Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-01 / 230. szám

26 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGÉ 1994. október 1., szombat OROSZ ISTVÁN: - Az előző részek­ben már beszéltünk arról, hogy az em­ber teste, fizikai megjelenése különfé­le dolgokat jelez róla. Az egyén külön­féle viszonyokat alakíthat ki a testével kapcsolatban, elfogadja vagy nem fo­gadja el önmagát, de teheti azt is, hogy rájátszik a megjelenésére. ARDÓ ZSUZSANNA: - És arra használja, hogy a másságát hangsúlyoz­za. Ez megvan a nő-férfi viszonyban is - az arcfestés és általában a színekkel va­ló játék például a jelenlegi európai civi­lizációban ^elsősorban a nők privilégiu­ma, de ódiuma is egyben. Ugyanennek a jelenségnek állandó megjelenési formá­ja, hogy bizonyos kultúrákban a testet tetoválással, sokszor csonkítással díszí­tik. És így vagy úgy deformálva esetleg még szebbnek is látják, mert ez jelzi az ő másságukat, illetve együvé tartozásukat a környezetükkel, a közösségükkel. Mi, ha nem testcsonkítás az a „civilizált” szokás, a manapság már szinte kötelező érvényű elvárás, hogy a nők, a férfiaktól való másságukat hangsúlyozandó, bo­rotválják testük bizonyos részeit - fáj­dalmas, költséges és időigényes rítus ez, melyet újra meg újra ismételni kell. Az ehhez hasonló dekorációs torzítások sokszor magának a törzsi beavató cere­móniának a részei, s szinte annál jobb, minél nagyobb fájdalommal jár: a cso­porthoz való tartozás státusának elérése annyi fizikai megpróbáltatással jár, hogy a kötődés kínszenvedése aztán ele­mentáris erővel köt össze („vérszerző­dés”). Persze, ami összeköt, az el is vá­laszt - másoktól. És minél intenzívebb és tartósabb kimenetelű a testen végre­hajtott kötődési ceremónia, annál mé­lyebb szakadékot sikerül kreálni a „mi”, a meghitten ismerős, és az „ők”, az idegenül, fenyegetően más között.- Manapság sok ilyen torzítás és testcsonkítás, ami a másságot, illetve az összetartozást hangsúlyozza, gyak­ran groteszkül hat. Például az európai ember számára groteszk néhány afri­kai törzs szokása, a fülhosszabbítás, az alsó ajak megnyújtása és így to­vább. De hát egyáltalán nem kell Afri­kába menni, van máshol is ilyen meg­különböztető testcsonkítás, hajviselet­tel vagy egyébbel való csoportazonosí­tás - elég például a púnk szubkultúrá­ra gondolni. A zöldre festett lósörény hajviselet, a biztosítótűk az orrban és a fülben azonos funkciót töltenek be, mint a nők között például a vékonyra tépkedett szemöldök, a férfiaknál a bajusz, a szakáll vagy éppen ellenke­zőleg a simára borotvált arc: ez mind üzenet, csoportazonosító jegy.- És ez a jelenség létezik intellek­tuális szinten is. A beszélgetés rövidített rádióváltozata a BBC magyar adásának Angol óra című műsorában hangzott el szeptember 18-án. Csalagút (6.) Ardó Zsuzsanna Londonban élő nyelvész és Orosz István Londonban élő publicista beszélgetése mindennapi kapcsolatainkról- Persze, csak akkor, ha intellektuá­lis, viselkedésbeli másságunk hangsú­lyozását mindennél fontosabbnak tartjuk. De ennek nem kell szükség­képpen így lennie. Elmondok egy tör­ténetet. 1985-ben alig néhány hete vol­tunk Angliában, amikor angol szom­szédunkat vacsorára hívtuk. Már ko­rábban is váltottunk néhány szimpá­tiáról tanúskodó mondatot egymással, de ez volt a komolyabb ismerkedés est­ragaszkodjon étkezési normáinak megtartásához. Erősebb ■volt benne a más tisztelete, mint saját szokásainak tiszteletben tartása. S ez olyan gesztus, ami igen ritka.- Mert hiszen a meghívás előtt nyil­ván tisztáznunk kellett volna, hogy eszik-e húst. Mi viszont a bunyevác- pörkölthöz fűződő bensőséges viszo­nyunkból szerettük volna részeltetni Jannatet. Pontosabban azzal a jó ér­TETTAMANTI BÉLA GRAFIKÁJA je. Bunyevácpörkölt volt a menü. Jan- nat jött, láthatóan jóízűen evett a pör­költből - igaz, a második kínálást ked­vesen, de határozottan elutasította -, az egész este igen jó hangulatban telt. Csak hosszú hetek múlva árulta el ne­künk, amikor kezdtünk már közelebbi, csaknem baráti kapcsolatba kerülni, hogy vegetáriánus, s a pörköltvacsora előtt már több éve nem evett húst. Gesztusát azóta is értékes kincsként őrizzük, amelyet a kultúrák találkozá­sának csalagűtján találtunk.- Vagyis Jannat a kapcsolatterem­tést fontosabbnak tartotta, mint hogy zéssel, jó hangulattal szerettük volna mintegy megajándékozni angol isme­rősünket, amely ahhoz a dunai társa­sághoz kötődik, ahol megismerked­tünk a bunyevácpörkölt elkészítésé­nek csinjával-binjával.- Ámde amikor nagyban erőlkö­dünk, hogy intellektuális, pszicholó­giai, szokásbeli, politikai vagy érzelmi szinten jelezzük másságunkat, léhét, hogy mi is groteszknek tűnünk. Szóval csak úgy lehet összetartozni, csak úgy lehet másnak lenni, ha ezt aránytala­nul hangsúlyozzuk, mint például az említett afrikai törzsek? Ez azért elsősorban olyan törzsekre igaz, amelyek háborús viszonyban vannak a többiekkel. Mert ennek van egy nagyon egyszerű, praktikus oka: ez az aktus tulajdonképpen az egyenruha szerepét tölti be, és ahol már kitalálták az egyenruhát, felesleges foglalkozni a test deformálásával. Es hát az európai civilizációnak sikerült eljutnia addig a pontig, hogy most már itt az egyenru­hák rettentő sokfélesége található... Eb­ben a tekintetben a civilizáció fejlődése némileg lassúnak mutatkozik. És az egyenruha önmagában legalább annyi­ra groteszk, mint a hosszú fül.- És az egyenruha verbális, szóbeli megnyilvánulásai ugyanolyan gro­teszkek lehetnek, s itt már, ekkor már a másság hangsúlyozása a harcmodor része.- Mert kommunikáció helyett harc folyik.- És konszenzus helyett konfliktus­keresés... *- Mert a kiinduló helyzet háborús helyzetként értékelődik. És amikor egy ilyen helyzetben a kommunikáció vég­képp megszakad, és helyette kitör a há­ború, akkor erre már racionálisan na­gyon nehéz reagálni, de nem lehetetlen. Attenborough Gandhi-filmjében több katartikus jelenet van, az egyik az, amikor Gandhi második vagy harma­dik éhségsztrájkját folytatja, miközben a hinduk és a mohamedánok ölik egy­mást az utcán. Ekkor felkeresi őt egy militáns hindu, és elmondja neki, hogy saját kezével megölt egy mohamedánt. Gandhi azt mondja, hogy ezen a ször­nyűségen úgy kerülhet túl, ha örökbe fogad egy mohamedán gyereket, és a gyereket a mohamedán kultúra, vallás szokásai, szabályai szerint neveli föl.- Persze a valóságban mindez szin­te lehetetlenül nehéznek tűnik. Az új­ságok nemrégiben adtak hírt annak a 35 éves férfinak az esetéről, aki meg kívánná változtatni a rá vonatkozó örökbefogadási végzést. Jonathan Bradley-t csecsemőkorában fogadta örökbe egy liverpooli ortodox zsidó házaspár, abban a hiszemben, hogy a csecsemő zsidó. Szigorúan vallásos szellemben nevelték föl, zsidó iskolá­ba járatták, a fiú megtanult héberül.- Kilencéves korában azonban a ne­velőszülők tudomására jutott, hogy a fiú nem zsidó, anyja római katolikus volt. Azt azonban nem gyanították, hogy Jonathan félig arab. A fiú öt év alatt - az előírásoknak megfelelően - áttért a zsidó hitre, egyetemi fokozatot szerzett szemita nyelvekből és iroda­lomból, majd Izraelbe ment dolgozni.- Ott azonban, legnagyobb megle­petésére, lépten-nyomon arabnak néz­ték. Visszatért Angliába, és elkezdett a szülei után kutatni. Anyját meg is találta, akitől megtudta, hogy apja kuvaiti arab. Közben nevelőszülei meghaltak, s most Jonathan Kuvaitba szeretne költözni, az apjához.- Itt viszont azért nem látják szíve­sen, mert zsidó - míg Izraelben azért vált ellentmondásossá számára az élet, mert minduntalan arabnak nézték. Jo­nathan Bradley ügyvédje azzal érvelt az örökbefogadási végzés semmissé nyilvánítása mellett, hogy az örökbe­fogadás egy félreértés következtében történt meg. Szerinte, ha a fiú anyja tudta volna, hogy a leendő nevelőszü­lők zsidók, nem egyezett volna bele az örökbefogadásba, aminthogy a nevelő­szülők sem fogadták volna örökbe a fiút, ha tudják, hogy nem zsidó. Lehet, hogy ebben a konkrét esetben fiz így van, de így van-e általában? És legfő­képpen: így kell-e lennie?- Mi a helyzet például akkor, ami­kor fehér házaspárok színes bőrű gye­reket akarnak örökbe fogadni? Ézt pillanatnyilag nem látja szívesen a bí­róság, mert attól tartanak, hoj*y a szí­nes bőrű gyerek eredeti kultúrája és így személyisége fogja kárát látni. De feltétlenül jogos ez az aggodalom? Nem feltételezhető arról a fehér há­zaspárról, amely úgy dönt, hogy színes bőrű gyereket akar felnevelni, hogy döntésének egyik fő motívuma a szí­nes bőrűek iránti affinitás, hogy ko­molyan ismerik és értékelik a gyerek kultúráját, éppen azért, mert más?- Hiszen minél többféle kultúrával, többféle szokásrendszerrel ismerkedik meg egy ifjú ember bensőségesen, sze­retetteljes környezetben, személyisége annál gazdagabb, árnyaltabb, tolerán- sabb és kapcsolódásra képesebb lehet; annál nagyobb esélye lehet arra, hogy cselekedetei zömét ne a félreértés, ne a félelem, hanem a megértés, az okos bi­zalom mozgassa.- Minél több terepen otthonos, an­nál bátrabban mozoghat a csalagutak izgalmas világában.- Hiszen a normális beszélő viszony első feltétele, hogy tudjuk, kivel beszé­lünk. És akivel beszélünk, az mindig a másik. De a másikban esetenként el­képesztően izgalmas, vonzó lehet a másság...- Mert a demokrácia, s így a kom­munikáció, alapvetően az énről és a másikról szól. Arról, hogy én hogy lát­lak téged...- És hogy én hogy látlak téged. (Vége) Te maláriás vagy? Új dokumentumok Iszacik Bábel életének utolsó hónapjairól Köztudott, hogy Iszaak Bábelt 1939. május 16-án letartóztatták. Ám reha­bilitálása után is tagadták - mai szem­mel teljesen érthetetlenül hogy 1940. január 27-én éjjeli 1 óra 30 perc­kor lőtték agyon, az azon a napon ti­zenhat halálra ítélt közül elsőként. Arról, hogy a közbeeső néhány hónap alatt mi történt - semmit nem lehetett tudni. Egy.Vitalij Sentalinszkij neve­zetű írónak sikerült megszereznie az egykori államvédelem titkos levéltá­rából az író kihallgatásának jegyző­könyveit, s ezeket most adta közre a Znamja című moszkvai folyójrat olda­lain. i Rettenetes olvasmány. A fellelt okmányok, magától értető­dően, egy árva szóval sem emlékeznek még arról, hogy Bábel (és szerencsét­len sorstársai) milyen körülmények között tettek vallomást. Vszevolod Mejerhold, a nagy rendező, akit nagy­jából Babellal egyidejűleg tartóztat­tak le, a börtönből levelet intézett Mo- lotovhoz (akkor a Népbiztosok Taná­csának elnöke volt), talán bízva ab­ban, hogy közbenjár érdekében. Molo- tov nem járt közbe se Mejerhold, de még a saját felesége érdekében sem. Levele viszont pontosan rögzíti a val­latások módszereit. „Engem, 65 éves beteg öregembert, vertek: arccal a padlóra fektettek, s gumibottal verték a talpamat, a hátamat, amikor pedig székre ültettek, felülről, ütötték végig a lábszáraimat, nagy erővel. A követ­kező napokban a lábaim a belső vérzé­sek következtében vöröses-kékes-sár- gás véraláfutásokkal voltak tele, s most már gumibottal ezeket a foltokat verték, s olyan fájdalmat éreztem, mintha lábam beteg és érzékeny he­lyeire forró vizet öntöttek volna, és or­dítottam, sírtam... Egyszer az az őr, aki egy ilyen kihallgatásról visszakí­sért a cellámba, azt kérdezte tőlem: »Te maláriás vagy?* - mert egész tes­temben reszkettem-»A halál (ó, igen!), a halál könnyebb ennél!« - mondja magának a fogoly. Ezt mon­dogattam magamnak én is. S így tet­tem meg beismerő vallomásaimat, bíz­va abban, hogy vérpadra küldenek...” A körülményekhez tartozik az is, hogy Bábel letartóztatási parancsát másfél hónappal a letartóztatás ténye után írta alá az ügyész. S ne felejtsük el azt sem, hogy Bábel - így emlékszik rá Ilja Ehrenburg - rendkívül okos és tájékozott ember volt, s ezenkívül jól ismerte Berija elődjének, az ugyancsak rettegett Je- zsovnak a feleségét, tehát az átlagnál többet tudhatott. Kihallgatása során - a körülmények ellenére - még anekdotát is mondott, s ez is mutatja, hogy mennyit tudhatott. „Gondoltam én is arra, nem is egyszer; hogy mi lesz, ha, letartóztatnak. Egy­szer Gorkij nyaralójában nyíltan meg­kérdeztem Jagodát: »Genrih Grigorje- vics, mondja, hogyan kell viselked­nem, ha a kezei közé kerülnék? »Min- dent tagadjon« - volt a fedelet. - »Akármivel vádoljuk, mondja, hogy nem, és csak azt, hogy néni, tagadjon mindent, s akkor tehetetlenek va­gyunk.*... Persze, Jezsov elődje, Jago- da, amikor rákerült a sor (a Buharin- per vádlottja volt), nem tagadott, sőt... De már Párizsban így válaszolt Bá­bel arfa a kérdésre, hogy vannak-e „olyan értékes irodalmi alkotások az országban, melyek politikai okok miatt nem jelenhetnek meg” - „igen, vannak. A GPU-nál.” „Hogy-hogy?” - csodálkozott a naiv párizsi: „Amikor egy értelmiségit lecsuknak, a cellában' papírt és ceruzát kap, azzal a felszólí­tással: »írj!«... E^ történt Babellal is. A feljelentések Bábelt, természetesen, nem az ellene írott ügynöki besúgójelentések miatt tartóztatták le. Hiszen Berija eleve el­határozta, hogy az író Jezsovval és fe­leségével együtt'kém volt, sőt Bábelt maga André Malraux szervezte be, Ehrenburg közvetítésével, tehát bizo­nyítékokra nem volt szüksége. Ugyanakkor 1934-től Bábelt állan­dóan figyelték. Az egyik besúgónak még a nevét is tudjuk: Jakov Elszberg irodalomtörténész, Kamenyev egykori munkatársa volt az, aki rendszeresen provokálta az írót, de Bábel nem törő­dött vele. Talán ez az Elszberg jelentet­te, hogy miként vélekedett Bábel a Bu- harin-perről. „Hajmeresztő per ez. Hajmeresztő, mert rettenetesen korlá­tolt, és minden problémát meggyaláz. Buharin, úgy látszik, megpróbálta el­méleti síkra terelni a pert, de nem hagyták. Buharin, Rikov, Rakovszkij, Rozengolc számlájára szándékosan gyalázatos bűntetteket, kémkedést rót­tak fel... Persze, Rakovszkij földbirto­kos fia volt, de minden pénzét a forra­dalomra költötte. Úgy halnak meg, hogy meg lesznek győződve... a kom­munista forradalom pusztulásában - hiszen Trockij bebizonyította nekik, hogy Sztálin győzelme egyenlő a forra­dalom végével... A szovjet hatalmat csak az ideológia tartja fenn. Ha nem lenne ideológiája, már tíz évvel ezelőtt vége lett volna. Az ideológia igazolta a Kamenyev és Zinovjev elleni ítéleteket. Az emberek úgy hozzászoktak a letar­tóztatásokhoz, mint az időjáráshoz. El- borzaszt, mennyire megbékéltek a pártmunkások, az értelmiségiek azzal, hogy rács mögé kerülnek. Mindez jel­lemző vonása ennek az államrendszer­nek... Arra lenne szükség, hogy néhány történelmi személyiség legyen az or­szág élén. De hát honnan vegyék eze­ket, már senki nem maradt...” Ugyan miért nem viselkedett óvato­sabban Bábel, ha ennyire tisztában volt a sztálini hatalom természetével? Hiszen - például Sinkó Ervin Egy rer gény regényéből is tudhatjuk - más esetekben, jóval kevésbé kényes té­mák kapcsán fölöttébb elővigyázatos volt. Talán arról lehet szó, hogy egy idő után már nem táplált illúziókat sorsa felől, tehát nem hallgatott? A vallomások A jegyzőkönyvekből kiderül, hogy Bábel szinte gúnyt űzött kihallgatói­ból. Azok Malraux és Ehrenburg ­úgymond - bűnös kapcsolatairól fag­gatják - Bábel pedig elmeséli, hogy miként ismerkedtek meg Párizsban, s hogy a francia író valóban kért tőle információkat, például a bölcsődék­ről; Alekszandr Voronszkijról, a hú­szas évek nagy hatású kritikusáról gyűjtenének adatokat (ugyan, mi cél­ból, amikor a nyomozóknak tudniuk kellett, hogy Voronszkijt az adott idő­pontban már kivégezték), s Bábel iro­dalomtörténet-órát tart számukra. Bábel úgy viselkedik, hogy letartózta­tásának jogosságát ugyan elismeri, de indokait tagadja. Tagadja, hogy akár ő, akár barátai kémkedtek volna, vi­szont bűnösnek ismeri el magát, mint író, mert hallgatott, s mert „helyte­len” irodalmi nézeteket vallott. S mivel Bábel tisztában volt azzal, hogy a börtönből élve nem kerül ki, mintegy végrendeletét diktálta a mű­veletlen, ostoba, ám kegyetlen nyomo­zóinak. „Miről beszéltem a tanácsért és segítségért hozzám forduló irodal­mároknak és filmeseknek? Az »őszin- teség« úgynevezett irodalmi elméleté­ről, arról, hogy az alkotó egyéniség önállósága szükségszerű, függetlenül attól, hogy ilyen egyéniségre a társa­dalomnak szüksége van, avagy nin­csen...” „Szavakban üdvözölték a szovjet tematikát, a valóságban kompromittálták; azok a művészek, akik az élő valóságot akarták ábrázol­ni megijedtek, tehetetlenné tették őket azok a látszatra meggyőző érvek, amelyek alkotásaik standard jellegé­ről, avagy szolgálatáról szóltak, s hogy az olvasó csak szükségből fogad­ja el őket, de belső ellenállással. Bete­ges ellentmondásokhoz, személyes ku­darcokhoz, a kielégítetlenség és elége­detlenség atmoszférájához vezetett ez az »elmélet« ...” Beszél a nyomozóknak terveiről, mi mindent szeretett volna megírni. (Később, a végzettel szemben némi haladékot remélve, Berijához ír leve­let, hogy engedélyezze kéziratának sajtó alá rendezését, .természetesen, hasztalan.) „Tíz nehéz esztendőt pa­zaroltam ezekre a kísérletekre és csak az utolsó időben könnyebbül­tem meg, amikor megértettem, hogy *témám, amely sokak számára érde­kes, ez egy önleleplezés, egy »jó« ember forradalom idején élt életéről szóló művészi és kíméletlen, igaz tör­ténet. Először tudtam könnyen dol­gozni e témán. Nem fejeztem be, s most a forma is megváltozott: a for­ma a bűnügyi nyomozás jegyző­könyve lett...” Szükséges-e kommentár az utolsó mondathoz? Bábelnek voltaképpen még szerencséje is volt, hogy vallatói fel sem fogták: miről beszél. Minden­esetre különleges bátorság szükségel­tetett ilyen mondatok kimondásához ott, az államvédelem kínzókamrái­ban. Az ítélet ' A bíróság előtt Bábel határozottan kijelentette: „Nem ismerem el bűnös­ségemet. A nyomozás folyamán tett vallomásaim - hazugságok...” És ügy­védet követel, tanúk meghallgatását kéri. Bízott-e benne, hogy meghallgat­ják? Nem tudhatni. Vagy csupán még utoljára bizonyítani akarta független­ségét? A halálos ítélet intézkedett az azon­nali kivégzésről is. A szovjet írószövetség azonban már korábban meghozta ítéletét. Egy hó­nap sem múlott el Bábel letartóztatása után, amikor Konsztantyin Fegyin aláírásával levelet küldenek Berijá- nak és kérik, hogy azt a nyaralót, amelyet Bábel kapott használatra, s amelyet letartóztatása után hivatalos pecsétekkel bezártak, adják vissza „az írószövetség tagjainak munkára és pi­henésre...” Az ítélethez hozzátartozik, hogy a Bábel letartóztatásakor elkobzott kéziratok egyelőre elveszettnek te­kinthetők. A titkos levéltárakban nin­csen nyomuk, legfeljebb az nyújt némi reményt, hogy megsemmisítésükről intézkedő dokumentum sem maradt az utókorra. E. Fehér Pál \ t i 4

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék