Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-01 / 230. szám
1994. október 1., szombat. HÉTVÉGE_ A pornósztár mennybe megy Szentté avattak egy pornósztárt Itáliában. Nem az egyház, az olaszok emelték az égbe. A régi Róma városfalára valaki nagy betűkkel azt festette: Moana, te vagy a szabadság. Itália számára ő volt a „Kéj királynője”, a „Tiltott Vénusz”. Moana Pozzi egy lyoni kórházban hunyt el májrákban. Júliusi indiai útjáról már betegen tért haza, valószínűleg ott szedte össze a vírust, mely azután másfél hónap alatt végzett vele. Halálhírét - végakarata szerint - csak hamvasztása után közölték a lapok. Harminchárom éves volt, akárcsak Krisztus - írta nekrológjában a La Repubblica. Életének utolsó óráiban édesanyja - aki soha egyetlen filmjét sem nézte meg - Szent Ágoston vallomásaiból olvasott fel neki. Moanát végrendelete menesztette véglegesen a mennyországba: teljes vagyonát a rákkutatás céljaira hagyományozta, és utolsó akarata értelmében hamvait a Földközi-tengerbe szórták. Az itáliai hard-core koronázatlan királynője halálában megdicsőült. Valamennyi napilap egész oldalas visszaemlékezéseket közöl barátaitól, az olasz politika és a művészet nagyjaitól. Az Espresso című hetilap címlapfotóján fénylő glóriával ábrázolta, a Panoráma A bűn szent aszonyának titulálta. Volt, aki egyenesen úgy fogalmazott: Moana szűz volt a maga módján. Az olasz sajtó szokásos túlzásai ellenére egy dolog tény: Moana Pozzi, „a világ legintelligensebb pornósztárja” életével - és tegyük hozzá, halálával - ledöntött egy tabut. Elfogadtatta az olasz társadalommal önmagát, s személyén keresztül a pornót, a társadalomból kitaszított, kiközösített műfajt. S mint aki teljesítette földi küldetését, most a mennybe ment. Fassbindernek alighanem tetszett volna Moana, aki a pornó Marilyn Monroe-ja akart lenni. A német film fenegyereke egy évekkel ezelőtt rendezett alkotásának ezt a címet adta: Figyelj a szent ribancra. Ezekben a napokban ez történik Itáliában. Olaszország először avat boldoggá egy bűnös lelket, egy „szent ribancot”, akinek élete a rejtélyek halmaza. Az Il Messaggero, melynek katolikus elkötelezettsége közismert, sorozatot indított A titokzatos Moana címmel. Michele Giordano nápolyi érsek pedig a gyászmisén - könyörületes és megbocsátó gesztussal - Moanát „tékozló leánynak” nevezte, akinek lelkében azért mindig ott szunnyadt a hit parazsa. Renato Farina, az ismert katolikus publicista azt írta róla: élete olyan volt, mint azé az ártatlan kislányé, aki elfelejtette kulcsra zárni az ajtót... Moana Pozzi a ma Itáliájának szimbólumává vált. Talán mert ő volt a pogány madonna, a képmutató Itália tökéletes ellentéte. Olaszország, az olaszok a külvilág felé erkölcsösséget, hitbuzgóságot és illemtudást sugároznak. Magánéletükben, érzelmeikben azonban a tízparancsolat által tiltott valamennyi bűnt elkövetik. Moana testesítette meg az olaszok rejtett vágyait. A szextelefonokba belesuttogta, a színpadon valóra váltotta őket, filmjeivel pedig álmodni hagyta imádóit. Személyiségében ötvöződött a kifinomult ízlés és a buja érzékiség, Erős és Thanatos, a pokol és a menny. Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy Itália miniszterelnökének nevét nem, Moana Pozziét azonban minden olasz ismeri. Az excentrikus, tetszeni vágyó, önmagából a mindennél is többet megmutató Moana Pozzi magánéletében, otthonában és barátai között azonban zárkózott volt, visszahúzódó és félénk. A színpadon és a filmstúdióban a korlátok nélküli szexet testesítette meg, szerelmeit azonban nem csalta meg, s tőlük is hűséget követelt. Soha nem engedte meg nekik, hogy szexshow-in ott legyenek. Művelt, kellemes társalgó, megértő barát volt. Az olasz televízióban vitaműsort vezetett, megbecsült vendége volt a legnépszerűbb tévés talkshow-nak. Halála előtt két héttel Berlusconi 5-ös csatornáján az ország legismertebb színészei számára rendezett játékos szellemi vetélkedőn is ő vitte el a pálmát. Imádott olvasni. „Élek,-halok a könyvekért. A bestsellereket soha nem hagyom ki. Az ízlésem? Moravia, Kundera, Allan Poe, Marguerite Yourcenar és Anais Nin. Az utóbbi időben fedeztem fel magamnak Bill Burroughs-t.” Intelligenciája, műveltsége, modora és stílusa alapján Moana Pozzi „normális” polgári foglalkozással is könnyen érvényesülhetett volna. Mégis pornósztár lett belőle. Olyan csillag, aki ráadásul a szakmát becsülendő emberi tartással, nagy kedvvel, sok energiával és teljes odaadással űzte. Az adottságai megvoltak hozzá. Istennői alakkal telt, feszes keblekkel, hosszú combokkal, érzéki ajkakkal ruházta fel a természet. Magas volt, szőke és alabástrombőrű. Egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy 15 éves kora óta nem napozott. „Amikor Mauritiuson üdültem,gumiruhában és maszkban mentem szörfözni a környékbeliek nagy derültségére. De az a véleményem, hogy egy pornósztár inkább legyen szabadsága idején mulatságos, mint a filmvásznon szeplős és ráncos.” Az olasz férfiak fétist láttak benne, s hódoltak neki. Elio Fiorucci, az ismert milánói divatmenedzser megbabonázva nyilatkozott a milánói Teatrinóban tartott Moana-show után. „Sugárzó volt, akár egy istennő. Mozgásával, gesztusaival, hangjával szinte megbénította, kábulatba ejtette a férfiakat. Mintha a Madonna jelent volna meg előttük.” Az igazi rejtély: hogyan lett a bigottan vallásos piemonti család elsőszülött lányából a szexuális szabadságot és szabadosságot megtestesítő pornósztár? Anna Moana Rosa Pozzi a Genova melletti Lermában született 1960-ban. Édesapja, Alfredo Pozzi atommérnökként Brazíliában, Kanadában és végül Franciaországban, a Lyon melletti atomerőműben dolgozott. Hívő katolikusként is mélységes tisztelője volt a japán, illetve az egzotikus kultúráknak. Innen a névválasztás: Moana a Hawaiszigetek egy kis darabjának polinéz elnevezése. Azt jelenti: a hely, ahol a tenger a legmélyebb. A mérnök másodszülött lányának is egzotikus nevet adott. Maria Tamiko Pozzi - nővére példáján felbuzdulva - szintén megpróbálkozott a pornószakmával. Két év után azonban abbahagyta, férjhez ment, és eltűnt valahol Franciaországban. „Gyermekéveim családi harmóniában teltek. Az édesapámtól a műveltség iránti igényt, édesanyámtól - aki szigorú vallásos elvek alapján nevelt bennünket - megértést és lelki támogatást kaptam. Egyetlen tabura emlékszem csupán: szexről tilos volt beszélni. Talán ezért is történt, hogy már 14 éves koromban túlestem az első tapasztalaton. Kiderült, hogy a vallásos prédikációk ellenére nincs benne semmi rossz. Akkor tettem fel a kérdést magamnak: Mi szüksége van Istennek arra, hogy tiltsa a testi szerelmet?” Valószínűleg a szüleivel szemben érzett bűntudat miatt az utóbbi években keresetéből jelentős összegeket fordított jótékony célokra. Külföldi árvaházakban jó néhány gyermeket „örökbe fogadott”. Amikor megtehette, egy Róma környéki árvaházba vitt egy csomagtartónyi játékot. Indulás előttnapszemüveget vett, haját sötét kendővel szorosan hátrakötötte. Nem akarta, hogy a gyerekek felismerjék... Életrajzi könyvében, a Moana filozófiájában azt írja: „Tizenéves koromtól tudtam, hogy szép vagyok. Hízelgett a lelkemnek, hogy az idősebb fiúk, később a férfiak rajtam legeltetik a szemüket. Nem zavart, sőt. Amikor a középiskolában osztálytársaimmal lementünk a tengerre, levettem a fürdőruhafelsőmet, s hagytam, hogy fényképezzenek. Hiába, született exhibicionista vagyok.” Moana útja ezek után nyílegyenesen a film világába vitt. A Cinecittában kisebb szerepeket kapott Carlo Verdone és Carlo Vanzina filmjeiben. Állítólag tetszett Fellininek is, de hát ki figyelt fel arra a szőke lányra, aki Giulietta Masina mellett villant fel egyegy pillanatra a Ginger és Fred kockáin. Bár Moana Pozzi egyik szerelme, egy amerikai pornószínész biztatására vállalt először szexszerepet, a fordulatot életében és pályáján Riccardo Schicchi, az olasz pornóipar királya hozta. Az a Schicchi, aki Cicciolinát csinált Staller Ilonából, bevezette az olasz piacra Ambrus Mercedest, s akinek jelenlegi felesége az egykori magyar tini-szépségkirálynő és új szexbálvány, Henger Éva. Schicchi, a stratéga Cicciollria örökösének szánta Moana Pozzit. Azóta kiderült: minőségi cserét és óriási üzletet csinált. Staller Ilona közönségességét Moana Pozzi kitárulkozása váltotta fel. Bár a határvonal hajszálvékony, Moana titka éppen abban rejlett, hogy ezt sohasem lépte át. Kettejük jellemének különbözősége miatt vallott kudarcot Moana Pozzi az 1992-es választásokon, s legutóbb a római polgármester-választások során. Benne nem volt meg az az erő vagy inkább erőszakosság, ami Cicciolinát a Szerelem Párt képviselőjeként a parlamentbe juttatta. A politikai kudarc után még inkább a szakmának élt. Az olasz keményszexipar koronázatlan királynőjévé vált. A Moana-videókat látatlanban, korlátlan mennyiségben vették meg a kereskedők. Egy idő óta azonban váltani akart. Vissza szeretett volna térni a Cinecoittába, az igazi filmhez, már csak életkora miatt is. Félt az öregségtől, de méginkább a haláltól. Életfilozófiájaként azt vallotta: „Élj úgy, mintha holnap meg kellene halnod, s gondolkodj úgy, mintha nem kellene meghalnod soha!” Róma, 1994. szeptember: Nagy Csaba Moana Pozzi A DÉR SPIEGELFOTÓJA I |___ A bérgyilkos pokolra jut A bérgyilkost oroszul killernek hívják, ami az új francia nyelvtörvény értelmében nem teljesen oké, de hát ez itt nem Párizs. Továbbá nem is Rio de Janeiro, ahogyan ezt a boldog békeidők egykor nagystílűnek tekintett bűnözője, Osztap Bender többször is megállapította. Ez itt Moszkva, és ha sokban emlékeztet a húszas-harmincas évek Chicagójára, az nem a véletlen műve. Az átlagpolgár megy az utcán, és érdeklődve nézi a szembejövőket. Vajon közülük ki keresi a kenyerét mások megölésével? A helyi sajtót olvasva az embernek az az érzése, hogy a gyilkolás errefelé legalábbis olyan volumenű üzletág, mint a használtautó-kereskedés. Alig múlik el hét, hogy Valahol ne közölnének interjút egy természetesen névtelenül nyilatkozó killerrel. Az újságíró magától értetődő módon szigorú konspirációs szabályokat követve jut el a messze földön híres profihoz, akiről percek alatt kiderül, hogy bárkit, bárhol, bármikor ki tud nyírni - ha jól megfizetik. A szemfüles újdondászt innen általában már csak egy lépés választja el annak sugalmazásától, hogy Oroszországban a Nagy Kaszás mindenkire távcsöves puska vagy TT- pisztoly formájában leselkedik. A minap az egyik moszkvai napilap cinikus munkatársa annak a véleményének adott hangot, hogy a „szenzációs” interjúkat egytől egyig kitalálták. Vagy ha nem is mindegyiket, de azt biztosan, amelyben a főhős imigyen szólt a riporterhez: „Mind a kettőnknek jobb, ha azt írod, hogy nem is létezem, csak kitaláltál.” A ravasz csavarintás éppen azt hivatott jelezni, hogy az újságíró nem az ujjából szopta a fennkölt párbeszédet, hiszen ha ezt tette volna, kizárt dolog, hogy elég ütődött azt be is vallani. Mindenesetre nyilvánvalónak látszik, hogy a bérgyilkosokról írni alig valamivel kevésbé jövedelmező, mint ölni. És ha az ember betart bizonyos műfaji szabályokat, sokkal biztonságosabb is. Az igazi killert arról lehet megismerni, hogy nincs arca. Szinte nem is létezik. Még soha senki nem látta. Csak abból lehet sejteni, hogy nem kizárólag az újságok hasábjain él, hogy nyomában nap nap után ott marad a halál. Igaz, a minap közöltek a lapok egy elmosódott fotót, ám azon nem igazi bérgyilkos volt, hanem legjobb esetben is csak egy exkiller. A képszöveg szerint húszas éveiben járó, rövid hajú férfi részeg bűntársai első ijedtségükben - és mámorukban - elmondták a rendőröknek, hol lapul a „profi”, akit a kommandósok felszolítottak egy padlásra. A bérgyilkos rövid géppisztolysorozatai két tisztet is megsebesítettek, ám a Kalasnyikovjából kifogyott a töltény, és az utolsót a killer megtartotta magának. A bevételei alapján harmadik legnagyobb orosz biztosítótársaság vezérigazgatóját egyszerre két testőr kísérte a munkába. Kora reggel az egyik kihalt rakparton egy BMW húzott az állami rendszámot viselő fekete Volga mellé. Hátsó ablakában megjelent egy géppisztolycső, a többi a gengszterfilmekből már ismerős. Egyedül a műszerfal alá bukó sofőr maradt életben, de ő sem látott semmit. A rendőrség óriási erőkkel kutat, a moszkvai bűnügyi nyomozók főnöke személyesen is megjelent a helyszínen, ami ebben a felfordulásban igazán nem mindennapos eset. Annyit sikerült megállapítani, hogy a bérgyilkosok profik voltak - vagyis nagy a valószínűsége, hogy soha nem fog kiderülni, ki húzta meg a ravaszt. Márpedig akkor hiába lehet sejteni, hogy ki fizette a cechet, a felelősségre vonás (legalábbis a törvény szerinti) elmarad. Mint ahogy a mai napig hiába keresik a Moszkvával egybeépült előváros, Himki parlamenti képviselőjének gyilkosát. Még erősek voltak a múlt téli fagyok, amikor Jelcin elnök, a belügyminiszter, a rendőrség bűnügyi főosztályának vezetője és az egész törvényhozás egy emberként fogadkozott, hogy ez az ügy lesz a kivétel: a föld alól is előteremtik a tettest. Októberben már a honatya utódját is megválasztják, mégsem tudni, hogy végül is politikai vagy üzleti vetélytársai tették-e el az útból. A harminchat éves, kétgyermekes férfit lakóháza pinceablakán keresztül lőtték le, s a killernek még arra is volt ideje, hogy átöltözzön, és a másik oldalon új külsővel hagyja el az épületet. Krimikben illő, tökéletes bűntény: egy a sok közül. Az igazi bérgyilkos a szovjet hadseregben vagy a KGB-ben kapott kommandós kiképzést, s Afganisztánban, a Dnyeszter-melléken, Abháziában vagy Észak-Kaukázusban tanult meg ölni. Rengeteg ilyen ember van, nyilvántartásuk gyakorlatilag lehetetlen. Mivel az orosz rendőrség számítógépes rendszere még gyerekcipőben jár, nem fordulhat elő, ami az amerikai filmekben a mindennapos: egy fél ujjlenyomat alapján a komputer ontja az illető személyi adatait, katonai és bűnügyi előéletét. A killer sokszoros áttételen keresztül kap megbízást, és magányosan vagy legfeljebb egy-két segítővel dolgozik. Tarifája állítólag ezer és százezer dollár között váltakozik. Fegyverét általában a helyszínen hagyja, sohasem követ el két - külön - gyilkosságot ugyanazzal az eszközzel. Igaz, vannak forrófejű, amatőr suhancok, akik sajnálják elhajítani a feketepiacon ezer dollárba kerülő precíziós puskát - de őket sem a szakma, sem a sajtó nem tekinti igazi hivatásosnak. A piac roppant széles. Mivel az orosz üzleti életben törvényesen szinte reménytelen dolog behajtani az adósságot, szorult helyzetében sok olyan bizniszmen is a maffiához fordul segítségért, aki pedig eredetileg nem a szervezett bűnözésből szerzett pénzből kezdett vállalkozni. Először jön a verés, aztán - a precedens kedvéért - a golyó. De ez nem a valódi nehézfiúknak való munka. Az igazán tekintélyes maffiavezéreket vagy a bűnszövetkezetek számára kényelmetlenné vált bankigazgatókat ellenfeleik azzal tisztelik meg, hogy killerek gondjaira bízzák őket. Ezek rendszerint más városból - vagy más országból! - érkeznek és a „munka” elvégzése után azonnal távoznak. Ám hiba lenne azt hinni, hogy a bérgyilkos élete fenékig tejfel. Sőt, egyes vélemények szerint számukra már a földön megkezdődik a pokol. Az állandó konspiráció, a stressz, az életveszély - és talán-talán a lelkiismeretfurdalás - még ezekre az acélidegzetű emberekre is hat. Legalábbis a moszkvai pszichiáterek egyre gyakrabban mondogatják, hogy idegösszeroppanásos, depressziós, szorongó, öngyilkosságra hajlamos pácienseik között feltűntek a bérgyilkosok. A lelki szenvedések azonban legtöbbjüknél nem tartanak soká. A rendőrségi statisztikák szerint - amelyeknek eredetét mélységes homály fedi, elvégre a killereket, ugyebár, senki sem ismeri - az átlagos bérgyilkos mintegy három évvel éli túl áldozatát. A legjelentősebb esetek tetteseit gyakran maguk a megrendelők tétetik el láb alól - esetleg egy még jobb, még drágább gyilkossal. A kisebb kaliberű bűnözők előbb vagy utóbb beleszaladnak egy röpülő golyóba vagy egy előretartott késpengébe. A volt Szovjetunió területén dúló jó néhány háborús konfliktus övezete ugyan ideális búvó- és fegyverbeszerző hely, de Karabahban, Csecsenföldön, az oszét-ingus határon vagy Abháziában sem kifejezetten életbiztosítás zsoldosnak lenni. A bérgyilkosok zöme tehát inkább a sors szánni való áldozata, semmint örök nyertes szuperbűnöző. Vérrel szerzett „szaktudásuk” rövid ideig tartó anyagi jólétet, ám önmagukra nézve is komoly szenvedéseket hoz: életük kurta, de keserves. Mégis, az elmúlt tizenöt év „melléktermékeként” szinte kimeríthetetlenek a potenciális tartalékok. A hazai kereslet kielégítése mellett ebből az árucikkből még exportra is jócskán jut: az amerikai maffia is megkedvelte az olaszoknál olcsóbb orosz bérgyilkosokat. Az utca emberét persze leginkább az nyugtatja meg, hogy a profi nem lövöldöz összevissza, a potenciális áldozatok köre viszonylag szűk. Az egyik szakértő szerint tíz bankárra húsz egyéb üzletember (a közvélemény szemében ez a két státus errefelé amúgy is leginkább a rühös kutyáéhoz áll közel) és hetven maffiózó jut. Úgyhogy minden rendben van, azokat lehet öldösni. Arról nem is beszélve, hogy rossz nyelvek szerint a rendőrség és a hadsereg soraiból szervezett halálbrigádok immár egyáltalán nem számítanak latinamerikai sajátosságnak. Moszkva, 1994. szeptember Horváth Gábor Jogsegélyszolgálat BONDAREV RAJZA AZ IZVESZTYIJÁBAN NÉPSZABADSÁG 23