Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-19 / 245. szám

1994. október 19., szerda A titkos főhős Aczél György Illyés Gyula Naplójában Nem tudom, milyen érzésekkel olvashatta-olvashatja Illyés Gyula immár többkötetnyi posztumusz naplójegyzetét a mai magyar politikai és közélet számos olyan (május óta törté­netesen ellenzékben lévő) kép­viselője, akinek szemében halá­la pillanatáig, sőt azon is túl ő volt (legalább névleg) a megfel­lebbezhetetlen össznemzeti orákulum. Nekem így, főleg kö­tetbe gyűjtve (folyóiratközlé­sekben ez nem volt ennyire szembeszökő), még a helyen­ként láthatóan tendenciózus szerkesztés ellenére is monu­mentális dokumentuma egy ko­losszális személyiség köznapi kisszerűségeinek. A kultúrpápa De monumentális dokumen­tuma a Hatalom és az ő „válasz­tott és elhivatott” értelmiségi ellenzéke közötti, bizarrságok­­ban bővelkedő viszonynak is. Annak, ami nélkül hitelesen megérteni az utókor a hatva­nas-nyolcvanas évek hazai köz­állapotait pszichológiailag soha nem lesz képes. És amit e vi­szony egyes hajdani tevékeny résztvevői visszamenőleg, leta­­gadása hangerejének megnöve­lésével igyekeznek soha nem lé­tezettnek elhitetni. Mindenekelőtt és­­fölött Aczél György személyiségéről van szó. Arról a kultúrpolitikusról, akinek osztályrésze ma, kevés­sel a halála után vagy a teljes hallgatás, vagy az egydimenzió­­sító gyalázkodás. Az utóbbi fő­leg olyanok részéről, akik fény­kora idején még kisebb magán­botlásaik elsimítása (egy jogo­sítványbevonás semmissé téte­le, egy részeg garázdálkodás fö­lötti hatósági szemet hunyatás stb.) végett sem átallották nála előszobázni. Miről győz meg ugyanis (sok korábbi hasonló tapasztalat után) az aggkorára már valóban érinthetetlen olimpusziságot él­vező Illyés Naplója? Mindenek­előtt arról, hogy a korszak „kul­­turpápája” a legintimebb pilla­natokban (naplóírás közben) is az akkori legnagyobbak vagy akként emlegetettek titkos lelki főhőse volt. Különleges szemé­lyiség. Olyasvalaki, aki (ellen­tétben a minden, eddig nyilvá­nosságra került megnyilatkozá­sában ízetlen, színtelen, szagta­lan Kádárral) mint személyiség foglalkoztatta még azon kortár­sai egy részét is, akik (mint Illyés) művükkel kivívott hírne­vük, nemzetközi tekintélyük miatt könnyűszerrel túltehették magukat (ahogyan mások ese­tében tették is) a hatalom egyéb könyökvédős percemberkéinek akadékoskodásain. Aczéllal kapcsolatban erre képtelenek voltak. És ez nem függött össze közvetlenül az ő mindenkori hierarchiabeli rangjával. KB-titkárok mentek, miniszterek és miniszterhelyet­tesek jöttek, tíz-húsz év múltán segédkönyvekben kell neveik­nek utánanézniük még a korral foglalkozóknak is - Aczél helye az ő lelkivilágukban változat­lan maradt. Mintegy megteste­sítője, és ilyen mértékben az egyetlen megtestesítője volt az érzelmek azon zűrzavaros am­bivalenciájának, amellyel a hatvanas évek kádári „konszo­lidációjától” a „közmegegye­zés” nyolcvanas évek végi nyílt fölmondásáig az értelmiség a hatalomhoz viszonyult. Mi ennek a lényege? Leegy­szerűsítve: a hit a helyükön való szavakkal és stílussal jó irányba befolyásolható hatalomban. A régi „jó császár”-teóriák fölme­legített, XX. századi, kelet­európai változata. A meggyőző­dés, hogy a „császár” (a hata­lom) eredendően jónak teremte­tett, és jobbítani is lehet, amennyiben közvetlen környe­zetében mind szűkebbre sikerül vonni a „gonosz tanácsadók” körét. Történelmi példák Korántsem csak magyaror­szági, és nem is csupán XX. szá­zadi magatartási minta ez. Csak pár jeles történelmi példa: az orosz Benkendorf és az osztrák Metternich a múlt század elejé­ről vagy Bulgakov viszonya nagy regénye, A mester és Mar­­garita egyik főhősének, Wo­landnak a modelljéhez, Sztálin­hoz. Kevés megdöbbentőbb doku­mentumolvasmány maradt a vi­lágirodalom legnagyobbjainak hagyatékában fönn, mint Pus­kin rendszeres levelezgetése a cár mindenható rendőrminisz­terével, aki Európa-szerte a hivatalnoki zsarnok-uralom egyik leggyűlöletesebb megtes­tesítője volt - ugyanakkor Pus­kin életútja zűrzavaros idősza­kainak mindenkor segíteni kész átvészeltetője, aki nem csupán anyagiakkal támogatta Puskint (az államkincstárból...), hanem az utóbbi szemében kivételes szellemi tekintély is volt: a vi­lágirodalom egyik legnagyobb „szabadságköltője” több levelé­ben azért esedezik a cári zsar­nokság rendőrminiszterének, hogy kegyeskedjék személyesen gyakorolni művei fölött a cen­zúrát, mert „egyedül az ő ízlésé­ben bízik”. Nem kisebb lélekta­ni rejtély az anarchizmus „pá­pájának”, Bakunyinnak a Gyó­nása sem, amelyet - kinek más­nak, ha nem épp - a cárnak írt és juttatott el „szigorúan bizal­masan” száműzetései hosszú sorának egyik, éppen aktuális helyéről... De nem kevésbé ambivalens a fiatal Széchenyi viszonya sem Metternichhez, akihez (bár már korántsem gyerek) szinte gyer­mekien teljes bizalom fűzte. Bulgakovnak, a színirendező­nek a magánlevelei Sztálinhoz ugyanilyen ambivalens kapcso­latról árulkodnak. S hogy az ő esetében ez mennyire mélyen megélt kapcsolat volt, bizonyít­ja, hogy a megjelentethetőségé­­ben egyáltalán nem bízva, ti­tokban írott, illetve diktált nagy regényében. A mester és Margaritában Sztálin a modell­je a „jóságos ördögnek”, Wo­­landnak - vagyis itt egyáltalán nem a hatalom iránti szokvá­nyos, köteles képmutatásról van szó. Ugyanez a kétértelműség jel­lemzi az öreg Illyés viszonyát Aczél Györgyhöz. Ahogy ugyanez jellemezte Németh Lászlóét, Lukács Györgyét, Il­lés Endréét, Déry Tiborét - hogy a fiatalabbakéról, a ma is erejük teljében lévőkéről (min­denekelőtt Juhász Ferencéről) ne is beszéljünk. Maradván Illyésnél, hellyel­­közzel szinte megdöbbentő, mennyivel több bizalom és illú­zió élt benne a kisebbségi ma­gyarok ügyének jobbrafordít­­hatóságában Aczél, mint az őt és a hatalmat ez ügyben „érdek­telenséggel” vádoló rendszer­kritikusok iránt. Több mint megdöbbentő, hogy még magá­nak is szinte büszkélkedik vele, milyen bátor sírbeszédet tartott 1979 májusában Bibó István sírjánál - amelyből „éppen csak” Bibó életének politikusi oldaláról, ’56-os szerepéről fe­lejtett el szólni, vagy érte be né­hány, csak a vájtfülűeknek ért­hető metaforával. Közben a sír­beszédében éppen erre súlyt he­lyező Kenedi Jánosra eleinte egyáltalán nem emlékszik (a te­metés napján!), és pár nappal utóbb is csak annyit tud róla fölidézni, hogy volt ugyan ott még valaki más is, de túl hosszan beszélt, ráadásul tűzött a nap, ezért nem figyelte. A Charta 77 ügye A Hatalomhoz és mindenek­előtt Aczélhoz fűződő viszonyá­ból egykor bizonnyal történe­lemkönyvi anekdota lesz tépe­­lődése afölött, hogyan is reagál­jon a cseh Charta 77 bebörtön­zött tagjai (köztük Václav Ha­­vel, mai államelnök) melletti szolidaritási petíciót aláíró ma­gyar értelmiségiek akciójára. Költőtársként Petri György vi­szi el hozzá a petíciót (Illyésből egyáltalán nem titkoltan ellen­érzéseket váltva ki), ő azonban nyelvhelyességi, stílusgyakorla­ti kifogásokat támaszt a szö­veggel szemben - ez alighanem már önmagában bohózatba illő jelenet volna, ha Illyés nem gondolná Véresen komolyan. Ő a helyzet tragikomikumát a kö­vetkező napok bejegyzéseiben még fokozni is képes. Az elhárí­tás miatt, együtt más élő klasszikusokkal (Vas István, Il­lés Endre, Karinthy Ferenc), le­het némi lelkiismeretfurdalása. Ezért meglehetősen körülmé­nyeskedve, telefonegyeztetések sorozatában elhatározzák, hogy miként a Félistenek Tanácsa, néhányadmagukkal fogalmaz­nak egy jobb, helyesebb ma­­gyarságú, hitelesebben demok­rata, hírnevükhöz, rangjukhoz, méltóságukhoz illőbb petíciót. Senkinek - mindenesetre Illyés­nek egyáltalán! - nem tűnik föl, hogy e petíció - nagyképűen szólva - történelmi súlyát az adja, hogy benne végre-valahá­­ra a kiszolgáltatottak, a „ki­csiny névtelenek”, az egziszten­ciájukat kockáztatók is nyíltan, névvel, címmel, telefonszámmal vállalják a szembeszegülést a Hatalommal. Nem, Illyés, a Puszták népe egykori szerzője, a hajdani plebejus parasztde­mokrata ekkor már kizárólag az Istenek Tanácsának tagja­ként képes gondolkozni akár magáról, akár egy - ha mégoly szimbolikus - nyílt kiállásról is. És amint ezeknek a napoknak a följegyzéseit olvassuk, egyre nyilvánvalóbbá válik, Illyés igazi gondja a petícióval nem az, amit róla Petitnek (vagy Naplójának) mond, hanem az, hogy miként tud az Aczéllal va­ló konfliktusba kerülés kocká­zata nélkül részt venni a Charta 77 melletti szolidaritási meg­mozdulásban. Csak azzal a fel­tétellel, ha tüntetőleg „nem ve­gyül el”. Szinte várjuk már e belső konfliktushelyzetben azt az abszurd pillanatot, hogy Illyés telefonon fölhívja Aczélt, vagy fölhívatja Flóra asz­­szonnyal Aczélnét (közöttük meghittebb és szívélyesebb a vi­szony), megbeszélendő, hogyan tartaná a KB-titkár megfogal­­mazandónak a tiltakozást egy olyan galád intézkedés ellen, amelynek - cinkos hallgatása révén - áttételesen, erkölcsileg maga is a támogatói közé tarto­zott...✓ Az Urnák szelleme De ez a momentum koránt­sem egyedi Illyés Naplójában. És talán attól ennyire szembe­szökő e sorok szerzőjének, mert az itt leírtakhoz már őt is fűzik személyes emlékek. Az 1979-80-as Naplót, akárcsak a korábbiakat, mindvégig ugyan­ez az Aczél iránti ambivalencia jellemzi. (Déryék társaságában egy alkalommal ő nevezte ma­gát fanyar öngúnnyal „a rend­szer Herczeg Ferencének”...) Aczél korántsem az egyik csu­pán Illyés szemében a többtu­catnyi egyéb pártpolitikus kö­zött - akiknek jobbára a nevét sem tartja meg- és följegyzésre méltónak. Nem: Aczél úgy lebeg e vaskos kötet egész atmoszfé­rájában, „miként az Úrnak szelleme a vizek fölött”. Léte bekalkuláltatik minden köz­­sőt magángondba, olyankor is, amikor kimondva senki nem számol vele: „jelen van” akkor is, ha „jelt nem ad”. Ő a kitöl­tetlen szó- és sorköz, még ha a neve nem íratik is le: funkcio­nális „kibetűzése” nélkül a Napló nem volna több egy het­venes évei végén járó aggastyán „majdnem mindenen túllévő” zsémbelődéseinél az öregedés kellemetlenségei, a múlt iránti elközömbösülés erősödése, a szaporodó testi nyavalyák mi­att. Amiket csupán három dolog tud fő napi érdeklődési körének hátterébe szorítani. Föl-föltá­­madó prófétai hevülete a ma­gyarság pusztulásáról és a ki­sebbségi magyarok sorsáról szólva (a nagyvilágból ennél több már nem nagyon érdekli, s ha mégis, csak annyiban, amennyiben ezzel az valami­képp kapcsolatba hozható), sa­ját „olimpuszi” helyzete, egyfe­lől a hatalom, másfelől a „fiata­lok” (az akkori ötvenesek) sze­mében. És végül, a korántsem föltétel nélkül kedvelt, de föltétel nél­kül mérhetetlen nagyra becsült, legapróbb gesztusaiban is meg­növekedett respektusa Aczél György iránt. Aki nélkül, egyebek mellett Illyés Naplójának bizonysága szerint is, a ma sokat kárhozta­tott, „eltorzult magyar értelmi­ségi alkat” egyre nehezebben látszik megérthetőnek. A hat­vanas-nyolcvanas évek közötti mivoltában éppen úgy, mint a maiban. Könczöl Csaba KULTÚRA NÉPSZABADSÁG 23 A rosztovi rém Budapesten Hat héten keresztül Budapesten forgatja „Citizen X” (A rosztovi rém) című filmjét az amerikai HBO Pictures. A modern idők egyik legnagyobb tömeggyilko­sának történetét olyan világhírű színészek nevei fémjelzik a film­vásznon, mint Donald Suther­­land, Max von Sidow, Jeff de Munn és Steven Rea. Az ötlet először mintegy két és fél évvel ezelőtt, Robert Cul­­len könyve nyomán fogant meg bennem - nyilatkozta magyar újságíróknak az elsőfilmes pro­ducer, Laura Bickford -, és Chris Geronimot, a Lángoló Mississippi íróját kértem fel a forgatókönyv elkészítésére. A könyv annyira jól sikerült, hogy a szokásos házalás helyett az HBO Pictures azonnal elvál­lalta a film finanszírozását, s beleegyezett, hogy elsőfilmes rendezőként maga Chris vegye kézbe a film elkészítését. A történet tulajdonképpen nem egyszerű krimi. A rosztovi ámokfutó gyilkos, Andrej Csi­­katilo tíz év leforgása alatt öt­venkét ember életét oltotta ki. Áldozatait szellemi fogyatékos gyermekek és hátrányos helyze­tű nők közül szedte. A kommu­nista Szovjetunió ideológiai háttere és a rendőrség elmara­dott nyomozási gyakorlata miatt egy teljes évtizedre volt szükség ahhoz, hogy elfogják Csikatilót. Chris Geronimo filmje első­sorban mégsem ezt a „szenzáció­­hajhász” oldalát kívánja meg­ragadni a történetnek. A vász­non a központi szerepet a Chris Rea által alakított nyomozó, Viktor Bukarov kapja, aki tíz évet tett fel az életéből arra, hogy megtalálja a rettegett gyilkost. Bukarov története a kommunista Szovjetunió és a peresztrojka metaforája. Egy olyan emberé, aki egy merőben új ideológiát személyesített meg abban az államban, amely évti­zedeken keresztül tartotta ab­ban a tévhitben polgárait: erős kezével gátat tud vetni a bűnö­zésnek. Bukarov a politikai vál­tozások korának reformembere, akinek az egész országot átszö­vő bürokráciával és korrupció­val kell felvennie a harcot az igazság érdekében. A film készítői a múlt év nya­rán - fél évvel Csikatilo kivég­zése előtt - egy hetet töltöttek Rosztovban, hogy Burakov se­gítségével végigjárják a gyil­kosságok és a nyomozás hely­színeit, s végül találkozhassa­nak a tömeggyilkossal. A történet nem véletlenül ra­gadta meg az amerikai gyártók figyelmét, hiszen A rosztovi rém nem egyszerűen egy szexuális obszcessziótól fűtött ember tör­ténete. A film keresztmetszetét adja a hetvenes, nyolcvanas évek szovjet társadalmának, emberi sorsoknak, amelyek egy hamis rendszer önigazolásának estek áldozatul, s egy rendőr­ségnek, amely a számítógépek és űrhajók korában még nem hasz­nálta a nyomozati munka során a vérvizsgálatot vagy az ujjle­nyomat azonosítását. Csikatilo elfogása nem pusztán rendőri bravúr volt. Oroszországban először használtak pszichiáteri véleményt az akkor még fan­tomgyilkos Csikatilo személyi­ségének feltérképezésére. Az 1988-ban Oscar-díjra nominált Max von Sydow alakítja az or­vost - dr. Alexander Buka­­novszkit —, akinek segítségével az előzetes letartóztatás utolsó napján sikerült vallomásra bírni a hírhedt tömeggyilkost. A film szereplői között szá­mos magyar és kelet-európai szín­ész nevét lehet felfedezni. A világhírű művészek mellett a készítők többek között kiemel­ték Bálint András, Újlaki Dénes és a román nemzetiségű Radu Amsulescu nevét, s elismerően szóltak a sokszor az amerikai normákon is felül teljesítő ma­­gyar limes csapat művészi és szakmai hozzáértéséről. A Citizen X várhatóan 1995- ben készül el, s valószínűleg az HBO európai sugárzó hálózata is műsorára tűzi majd. J. A. A rosztovi tömeggyilkost alakító Jeff de Munn az HBO Pictures új filmjének forgatásán Budapesten _________________________________________________________________ _______._______ Ez a nap is jól kezdődjön! TÖBB MINT KÉTSZÁZHÚSZEZREN \ VÁLASZTOTTAK! é ... .rtfizert ,. ők pártatlan és világos B \ tájékoztatást kapnak­­ a világról. M \ Ők ugyanis előfizettek a \ \ Népszabadságra. * \ Csatlakozzon hozzájuk! \ \ m «» « fr.r.V””*­ _ Rendelje meg újságunkat telefonon m . -UHl)— vagy töltse ki az alábbi kupont! ' 168*88 44 * A Népszabadság egy hónapos előfizetési díja 430 Ft, ha ak - t fizet. Előfizetve tehát havonta 7 példányt ingyen kap, a Qarusnál vásárolja Rni Ha döntött, még ma feladhatja előfizetési szelvényét. Borít ith ^’Ot címre. Hamarosan felkeresi Önt a postai kézbesítő el­ban, térítés nélin -----------------------------------------------------__lkul az alábbi O Egy hónapra 430 Ft Megrendelő neve: ~~---­O Negyedévre 1290 Ft címe (város, község): O Fél évre 2580 Ft ^ Utca, tér, házszám: O Egy évre 5160 Ft­­ Irányítószám: Az előfizetés időtartamét kér­jük megjelölni! Dátum: Aláírás A megrendelőlapot borítékban, térítés nélkül, az alábbi címre adja fel: ~ —-------­Vidéken, postahivatal helyben. . ' ~ ~------------------- | Budapesten: Budapesti Postaigazgatóság, Hírlaposztály. 1360 Budapest Pt 4 !NEPSZ iDb­ ' -------------------------------0.. .'TM-:.írs9AUSAG ehb napilapja

Next