Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-08 / 236. szám

1994. október 8., szombat NÉPSZABADSÁG 52. évfolyam, 236. szám A KONZERVATIVIZMUS ESÉLYEI Hankiss Elemér írása arról, hogy van-e helye egy harmadiknak a politikai táncparketten Aggódunk az ellenzékért. Komoly, erős ellenzék nélkül, úgymond, sántít, s végül orra bukik majd a parlamenti demokrácia. Még a kormánypártok is gondterhelten ráncolják a homlokukat, gyógyulást kívánnak - bizo­nyára komolyan gondolják, amit gondolnak —, de per­sze azért nem lennének kétségbe esve 1998-ban, ha ad­dig se sikerülne feltápászkodnia, önmagát megformál­nia egy igazi ellenzéknek. A társadalom konzervatív be­állítottságú harmadának nincs megfelelő politikai-parla­menti képviselete — mondják az ugyancsak aggódó poli­tológusok —, következésképpen bizonyára lesznek majd kísérletek egy konzervatív jobbközép pártnak vagy tö­mörülésnek a kialakítására, és már figyelik, fürkészik, összehajol-e, összesúg-e egy-két magyar az ellenzéki pártok padsoraiban. Akárhogy is forgatjuk a dolgot, egy európai típusú konzervatív párt felál­lásának esélyei nem különösebben jók ma Magyarországon. Sok minden szól ellene a sikernek. Ami azonban nem azt jelenti, hogy a lehetetlenre vállal­koznának azok, akik tisztességgel és komoly szándékkal hozzálátnának a dologhoz. Érdemes hát közelebbről megvizsgálnunk a teendőket és az esé­lyeket. Variációk a konzervativizmusra Nincs könnyű dolga annak, aki ma­napság konzervatív politikusként akarja meghatározni magát. Se ná­lunk, se máshol a világon. A konzerva­tivizmus annyi mindent jelentett már a különböző korokban és társadal­makban, hogy ember legyen a talpán, aki kiismeri magát ebben a nagy sok­féleségben. El kell döntenie, hogy a késő tizen­nyolcadik századi, tizenkilencedik századi klasszikus angolszász konzer­vativizmus örökösének tartja-e ma­gát, ahogy azt elsőként Edmund Bür­ke fogalmazta meg. Ennek legfőbb vo­nulata később, a tizenkilencedik szá­zadban liberálkonzervativizmusként, a parlamenti demokrácia alapelveit már elfogadó szabadelvű konzervati­vizmusként fogalmazta újra magát. Magyarországon elsősorban a tizenki­lencedik században voltak kiváló rep­rezentánsai, Széchenyitől és Des­­sewffy Auréltól Kemény Zsigmondon át Asbóth Jánosig (lásd Schlett István, Szabó Miklós és Tamás Gáspár Miklós tanulmányait). Vagy inkább de Maistre legitimista konzervativizmusa felé hajlik, amely az elmúlt években - elsősorban a fran­cia újkonzervativizmus hatására - is­mét népszerűvé vált azzal, amit a for­radalmak és forradalmi eszmék társa­dalmat és civilizációt romboló hatásá­ról írt. Hogy időrendben haladjak, kí­nálkozik Novalis és Friedrich Schle­­gel, Chateaubriand, Coleridge és Wordsworth romantikus konzervati­vizmusa is, a maga természetkultuszá­val, a középkor, a nép, a népköltészet és a nemzeti múlt iránti nosztalgiájá­val, amely - tudjuk - nagy hatással volt a XIX. században és a XX. század első felében a közép- és kelet-európai nemzeti és népi, nép-nemzeti mozgal­mak kialakulására. A Bismarck-féle szociálkonzervati­­vizmus, a maga államkorporativizmu­­sával, felülről szervezett reformjaival, tekintélyelvű államhatalmával, de egyben erős szociálpolitikájával újra és újra felmerül manapság is mint le­hetséges megoldás. Óvatosan kell bán­nia a részben Nietzsche hatása alatt kialakult úgynevezett „fiatal konzer­vatívok” eszméivel is, akik szemben elődeik hagyománytiszteletével és for­­radalomellenességével­­ a konzervatív forradalmat hirdették meg, radikális antiliberalizmussal, antiparlamenta­­rizmussal, rend- és elitmítosszal, az újrendiség meghirdetésével. Komoly gondot okozhat a választás a mai konzervativizmus angol-ameri­kai változata, az úgynevezett neokon­­zervativizmus és az európai kontinen­sen elterjedt kereszténydemokrata konzervativizmus (Németország, Ausztria, Olaszország, Hollandia, vagy a skandináv liberálkonzervati­­vizmus, illetve parasztpárti konzerva­tivizmus között. Az amerikai újkon­zervativizmus még az európai liberá­lisoknál is erősebben hangsúlyozza az egyén jogait, a szabadpiaci verseny el­vét és a terjeszkedő állam veszélyeit, és mindezt ügyesen ötvözi a hagyomá­nyos amerikai konzervativizmus ro­mantikus nagyváros-ellenességével, rend és törvényesség elvével, a hajda­ni szigorú protestáns etika visszasírá­­sával, nemzeti öntudattal. Az európai kereszténydemokrácia a késő husza­dik századi szociálliberalizmus irá­nyába mozdult el; az emberi személyi­séget és az emberi jogokat szentnek és sérthetetlennek tekinti, de érzékeny a társadalmi igazságosság problémáira, társadalmi szerződést és egyetértést szorgalmaz, a laissez-faire és a szabad piacgazdaság elvével szemben a társa­dalom érdekében bizonyos fokig kor­látozott piac elvét és gyakorlatát kö­veti. Kínálkozik számára mint lehető­ség, ámbár a mai nyugati konzervati­vizmus fővonulatán kívül esik és sok tekintetben anakronisztikus, a kelet­európai konzervativizmus is. A ro­mantikába és a XIX-XX. századi nemzeti mozgalmakba visszanyúló népi-nemzeti konzervativizmus, de­mokratikus vagy tekintélyelvű, ke­resztény vagy szekuláris változatban, agrárius és/vagy populista, Duna-völ­­gyi vagy irredenta, antikommunista vagy épp ellenkezőleg: népi-szocialis­ta színezettel. Meg kellene még emlí­tenem az ugyancsak kelet-európai ho­nosságú késő államszocialista konzer­vativizmust, a maga brezsnyevi ókon­zervatív vagy kádárista újkonzervatív változatában. Túl jón és rosszon, for­radalmi héven és utópián, a konzerva­tivizmus több jegyét magán viselte mindkettő. De a forradalmi átalakulá­sok és az erőltetett modernizáció kö­zelmúltja miatt, s a lovas barbárokból oligarchákká vedlett új uralkodóosz­tály jöttmentsége miatt elhamarko­dott volna minden további nélkül konzervatívnak nevezni őket. És így tovább. A választék, íme, széles. A választás azonban nehéz, mert egymástól gyö­keresen különböző irányzatok nevez­ték magukat konzervatívnak az el­múlt kétszáz évben. Két út kínálkozik tehát. Egyfelől az, hogy a konzervativizmus valamelyik létező vagy létezett változatát alkal­mazza valaki a mai magyar viszo­nyokra. Erre voltak - egyébként nem túlságosan sikeres - kísérletek az el­múlt években. Egy másik lehetséges út annak vizsgálata, hogy szükség van-e egyáltalán a mai magyar társadalom­ban konzervativizmusra. Ha igen, mik ennek az alapvető hozzáállásnak a legfőbb jegyei? Figyelembe véve a konzervatív ha­gyományok sokféleségét és ellentmon­dásosságát, kockázatos vállalkozás közös nevezőket keresni. Az alábbiak­ban, futólag, mégis erre vállalkozom, mert úgy vélem, itt az ideje annak, hogy politikai életünk alapfogalmait világosabban meghatározzuk és el­kezdjünk gondolkozni azon, hogy a li­berális, a szociáldemokrata és a kon­zervatív világszemlélet és politika külön-külön és együttesen milyen sze­repet játszhat az épülő magyar de­mokráciában. Folytonosság és szerves fejlődés A konzervativizmus mint önálló vi­lágszemlélet és mint politikai mozga­lom először a francia forradalommal szemben fogalmazta meg önmagát. A folytonosság, a fokozatos és szerves fejlődés gyakorlatát szegezte szembe a társadalom kialakult szöveteit, intéz­ményeit, emberi életformáit s értékeit durván elpusztító radikális változá­sokkal. Fő vonulatainak máig is ez - a meglevőnek, a történelmi gyakorlat által már szentesítettnek, a hagyomá­nyosnak, a fokozatosan kialakulónak, a szervesen fejlődőnek az előtérbe he­lyezése - az egyik legfőbb meghatáro­zó jegye. Ez a forrása társadalmi-politikai szerepének is. Mert az európai típusú társadalmak életében a folytonosság éppolyan fontos és nélkülözhetetlen elv, mint a változás szükségessége. A radikális, túl gyors, minden múltbelit lerombolni akaró reformista vagy for­radalmi hév önmagában éppoly veszé­lyes, mint az adottat, a meglevőt vál­tozatlanul megőrizni, megmerevíteni akaró reakciós görcs. A konzervativiz­mus tehát, a maga burke-i tocquevil­­le-i vagy hayeki megfogalmazásában fontos egyensúlyozó szerepet játszik­­játszhat különösen olyan korszakok­ban, amelyekben felerősödött vagy akár radikalizálódott a múlttal való szakításnak, minden megújításának reformista vagy forradalmi átalakítá­sának a szelleme. Ha ez igaz, akkor első pillantásra úgy látszik, hogy a konzervativizmus­nak ma Magyarországon rendkívül fontos szerepe van vagy lehetne. Hi­szen a történelmi folytonosság (érté­kes és társadalmat nyomorító vonula­taiban egyaránt) többszörösen és éle­sen megszakadt az elmúlt fél évszázad folyamán. A történeti folytonosságnak ez a többszörös megszakadása azonban nemcsak lehetőséget és feladatot kínál a konzervativizmusnak, hanem egyben meg is nehezíti feladatát. Angolszász szerzők fejtegetik, hogy olyan orszá­gokban, ahol többször és hosszan meg­szakadt a társadalmi berendezkedés és lét folytonossága, mint például Fran­ciaországban, ott a konzervativizmus­nak csak karikatúrája jelenhet meg. A konzervativizmus magyarországi kí­sérletei az elmúlt négy évben - a ma­guk gyakran valóban karikaturiszti­­kus és torz formáival - alátámasztják e nézetet. Bármennyire is szükség volna a folytonosságra, nincs olyan folyto­nosság, amihez kapcsolódni lehetne, így a konzervativizmus partra vetett halként tátog, nem tud mit kezdeni magával, nem tud mibe kapaszkodni, nem tud mit képviselni egy történeti folytonosság nélküli országban. Tapasztalatiság és konkrétság A történeti folytonosság hangsúlyo­zása mellett az is alapvető mozzanat volt a konzervativizmus kialakulásá­ban, hogy már indulásakor a felvilá­gosodás radikális racionalizmusával szemben határozta meg magát. Ké­sőbb a XIX. és XX. század történeti és technikai racionalitásával, illetve a totalitarianizmusok világmegváltó, utópisztikus hiperracionalizmusával fordult szembe. A ráció elvont teóriái­val a „történelem bölcsességét”, a vi­lágot mindenáron átalakítani akaró racionalitással az életet megérteni s pallérozni akaró gyakorlatot, a mes­terségesen és mindenáron létrehozan­­dóval az önmagától s önmagában nö­vekvőt állította szembe. Burke „komplexitástézise” szerint, amelyet később sokan továbbfejlesztet­tek (többek között Hayek és Popper), az emberi lény - akárcsak a társadalom és a történelem - túlontúl bonyolult ah­hoz, hogy az értelem, a maga egyszerű eszközeivel és képleteivel, csak úgy, minden további nélkül megragadja és a maga racionalitásának elvei alapján tetszése szerint alakítsa jövendőjét, megtervezze, ésszerű modellekbe szo­rítsa. Ezek a kísérletek újabb és újabb nagy válságokhoz, fölöslegesen sok em­beri szenvedéshez, legutóbb Auschwitz és a Gulag gyilkos racionalitásához, az államszocialista kísérletek társadalma­kat elpusztító utópiáihoz vezettek el. Az emberiség nem ezeknek a nagy ter­veknek köszönheti előrehaladását, ha­nem a szerény mindennapi munkának, a történelmi és társadalmi tapasztala­tok fokozatos felhalmozódásának, a konkrét problémák és feladatok türel­mes megoldási kísérleteinek, a sikerek, tévedések és önkorrekciók évszázados folyamatának. Hogyisne volna szükség ma Magyar­­országon egy ilyen józan intésre, a nagy tervek, programok veszélyeire való figyelmeztetésre, a tapasztalatok és állandó önkorrekciók fontosságá­nak hangsúlyozására! Ma, amikor még épp hogy csak kiláboltunk a nagy és gyilkos utópiák romjai közül és most, amikor történetileg másutt ki­alakult politikai, társadalmi és gazda­sági modellek, intézmények, formák sietős adaptálása folyik. Van, volna tere tehát itt is a konzer­vativizmusnak. A nehézségeknek azonban, amelyekbe beleütköznek, se szeri, se száma. Kelet-Európában oly nagy és veszélyes hagyománya van az antiracionalizmusnak és irracionaliz­musnak, hogy még a racionalizmus túlkapásainak higgadt kritikája is ve­szélyes indulatokat kavarhat és vak­vágányra futtathatja az országot. Más­felől, az évszázados késlekedés után nagy szükségünk van a viszonylag gyors megújulásra és Európához ido­mulásra, ezért a józan körültekintésre irányuló konzervatív intésnek nem föltétlen volna társadalmi foganatja. Illetve a társadalomban meglevő, ha­ladásellenes és akár Európa-ellenes indulatokat erősíthetne föl. Rendkívül nehéz volna tehát a konzervativizmus­nak ezt az üzenetét a megfelelő formá­ban átadnia a társadalomnak. Ellentétben a liberálisokkal, nem hisz az emberek eredendő jóságában és józanságában, nem hiszi, hogy a társa­dalmi létnek az egyén és az egyének szabad küzdelme az alapja. Nem hisz abban, hogy a szabad individuumok szabad szerződésére épülhet föl a leg­jobb társadalom és állam. A történeti­leg kialakult, szerves közösségek - a család, a foglalkozási csoportok, ren­dek, felekezetek - és a hagyományos intézmények fontosságát hangsúlyoz­za. Ezekben találhatja meg az ember a helyét s önnön azonosságát, ezek a ha­gyományos értékek őrzői, ezek az esendő ember támaszai, a társadalom tartópillérei. Az elvont SZABADSÁG- nál fontosabbnak tartja a történetileg kialakult szabadságjogok sokfélesé­gét. A szabadság és a szabadságjogok mellett a kötelességek és a kötelesség­tudat fontosságát is hangsúlyozza. Magyarországon ma meglehetősen zavaros a helyzet e téren. A törvény­­tisztelő, kötelességeit teljesítő és jogai­nak tudatában levő, az ország intéz­ményeihez ragaszkodó, önmaga azo­nosságát és méltóságát a hagyomá­nyok alakította közösségekben­ megta­láló polgár gyakori jelenség volt a szá­zadfordulón. Ritkábban találkozhat­tunk vele a két háború közt. 1948 után pedig légüres térbe (ha ugyan nem in­­ternálótáborba, börtönbe) került, mert a kommunista diktatúra elpusztította körülötte a tradíciókat és az intézmé­nyeket, a közösségeket és a törvényes rendet. Ma pedig úgy érezheti, hogy egy hagyományok nélküli és eltömege­sedő társadalomban, a jöttment újgaz­dagok és az elnyomorodó szegények társadalmában, a jogaikat, vágyaikat lobogtató s kötelességeikről megfeled­kező barbárok társadalmában, sebti­ben összetákolt, frissen mázolt intéz­mények között kell, kellene élnie. E mai társadalomnak persze éppen ezért volna szüksége polgári higgadt­ságra és méltóságra, az intézmények tiszteletre méltóvá válására és tiszte­letére, az emberi közösségek kibonta­kozására, értékes hagyományok ki­alakulására. Ámde azt, hogy ezt a fon­tos és jó ügyet hogyan szolgálhatná egy konzervatív párt, ha egyáltalában szolgálhatná, még ki kellene találni. Közösségek és intézmények Szemben a liberalizmussal, a klasszikus konzervativizmus nem az egyénre, hanem a hagyományos kö­zösségekre és intézményekre épít. Szkeptikus az emberrel szemben, esendőnek, kiszámíthatatlannak, ön­zőnek tartja (gyakran emlegeti vele kapcsolatban még az eredendő bűn doktrínáját is). «Hierarchia, autoritás A konzervativizmus elveti mind a szocializmus, mind a liberalizmus egyenlőségelvét. Nem tekinti az embe­reket egyformának és egyenlőnek. Kü­lönböző képességekkel, különböző családi és társadalmi környezetbe s hagyományokba születtünk bele - hir­deti -, következésképpen különböző társadalmi szerepek betöltésére va­gyunk igazán alkalmasak, különböző szerepekben találhatjuk meg igazi ön­magunkat és lehetőségeinket. (Folytatás a 21. oldalon)

Next