Népszabadság, 1994. november (52. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-04 / 259. szám

* Október huszonharmadika vagy november negyedike? A­ nemzeti ünnepen a Népsza­badság Ötvenhat szócikk 1956- ról című tizenhat hasábon, hat oldalon folyamatosan vezetett összeállítással (is) megemléke­zett a forradalomról. Már az el­ső vizuális összbenyomásnál el­fogja a kétely az olvasót, vajon az október 23-i felkelésnek vagy november 4-i vérbe fojtá­sának kívánt-e 4 méter 56 cen­timéter terjedelmet áldozni a legnagyobb példányszámú or­szágos napilap hét végi mellék­letének leghangsúlyosabb he­lyén. Figyelmesebben nézve, az ötvenhat szócikkből huszonegy tartozik egyértelműen a forra­dalomhoz (hazai személyiségei­hez és az emigráció intézménye­ihez) és ugyancsak huszonegy szócikk tartozik az ellenforra­dalom (magyar és szovjet) meg­személyesítőihez. □ De csakugyan nivellálja-e a szószedet a forradalom és az el­lenforradalom közti különbsé­get? A portréfotók száma ellent­mondani látszik az első benyo­másnak. Hárman egyöntetűen lojálisak az ellenforradalom­hoz, de hatan sokféleképp tar­toznak a forradalomhoz. Míg a megtorlásban való közösséget homogén szimbólummal fejezi ki Földes László, Pap János, Iván Szerev arcmása, addig a forradalom széthúzásának is vi­zuális jelképe Bibó István, Fe­kete Sándor, Fónay Jenő, Mind­­szenty József, Obersovszky Gyula, Tánczos Gábor, Zimányi Tibor fényképe - nemcsak a for­radalom utóéletében. Mind­­szenty hercegprímás a maga szócikkében éppen azt kérdi Bi­bótől, hogy „tulajdonképpen ki is ez a Nagy Imre”, de sem a hely, sem az időpont nincs meg­említve. A párbeszédre 1956. november 4-én hajnali hat óra­kor került sor a Parlament ka­pujában. Mindketten induló­ban voltak az amerikai követ­ségre. Bibó a kormány egyetlen cselekvőképes tagjaként távira­tot vitt az amerikai elnöknek, hogy politikai segítséget kérjen a szovjet invázió megállításá­hoz. Mindszenty emigrációba vonult, ám még mindig sejtelme sem volt arról, kicsoda a forra­dalom miniszterelnöke. A legi­timista bíborost inkább a Ká­dár-korszak propagandistái hozták összefüggésbe a forra­dalommal, semmint Mindszenty maga. Fekete Sándor viszont maga a késő Kádár-korszak reprezentatív propagandistája, aki - mint szócikke közli - 1956 októberében külföldön volt, vi­szont 1958-ban Hungaricus ál­néven írott pamfletjeiért kapott börtönbüntetését 1977 után az­zal feledtette, hogy ő vezette az ötvenhat örökségét vállaló de­mokratikus ellenzék elleni nyil­vános támadásokat. Az Új Tü­kör 1984. szeptember 9-i szá­mában például úgy rágalmazta Konrád György (Magyarorszá­gon kiadatlan) Antipolitika cí­mű könyvét, hogy összekapcsol­ta a demokratikus ellenzék öt­venhatos elkötelezettségét egy Mindszentyhez elkötelezett emigráns történetíró ötvenhatot értékelő (Magyarországon szin­tén hozzáférhetetlen) munkájá­val, majd az általa így összefont „Szent Antal-láncról” meré­szen kimondta: „ideje széttör­ni”.□ Mindszentyt és Feketét a for­radalomhoz lojális személyek portréiból kivonva, már csak eggyel több arckép jellemzi a forradalmárokat. Ha tarta­lomelemzéssel csupán a formai jegyeket tanulmányoznánk, a történelmi ellentétek nivelláci­óját legfeljebb egy hajszálnyi eltérés billegtetné ide vagy oda. Nagy Imréről 18 centiméter a címszó, Kádár Jánosról csak 17. Az elítélt Göncz Árpádról 8 centiméter, a vérbíró Vida Fe­rencről 8,5. A Petőfi Kör titká­ráról, Tánczos Gáborról 6,5 centiméter, az MSZMP KB - a repressziót irányító - titkáráról, Marosán Györgyről szintén 6,5, Eörsi Istvánról 8,5 centiméter, Földes Lászlóról 9. Bár szemet szúró a kiegyensúlyozásra való formális törekedés, a látvány lehetne akár félrevezető. Miért ne lehetne az ellenforradalmi megtorlásból a forradalom tra­gikus sorsára következtetni? Mert a szócikkek minőségi elemzése az ellenkezőjét bizo­nyítja. Tizennégy szócikk besorolha­tatlan a forradalom-ellenforra­dalom dimenzióba. Közülük négy 1988 után megalakult szervezet címszava, hat műfaji jellegénél fogva nem klasszifi­­kálható (például MTI-hír, sajtó­vagy történelmi kifejezés stb.), három szócikknek pedig szinte semmi köze ötvenhathoz. Ha csak, mondjuk, Fekete Mihály­­nál nem az az említésre méltó, hogy ő nemzette Fekete Sán­dort és „Kádártól nem fogadott el kormányfunkciót”. Félő azonban, hogy éppen ezeknek az 1956-ról minimális informá­ciótartalommal rendelkező szó­cikkeknek van maximális mel­lékjelentésük, ami a kiegyenlítő szándékú szerkesztőségi üzene­tet hordozza. De ne vágjunk a bizonyítás elébe! Még a huszonegy forradalmár közül ötnél is az a sztereotípia olvasható, hogy „részt vett a forradalomban”, de nem tudha­tó meg, hogy Darvas Iván, Eörsi István, Fónay Jenő, Göncz Ár­pád, Mansfeld Péter hol, mikor, mit csinált. Márpedig egészen bizonyos, Göncz Árpádnál fon­tosabb, hogy 1956 novem­ber-decemberében illegális dip­lomáciai tevékenységet folyta­tott az Indiai Köztársaság kö­­vetségi munkatársaival, és szö­vegezője volt a pártok és a for­radalmi szervek december 8-i kibontakozási javaslatának, minthogy „1963 és 1965 között szakfordító volt”, Eörsi István­nál, hogy forradalmi cselekede­teit maga írta meg, s adta ki 1988-ban szamizdatban Emlé­kezés régi szép időkre című könyvében, amelyet szócikke úgy nem talál említésre méltó­nak, ahogy arról se szól: ő adott otthont annak az illegális ta­nácskozásnak, amely 1986. de­cember 5-én és 6-án fordulatot hozott a forradalom utóéleté­ben. E tények helyett arról ol­vashatunk, hogy mikor volt az Élet és Irodalom, a kaposvári színház és a Holmi munkatársa. És akikről kielégítő az informá­ció? Tollas Tibor „1956 júliusá­ban szabadul, az Astoria Szál­lóban helyezkedik el fűtőként. A forradalom idején a Nemzet­őrség összekötője...” Vészi Já­nos „1956-ban az Országos Szé­chényi Könyvtár Nemzeti Bi­zottságának tagja”. Zimányi Tibor „1956-ban részt vesz a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának munkájában”. Ha ennyi az ötvenhatos teljesít­ményük, miről érdemelnek cím­szót az „Ötvenhat szócikk” kö­zött?□ A hamis tények és tendenciák önmagukért beszélnek. Tizen­négy szócikk tartalmaz tenden­ciózus torzítást, tizenháromnál a torzítás inkább gondatlanság­ból ered, hat gyűjtőfogalom nem helyénvaló, öz pedig más fogalmakon belül is szerepel. Minden nyolcadik cikk tartal­maz tárgyi tévedést. Vagy azzal, amit mond, vagy azzal, amit nem mond. Például a Bibó-cím­­szó azt mondja: „1956. novem­ber 2-4. között a Nagy Imre­­kormány államminisztere. Ő fo­galmazta meg a kormány ENSZ-nek küldött felhívását.” A kormány nem küldött felhí­vást az ENSZ-nek, Bibót no­vember 3-án nevezték ki állam­­miniszternek, 4-én hajnalban kapcsolódott be a kormány munkájába. Göncz Árpádot nem 1957-ben ítélték életfogy­tiglani börtönre, hanem 1958- ban, Németh Lászlót nemhogy tíz évre ítélték volna, még be sem idézték a bíróságra. (1957- ben Kossuth-díjat kapott.) Rajnai Sándort - a szócikk ál­lításával ellentétben - Kádár János „nem nyugdíjból hívta vissza” 1957-ben. Még csak visszavonult „belügyi tábor­nok” se volt, hanem egy külö­nösen aktív különítmény alez­redese, aki a BM politikai nyo­mozó főosztály parancsnokhe­lyettesi tisztét töltötte be 1957/1958-ban. Innét került 1962-ben Moszkvába, de nem nagykövetnek - ahogy a szócikk állítja csak követségi taná­csosnak, bár nagykövet is lett belőle Bukarestben, de nem a moszkvai szolgálat előtt, hanem jóval utána, 1976-ban. Előtte egy évtizedig a külföldi hírszerzés csoportfőnöke volt a BM-ben, utána 1982 és 1989 között moszkvai nagykövet volt. Szent igaz, ő készítette elő a Nagy Imre-pert, viszont az már a Biszku-címszóból hiány­zik, hogy a Rajnai által készített peranyagot vitte a bel­ügyminiszter moszkvai jóváha­gyásra. Márpedig az, hogy a legfőbb 1956-os pert idehaza fabrikálták - s nem mint Kádár oly nagy előszeretettel sugal­mazta: Moszkvában­ az előbbre való információ, mint az, hogy Biszku Márokon szüle­tett szerszámlakatosnak, Rajnai meg „állítólag az emlékiratain dolgozott” az Egyesült Álla­mokban, és Chicagóban halt meg. Kuriózum az is, hogy 1980-ban Földes László a Hun­­gexpo vezérigazgatójaként ment nyugdíjba, különösen, ha a szócikkében aktív politikai élete lezárul a Központi Vezető­ség október 26-i jegyzőkönyvé­vel, amelyben Földes kijelenti: „reggel hét óra óta nem lőttünk a tömegre”. Földes politikai életének lezárulása és nyugdíj­ba vonulása közt azért volt még egy kis aktivitás: 1957. február 12-én nevezték ki az MSZMP káderosztálya vezetőjének, majd onnét 1958-ban bel­ügyminiszter-helyettesnek, de más minisztériumban még 1967 és 1971 közt is miniszterhelyet­tes volt.□ A szószedetben nemcsak a politikai személyiségek része­sülnek kegyeletes tetszhalál­ban. A Munkásőrség a címszó szerint megszületik a 3075/ 1957. sz. kormányrendelettel, s jobblétre szenderül a Népsza­badság saját híre szerint 1989. október 23-án. A parlament fel­oszlató döntését bejelentő Né­meth Miklós kormányfőt „fa­nyar, láthatóan szomorkás fér­fiak” hallgatják a Gellért­hegyi munkásőrközpontban. Hogy a két időpont között az MSZMP milíciája 1968. augusz­tus 21-én baráti segítséget nyújtott Csehszlovákia meg­szállásához, 1971 és 1973 közt pedig begyűjtött több száz, március 15-én tüntető diákot - közülük félszáz kapott egy és három év közti börtönbüntetést­­, ám hogy ezek mekkora viga­dalmat váltottak ki munkásőr­­körökben, arról a szócikk ugyan­úgy nem idézi a Népszabadsá­got, mint a tényekről más for­rást sem. A szócikkek szereplői közül az ötvenhatos koncepciós perekben Földes, Rajnai, Bisz­ku vitték a főszerepeket, de hogy a főrendező milyen politi­kai meggondolásából, az hiány­zik a Kádár-címszóból is. Jólle­het az MSZMP első titkára az Ideiglenes Központi Bizottság előtt 1956. december 28-án jegyzőkönyvbe foglaltatta, hogy az ÁVH megszüntetése miatt káderhiány állt elő, és ezért Rákosi politikájának „leg­exponáltabb képviselői” helyé­re olyan embereket kell kine­vezni, „akik beosztottak voltak, de a viharos időkben megmu­tatták, hogy igazi kommunis­ták”. 1957. január 14-én még tovább pontosította jövendő káderpolitikáját: „A rendőrség­nél a legfontosabb a tisztikart jól átnézni, a politikai appará­tust a lehető leggyorsabban ki­építeni..., a legjobb szakembe­reket bevinni az apparátusba.” Alighanem ez a legfontosabb döntéshozó fórumon elhangzott egyértelmű beszéde nélkülözhe­tetlenebb eleme a címszónak, mint Kádárnak az a nálánál ke­vésbé kérlelhetetlen KB-tagok zsarolására szánt, de nagy pub­licitást kapott aggálya, hogy „sokáig tartott a SZÓ-ban élő Rákosi visszatérésétől. Szembe­fordul Révai József szélsőbalos nézeteivel”, vagy akár az, hogy a „Giovanni Csermanek” nevet kapta a keresztségben. Vagy az anyakönyvezésnek mégis volna szerepe a szócikk­szerkesztésben? Tényleg, Tollas Tibornál is szerepel, hogy Kohl­­mannak született, Román Wal­­ternál is, hogy Némethi Ernő a másik neve, Nagy Erzsébetnél pedig a zárójelbe tett „Ale­xandra” utal a szovjetunióbeli születésre. A Dér Stürmer anti­szemita hagyományát feleleve­nítő Kubinyi Ferenc Fekete Le­xikonjában még csak-csak ért­hető, miért áll Kádár neve mel­lett a Csermanek, Rákosinál Rosenfeld, Gerőnél Singer stb. - mert a szócikk-készítő a ma­gyar származásúaktól idegen­nek kívánta beállítani a kom­munistákat. De a Népszabad­ságnál?!□ Kádár szócikkében az 1956 vonatkozásában fontos politi­kai tartalom helyén szereplő mellékes kuriózum vezet rá a címszókészítés technikájára. „Halála szinte percre egybe­esett a Nagy Imre rehabilitá­cióját kimondó bírósági tárgya­lás időpontjával. Nagy Imre le­ánya, Nagy Erzsébet úgy em­lékszik vissza, hogy a rehabili­tációs tárgyalás ideje alatt cé­dulát csúsztattak elébe, ame­lyen Kádár János halálhíre állt”. Az ötvenhatos szószedet technikája: a szócikkekben ba­gatellizálni a történetileg lénye­geset, viszont felnagyítani a ku­riozitást, pláne, ha az személye­sen tragikus. Ebből a techniká­ból életpályák megrendítő íve bontakozik ki, de csak elvétve kerekednek ki a forradalom korrekt címszavai. Pap Jánosból - aki Brusznyai Árpád meggyilkoltatásával (is) saját belügyminiszteri karrier­­pályáját építette - így lesz áldo­zat: „1991-ben veszprémi laká­sába betörtek, a bútorokat összezúzták. Veszprémi dísz­polgári címét visszavonták. (...) Utolsó heteit teljes zavarodott­ságban töltötte. 1994 februárjá­ban lelőtte feleségét, majd ön­gyilkos lett.” Kinek dráma egy díszpolgári cím visszavonása a karriervágyból elkövetett gyil­kossághoz képest? A Fővárosi Bíróság az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűzparancs egyik felelőse, „a 80 esztendős Úszta Gyula kihallgatását a Honvéd Kórház által kiadott igazolás megvizsgálása után - elmebeli állapotára való tekin­tettel (öregkori elbutulás) - mellőzte”. Kinek dráma a Hon­véd Kórház elmeigazolása 39 salgótarjáni halotthoz képest? Aki nem tartja „ifjúkori elbutu­­lásnak” a Központi Bizottság előtt 1957. február 26-án tett Uszta-kijelentést: „A mi karha­talmunk olyan, hogy lelövi mind­azokat, akiket kell.” Az egész társadalmat érintő történelmi dráma leértékelése és a szemé­lyes sorstragédiák felértékelése úgy hatja át az egész szószede­tet, hogy a címszó kiválasztásá­tól a terjedelméig szerkesztési elv formálódik a technikából. A megtorlás egyik áldozata „a ki­végzést megelőző éjszakán saját gordonkáján megszakítás nél­kül játszott”. Ebből a tragikus ódából az következnék, hogy legalább az áldozat neve „szó­laljon meg”. De nem! Brusz­nyai Alapítvány a címszó, nem Brusznyai Árpád. Mert a tech­nika kényszere miatt fokozni kell, ráadásul a melléktéma fe­lől a fő téma felé. Az alapítvány „minden esztendőben rangos zenei rendezvénnyel köti egy­be” egy-egy kiváló tanár vagy diák pénzjutalmát. A kulminá­­ciós pont azonban az, hogy a „Brusznyai Alapítvány alaptő­kéjének jelentős részét Für La­jos, az MDF jelenlegi elnöke ad­ja”. Ha már nem Brusznyai a címszó, akkor miért nem Für? Aki 1956-ban a Debreceni Szo­cialista Forradalmi Bizottmány titkára volt. Mert az egyéni tra­gédia megszólaltatása lehetett a cél, valahogy úgy, ahogy 1994. május 24-én Horn Gyula nyilat­­kozta a Magyar Nemzetnek: „Én kész vagyok kimenni a 301-es parcellába, és megkövet­ni az ott nyugvó áldozatokat, ahol lélekben megemlékezem 1956. december 15-én meggyil­kolt testvérbátyámról.” Csak a Népszabadság zenekara oktá­­vokkal feljebb fogta a hangot. A Megbékélés címszó is falsra sikeredett, hát még a kiágazá­sai. „A különböző pártszimpá­tiák mellett az emigrációból ha­zatértek és a börtönbüntetéseik letöltése után itthon maradó ’56-osok között húzódik a viták törésvonala” - állítja a címszó, amely két áthidalást javall. Ko­pácsi rendőrkapitány szerint a törésvonal akkor szűnik meg, „amikor mindannyian kiha­lunk”. A szerkesztőségi cikk szerint „1994. június 16. után a közvélemény a megbékélés gesztusaként értékelte, hogy Nagy Erzsébet és Horn Gyula együtt koszorúzta meg az 1956- os emlékművet”. □ Vagy a halál, vagy Horn? Ha a szerkesztőség nem érti el Horn Gyula gesztusát, talán nemcsak a konklúzió vagylagossága eny­hébb, de még a prédikáció is kö­zelebb kerül a valóságos törés­vonalhoz. Ugyanis az egyik ol­dalon nem is létezik „a Nagy Imre-perről készült film”, amelynek bemutatását megaka­dályozták úgymond, „az emig­rációból hazatérők és a tárgya­láson leszereplők”. Csak egy durván hamisított propaganda­film ismeretes, amelyet 1958- ban még az MSZMP agit-prop. osztálya sem kívánt műsorra tűzni, nemhogy 1989 után a Nagy Imre-perben érintettek családtagjai, akik nem óhajtot­ták hozzátartozóik hét álló na­pig tartó perének 90 perces vál­tozatát a szövegösszefüggéseik­ből kiragadott mondatokkal, a Fehér Könyvből idéző kommen­tátor hangalámondásával és a manipulatív vágásokkal együtt nyilvánosságra hozni. Viszont ugyanők harcolták ki azt, amit a szószedet az Újratemetés cím­szóban foglal össze. Közülük - a címszó szerint - senki sem állt díszőrséget Nagy Imre és társai ravatalánál a Hősök terén, csak „Szűrös Mátyás, Németh Mik­lós, Pozsgay Imre és Medgyessy Péter”. Talán 1989. „június 17- én” egyedül ők posztoltak a té­ren, mindenesetre a történelmi napon, június 16-án az újrate­metést rendező TIB is jelen volt. Mert nemcsak 1991-ben létezett a rehabilitációt kiharcoló szer­vezet - ahogy a volt MDF-es képviselő, Zimányi Tibor alel­­nök szócikke állítja, sőt nem is 1989-től, ahogy az alapítás évét tévesen a Göncz Áprád címszó­hoz kapcsolja -, hanem 1988- tól, igaz a demokratikus ellen­zék csak fanyalgásával járult volna hozzá 1956 redivivusához. A Megbékélés címszónál az 1956-os emlékmű alkotója, Jo­­vánovics György sajnálkozik, hogy a 301-es parcellánál „nem sikerült nemzeti egyetértést ki­alakítani”. A párizsi Nagy Imre­­emlékmű címszónál pedig Rajk László elégedetlenkedik a Pere Lachaise temetőben 1987-ben felállított szobra miatt. Hogy ennyi fanyalgóból olyan SZDSZ jött össze, amelynek belügymi­nisztere „az ország nyugalmát félti attól, ha kivizsgálnák az 1992. október 23-i Göncz-elle­­nes tüntetés körülményeit”, nem csoda, különösen nem, ha az idézetet az SZDSZ Országos Tanácsának egyik tagjától emelték át a Göncz Árpád cím­szóba. Effajta „megbékélésnél” talán tényleg jobb a Horn vagy halál alternatíva. □ A „törésvonal” felszámolásá­ról a Népszabadság október 1- jén közölt egy vitálisabb alter­natívát. Kis János összehasonlí­totta a mai koalíciós partnerek 1956-os történelemképét. „Az MSZP története úgy szól, hogy ’56 októberében volt valami, aztán novemberben is volt vala­mi, amire nem jó emlékezni, de szerencsére jött a konszolidá­ció, a hatalom és a társadalom összebékült... Az SZDSZ törté­nelemszemlélete szerint Magyar­­országon 1956-ban demokrati­kus forradalom zajlott, a forra­dalmat vérbe fojtották, leveré­sének és a rákövetkező megtor­lásnak a körülményei kijelölték a rendszer teljesítőképességé­nek határait... A különbség az, hogy a szocialisták egyenes vo­nalúnak szeretnék látni a kádá­ri reformpolitika és az új de­mokrácia közötti összefüggést, a szabaddemokraták pedig fon­tosnak tartják szembenézni az­zal, ami a kádárizmusban sem erkölcsileg, sem politikailag nem volt soha vállalható. A két szemlélet közötti ellentétet nem lehet koalíciókötéssel eltüntet­ni, alaposan meg kell vitatni őket.” Ha a Népszabadság nem egy maga ásta „törésvonal” át­hidalásához ácsol 4 méter 56 centi pallót, a tizenhat hasábját inkább e valódi vita lefolytatá­sára szánhatta volna. Kenedi János 1994. november 4., péntek. ÉRVEK, VÉLEMENYEK_ * Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy nem mértük le cen­timéterrel az Ötvenhat szócikk 1956-ról című összeál­lításunkat, így fordulhatott elő egyebek között az, hogy Nagy Imréről 18 centiméter hosszúságú címszó áll az összeállításban, Kádár Jánosról 17, Göncz Ár­pádról 8, azaz nyolc centiméter, a vérbíró Vida Ferenc­ről pedig 8,5, azaz nyolc és fél centiméter. Továbbá azt sem vettük észre, hogy 21 szócikk foglalkozik a forra­dalomban és 21 a forradalom leverésében részt vevő személyekkel, vagy ahogyan a fenti dolgozatban áll, „és huszonegy szócikk tartozik az ellenforradalom (magyar és szovjet) megszemélyesítőihez”. Ezzel máris elérkeztünk ahhoz a kardinális kérdéshez, melyet úgy foglal össze a fenti cikk szerzője, hogy „szemet szúró a kiegyensúlyozásra való formális törekvés”. Be kell val­lanunk, hogy nem törekedtünk semmiféle kiegyensú­lyozásra. Már ami a centiket illeti. Mert a centik tarta­lomból állnak össze. És úgy véljük, hogy a megtorlás szovjet és magyar irányítói, végrehajtói mint megtor­lók, várbírók, halálos ítéleteket követelők szerepelnek a szócikkekben, nem pedig mint centiméterek. A hozzánk érkezett észrevételek után ugyanis telje­sen elbizonytalanodtunk, hogy merre, kik mellett és kik ellenében voltunk tendenciózusak. Tehát: nem érezzük például, hogy Pap Jánosból ál­dozatot csináltunk volna. Betörtek otthonába a volt mindenható megyei titkárnak Veszprémben, és vissza­vonták díszpolgári címét - tartalmazza a szócikk. Ki mit olvas ki ebből? Kinek dráma az, hogy lelőtte fele­ségét és utána öngyilkos lett a volt belügyminiszter, majd miniszterelnök-helyettes? - kérdezi a fenti cikk. Úgy gondoljuk, egy ország drámája, hogy ilyen beosz­tásokba kerülhetett Brusznyai Árpád gyilkosa, aki úgy végezte, ahogyan végezte. Erről szól a szócikk! Az is megítélésben­ különbség, hogy Földes Lászlónál a funkciók felsorolása a fontosabb-e, vagy az, hogy egy rövidke mondattal érzékeltetni kívántuk: a rendszer még 1980-ban is jutalmazta 1956-os tevékenységéért azzal, hogy nyugdíjba vonulása alkalmából a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntették ki. Jeleztük az összeállítást felvezető pár mondatban, hogy a címszavak „nem okvetlenül tudományos lexi­konba valók”. Való igaz, jó néhány helyen téves adatot közöltünk. Ez részben figyelmetlenség, gondatlanság következménye - ezúton is elnézést kérünk érte olva­sóinktól -, részben pedig abból ered, hogy az összeve­tésként alkalmazott forrásmunkák nemcsak követ­keztetésekben, de sokszor tényanyagban, s néha még dátumokban is vitatkoznak egymással. Kaptunk a fentiekben sok jogos és jó néhány nem kellően megalapozott szemrehányást. Nem tudtuk például kifejteni a szócikkek keretében, hogy miért nem mutatják be a Nagy Imre-perről készült film koz­­metikázatlan anyagát. Feltétlenül reagálni kívánunk viszont arra, hogy a szerző a Dér Stürmer antiszemita hagyományának fel­elevenedését látja abban, hogy Kádár János neve után zárójelbe tettük, hogy Giovanni Csermanekként je­gyezték be eredetileg. Úgy gondoljuk, méltatlan volna a Népszabadsághoz, ha ezen a ponton vitába száll­­nánk. A Giovanni Csermanek név, azt hisszük, törté­nelmi kuriózum, mint ahogy Walter Román esetében is, hogy Némethi Ernő az eredeti neve a volt román miniszterelnök, Petre Román apjának. Természetesen végig lehet forgatni a szócikkek hi­báit, természetesen meg lehet kérdezni, hogy az 56 címszónyi terjedelembe miért pont az fért bele, ami belefért, és miért pont az maradt ki, ami kimaradt. Kétségtelen, hogy végtelen variációs lehetőséget biz­tosít ez a szempont a legkülönbözőbb koncepciók ki­fejtésére. Mi egy drámát, egy drámasorozatot igyekeztünk összeállítani, és úgy gondoltuk, hogy például Földes László idézett mondata - „Reggel hét óra óta nem lőttünk a tömegre” - mindennél kifejezőbb. Az 56 szócikket egyben jelezni kívántuk: lehet, hogy a tengernyi emlékirat és nagylélegzetű tanulmány mellett a tudományos kutatók az újságírók helyett el­készíthettek volna már egy megbízható - fiatalabb és idősebb generációknak egyaránt sokat nyújtó - 1956- os lexikont. Többek között olyan - adatokban és nem vitairatokban felkészült - kutatók részvételével, mint amilyen Kenedi János is. A szerk. NÉPSZABADSÁG 21

Next