Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-01 / 230. szám

1994. október 1., szombat. HÉTVÉGE_ A pornósztár mennybe megy Szentté avattak egy pornósztárt Itá­liában. Nem az egyház, az olaszok emelték az égbe. A régi Róma városfalára va­laki nagy betűkkel azt festette: Moa­na, te vagy a szabadság. Itália számá­ra ő volt a „Kéj királynője”, a „Tiltott Vénusz”. Moana Pozzi egy lyoni kórházban hunyt el májrákban. Júliusi indiai út­járól már betegen tért haza, valószínű­leg ott szedte össze a vírust, mely az­után másfél hónap alatt végzett vele. Halálhírét - végakarata szerint - csak hamvasztása után közölték a lapok. Harminchárom éves volt, akárcsak Krisztus - írta nekrológjában a La Re­­pubblica. Életének utolsó óráiban édesanyja - aki soha egyetlen filmjét sem nézte meg - Szent Ágoston vallo­másaiból olvasott fel neki. Moanát végrendelete menesztette véglegesen a mennyországba: teljes vagyonát a rákkutatás céljaira hagyományozta, é­s utolsó akarata értelmében hamvait a Földközi-tengerbe szórták. Az itáliai hard-core koronázatlan ki­rálynője halálában megdicsőült. Vala­mennyi napilap egész oldalas vissza­emlékezéseket közöl barátaitól, az olasz politika és a művészet nagyjaitól. Az Espresso című hetilap címlapfotó­ján fénylő glóriával ábrázolta, a Pano­ráma A bűn szent aszonyának titulálta. Volt, aki egyenesen úgy fogalmazott: Moana szűz volt­­ a maga módján. Az olasz sajtó szokásos túlzásai elle­nére egy dolog tény: Moana Pozzi, „a világ legintelligensebb pornósztárja” életével - és tegyük hozzá, halálával - ledöntött egy tabut. Elfogadtatta az olasz társadalommal önmagát, s sze­mélyén keresztül a pornót, a társada­lomból kitaszított, kiközösített mű­fajt. S mint aki teljesítette földi külde­tését, most a mennybe ment. Fassbindernek alighanem tetszett volna Moana, aki a pornó Marilyn Monroe-ja akart lenni. A német film fenegyereke egy évekkel ezelőtt ren­dezett alkotásának ezt a címet adta: Figyelj a szent ribancra. Ezekben a napokban ez történik Itá­liában. Olaszország először avat bol­doggá egy bűnös lelket, egy „szent ri­­bancot”, akinek élete a rejtélyek hal­maza. Az Il Messaggero, melynek kato­likus elkötelezettsége közismert, soro­zatot indított A titokzatos Moana cím­mel. Michele Giordano nápolyi érsek pedig a gyászmisén - könyörületes és megbocsátó gesztussal - Mo­anát „té­kozló leánynak” nevezte, akinek lelké­ben azért mindig ott szunnyadt a hit parazsa. Renato Farina, az ismert katolikus publicista azt írta róla: élete olyan volt, mint azé az ártatlan kislányé, aki elfelejtette kulcsra zárni az ajtót... Moana Pozzi a ma Itáliájának szim­bólumává vált. Talán mert ő volt a po­gány madonna, a képmutató Itália tö­kéletes ellentéte. Olaszország, az ola­szok a külvilág felé erkölcsösséget, hitbuzgóságot és illemtudást sugároz­nak. Magánéletükben, érzelmeikben azonban a tízparancsolat által tiltott valamennyi bűnt elkövetik. Moana testesítette meg az olaszok rejtett vá­gyait. A szextelefonokba belesuttogta, a színpadon valóra váltotta őket, film­jeivel pedig álmodni hagyta imádóit. Személyiségében ötvöződött a kifi­nomult ízlés és a buja érzékiség, Erős és Thanatos, a pokol és a menny. Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy Itália miniszterelnökének nevét nem, Moana Pozziét azonban minden olasz ismeri. Az excentrikus, tetszeni vágyó, ön­magából a mindennél is többet meg­mutató Moana Pozzi magánéletében, otthonában és barátai között azonban zárkózott volt, visszahúzódó és félénk. A színpadon és a filmstúdióban a kor­látok nélküli szexet testesítette meg, szerelmeit azonban nem csalta meg, s tőlük is hűséget követelt. Soha nem engedte meg nekik, hogy szexsh­ow-in ott legyenek. Művelt, kellemes társal­gó, megértő barát volt. Az olasz televí­zióban vitaműsort vezetett, megbe­csült vendége volt a legnépszerűbb té­vés talkshow-nak. Halála előtt két héttel Berlusconi 5-ös csatornáján az ország legismertebb színészei számára rendezett játékos szellemi vetélkedőn is ő vitte el a pálmát. Imádott olvasni. „Élek,-halok a könyvekért. A bestsellereket soha nem hagyom ki. Az ízlésem? Moravia, Kun­­dera, Allan Poe, Marguerite Yourcenar és Anais Nin. Az utóbbi időben fedez­tem fel magamnak Bill Burroughs-t.” Intelligenciája, műveltsége, modora és stílusa alapján Moana Pozzi „nor­mális” polgári foglalkozással is könnyen érvényesülhetett volna. Még­is pornósztár lett belőle. Olyan csillag, aki ráadásul a szakmát becsülendő emberi tartással, nagy kedvvel, sok energiával és teljes odaadással űzte. Az adottságai megvoltak hozzá. Is­tennői alakkal­­ telt, feszes keblekkel, hosszú combokkal, érzéki ajkakkal­­ ruházta fel a természet. Magas volt, szőke és alabástrombőrű. Egy alkalom­mal azt nyilatkozta, hogy 15 éves kora óta nem napozott. „Amikor Mauritiu­­son üdültem,­gumiruhában és maszk­ban mentem szörfözni a környékbeliek nagy derültségére. De az a vélemé­nyem, hogy egy pornósztár inkább le­gyen szabadsága idején mulatságos, mint a filmvásznon szeplős és ráncos.” Az olasz férfiak fétist láttak benne, s hódoltak neki. Elio Fiorucci, az is­mert milánói divatmenedzser megba­bonázva nyilatkozott a milánói Teat­­rinóban tartott Moana-show után. „Sugárzó volt, akár egy istennő. Moz­gásával, gesztusaival, hangjával szinte megbénította, kábulatba ejtette a fér­fiakat. Mintha a Madonna jelent volna meg előttük.” Az igazi rejtély: hogyan lett a bigot­tan vallásos piemonti család elsőszü­lött lányából a szexuális szabadságot és szabadosságot megtestesítő por­nósztár? Anna Moana Rosa Pozzi a Genova melletti Lermában született 1960-ban. Édesapja, Alfredo Pozzi atommérnök­­ként Brazíliában, Kanadában és végül Franciaországban, a Lyon melletti atom­erőműben dolgozott. Hívő katolikus­ként is mélységes tisztelője volt a ja­pán, illetve az egzotikus kultúráknak. Innen a névválasztás: Moana a Hawai­­szigetek egy kis darabjának polinéz el­nevezése. Azt jelenti: a hely, ahol a ten­ger a legmélyebb. A mérnök másodszü­lött lányának is egzotikus nevet adott. Maria Tamiko Pozzi - nővére példáján felbuzdulva - szintén megpróbálkozott a pornószakmával. Két év után azon­ban abbahagyta, férjhez ment, és el­tűnt valahol Franciaországban. „Gyermekéveim családi harmóniá­ban teltek. Az édesapámtól a művelt­ség iránti igényt, édesanyámtól - aki szigorú vallásos elvek alapján nevelt bennünket - megértést és lelki támo­gatást kaptam. Egyetlen tabura em­lékszem csupán: szexről tilos volt be­szélni. Talán ezért is történt, hogy már 14 éves koromban túlestem az első ta­pasztalaton. Kiderült, hogy a vallásos prédikációk ellenére nincs benne sem­mi rossz. Akkor tettem fel a kérdést magamnak: Mi szüksége van Istennek arra, hogy tiltsa a testi szerelmet?” Valószínűleg a szüleivel szemben érzett bűntudat miatt az utóbbi évek­ben keresetéből jelentős összegeket fordított jótékony célokra. Külföldi árvaházakban jó néhány gyermeket „örökbe fogadott”. Amikor megtehet­te, egy Róma környéki árvaházba vitt egy csomagtartónyi játékot. Indulás előtt­­napszemüveget vett, haját sötét kendővel szorosan hátrakötötte. Nem akarta, hogy a gyerekek felismerjék... Életrajzi könyvében, a Moana filo­zófiájában azt írja: „Tizenéves korom­tól tudtam, hogy szép vagyok. Hízel­­gett a lelkemnek, hogy az idősebb fiúk, később a férfiak rajtam legeltetik a szemüket. Nem zavart, sőt. Amikor a középiskolában osztálytársaimmal le­mentünk a tengerre, levettem a fürdő­ruhafelsőmet, s hagytam, hogy fényké­pezzenek. Hiába, született exhibicio­nista vagyok.” Moana útja ezek után nyílegyenesen a film világába vitt. A Cinecittában kisebb szerepeket kapott Carlo Verdo­­ne és Carlo Vanzina filmjeiben. Állító­lag tetszett Fellininek is, de hát ki fi­gyelt fel arra a szőke lányra, aki Giu­­lietta Masina mellett villant fel egy­­egy pillanatra a Ginger és Fred koc­káin. Bár Moana Pozzi egyik szerelme, egy amerikai pornószínész biztatására vállalt először szexszerepet, a fordula­tot életében és pályáján Riccardo Schicchi, az olasz pornóipar királya hozta. Az a Schicchi, aki Cicciolinát csinált Staller Ilonából, bevezette az olasz piacra Ambrus Mercedest, s aki­nek jelenlegi felesége az egykori ma­gyar tini-szépségkirálynő és új szex­bálvány, Henger Éva. Schicchi, a stratéga Cicciollria örö­kösének szánta Moana Pozzit. Azóta kiderült: minőségi cserét és óriási üzle­tet csinált. Staller Ilona közönségessé­gét Moana Pozzi kitárulkozása váltot­ta fel. Bár a határvonal hajszál­vékony, Moana titka éppen abban rejlett, hogy ezt sohasem lépte át. Kettejük jellemé­nek különbözősége miatt vallott ku­darcot Moana Pozzi az 1992-es válasz­tásokon, s legutóbb a római polgár­mester-választások során. Benne nem volt meg az az erő vagy inkább erősza­kosság, ami Cicciolinát a Szerelem Párt képviselőjeként a parlamentbe juttatta. A politikai kudarc után még inkább a szakmának élt. Az olasz keményszexipar koronázatlan király­nőjévé vált. A Moana-videókat látat­lanban, korlátlan mennyiségben vet­ték meg a kereskedők. Egy idő óta azonban váltani akart. Vissza szeretett volna térni a Cinecoit­­tába, az igazi filmhez, már csak életko­ra miatt is. Félt az öregségtől, de még­­inkább a haláltól. Életfilozófiájaként azt vallotta: „Élj úgy, mintha holnap meg kellene halnod, s gondolkodj úgy, mintha nem kellene meghalnod soha!” Róma, 1994. szeptember: Nagy Csaba Moana Pozzi A DÉR SPIEGELF­OTÓJA I |___ A bérgyilkos pokolra jut A bérgyilkost oroszul killernek hív­ják, ami az új francia nyelvtörvény értelmében nem teljesen oké, de hát ez itt nem Párizs. Továbbá nem is Rio de Janeiro, ahogyan ezt a boldog bé­keidők egykor nagystílűnek tekintett bűnözője, Osztap Bender többször is megállapította. Ez itt Moszkva, és ha sokban emlékeztet a húszas-harmin­cas évek Chicagójára, az nem a vélet­len műve. Az átlagpolgár megy az utcán, és ér­deklődve nézi a szembejövőket. Vajon közülük ki keresi a kenyerét mások megölésével? A helyi sajtót olvasva az embernek az az érzése, hogy a gyilko­lás errefelé legalábbis olyan volumenű üzletág, mint a használtautó-kereske­dés. Alig múlik el hét, hogy Valahol ne közölnének interjút egy természetesen névtelenül nyilatkozó killerrel. Az új­ságíró magától értetődő módon szigo­rú konspirációs szabályokat követve jut el a messze földön híres profihoz, akiről percek alatt kiderül, hogy bár­kit, bárhol, bármikor ki tud nyírni - ha jól megfizetik. A szemfüles újdon­dászt innen általában már csak egy lé­pés választja el annak sugalmazásától, hogy Oroszországban a Nagy Kaszás mindenkire távcsöves puska vagy TT- pisztoly formájában leselkedik. A minap az egyik moszkvai napilap cinikus munkatársa annak a vélemé­nyének adott hangot, hogy a „szenzá­ciós” interjúkat egytől egyig kitalál­ták. Vagy ha nem is mindegyiket, de azt biztosan, amelyben a főhős imi­gyen szólt a riporterhez: „Mind a ket­tőnknek jobb, ha azt írod, hogy nem is létezem, csak kitaláltál.” A ravasz csavarintás éppen azt hivatott jelezni, hogy az újságíró nem az ujjából szop­ta a fennkölt párbeszédet, hiszen ha ezt tette volna, kizárt dolog, hogy elég ütődött azt be is vallani. Mindenesetre nyilvánvalónak látszik, hogy a bér­gyilkosokról írni alig valamivel kevés­bé jövedelmező, mint ölni. És ha az ember betart bizonyos műfaji szabá­lyokat, sokkal biztonságosabb is. Az igazi killert arról lehet megis­merni, hogy nincs arca. Szinte nem is létezik. Még soha senki nem látta. Csak abból lehet sejteni, hogy nem ki­zárólag az újságok hasábjain él, hogy nyomában nap nap után ott marad a halál. Igaz, a minap közöltek a lapok egy elmosódott fotót, ám azon nem igazi bérgyilkos volt, hanem legjobb esetben is csak egy exkiller. A képszö­veg szerint húszas éveiben járó, rövid hajú férfi részeg bűntársai első ijedt­ségükben - és mámorukban - elmond­ták a rendőröknek, hol lapul a „profi”, akit a kommandósok felszolítottak egy padlásra. A bérgyilkos rövid gép­pisztolysorozatai két tisztet is megse­besítettek, ám a Kalasnyikovjából ki­fogyott a töltény, és az utolsót a killer megtartotta magának. A bevételei alapján harmadik legna­gyobb orosz biztosítótársaság vezér­­igazgatóját egyszerre két testőr kísérte a munkába. Kora reggel az egyik kihalt rakparton egy BMW húzott az állami rendszámot viselő fekete Volga mellé. Hátsó ablakában megjelent egy gép­pisztolycső, a többi a gengszterfilmek­ből már ismerős. Egyedül a műszerfal alá bukó sofőr maradt életben, de ő sem látott semmit. A rendőrség óriási erők­kel kutat, a moszkvai bűnügyi nyomo­zók főnöke személyesen is megjelent a helyszínen, ami ebben a felfordulásban igazán nem mindennapos eset. Annyit sikerült megállapítani, hogy a bérgyil­kosok profik voltak - vagyis nagy a va­lószínűsége, hogy soha nem fog kiderül­ni, ki húzta meg a ravaszt. Márpedig akkor hiába lehet sejteni, hogy ki fizet­te a cechet, a felelősségre vonás (leg­alábbis a törvény szerinti) elmarad. Mint ahogy a mai napig hiába kere­sik a Moszkvával egybeépült előváros, Himki parlamenti képviselőjének gyilkosát. Még erősek voltak a múlt téli fagyok, amikor Jelcin elnök, a bel­ügyminiszter, a rendőrség bűnügyi fő­osztályának vezetője és az egész tör­vényhozás egy emberként fogadko­­zott, hogy ez az ügy lesz a kivétel: a föld alól is előteremtik a tettest. Októ­berben már a honatya utódját is meg­választják, mégsem tudni, hogy végül is politikai vagy üzleti vetélytársai tették-e el az útból. A harminchat éves, kétgyermekes férfit lakóháza pinceablakán keresztül lőtték le, s a killernek még arra is volt ideje, hogy átöltözzön, és a másik oldalon új kül­sővel hagyja el az épületet. Krimikbe­n illő, tökéletes bűntény: egy a sok kö­zül. Az igazi bérgyilkos a szovjet hadse­regben vagy a KGB-ben kapott kom­mandós kiképzést, s Afganisztánban, a Dnyeszter-melléken, Abháziában vagy Észak-Kaukázusban tanult meg ölni. Rengeteg ilyen ember van, nyil­vántartásuk gyakorlatilag lehetetlen. Mivel az orosz rendőrség számítógé­pes rendszere még gyerekcipőben jár, nem fordulhat elő, ami az amerikai filmekben a mindennapos: egy fél ujjle­nyomat alapján a komputer ontja az illető személyi adatait, katonai és bűnügyi előéletét. A killer sokszoros áttételen keresz­tül kap megbízást, és magányosan vagy legfeljebb egy-két segítővel dol­gozik. Tarifája állítólag ezer és száz­ezer dollár között váltakozik. Fegyve­rét általában­ a helyszínen hagyja, so­hasem követ el két - külön - gyilkos­ságot ugyanazzal az eszközzel. Igaz, vannak forrófejű, amatőr suhancok, akik sajnálják elhajítani a feketepia­con ezer dollárba kerülő precíziós puskát - de őket sem a szakma, sem a sajtó nem tekinti igazi hivatásosnak. A piac roppant széles. Mivel az orosz üzleti életben törvényesen szinte reménytelen dolog behajtani az adós­ságot, szorult helyzetében sok olyan bizniszmen is a maffiához fordul se­gítségért, aki pedig eredetileg nem a szervezett bűnözésből szerzett pénz­ből kezdett vállalkozni. Először jön a verés, aztán - a precedens kedvéért - a golyó. De ez nem­ a valódi nehézfiúk­nak való munka. Az igazán tekintélyes maffiavezéreket vagy a bűnszövetke­zetek számára kényelmetlenné vált bankigazgatókat ellenfeleik azzal tisztelik meg, hogy killerek gondjaira bízzák őket. Ezek rendszerint más vá­rosból - vagy más országból! - érkez­nek és a „munka” elvégzése után azonnal távoznak. Ám hiba lenne azt hinni, hogy a bér­gyilkos élete fenékig tejfel. Sőt, egyes vélemények szerint számukra már a földön megkezdődik a pokol. Az ál­landó konspiráció, a stressz, az életve­szély - és talán-talán a lelkiismeret­­furdalás - még ezekre az acélidegzetű emberekre is hat. Legalábbis a moszk­vai pszichiáterek egyre gyakrabban mondogatják, hogy idegösszeroppa­­násos, depressziós, szorongó, öngyil­kosságra hajlamos pácienseik között feltűntek a bérgyilkosok. A lelki szenvedések azonban leg­többjüknél nem tartanak soká. A rendőrségi statisztikák szerint - ame­lyeknek eredetét mélységes homály fe­di, elvégre a killereket, ugyebár, senki sem ismeri - az átlagos bérgyilkos mintegy három évvel éli túl áldozatát. A legjelentősebb esetek tetteseit gyak­ran maguk a megrendelők tétetik el láb alól - esetleg egy még jobb, még drágább gyilkossal. A kisebb kaliberű bűnözők előbb vagy utóbb beleszalad­nak egy röpülő golyóba vagy egy előre­tartott késpengébe. A volt Szovjetunió területén dúló jó néhány háborús konfliktus övezete ugyan ideális búvó- és fegyverbeszerző hely, de Karabah­­ban, Csecsenföldön, az oszét-ingus ha­táron vagy Abháziában sem kifejezet­ten életbiztosítás zsoldosnak lenni. A bérgyilkosok zöme tehát inkább a sors szánni való áldozata, semmint örök nyertes szuperbűnöző. Vérrel szerzett „szaktudásuk­” rövid ideig tartó anyagi jólétet, ám önmagukra nézve is komoly szenvedéseket hoz: életük kurta, de keserves. Mégis, az el­múlt tizenöt év „melléktermékeként” szinte kimeríthetetlenek a potenciális tartalékok. A hazai kereslet kielégíté­se mellett ebből az árucikkből még ex­portra is jócskán jut: az amerikai maf­fia is megkedvelte az olaszoknál ol­csóbb orosz bérgyilkosokat. Az utca emberét persze leginkább az nyugtatja meg, hogy a profi nem lövöldöz összevissza, a potenciális ál­dozatok köre viszonylag szűk. Az egyik szakértő szerint tíz bankárra húsz egyéb üzletember (a közvéle­mény szemében ez a két státus errefe­lé amúgy is leginkább a rühös kutyáéhoz áll közel) és hetven maf­fiózó jut. Úgyhogy minden rendben van, azokat lehet öldösni. Arról nem is beszélve, hogy rossz nyelvek sze­rint a rendőrség és a hadsereg sorai­ból szervezett halálbrigádok immár egyáltalán nem számítanak latin­amerikai sajátosságnak. Moszkva, 1994. szeptember Horváth Gábor Jogsegélyszolgálat BONDAREV RAJZA AZ IZVESZTYIJÁBAN NÉPSZABADSÁG 23

Next