Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-01 / 230. szám

1994. október L, szombat 1 / HELYETTE Hetek óta dédapámról próbálgatok írni, szé­pet, rendeset. Ez a dédapám író volt, egé­szen pontosan hírlap­író, még pontosabban tárcaíró. Cselekedett ugyan drámákat is, szépek meséi, novellái, de amire mindig vágyott, a regény, a Nagy Könyv nem készült el soha. Mindig valami mást kellett csinálnia helyette. A lapcsinálás rabságából szabadul­ni nem tudott. Sokat kell olvasnom hozzá, nem­csak őt, hanem barátait, kollégáit, tár­sait, egyik történet, ami talán jövő hétre meglesz, a Club kávéházban ját­szódik 1899 októberében, ott ücsörög dédpapámmal Vázsonyi Vilmos, Mol­nár Ferenc, Ábrányi Emil, Goda Géza, terveznek, vitáznak, lapot csinálnak, képzelhetni, mennyit kell olvasnom ehhez a négy-öt flekkhez, ki hol la­kott, mit csinált éppen, mennyi volt egy kávé, járt-e már a villamos a Lipót körúton és így tovább. Ki is csúsztam az időből, már teg­nap le kellett volna adnom a szombati penzumot, félre kell tegyem a dédpa­­pát, és írnom kell valami mást, addig is, helyette. Könyvelés Dédpapám harminchat évesen halt meg. Én már másfél évvel túléltem őt. Őutána hét kötet maradt. Az újságcik­kek ezrei elvesznek persze örökre. Nem ártana még élnem egy kicsit. Dédapám után négy gyerek maradt. A második fiút tizenhárom évesen vitte el a láz. A megmaradt három­­ együttesen - több mint kétszázötven évet élt. A legidősebb fiúnak éppen annyi nyugdíjasév jutott, mint amennyi ap­jának - dédpapának - születéstől a ha­lálig összesen. Író akart lenni mindig a fiú is - de kilencvenöt év alatt sem jött össze hét kötet. Sem apám, sem anyám nem volt nyugdíjas soha. Volt viszont nyugdíjas feleségem. Dédmamám - Gojszi - harmincéve­sen maradt a négy gyerekkel magára. Még harminchét évesen is furcsa ki­mondani a hivatalban a családi álla­potot firtató kérdésre: özvegy. Mindezek a megviselt családi biblia első két lapját böngészve ötlenek eszembe. A legkisebb, az írónő gyerek, nagyanyám testvére, Zsuzsa haláláig, 1990-ig gondozta a bejegyzéseket. Ha már kezembe keveredett, most gyorsan bevezetem az azóta felgyűlt adatokat. Elég szép kis munka volt. De most már csak egy-két számot kell majd bejegyeznie unokahúgomnak, és ez a történet véget ért. Konzílium Mindenkimet a rák vitte el. Egyedül dédpapa élt tüdővésszel. (Jó kis nyelv ez...) Az orvosokat - sokba botlott beteg­ségének keserves éve alatt - tiszta szí­véből megvetette, utálta, sőt gyűlölte is talán. Olvasom Konzílium című tárcáját, amelyben egy súlyos beteg kihallgatja orvosainak „konzíliumát”, amelyben persze őróla, az „ipséről”, akit végül egy vállrándítással ellöknek kegyesen valami akármi szanatóriumba, a be­tegről egy szó sem esik, csak előlépte­tésről, kórházi intrikákról, főnökök­ről, kamarákról és mindenekelőtt per­sze kollégák kicsinálásáról, olvasom dédpapát, és rohanok, rohanok egy anyával ki agglomerációba, egy átko­zott, kietlen házba, amelynek egyik szobájának padlatán fiú fekszik, mel­lette üres pálinkásüveg és megtépett, üres orvosságoslevelek boglyája, és van pofozás, üvöltés, sírás és rohanás kocsival föl a hegyre, nem először, de a kapun, a nagy kerek előcsarnokba, és ott kell kopogni, keresni orvost, aki mondja, jön azonnal, addig kell ülni, várni, fiú mint a zsák anyja vállán, fé­lig fekve, félig ébren, félig alva, kell előtérben várni öt percet, tízet, negyed­órát, felet. Az előtér közepén pingpongasztal. Ketten játszanak. Két beteg. Az egyik közlekedési klausztrofóbiában szen­ved. Nem mer semmi járműre szállni. Neki pingpong után föl kell kapasz­kodnia a 156-osra. Első nap megy egy megállót, második nap kettőt. A Moszkva térről már nem kell vissza­térnie - gyógyultnak nyilvánítva met­rózhat tovább. A másik játékos szeme vérvörös. Őneki álmatlansága van. Négy napig a szobájába nem léphet, még csak rá se pillanthat ágyra. A tudomány mai ál­lása szerint majd csak el fog itt a fon­­jéban állva pilledni egyszer. A fiú hörög, az anya sír, a pingpong­­labda pattog. Orvos sehol. Fél óra teltével fehér köpeny villan. Sőt egy másik ajtó is nyílik az előtér­nek túlsó oldalán. A két kolléga a pingpongasztalnál fut össze. Hangju­kat alig nyomja el a labdapattogás. - Milyen volt? - Fantasztikus. - San Diegóba is átruccantatok? - Persze. Ott voltak a szekcióülé­sek. - Gyönyörű a színed. - Kicsit sok volt ötvennégy referá­tum a serdülőkori suiciditásról, de... - De a kaja jó volt... - Az valami nagyszerű... - Én a torontói konferenciára me­gyek jövő héten... - Ott lakik a nagymamám. Fiú a padról lecsusszan, anyja egész testével remeg, a pingponglabda pat­tog. - Na várjál, majd még mesélek, csak elintézem ezt itt... A doktornő elmegy a pad mellett, biccent, belép szobába, ajtót becsukja maga után, kisvártatva kiszól, behívja a fiút, az nem tud járni, ápolónő jön, fiút végre ágyba fektetik, egy hét múl­va kiengedik, adnak neki taglózó nyugtatót, kéthavi porciót, mondván, annyi elég lesz. Elég lett. Nem kellene olvasni dédpapát. Utcakép Megsárgult levelet forgatok kezem­ben. Dédpapának írta Goda Géza 1905 decemberében. A név mellett a cím is: Budapest, Kertész utca 41. III. 14. A fenébe, gondolom, fölállok az asz­taltól, lépek az ablakhoz. A Kertész utca páros oldalának kopott, koszos, összelőtt bérházait látom. Úgy tűnik, most itt székelek. Van hely, hisz lett hely, szép nagy szoba, belehozattam életem kellékeit, zongo­rát, szekretert, Heltai-ágyat. Más lehetett a táj a századelőn, a hírlapírásba fásult levélíró ablakai a Habsburg Kávéház kirakataira néz­tek, szemben itt alant aligha hivalko­dott a Holux Világítástechnikai Stú­dió rideg cégtáblája, a komputerbolt helyén zsinagóga üzemelt, finoman szólva is kisebb volt a forgalom, a bűz, a zaj. Mindegy, pesti gyerek vagyok, troll­­vijjogástól hangos tájon éltem életem nagyobbik hányadát. De azért ez mégis túlzás, képedek el, mégiscsak sok az éktelen autótülkölés, szirénázás, üvöltözés, gyorsan átme­gyek gyerekhez, itt a zongorától ab­lakhoz nem férek, átmegyek, nyitom az ablakot, közben majd leverek egy öklömnyi hullott vakolatdarabot, dü­höngök, ezt már betettem egyszer, de a gyerek csak kitette, nincs benne fé­lelemérzet semmi sem, nem tudja még, , hogyha leeshet vala­mi, az leesik biztosan, sőt, hogyha fönn van valami, az is mind le­esik egyszer, de ez még nem jut eszébe, sőt kiül az ablakba maga is, hiába mondom, kérlelem, könyörgöm, hogy ne üljön, ő csak annál inkább ül, kiül, ártatlan, bájos kamaszmosollyal ül, szőke haja csillog az őszi napsütésben, az istenit neki, ül idefenn a harmadi­kon, lábát fölhúzva, kezét lógatva, ül, szinte lebegve, szinte szállva ül, már ettől ideges vagyok, a vakolatdarab­tól, mert a gyerek iskolában van, csak eszembe jutott a kődarabról, hogy ha itt lenne, biztosan kiülne, és amikor kihajlok, még idegesebb leszek, mert persze, hogy megállt egy barom, má­sodiknak a parkoló autósor mögött, egy metálbarna Mercedes, persze rög­tön jött a teherautó, ami nem fért el mellette, most már a Zeneakadémiáig áll a sor és zeng dudaszó, a sofőrök ki­szállnak, csoportba verődnek, szitko­zódnak, átkozódnak és jóízűen rug­dalják a csillogó kocsit, próbálják ta­­szajtani odébb, de nem megy, próbál­ják dudával hívni gazdáját, de nem jön, és már látni odafentről, hogy jobb is talán, mert ha jön, hát szétverik, gyürkőznek többen is elszántan, és én is majd szétrobbanok, hogy lehet vala­ki ilyen pimasz, aljas, szemét, szoron­gatom a vakolatdarabkát, gondolom, ha jön az a mocsok, hát megdobom ve­le, törjön autó, törjön koponya, mit bánom én... És akkor a harmincöt kapuján kilép egy fekete ruhás, fekete szemüveges, középkorú úr. Kezében egy kocsi­kulcs. Mögötte feltűnik még egy fekete ru­hás úr, aztán még egy, s végül a negye­dik, fekete öltönyben az is. Mindhár­mójuk kezében egy-egy színpompás, hatalmas, majd’ malomkeréknyi te­metői koszorú. Elcsöndesedik az utca, ki-ki kotró­­dik kocsijához. Az első úr kinyitja a Mercedes csomagtartóját, a többiek begyömöszölik a koszorúkat, az utolsó becsukja a csomagtartót, beülnek mind, elhajtanak. Megindul a forga­lom. Becsukom az ablakot, visszaülök az asztalhoz, befűzöm a papírt, na, gon­dolom, ez jó lesz talán helyette... Az utolsó tárca Úgy vélem, lassan kezdem sejteni, mi volt a baj dédpapával. Miért nem sikerült a Nagy Könyv, miért kerülte el a siker, miért feledte el őt az utókor. A tehetségéhez kétség nem férhet. De egyoldalú volt. Egyhangú, egyirányú, egyszínű, „együgyű”. Bármiről írt, és írt rengetegről, gye­rekről, asszonyokról, házasságról - ér­dekes módon szerelemről nemigen -, öregekről, családokról, magányosok­ról, munkásról, parasztról, katonáról sokat, írókról, tanárokról, orvosokról, grófokról, bankárokról, prostituáltak­ról, keresztényekről és zsidókról, falu­ról és városról, Alföldről és Erdélyről, de bármiről írt is, egyről szólott min­dig. Nem tudott kiengedni soha, nem volt képes nevetni, táncra kelni, hü­lyéskedni, hiányzott minden „mazart­­ság” őbelőle is. Ökölbe szorított szív­vel írt. S ezt örökítette tovább gondo­san. „Az isten szerelmére kérlek, ne írj olyan tárcákat, amelyek elkeserítik a feleségek és a családok életét” - írta neki Gojszi mama, amikor dédpapa Az Újság hasábjairól értesítette a publikumot, ne szórakozzanak vele többé: „... az élet fájába való görcsös kapaszkodás után beletörődtem a kényszerűségbe. Megyek, ha hívnak.” Nem keserítette többet a családok életét. Ment. Baeher Iván HÉTVÉGE NÉPSZABADSÁG 27 A Gellért-paradoxon Gellért Endrének, a hazai színházi rendezés nagyjának legeredménye­sebb alkotói szakasza az úgynevezett szocialista realizmus idejére esett. Máig meg nem haladott előadásai a tökély szintjére jutottak el. Ha a mű­vészetben létezne egyáltalán tökéle­tesség, 1945-ben a kis jelentőségű vígszín­házi szépfiú a Nemzeti akkori kama­rájában, az Andrássy úton egy katonai repülőgépen Moszkvából frissiben ho­zott gépiratú fordításból pályája első színreállításával remeket csinált. A színház évtizedekig műsorán tartotta a Viharos alkonyatot. Első rendezés, színháztörténetünk első szovjet színdarabja. Utóbb követi majd sok rossz is. Kényszerbemuta­tók. Stréberi erőlködések. Gellért nemcsak az óvóhelyekről fölmerültek, a háborúból magánbékével kilépett katonaszökevények és a megszaba­dultak örömével veti magát egy de­mokrácia ígéretével ékes színházi életbe, hanem Tyimirjazevnek, a nagy orosz természettudósnak a forrada­lommal szembekerülésében megra­gadta a hazai értelmiség vonzódásait és elriadásait egy új rendtől, a re­ményteli irtózást és az aggódó féle­lemmel teli odaadást. Érzékeny és ér­zelmes, őszinte humorral átitatott elő­adásában megfogalmazta kétségeit és reményeit az új világ színreléptekor. Megcsalt illúzióiért utóbb derékba tört életművével és életével fizetett. Férfias leszámolása összerímel Pün­­kösti Andor kérlelhetetlen számla­­egyenlítésével. Pünkösti, a baloldali Madách Színház vezető rendezője ön­gyilkos lett 1944-ben a németek bejö­vetele után. Gellért a levert ’56 után a második orosz megszállást követően, tizenhat évvel később lett öngyilkos. „Szerencsés keverék volt. Apja­­ Nyugatos költő - révén Pest legfelső intellektuális rétegének szelleme ha­totta át. Édesanyja - a szép dunántúli dialektusát változatlanul őrző egykori kisgazdalány - révén a magyar közép­réteg­­ vidéki rokonai - lelkülete nyílt meg előtte” - írja Illyés Gyula a Ma­lom a Séden előszavában. Szerencsés keverék volt - mondhat­juk el róla mi, akik nem foglalkozunk származáskutatással kereszteznie sikerült színjátszásunk két hagyomá­nyát: a Nemzetiét és a Vígét korának legmodernebb színházi törekvéseivel. Kezdő színészként kitanulta a szerep­játszó ábrázolás emberi finomságait, a részletező jellemfestés fortélyait. Iro­dalmi sasfiókként Móricz Zsigmond térdén lovagolt. Babits dallama taní­totta anyanyelvében gyönyörűségét lelni. S a két háború közötti értelmisé­gi fiatalember kitanulta az orosz pol­gári színjátszás világszínpadokon gyűrűző ensemble technikáját. Szerencsés emberként indult mű­vésszé tenni a rendezés iparát. Mosta­nában szinte kizárólag Németh Antal 1935-ös nemzeti színházi puccsát szo­kás nagyra tartani, amikor egyetlen éjszakán letarolta a magánszínházi nagyok seregét, átszerződtette vér­átömlesztésül a feudálissá petyhüdt első színház kimerült hagyományaiba. Rendre elfeledkezünk róla, hogy a há­borút követő Nemzeti társulatába gyűjtötte egyenrangú nagyok sokasá­gát. Paulay Ede igazgatása, a színház első aranykora óta - beleértve Hevesi második igazgatási szakaszát - nem mutatta a színház ekkora bőségét nagy tehetségeknek. Az avantgárd színészként induló Somlay Artúrnak igazságot szolgáltatva vezető szerepet adtak a társulatban. A Király Színház nagy táncoskomikusa, Rátkai Márton lett a vezető jellemszínész. Tímár Jó­zsef a drámai hős. Míg el nem csapta a politika és az intrika. Megőrizte Bajor Gizi királynői rangját. Átmentette a színház a Lersch baronesse Szörényi Évát. A korábban szegedi operett­­szubrett Mészáros Ági lett az első sze­relmes naiva. Az Apollo Kabaré egy­kori komikusa, Peti Sándor csakúgy jelentős szerepeket játszott, mint Bar­­tos Gyula és Bodnár Jenő, a régi Nem­zetiből vagy a két Makláry a Vígből, Tőkés a Belvárosiból. Fiatalokkal me­részkedett az élvonalba: Bánky Zsu­zsa, Ferrarrn Violetta, Ruttkai Éva, Gábor Miklós, Kállai Ferenc. Színját­szásunk mindaddig perben-haragban álló, egymást kizáró stílusiskoláit mű­vészi egységbe forrasztotta Gellért rendezéseiben. A főiskoláról frissiben kikerült zöldfülűek stilárisan összeol­vadtak a múlt századi hagyományo­kat vérségi ágon folytató Vízvári-Ta­­polczai család tagjaival. Bajos fölso­rolni a magas karátértékű tehetségek összecsábított színészi kincsesházát. Gellért rendezői virágkora a Nem­zeti harmadik aranykora lett Paulay és Hevesi becses eredményű kormány­zása után. A szocialista realizmusnak kinevezett korszakban színházi múl­tunk legtiszteletreméltóbb és legfoly­­tathatóbb értékeivel hozott létre gyö­nyörűséges egységet. A Thália Társa­ságtól Gellért Lajos rokon világot fel­mutatva adott végszót a hódmezővá­sárhelyi Bessenyeinek, vagy a Németh Antal­ fölnevelte Gobbinak, Ungvári Lászlónak, Lukács Margitnak, a frak­­kos magánszínházi bonvivánból drá­mai hőssé lett Bástinak, vagy a Bárdos Arthurtól jött Baló Elemérnek. A szá­zadelő vígszínházi szerelmes színész­nője - Makay Margit - megfért zavar­talanul egyazon színpadon vidéki vá­rosok hősszerelmesével, Ladányi Fe­renccel. A társulat gazdag változékonysága a két háború közötti színház emberi tartományát dicsérte. Más társadalom szülöttei és neveltjei voltak. Korukkal kontrában a letűnt világ értékeit kép­viselték. Alap és felépítmény meg nem felelésének lehettek a nézők kedvez­ményezettjei. Napjainkban hasonló elcsúszást tanúsíthatunk: a szabadság heteiben cenzúra sújtotta színészek lebéklyózott képzelettel, elbátortala­nított egyéniséggel néptelenítik el színpadjainkat. Gellért főiskolai ne­veltjei, akik a háború után kaptak szí­nészdiplomát, lassan kiöregednek már a játékból, többségük síremlékét is fölavatták. A polgári színjátszást kö­vető szocialista realista szakaszt föl­váltó színház azonban napjainkban a sovány esztendőkről vall sanyarún színészi eredményeiben. Az irigylendően dús színészetnek Gellért azonban nemcsak felhasználó kitelj­esítőjeként lett nagy színházi embere kultúránknak. Igazából ő a magyar rendezéstörténet első nagyja, mivel színházi életműve szervesen kö­vetkezetes teátrális anyag. Irodalmi származása ellenére sem tartotta a színházat a literatúra szolgálójának. Elődei - Hevesi, Jób Dániel, Bárdos, Pünkösti Andor, Horváth Árpád, vagy a kisebb rendezőcsillagok: Kürti Pál, Bródy Pál - kiművelt irodalmárként egyetemi diplomával érkeztek a ren­dezői pulthoz. Szakítottak az esetle­gességgel, a ripacsi félműveltséggel, történeti korok hebehurgya össze­­zagyválásával. Szakítottak a romanti­kus színészi szólózások rendszertelen­ségével. A darabot akarták eljuttatni a nézőhöz a magánszám produkciója helyett. Ismerték az európai színház nagy eredményeit. Zsákutcáiban csakúgy eligazodtak, mint megkerül­hetetlen tanulságaik közt. Ingerlőbb, idegen szérumokkal beojtották az el­­tunyult tradicionalizmust. Közös föl­ismeréssel a filológiailag biztos lába­kon álló, művészettörténetileg kiisko­lázott mise en scéne elsődleges fontos­ságú hatásának mégis a színészt tar­tották. Még Németh Antal is - aki az orosz-német színházi forradalmak tu­datos köz­vetítő­jeként - a legtechnicis­tább rendező volt közöttük, stiláris újításait csak azért vihette végbe, mert önálló színészi tehetségek segí­tették ebben és mert átháríthatta a já­tékmesteri feladatokat. Gellért Endre az első magyar rende­ző, aki egységet teremtett a külső és a belső rendezés között. Vagyis a színpa­di keret (díszlet, jelmez, korhű kellé­kek) körüli szervezőmunkát ugyan­olyan biztos kézzel tudta elvégezni, mint az alakítás folyamatának érzé­keny segítségét. A szereposztás Gel­­lértnél a legfontosabb alkotói-értel­­mezői tényező volt. Eldőlt a darab sor­sa azáltal, hogy Bessenyeire osztotta Ványa bácsit Ungvári helyett. Hűvös eleganciával közlekedett a színház­ban. Odaadó érzékenységgel fölismer­te a színészben elrejtett élettartalma­kat. Tapintattal bogozta elő a próbá­kon, rávezetve a rutin helyett az őszinteség költészetére. Hevesi korának nemzetközi mére­tekben is legműveltebb színházi em­bere volt. Pünkösti tudós színikriti­kusként tette át gyakorlatba elméleti meggondolásait. Az érdekes irodalmi program és a darabok elfogulatlan szemmel elolvasott új színházi gondo­latai azonban Gellért színrelépéséig nem eredményeztek öntörvényű szín­padi alkotásokat. Gellért munkássá­gában kiteljesedtek a rendező-elődök részeredményei. Érzékenyen működő szerkezetei megragadták a nézőket, akik otthonosan beköltöztek egy-egy este erejéig a viktoriánus Angliába, a kiegyezés utáni pesti szaloni életbe, a hőségtől tikkadt alföldi nagyvendég­lőre,­napszámos parasztok bandájába vagy az orosz századvég vidéki tunya­ságába. Gellért Endre paradoxona, hogy legszabadabban akkor alkotott, ami­kor ezer ádáz szem ellenőrizte a művé­szek rabságát. Ideológiai cövekek, szi­gorúan számonkért homunculus-sza­­bályok közt tudott őszinte és igaz len­ni. Kisszerű karriercsatározások kö­zepén büszke nagyság. Importelméle­tek reklamáját át nem hágva magyar klasszikusok vagy idegenből fordított szerzők színrevitelével a magyar szín­játszás legnagyszerűbb fejezeteit kö­szönhetjük teremtő tudásának. Ma nyolcvan éve született. M. G. P.

Next