Népszabadság, 1994. november (52. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-04 / 259. szám
* Október huszonharmadika vagy november negyedike? A nemzeti ünnepen a Népszabadság Ötvenhat szócikk 1956- ról című tizenhat hasábon, hat oldalon folyamatosan vezetett összeállítással (is) megemlékezett a forradalomról. Már az első vizuális összbenyomásnál elfogja a kétely az olvasót, vajon az október 23-i felkelésnek vagy november 4-i vérbe fojtásának kívánt-e 4 méter 56 centiméter terjedelmet áldozni a legnagyobb példányszámú országos napilap hét végi mellékletének leghangsúlyosabb helyén. Figyelmesebben nézve, az ötvenhat szócikkből huszonegy tartozik egyértelműen a forradalomhoz (hazai személyiségeihez és az emigráció intézményeihez) és ugyancsak huszonegy szócikk tartozik az ellenforradalom (magyar és szovjet) megszemélyesítőihez. □ De csakugyan nivellálja-e a szószedet a forradalom és az ellenforradalom közti különbséget? A portréfotók száma ellentmondani látszik az első benyomásnak. Hárman egyöntetűen lojálisak az ellenforradalomhoz, de hatan sokféleképp tartoznak a forradalomhoz. Míg a megtorlásban való közösséget homogén szimbólummal fejezi ki Földes László, Pap János, Iván Szerev arcmása, addig a forradalom széthúzásának is vizuális jelképe Bibó István, Fekete Sándor, Fónay Jenő, Mindszenty József, Obersovszky Gyula, Tánczos Gábor, Zimányi Tibor fényképe - nemcsak a forradalom utóéletében. Mindszenty hercegprímás a maga szócikkében éppen azt kérdi Bibótől, hogy „tulajdonképpen ki is ez a Nagy Imre”, de sem a hely, sem az időpont nincs megemlítve. A párbeszédre 1956. november 4-én hajnali hat órakor került sor a Parlament kapujában. Mindketten indulóban voltak az amerikai követségre. Bibó a kormány egyetlen cselekvőképes tagjaként táviratot vitt az amerikai elnöknek, hogy politikai segítséget kérjen a szovjet invázió megállításához. Mindszenty emigrációba vonult, ám még mindig sejtelme sem volt arról, kicsoda a forradalom miniszterelnöke. A legitimista bíborost inkább a Kádár-korszak propagandistái hozták összefüggésbe a forradalommal, semmint Mindszenty maga. Fekete Sándor viszont maga a késő Kádár-korszak reprezentatív propagandistája, aki - mint szócikke közli - 1956 októberében külföldön volt, viszont 1958-ban Hungaricus álnéven írott pamfletjeiért kapott börtönbüntetését 1977 után azzal feledtette, hogy ő vezette az ötvenhat örökségét vállaló demokratikus ellenzék elleni nyilvános támadásokat. Az Új Tükör 1984. szeptember 9-i számában például úgy rágalmazta Konrád György (Magyarországon kiadatlan) Antipolitika című könyvét, hogy összekapcsolta a demokratikus ellenzék ötvenhatos elkötelezettségét egy Mindszentyhez elkötelezett emigráns történetíró ötvenhatot értékelő (Magyarországon szintén hozzáférhetetlen) munkájával, majd az általa így összefont „Szent Antal-láncról” merészen kimondta: „ideje széttörni”.□ Mindszentyt és Feketét a forradalomhoz lojális személyek portréiból kivonva, már csak eggyel több arckép jellemzi a forradalmárokat. Ha tartalomelemzéssel csupán a formai jegyeket tanulmányoznánk, a történelmi ellentétek nivellációját legfeljebb egy hajszálnyi eltérés billegtetné ide vagy oda. Nagy Imréről 18 centiméter a címszó, Kádár Jánosról csak 17. Az elítélt Göncz Árpádról 8 centiméter, a vérbíró Vida Ferencről 8,5. A Petőfi Kör titkáráról, Tánczos Gáborról 6,5 centiméter, az MSZMP KB - a repressziót irányító - titkáráról, Marosán Györgyről szintén 6,5, Eörsi Istvánról 8,5 centiméter, Földes Lászlóról 9. Bár szemet szúró a kiegyensúlyozásra való formális törekedés, a látvány lehetne akár félrevezető. Miért ne lehetne az ellenforradalmi megtorlásból a forradalom tragikus sorsára következtetni? Mert a szócikkek minőségi elemzése az ellenkezőjét bizonyítja. Tizennégy szócikk besorolhatatlan a forradalom-ellenforradalom dimenzióba. Közülük négy 1988 után megalakult szervezet címszava, hat műfaji jellegénél fogva nem klasszifikálható (például MTI-hír, sajtóvagy történelmi kifejezés stb.), három szócikknek pedig szinte semmi köze ötvenhathoz. Ha csak, mondjuk, Fekete Mihálynál nem az az említésre méltó, hogy ő nemzette Fekete Sándort és „Kádártól nem fogadott el kormányfunkciót”. Félő azonban, hogy éppen ezeknek az 1956-ról minimális információtartalommal rendelkező szócikkeknek van maximális mellékjelentésük, ami a kiegyenlítő szándékú szerkesztőségi üzenetet hordozza. De ne vágjunk a bizonyítás elébe! Még a huszonegy forradalmár közül ötnél is az a sztereotípia olvasható, hogy „részt vett a forradalomban”, de nem tudható meg, hogy Darvas Iván, Eörsi István, Fónay Jenő, Göncz Árpád, Mansfeld Péter hol, mikor, mit csinált. Márpedig egészen bizonyos, Göncz Árpádnál fontosabb, hogy 1956 november-decemberében illegális diplomáciai tevékenységet folytatott az Indiai Köztársaság követségi munkatársaival, és szövegezője volt a pártok és a forradalmi szervek december 8-i kibontakozási javaslatának, minthogy „1963 és 1965 között szakfordító volt”, Eörsi Istvánnál, hogy forradalmi cselekedeteit maga írta meg, s adta ki 1988-ban szamizdatban Emlékezés régi szép időkre című könyvében, amelyet szócikke úgy nem talál említésre méltónak, ahogy arról se szól: ő adott otthont annak az illegális tanácskozásnak, amely 1986. december 5-én és 6-án fordulatot hozott a forradalom utóéletében. E tények helyett arról olvashatunk, hogy mikor volt az Élet és Irodalom, a kaposvári színház és a Holmi munkatársa. És akikről kielégítő az információ? Tollas Tibor „1956 júliusában szabadul, az Astoria Szállóban helyezkedik el fűtőként. A forradalom idején a Nemzetőrség összekötője...” Vészi János „1956-ban az Országos Széchényi Könyvtár Nemzeti Bizottságának tagja”. Zimányi Tibor „1956-ban részt vesz a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának munkájában”. Ha ennyi az ötvenhatos teljesítményük, miről érdemelnek címszót az „Ötvenhat szócikk” között?□ A hamis tények és tendenciák önmagukért beszélnek. Tizennégy szócikk tartalmaz tendenciózus torzítást, tizenháromnál a torzítás inkább gondatlanságból ered, hat gyűjtőfogalom nem helyénvaló, öz pedig más fogalmakon belül is szerepel. Minden nyolcadik cikk tartalmaz tárgyi tévedést. Vagy azzal, amit mond, vagy azzal, amit nem mond. Például a Bibó-címszó azt mondja: „1956. november 2-4. között a Nagy Imrekormány államminisztere. Ő fogalmazta meg a kormány ENSZ-nek küldött felhívását.” A kormány nem küldött felhívást az ENSZ-nek, Bibót november 3-án nevezték ki államminiszternek, 4-én hajnalban kapcsolódott be a kormány munkájába. Göncz Árpádot nem 1957-ben ítélték életfogytiglani börtönre, hanem 1958- ban, Németh Lászlót nemhogy tíz évre ítélték volna, még be sem idézték a bíróságra. (1957- ben Kossuth-díjat kapott.) Rajnai Sándort - a szócikk állításával ellentétben - Kádár János „nem nyugdíjból hívta vissza” 1957-ben. Még csak visszavonult „belügyi tábornok” se volt, hanem egy különösen aktív különítmény alezredese, aki a BM politikai nyomozó főosztály parancsnokhelyettesi tisztét töltötte be 1957/1958-ban. Innét került 1962-ben Moszkvába, de nem nagykövetnek - ahogy a szócikk állítja csak követségi tanácsosnak, bár nagykövet is lett belőle Bukarestben, de nem a moszkvai szolgálat előtt, hanem jóval utána, 1976-ban. Előtte egy évtizedig a külföldi hírszerzés csoportfőnöke volt a BM-ben, utána 1982 és 1989 között moszkvai nagykövet volt. Szent igaz, ő készítette elő a Nagy Imre-pert, viszont az már a Biszku-címszóból hiányzik, hogy a Rajnai által készített peranyagot vitte a belügyminiszter moszkvai jóváhagyásra. Márpedig az, hogy a legfőbb 1956-os pert idehaza fabrikálták - s nem mint Kádár oly nagy előszeretettel sugalmazta: Moszkvában az előbbre való információ, mint az, hogy Biszku Márokon született szerszámlakatosnak, Rajnai meg „állítólag az emlékiratain dolgozott” az Egyesült Államokban, és Chicagóban halt meg. Kuriózum az is, hogy 1980-ban Földes László a Hungexpo vezérigazgatójaként ment nyugdíjba, különösen, ha a szócikkében aktív politikai élete lezárul a Központi Vezetőség október 26-i jegyzőkönyvével, amelyben Földes kijelenti: „reggel hét óra óta nem lőttünk a tömegre”. Földes politikai életének lezárulása és nyugdíjba vonulása közt azért volt még egy kis aktivitás: 1957. február 12-én nevezték ki az MSZMP káderosztálya vezetőjének, majd onnét 1958-ban belügyminiszter-helyettesnek, de más minisztériumban még 1967 és 1971 közt is miniszterhelyettes volt.□ A szószedetben nemcsak a politikai személyiségek részesülnek kegyeletes tetszhalálban. A Munkásőrség a címszó szerint megszületik a 3075/ 1957. sz. kormányrendelettel, s jobblétre szenderül a Népszabadság saját híre szerint 1989. október 23-án. A parlament feloszlató döntését bejelentő Németh Miklós kormányfőt „fanyar, láthatóan szomorkás férfiak” hallgatják a Gellérthegyi munkásőrközpontban. Hogy a két időpont között az MSZMP milíciája 1968. augusztus 21-én baráti segítséget nyújtott Csehszlovákia megszállásához, 1971 és 1973 közt pedig begyűjtött több száz, március 15-én tüntető diákot - közülük félszáz kapott egy és három év közti börtönbüntetést, ám hogy ezek mekkora vigadalmat váltottak ki munkásőrkörökben, arról a szócikk ugyanúgy nem idézi a Népszabadságot, mint a tényekről más forrást sem. A szócikkek szereplői közül az ötvenhatos koncepciós perekben Földes, Rajnai, Biszku vitték a főszerepeket, de hogy a főrendező milyen politikai meggondolásából, az hiányzik a Kádár-címszóból is. Jóllehet az MSZMP első titkára az Ideiglenes Központi Bizottság előtt 1956. december 28-án jegyzőkönyvbe foglaltatta, hogy az ÁVH megszüntetése miatt káderhiány állt elő, és ezért Rákosi politikájának „legexponáltabb képviselői” helyére olyan embereket kell kinevezni, „akik beosztottak voltak, de a viharos időkben megmutatták, hogy igazi kommunisták”. 1957. január 14-én még tovább pontosította jövendő káderpolitikáját: „A rendőrségnél a legfontosabb a tisztikart jól átnézni, a politikai apparátust a lehető leggyorsabban kiépíteni..., a legjobb szakembereket bevinni az apparátusba.” Alighanem ez a legfontosabb döntéshozó fórumon elhangzott egyértelmű beszéde nélkülözhetetlenebb eleme a címszónak, mint Kádárnak az a nálánál kevésbé kérlelhetetlen KB-tagok zsarolására szánt, de nagy publicitást kapott aggálya, hogy „sokáig tartott a SZÓ-ban élő Rákosi visszatérésétől. Szembefordul Révai József szélsőbalos nézeteivel”, vagy akár az, hogy a „Giovanni Csermanek” nevet kapta a keresztségben. Vagy az anyakönyvezésnek mégis volna szerepe a szócikkszerkesztésben? Tényleg, Tollas Tibornál is szerepel, hogy Kohlmannak született, Román Walternál is, hogy Némethi Ernő a másik neve, Nagy Erzsébetnél pedig a zárójelbe tett „Alexandra” utal a szovjetunióbeli születésre. A Dér Stürmer antiszemita hagyományát felelevenítő Kubinyi Ferenc Fekete Lexikonjában még csak-csak érthető, miért áll Kádár neve mellett a Csermanek, Rákosinál Rosenfeld, Gerőnél Singer stb. - mert a szócikk-készítő a magyar származásúaktól idegennek kívánta beállítani a kommunistákat. De a Népszabadságnál?!□ Kádár szócikkében az 1956 vonatkozásában fontos politikai tartalom helyén szereplő mellékes kuriózum vezet rá a címszókészítés technikájára. „Halála szinte percre egybeesett a Nagy Imre rehabilitációját kimondó bírósági tárgyalás időpontjával. Nagy Imre leánya, Nagy Erzsébet úgy emlékszik vissza, hogy a rehabilitációs tárgyalás ideje alatt cédulát csúsztattak elébe, amelyen Kádár János halálhíre állt”. Az ötvenhatos szószedet technikája: a szócikkekben bagatellizálni a történetileg lényegeset, viszont felnagyítani a kuriozitást, pláne, ha az személyesen tragikus. Ebből a technikából életpályák megrendítő íve bontakozik ki, de csak elvétve kerekednek ki a forradalom korrekt címszavai. Pap Jánosból - aki Brusznyai Árpád meggyilkoltatásával (is) saját belügyminiszteri karrierpályáját építette - így lesz áldozat: „1991-ben veszprémi lakásába betörtek, a bútorokat összezúzták. Veszprémi díszpolgári címét visszavonták. (...) Utolsó heteit teljes zavarodottságban töltötte. 1994 februárjában lelőtte feleségét, majd öngyilkos lett.” Kinek dráma egy díszpolgári cím visszavonása a karriervágyból elkövetett gyilkossághoz képest? A Fővárosi Bíróság az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűzparancs egyik felelőse, „a 80 esztendős Úszta Gyula kihallgatását a Honvéd Kórház által kiadott igazolás megvizsgálása után - elmebeli állapotára való tekintettel (öregkori elbutulás) - mellőzte”. Kinek dráma a Honvéd Kórház elmeigazolása 39 salgótarjáni halotthoz képest? Aki nem tartja „ifjúkori elbutulásnak” a Központi Bizottság előtt 1957. február 26-án tett Uszta-kijelentést: „A mi karhatalmunk olyan, hogy lelövi mindazokat, akiket kell.” Az egész társadalmat érintő történelmi dráma leértékelése és a személyes sorstragédiák felértékelése úgy hatja át az egész szószedetet, hogy a címszó kiválasztásától a terjedelméig szerkesztési elv formálódik a technikából. A megtorlás egyik áldozata „a kivégzést megelőző éjszakán saját gordonkáján megszakítás nélkül játszott”. Ebből a tragikus ódából az következnék, hogy legalább az áldozat neve „szólaljon meg”. De nem! Brusznyai Alapítvány a címszó, nem Brusznyai Árpád. Mert a technika kényszere miatt fokozni kell, ráadásul a melléktéma felől a fő téma felé. Az alapítvány „minden esztendőben rangos zenei rendezvénnyel köti egybe” egy-egy kiváló tanár vagy diák pénzjutalmát. A kulminációs pont azonban az, hogy a „Brusznyai Alapítvány alaptőkéjének jelentős részét Für Lajos, az MDF jelenlegi elnöke adja”. Ha már nem Brusznyai a címszó, akkor miért nem Für? Aki 1956-ban a Debreceni Szocialista Forradalmi Bizottmány titkára volt. Mert az egyéni tragédia megszólaltatása lehetett a cél, valahogy úgy, ahogy 1994. május 24-én Horn Gyula nyilatkozta a Magyar Nemzetnek: „Én kész vagyok kimenni a 301-es parcellába, és megkövetni az ott nyugvó áldozatokat, ahol lélekben megemlékezem 1956. december 15-én meggyilkolt testvérbátyámról.” Csak a Népszabadság zenekara oktávokkal feljebb fogta a hangot. A Megbékélés címszó is falsra sikeredett, hát még a kiágazásai. „A különböző pártszimpátiák mellett az emigrációból hazatértek és a börtönbüntetéseik letöltése után itthon maradó ’56-osok között húzódik a viták törésvonala” - állítja a címszó, amely két áthidalást javall. Kopácsi rendőrkapitány szerint a törésvonal akkor szűnik meg, „amikor mindannyian kihalunk”. A szerkesztőségi cikk szerint „1994. június 16. után a közvélemény a megbékélés gesztusaként értékelte, hogy Nagy Erzsébet és Horn Gyula együtt koszorúzta meg az 1956- os emlékművet”. □ Vagy a halál, vagy Horn? Ha a szerkesztőség nem érti el Horn Gyula gesztusát, talán nemcsak a konklúzió vagylagossága enyhébb, de még a prédikáció is közelebb kerül a valóságos törésvonalhoz. Ugyanis az egyik oldalon nem is létezik „a Nagy Imre-perről készült film”, amelynek bemutatását megakadályozták úgymond, „az emigrációból hazatérők és a tárgyaláson leszereplők”. Csak egy durván hamisított propagandafilm ismeretes, amelyet 1958- ban még az MSZMP agit-prop. osztálya sem kívánt műsorra tűzni, nemhogy 1989 után a Nagy Imre-perben érintettek családtagjai, akik nem óhajtották hozzátartozóik hét álló napig tartó perének 90 perces változatát a szövegösszefüggéseikből kiragadott mondatokkal, a Fehér Könyvből idéző kommentátor hangalámondásával és a manipulatív vágásokkal együtt nyilvánosságra hozni. Viszont ugyanők harcolták ki azt, amit a szószedet az Újratemetés címszóban foglal össze. Közülük - a címszó szerint - senki sem állt díszőrséget Nagy Imre és társai ravatalánál a Hősök terén, csak „Szűrös Mátyás, Németh Miklós, Pozsgay Imre és Medgyessy Péter”. Talán 1989. „június 17- én” egyedül ők posztoltak a téren, mindenesetre a történelmi napon, június 16-án az újratemetést rendező TIB is jelen volt. Mert nemcsak 1991-ben létezett a rehabilitációt kiharcoló szervezet - ahogy a volt MDF-es képviselő, Zimányi Tibor alelnök szócikke állítja, sőt nem is 1989-től, ahogy az alapítás évét tévesen a Göncz Áprád címszóhoz kapcsolja -, hanem 1988- tól, igaz a demokratikus ellenzék csak fanyalgásával járult volna hozzá 1956 redivivusához. A Megbékélés címszónál az 1956-os emlékmű alkotója, Jovánovics György sajnálkozik, hogy a 301-es parcellánál „nem sikerült nemzeti egyetértést kialakítani”. A párizsi Nagy Imreemlékmű címszónál pedig Rajk László elégedetlenkedik a Pere Lachaise temetőben 1987-ben felállított szobra miatt. Hogy ennyi fanyalgóból olyan SZDSZ jött össze, amelynek belügyminisztere „az ország nyugalmát félti attól, ha kivizsgálnák az 1992. október 23-i Göncz-ellenes tüntetés körülményeit”, nem csoda, különösen nem, ha az idézetet az SZDSZ Országos Tanácsának egyik tagjától emelték át a Göncz Árpád címszóba. Effajta „megbékélésnél” talán tényleg jobb a Horn vagy halál alternatíva. □ A „törésvonal” felszámolásáról a Népszabadság október 1- jén közölt egy vitálisabb alternatívát. Kis János összehasonlította a mai koalíciós partnerek 1956-os történelemképét. „Az MSZP története úgy szól, hogy ’56 októberében volt valami, aztán novemberben is volt valami, amire nem jó emlékezni, de szerencsére jött a konszolidáció, a hatalom és a társadalom összebékült... Az SZDSZ történelemszemlélete szerint Magyarországon 1956-ban demokratikus forradalom zajlott, a forradalmat vérbe fojtották, leverésének és a rákövetkező megtorlásnak a körülményei kijelölték a rendszer teljesítőképességének határait... A különbség az, hogy a szocialisták egyenes vonalúnak szeretnék látni a kádári reformpolitika és az új demokrácia közötti összefüggést, a szabaddemokraták pedig fontosnak tartják szembenézni azzal, ami a kádárizmusban sem erkölcsileg, sem politikailag nem volt soha vállalható. A két szemlélet közötti ellentétet nem lehet koalíciókötéssel eltüntetni, alaposan meg kell vitatni őket.” Ha a Népszabadság nem egy maga ásta „törésvonal” áthidalásához ácsol 4 méter 56 centi pallót, a tizenhat hasábját inkább e valódi vita lefolytatására szánhatta volna. Kenedi János 1994. november 4., péntek. ÉRVEK, VÉLEMENYEK_ * Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy nem mértük le centiméterrel az Ötvenhat szócikk 1956-ról című összeállításunkat, így fordulhatott elő egyebek között az, hogy Nagy Imréről 18 centiméter hosszúságú címszó áll az összeállításban, Kádár Jánosról 17, Göncz Árpádról 8, azaz nyolc centiméter, a vérbíró Vida Ferencről pedig 8,5, azaz nyolc és fél centiméter. Továbbá azt sem vettük észre, hogy 21 szócikk foglalkozik a forradalomban és 21 a forradalom leverésében részt vevő személyekkel, vagy ahogyan a fenti dolgozatban áll, „és huszonegy szócikk tartozik az ellenforradalom (magyar és szovjet) megszemélyesítőihez”. Ezzel máris elérkeztünk ahhoz a kardinális kérdéshez, melyet úgy foglal össze a fenti cikk szerzője, hogy „szemet szúró a kiegyensúlyozásra való formális törekvés”. Be kell vallanunk, hogy nem törekedtünk semmiféle kiegyensúlyozásra. Már ami a centiket illeti. Mert a centik tartalomból állnak össze. És úgy véljük, hogy a megtorlás szovjet és magyar irányítói, végrehajtói mint megtorlók, várbírók, halálos ítéleteket követelők szerepelnek a szócikkekben, nem pedig mint centiméterek. A hozzánk érkezett észrevételek után ugyanis teljesen elbizonytalanodtunk, hogy merre, kik mellett és kik ellenében voltunk tendenciózusak. Tehát: nem érezzük például, hogy Pap Jánosból áldozatot csináltunk volna. Betörtek otthonába a volt mindenható megyei titkárnak Veszprémben, és visszavonták díszpolgári címét - tartalmazza a szócikk. Ki mit olvas ki ebből? Kinek dráma az, hogy lelőtte feleségét és utána öngyilkos lett a volt belügyminiszter, majd miniszterelnök-helyettes? - kérdezi a fenti cikk. Úgy gondoljuk, egy ország drámája, hogy ilyen beosztásokba kerülhetett Brusznyai Árpád gyilkosa, aki úgy végezte, ahogyan végezte. Erről szól a szócikk! Az is megítélésben különbség, hogy Földes Lászlónál a funkciók felsorolása a fontosabb-e, vagy az, hogy egy rövidke mondattal érzékeltetni kívántuk: a rendszer még 1980-ban is jutalmazta 1956-os tevékenységéért azzal, hogy nyugdíjba vonulása alkalmából a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntették ki. Jeleztük az összeállítást felvezető pár mondatban, hogy a címszavak „nem okvetlenül tudományos lexikonba valók”. Való igaz, jó néhány helyen téves adatot közöltünk. Ez részben figyelmetlenség, gondatlanság következménye - ezúton is elnézést kérünk érte olvasóinktól -, részben pedig abból ered, hogy az összevetésként alkalmazott forrásmunkák nemcsak következtetésekben, de sokszor tényanyagban, s néha még dátumokban is vitatkoznak egymással. Kaptunk a fentiekben sok jogos és jó néhány nem kellően megalapozott szemrehányást. Nem tudtuk például kifejteni a szócikkek keretében, hogy miért nem mutatják be a Nagy Imre-perről készült film kozmetikázatlan anyagát. Feltétlenül reagálni kívánunk viszont arra, hogy a szerző a Dér Stürmer antiszemita hagyományának felelevenedését látja abban, hogy Kádár János neve után zárójelbe tettük, hogy Giovanni Csermanekként jegyezték be eredetileg. Úgy gondoljuk, méltatlan volna a Népszabadsághoz, ha ezen a ponton vitába szállnánk. A Giovanni Csermanek név, azt hisszük, történelmi kuriózum, mint ahogy Walter Román esetében is, hogy Némethi Ernő az eredeti neve a volt román miniszterelnök, Petre Román apjának. Természetesen végig lehet forgatni a szócikkek hibáit, természetesen meg lehet kérdezni, hogy az 56 címszónyi terjedelembe miért pont az fért bele, ami belefért, és miért pont az maradt ki, ami kimaradt. Kétségtelen, hogy végtelen variációs lehetőséget biztosít ez a szempont a legkülönbözőbb koncepciók kifejtésére. Mi egy drámát, egy drámasorozatot igyekeztünk összeállítani, és úgy gondoltuk, hogy például Földes László idézett mondata - „Reggel hét óra óta nem lőttünk a tömegre” - mindennél kifejezőbb. Az 56 szócikket egyben jelezni kívántuk: lehet, hogy a tengernyi emlékirat és nagylélegzetű tanulmány mellett a tudományos kutatók az újságírók helyett elkészíthettek volna már egy megbízható - fiatalabb és idősebb generációknak egyaránt sokat nyújtó - 1956- os lexikont. Többek között olyan - adatokban és nem vitairatokban felkészült - kutatók részvételével, mint amilyen Kenedi János is. A szerk. NÉPSZABADSÁG 21