék be a szóban forgó ámyékszékbe, és kioktatták, hogy bármilyen beha­tolási kísérlet esetén szóljon ki finoman: Okupejsn! Az izgalmas látogatásnak rögtön ebéd után vége lett. Az amerikaiak magasra értékelték a román vágóhídi kereszténységet, és a krézli meg a pezsgő között Ion bá­csi kapitalizmusára emelték poharukat. Gondot csak a budiba alkalmazott ember idő előtti el­bocsátása okozott. Az ajtón való dörömbölésre, a magyarázatra, hogy a vendégek elmentek, sötét bőrű anyjának gyakori fel­emlegetésére - a testvér rendíthetetlen nyugalommal válaszolt: Okupejsn! Végül feltörték az ajtót, és a mellékhelyiség lakóját elvtársi fenéken billentéssel kipenderítették. Bár nem tanítómese ez, hanem igaz történet, a PDSR* környékén nyüzsgő pártocskák, amelyeket arra alkal­maztak, hogy a zűrzavarban kiáltsák: Okupejsn!, egy tanulságot levonhatnának: dicsőségüket csúnyán egy billentéssel végzik, melyet pontosan oda kapnak, ahol puhább és dundibb a Koalíció. * Román Szociális Demokrácia Pártja (a kormányzó párt) Mircea Dinescu (Megjelent a bukaresti Academia Catavencu 1994. aug. 9-15-i számában. Fordította: Kántor Erzsébet.) Okupejsn

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék