Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-01 / 230. szám
26 NÉPSZABADSÁG OROSZ ISTVÁN: - Az előző részekben már beszéltünk arról, hogy az ember teste, fizikai megjelenése különféle dolgokat jelez róla. Az egyén különféle viszonyokat alakíthat ki a testével kapcsolatban, elfogadja vagy nem fogadja el önmagát, de teheti azt is, hogy rájátszik a megjelenésére. ARDÓ ZSUZSANNA: - És arra használja, hogy a másságát hangsúlyozza. Ez megvan a nő-férfi viszonyban is - az arcfestés és általában a színekkel való játék például a jelenlegi európai civilizációban ,elsősorban a nők privilégiuma, de ódiuma is egyben. Ugyanennek a jelenségnek állandó megjelenési formája, hogy bizonyos kultúrákban a testet tetoválással, sokszor csonkítással díszítik. És így vagy úgy deformálva esetleg még szebbnek is látják, mert ez jelzi az ő másságukat, illetve együvé tartozásukat a környezetükkel, a közösségükkel. Mi, ha nem testcsonkítás az a „civilizált” szokás, a manapság már szinte kötelező érvényű elvárás, hogy a nők, a férfiaktól való másságukat hangsúlyozandó, borotválják testük bizonyos részeit - fájdalmas, költséges és időigényes rítus ez, melyet újra meg újra ismételni kell. Az ehhez hasonló dekorációs torzítások sokszor magának a törzsi beavató ceremóniának a részei, s szinte annál jobb, minél nagyobb fájdalommal jár: a csoporthoz való tartozás státusának elérése annyi fizikai megpróbáltatással jár, hogy a kötődés kínszenvedése aztán elementáris erővel köt össze („vérszerződés”). Persze, ami összeköt, az el is választ másoktól. És minél intenzívebb és tartósabb kimenetelű a testen végrehajtott kötődési ceremónia, annál mélyebb szakadékot sikerül kreálni a „mi”, a meghitten ismerős, és az „ők”, az idegenül, fenyegetően más között. Manapság sok ilyen torzítás és testcsonkítás, ami a másságot, illetve az összetartozást hangsúlyozza, gyakran groteszkül hat. Például az európai ember számára groteszk néhány afrikai törzs szokása, a fülhosszabbítás, az alsó ajak megnyújtása és így tovább. De hát egyáltalán nem kell Afrikába menni, van máshol is ilyen megkülönböztető testcsonkítás, hajviselettel vagy egyébbel való csoportazonosítás - elég például a púnk szubkultúrára gondolni. A zöldre festett lósörény hajviselet, a biztosítótűk az orrban és a fülben azonos funkciót töltenek be, mint a nők között például a vékonyra tépkedett szemöldök, a férfiaknál a bajusz, a szakáll vagy éppen ellenkezőleg a simára borotvált arc: ez mind üzenet, csoportazonosító jegy. És ez a jelenség létezik intellektuális szinten is. A beszélgetés rövidített rádióváltozata a BBC magyar adásának Angol óra című műsorában hangzott el szeptember 18-án. - Persze, csak akkor, ha intellektuális, viselkedésbeli másságunk hangsúlyozását mindennél fontosabbnak tartjuk. De ennek nem kell szükségképpen így lennie. Elmondok egy történetet. 1985-ben alig néhány hete voltunk Angliában, amikor angol szomszédunkat vacsorára hívtuk. Már korábban is váltottunk néhány szimpátiáról tanúskodó mondatot egymással, de ez volt a komolyabb ismerkedés estje. Bunyevácpörkölt volt a menü. Jannal jött, láthatóan jóízűen evett a pörköltből - igaz, a második kínálást kedvesen, de határozottan elutasította -, az egész este igen jó hangulatban telt. Csak hosszú hetek múlva árulta el nekünk, amikor kezdtünk már közelebbi, csaknem baráti kapcsolatba kerülni, hogy vegetáriánus, s a pörköltvacsora előtt már több éve nem evett húst. Gesztusát azóta is értékes kincsként őrizzük, amelyet a kultúrák találkozásának csalagútján találtunk. Vagyis Jannat a kapcsolatteremtést fontosabbnak tartotta, mint hogy ragaszkodjon étkezési normáinak megtartásához. Erősebb ■volt benne a más tisztelete, mint saját szokásainak tiszteletben tartása. S ez olyan gesztus, ami igen ritka. Mert hiszen a meghívás előtt nyilván tisztáznunk kellett volna, hogy eszik-e húst. Mi viszont a bunyevácpörkölthöz fűződő bensőséges viszonyunkból szerettük volna részeltetni Jannatet. Pontosabban azzal a jó érzéssel, jó hangulattal szerettük volna mintegy megajándékozni angol ismerősünket, amely ahhoz a dunai társasághoz kötődik, ahol megismerkedtünk a bunyevácpörkölt elkészítésének csinjával-bunjával. Ámde amikor nagyban erőlködünk, hogy intellektuális, pszichológiai, szokásbeli, politikai vagy érzelmi szinten jelezzük másságunkat, lehet, hogy mi is groteszknek tűnünk. Szóval csak úgy lehet összetartozni, csak úgy lehet másnak lenni, ha ezt aránytalanul hangsúlyozzuk, mint például az említett afrikai törzsek? Ez azért elsősorban olyan törzsekre igaz, amelyek háborús viszonyban vannak a többiekkel. Mert ennek van egy nagyon egyszerű, praktikus oka: ez az aktus tulajdonképpen az egyenruha szerepét tölti be, és ahol már kitalálták az egyenruhát, felesleges foglalkozni a test deformálásával. És hát az európai civilizációnak sikerült eljutnia addig a pontig, hogy most már itt az egyenruhák rettentő sokfélesége található... Ebben a tekintetben a civilizáció fejlődése némileg lassúnak mutatkozik. És az egyenruha önmagában legalább annyira groteszk, mint a hosszú fül. - És az egyenruha verbális, szóbeli megnyilvánulásai ugyanolyan groteszkek lehetnek, s itt már, ekkor már a másság hangsúlyozása a harcmodor része. - Mert kommunikáció helyett harc folyik. - És konszenzus helyett konfliktuskeresés... * Mert a kiinduló helyzet háborús helyzetként értékelődik. És amikor egy ilyen helyzetben a kommunikáció végképp megszakad, és helyette kitör a háború, akkor erre már racionálisan nagyon nehéz reagálni, de nem lehetetlen. Attenborough Gandhi-filmjében több katartikus jelenet van, az egyik az, amikor Gandhi második vagy harmadik éhségsztrájkját folytatja, miközben a hinduk és a mohamedánok ölik egymást az utcán. Ekkor felkeresi őt egy militáns hindu, és elmondja neki, hogy saját kezével megölt egy mohamedánt. Gandhi azt mondja, hogy ezen a szörnyűségen úgy kerülhet túl, ha örökbe fogad egy mohamedán gyereket, és a gyereket a mohamedán kultúra, vallás szokásai, szabályai szerint neveli föl. Persze a valóságban mindez szinte lehetetlenül nehéznek tűnik. Az újságok nemrégiben adtak hírt annak a 35 éves férfinak az esetéről, aki meg kívánná változtatni a rá vonatkozó örökbefogadási végzést. Jonathan Bradley-t csecsemőkorában fogadta örökbe egy liverpooli ortodox zsidó házaspár, abban a hiszemben, hogy a csecsemő zsidó. Szigorúan vallásos szellemben nevelték föl, zsidó iskolába járatták, a fiú megtanult héberül. Kilencéves korában azonban a nevelőszülők tudomására jutott, hogy a fiú nem zsidó, anyja római katolikus volt. Azt azonban nem gyanították, hogy Jonathan félig arab. A fiú öt év alatt - az előírásoknak megfelelően - áttért a zsidó hitre, egyetemi fokozatot szerzett szemita nyelvekből és irodalomból, majd Izraelbe ment dolgozni. Ott azonban, legnagyobb meglepetésére, lépten-nyomon arabnak nézték. Visszatért Angliába, és elkezdett a szülei után kutatni. Anyját meg is találta, akitől megtudta, hogy apja kuvaiti arab. Közben nevelőszülei meghaltak, s most Jonathan Kuvaitba szeretne költözni, az apjához. Itt viszont azért nem látják szívesen, mert zsidó - míg Izraelben azért vált ellentmondásossá számára az élet, mert minduntalan arabnak nézték. Jonathan Bradley ügyvédje azzal érvelt az örökbefogadási végzés semmissé nyilvánítása mellett, hogy az örökbefogadás egy félreértés következtében történt meg. Szerinte, ha a fiú anyja tudta volna, hogy a leendő nevelőszülők zsidók, nem egyezett volna bele az örökbefogadásba, aminthogy a nevelőszülők sem fogadták volna örökbe a fiút, ha tudják, hogy nem zsidó. Lehet, hogy ebben a konkrét esetben fía így van, de így van-e általában? És legfőképpen: így kell-e lennie? Mi a helyzet például akkor, amikor fehér házaspárok színes bőrű gyereket akarnak örökbe fogadni? Ezt pillanatnyilag nem látja szívesen a bíróság, mert attól tartanak, hogy a színes bőrű gyerek eredeti kultúrája és így személyisége fogja kárát látni. De feltétlenül jogos ez az aggodalom? Nem feltételezhető arról a fehér házaspárról, amely úgy dönt, hogy színes bőrű gyereket akar felnevelni, hogy döntésének egyik fő motívuma a színes bőrűek iránti affinitás, hogy komolyan ismerik és értékelik a gyerek kultúráját, éppen azért, mert más? Hiszen minél többféle kultúrával, többféle szokásrendszerrel ismerkedik meg egy ifjú ember bensőségesen, szeretetteljes környezetben, személyisége annál gazdagabb, árnyaltabb, toleránsabb és kapcsolódásra képesebb lehet, annál nagyobb esélye lehet arra, hogy cselekedetei zömét ne a félreértés, ne a félelem, hanem a megértés, az okos bizalom mozgassa. Minél több terepen otthonos, annál bátrabban mozoghat a csalagutak izgalmas világában. - Hiszen a normális beszélő viszony első feltétele, hogy tudjuk, kivel beszélünk. És akivel beszélünk, az mindig a másik. De a másikban esetenként elképesztően izgalmas, vonzó lehet a másság... - Mert a demokrácia, s így a kommunikáció, alapvetően az énről és a másikról szól. Arról, hogy én hogy látlak téged... - És hogy én hogy látlak téged. (Vége) Csalagút (6.) Ardó Zsuzsanna Londonban élő nyelvész és Orosz István Londonban élő publicista beszélgetése mindennapi kapcsolatainkról TETTAMANTI BÉLA GRAFIKÁJA int köztudott, hogy Iszaak Bábelt 1939. május 16-án letartóztatták. Ám rehabilitálása után is tagadták mai szemmel teljesen érthetetlenül hogy 1940. január 27-én éjjeli 1 óra 30 perckor lőtték agyon, az azon a napon tizenhat halálra ítélt közül elsőként. Arról, hogy a közbeeső néhány hónap alatt mi történt - semmit nem lehetett tudni. Egy,Vitalij Sentalinszkij nevezetű írónak sikerült megszereznie az egykori államvédelem titkos levéltárából az író kihallgatásának jegyzőkönyveit, s ezeket most adta közre a Znamja című moszkvai folyóirat oldalain. Rettenetes olvasmány. A fellelt okmányok, magától értetődően, egy árva szóval sem emlékeznek még arról, hogy Bábel (és szerencsétlen sorstársai) milyen körülmények között tettek vallomást. Vszevolod Mejerhold, a nagy rendező, akit nagyjából Babellal egyidejűleg tartóztattak le, a börtönből levelet intézett Molotovhoz (akkor a Népbiztosok Tanácsának elnöke volt), talán bízva abban, hogy közbenjár érdekében. Molotov nem járt közbe se Mejerhold, de még a saját felesége érdekében sem. Levele viszont pontosan rögzíti a vallatások módszereit. „Engem, 65 éves beteg öregembert, vertek, arccal a padlóra fektettek, s gumibottal verték a talpamat, a hátamat, amikor pedig székre ültettek, felülről, ütötték végig a lábszáraimat, nagy erővel. A következő napokban a lábaim a belső vérzések következtében vöröses-kékes-sárgás véraláfutásokkal voltak tele, s most már gumibottal ezeket a foltokat verték, s olyan fájdalmat éreztem, mintha lábam beteg és érzékeny helyeire forró vizet öntöttek volna, és ordítottam, sírtam... Egyszer az az őr, aki egy ilyen kihallgatásról visszakísért a cellámba, azt kérdezte tőlem: »Te maláriás vagy?" - mert egész testemben reszkettem-»A halál (ó, igen!), a halál könnyebb ennél!« - mondja magának a fogoly. Ezt mondogattam magamnak én is. S így tettem meg beismerő vallomásaimat, bízva abban, hogy vérpadra küldenek...” A körülményekhez tartozik az is, hogy Bábel letartóztatási parancsát másfél hónappal a letartóztatás ténye után írta alá az ügyész. S ne felejtsük el azt sem, hogy Bábel - így emlékszik rá Ilja Ehrenburg - rendkívül okos és tájékozott ember volt, s ezenkívül jól ismerte Berija elődjének, az ugyancsak rettegett Jezsovnak a feleségét, tehát az átlagnál többet tudhatott. Kihallgatása során - a körülmények ellenére - még anekdotát is mondott, s ez is mutatja, hogy mennyit tudhatott. „Gondoltam én is arra, nem is egyszer, hogy mi lesz, ha, letartóztatnak. Egyszer Gorkij nyaralójában nyíltan megkérdeztem Jagodát: »Genrih Grigorjevics, mondja, hogyan kell viselkednem, ha a kezei közé kerülnék? »Mindent tagadjon« - volt a fedelet. »Akármivel vádoljuk, mondja, hogy nem, és csak azt, hogy nemi, tagadjon mindent, s akkor tehetetlenek vagyunk.*... Persze, Jezsov elődje, Jagoda, amikor rákerült a sor (a Buharinper vádlottja volt), nem tagadott, sőt... De már Párizsban így válaszolt Bábel arra a kérdésre, hogy vannak-e „olyan értékes irodalmi alkotások az országban, melyek politikai okok miatt nem jelenhetnek meg” - „igen, vannak. A GPU-nál.” „Hogy-hogy?” - csodálkozott a naiv párizsi. „Amikor egy értelmiségit lecsuknak, a cellában papírt és ceruzát kap, azzal a felszólítással: »írj!«... Ez történt Babellal is. A feljelentések Bábelt, természetesen, nem az ellene írott ügynöki besúgójelentések miatt tartóztatták le. Hiszen Berija eleve elhatározta, hogy az író Jezsovval és feleségével együtt kém volt, sőt Bábelt maga André Malraux szervezte be, Ehrenburg közvetítésével, tehát bizonyítékokra nem volt szüksége. Ugyanakkor 1934-től Bábelt állandóan figyelték. Az egyik besúgónak még a nevét is tudjuk: Jakov Elszberg irodalomtörténész, Kamenyev egykori munkatársa volt az, aki rendszeresen provokálta az írót, de Bábel nem törődött vele. Talán ez az Elszberg jelentette, hogy miként vélekedett Bábel a Buharin-perről. „Hajmeresztő per ez. Hajmeresztő, mert rettenetesen korlátolt, és minden problémát meggyaláz. Buharin, úgy látszik, megpróbálta elméleti síkra terelni a pert, de nem hagyták. Buharin, Rikov, Rakovszkij, Rozenyokc számlájára szándékosan gyalázatos bűntetteket, kémkedést róttak fel... Persze, Rakovszkij földbirtokos fia volt, de minden pénzét a forradalomra költötte. Úgy halnak meg, hogy meg lesznek győződve... a kommunista forradalom pusztulásában - hiszen Trockij bebizonyította nekik, hogy Sztálin győzelme egyenlő a forradalom végével... A szovjet hatalmat csak az ideológia tartja fenn. Ha nem lenne ideológiája, már tíz évvel ezelőtt vége lett volna. Az ideológia igazolta a Kamenyev és Zinovjev elleni ítéleteket. Az emberek úgy hozzászoktak a letartóztatásokhoz, mint az időjáráshoz. Elborzaszt, mennyire megbékéltek a pártmunkások, az értelmiségiek azzal, hogy rács mögé kerülnek. Mindez jellemző vonása ennek az államrendszernek... Arra lenne szükség, hogy néhány történelmi személyiség legyen az ország élén. De hát honnan vegyék ezeket, már senki nem maradt...” Ugyan miért nem viselkedett óvatosabban Bábel, ha ennyire tisztában volt a sztálini hatalom természetével? Hiszen - például Sinkó Ervin Egy rergény regényéből is tudhatjuk - más esetekben, jóval kevésbé kényes témák kapcsán fölöttébb elővigyázatos volt. Talán arról lehet szó, hogy egy idő után már nem táplált illúziókat sorsa felől, tehát nem hallgatott? A vallomások A jegyzőkönyvekből kiderül, hogy Bábel szinte gúnyt űzött ki hallgatóiból. Azok Malraux és Ehrenburg -úgymond - bűnös kapcsolatairól faggatják - Bábel pedig elmeséli, hogy miként ismerkedtek meg Párizsban, s hogy a francia író valóban kért tőle információkat, például a bölcsődékről, Alekszandr Voronszkijról, a húszas évek nagy hatású kritikusáról gyűjtenének adatokat (ugyan, mi célból, amikor a nyomozóknak tudniuk kellett, hogy Voronszkijt az adott időpontban már kivégezték), s Bábel irodalomtörténet-órát tart számukra. Bábel úgy viselkedik, hogy letartóztatásának jogosságát ugyan elismeri, de indokait tagadja. Tagadja, hogy akár ő, akár barátai kémkedtek volna, viszont bűnösnek ismeri el magát, mint író, mert hallgatott, s mert „helytelen” irodalmi nézeteket vallott. S mivel Bábel tisztában volt azzal, hogy a börtönből élve nem kerül ki, mintegy végrendeletét diktálta a műveletlen, ostoba, ám kegyetlen nyomozóinak. „Miről beszéltem a tanácsért és segítségért hozzám forduló irodalmároknak és filmeseknek? Az »őszinteség« úgynevezett irodalmi elméletéről, arról, hogy az alkotó egyéniség önállósága szükségszerű, függetlenül attól, hogy ilyen egyéniségre a társadalomnak szüksége van, avagy nincsen...” „Szavakban üdvözölték a szovjet tematikát, a valóságban kompromittálták; azok a művészek, akik az élő valóságot akarták ábrázolni megijedtek, tehetetlenné tették őket azok a látszatra meggyőző érvek, amelyek alkotásaik standard jellegéről, avagy szolgálatáról szóltak, s hogy az olvasó csak szükségből fogadja el őket, de belső ellenállással. Beteges ellentmondásokhoz, személyes kudarcokhoz, a kielégítetlenség és elégedetlenség atmoszférájához vezetett ez az »elmélet« ...” Beszél a nyomozóknak terveiről, mi mindent szeretett volna megírni. (Később, a végzettel szemben némi haladékot remélve, Berijához ír levelet, hogy engedélyezze kéziratának sajtó alá rendezését,természetesen, hasztalan.) „Tíz nehéz esztendőt pazaroltam ezekre a kísérletekre és csak az utolsó időben könnyebbültem meg, amikor megértettem, hogy a témám, amely sokak számára érdekes, ez egy önleleplezés, egy »jó« ember forradalom idején élt életéről szóló művészi és kíméletlen, igaz történet. Először tudtam könnyen dolgozni e témán. Nem fejeztem be, s most a forma is megváltozott: a forma a bűnügyi nyomozás jegyzőkönyve lett...” Szükséges-e kommentár az utolsó mondathoz? Bábelnek voltaképpen még szerencséje is volt, hogy vallatói fel sem fogták, miről beszél. Mindenesetre különleges bátorság szükségeltetett ilyen mondatok kimondásához ott, az államvédelem kínzókamráiban. Te maláriás vagy? Új dokumentumok Iszacik Bábel életének utolsó hónapjairól HÉTVÉGE 1994. október 1., szombat Az ítélet . A bíróság előtt Bábel határozottan kijelentette: „Nem ismerem el bűnösségemet. A nyomozás folyamán tett vallomásaim hazugságok...” És ügyvédet követel, tanúk meghallgatását kéri. Bízott-e benne, hogy meghallgatják? Nem tudhatni. Vagy csupán még utoljára bizonyítani akarta függetlenségét? A halálos ítélet intézkedett az azonnali kivégzésről is. A szovjet írószövetség azonban már korábban meghozta ítéletét. Egy hónap sem múlott el Bábel letartóztatása után, amikor Konsztantyin Fegyin aláírásával levelet küldenek Berijának és kérik, hogy azt a nyaralót, amelyet Bábel kapott használatra, s amelyet letartóztatása után hivatalos pecsétekkel bezártak, adják vissza „az írószövetség tagjainak munkára és pihenésre...” Az ítélethez hozzátartozik, hogy a Bábel letartóztatásakor elkobzott kéziratok egyelőre elveszettnek tekinthetők. A titkos levéltárakban nincsen nyomuk, legfeljebb az nyújt némi reményt, hogy megsemmisítésükről intézkedő dokumentum sem maradt az utókorra. E. Fehér Pál