Népszabadság, 1995. október (53. évfolyam, 231-255. szám)

1995-10-07 / 236. szám

1995. október 7., szombat Mándy Iván elköltözött Kedden majd új cikke jelenik meg egy politikai hetilapban a mozikról. Nem bosszankodik már a sajtóhibákon. A honoráriumot meg koszorú­ra fordítják. Merő szószaporítás hozzátenni, hogy pesti mozikról regél elragadtatott nosz­talgiával, könnyektől kuncogó meghatottság­gal. Sosem járt külhoni moziban. Viszont kró­nikása lett a zsibárusfertályi mozgóknak. Még a Fiumei úti OTI-székház alkalmi szakszerve­zeti mozijában is törzsvendégeskedett az ott tisztviselősködő Mándy Gyuláné révén. Csak apjáról írt, anyjáról sosem. Anyja la­kását örökölte, de csak apja kísértette. Úgy festött: ő költött magának apát, lecsúszott, ká­véházi redaktorlétet élő álhírlapírót, mindent jobban tudó időszaki lapszerkesztőt, aki becs­vágyát fiában vágyta érvényesíteni. A köd­ apa mégis valóság volt. A háború utáni honi szín­háztörténet legzajosabb, diadalmas bukása, a Mélyvíz premierjén a Petőfi Színház előcsar­nokában jön a szerző atyja, a büszke apa, nem­csak nemzője, de irodalomra szorítója is az au­tóinak, találkozik apa-fiú a ruhatár előtt, és mire összeérnek, az apa vetélytárs már. - Fél­recsúszott a nyakkendőd! - szól és ezzel már le­tudta a premiert Sennyei Verástul és az akko­ra ízlésháborúval együtt, amekkora Hugónak volt az Hemani bemutatóján vagy magyar pél­dával élve: a Szomorú nyelvfejedelemnek. Nehezen fogadta be az irodalom. Nemcsak a kirendelt perzekutoroknak volt vörös posztó a szövege, valljuk be, az olvasó nagyközönség is nehezen barátkozott meg gúnyosan szomorú világával. A Kerepesi úttól átvágva a Teleki té­ren a Homok utcáig terjedt Mándy világa. Gyermekeknek engedélyezett hang­játékaival eljutott a rádió épületébe. Nem a Rákóczi úton. Csak a Bérkocsis utcán át. Mándy lett a mel­lékutcák Krúdy Gyulája. Valóságos ellen-Krúdy. A Nyírségből jött hímes szürrealista szövegével szemben szürkére szabott feszessé­­gű, valóság feletti józsefvárosi valóságot köl­tött. Mintha Nagy Lajos és Krúdy irodalmi gyermekeként ment volna be a Darling presszóba az irodalmi ködlovagok, fél és telje­sen dilettánsok közé, ahol életműhiányosak kávéztak munkaidőn. Mándy papos halkság­­gal közlekedett a háború utáni szépirodalmi Pesten. Mintha Végh György írta volna őt. Pe­dig ő írta meg a Véghet Fabulyaként. Ez a kar­csú kópé-regénye éppenséggel átcsúszott a Magvetőnél Nemeskürtyék botrányos érték­­forszírozásán, azután gyanús szürrealizmusá­val kirekesztett kávéházi író maradt sokáig. A kávéházi nép gyászlobogóját még Révai József tűzte ki. Változott idővel a pesti világ. Mándy örege­dett. Bármi megváltozott volna rajta? Ugyan. Egyazon tisztes sötét öltönyt hordott emberem­lékezet óta. Meg sem hízott. Csak megnősült. Elköltözött a Fiumei útról. Életműkiadása lett. Meg nimbusza. Beválasztották akadémiákba, elnökségekbe. Irodalmi befogadása csak némi­leg állt rosszul az örök kívülállónak. Néhány hete számára külföldi tájon Káló Flórián segítette az utca túloldalán egy taxiból. Bekísérte ebédidőn a Fészek klubba. Csak bá­multa ideáiról: Mándy a Fészekben? Mondha­tom. Becsukták eszpresszó-univerzumát. Peep show lett kiskávézóiból. Bankokat gründolták nagykávéházaiba. Hol rakhatná ki az asztalra papírjait, hol hallgathatná türelemmel a pin­cérlányok sorsát addig is, amíg le nem írja na­pi penzumát, egyetlen aggályos mondatot, hogy másnap újra csiszolja tőmondatát, mint Gerenday a márvány síremlékeket? Csoda, hogy elköltözött? Molnár Gál Péter TELEVÍZIÓ__________________________________ Besenyő­magyarok Egykoron volt Gugyerák, akit már-már kínos volt figyelni. Ostobasága kevéssé tűnt komi­kusnak, küzdelme a megérté­sért cseppet sem eltúlzottnak. Egy volt közülünk, Besenyő­­magyarok közül, az őskövületig hülye, ostoba minden ízében, mégis meghatóan ismerős, ra­vasz és boldog. Gugyerák azon kevesek közé tartozik, aki - ta­lán nem csak az én emlékeim­ben - túlélte a rendszerváltást. Többpártrendszer és szabadság vagyon, de gugyerákizmus épp­oly múlhatatlan és igaz, mint ahogy Hacsek és Sajó is élnek rendíthetetlenül. Továbbá az MSZMP-nek nyoma sincs, de illetékes elvtárs ma is felléphet­ne, tudnék említeni legalább egy pártot, amelynek elnöki re­torikája nagymértékben Koltai Róbert remekművének halvány földi mása. Arról nem beszélve, hogy akár találkozott Hofi Géza Ká­dár Jánossal, akár nem, a ma­gam részéről a hofizmust ugyancsak történelmi forrásnak tekintem, ugyanúgy, mint Bere­­ményi Géza szövegeit. Annak, aki nem élt az ancien régimé­ben, és nem ismerhette az élet édességeit, annak számára akár Hofi, akár - ha finomabb a lelke - Cseh Tamás dalai kötelező irodalomként adhatóak fel. Ho­fi maga volt a szocializmus, minden tébolyával és humorá­val. Amit művelt, zavarba ejtő volt, az értelmiségiek inkább fanyalogtak, mintsem örven­deztek. A kiválóan éneklő szí­nész egész egyszerűen adottság­nak tekintette, ami körülvette, azaz pozíciója cseppet sem volt ellenzéki - hogy aztán annál kí­méletlenebből fogalmazzon mindarról, ami volt. Ha Gugye­rák kínos karaktere ma is élő emlék, akkor Hofit nem véletle­nül igyekszik mindenki felejte­ni. Gugyerák végül is már túl volt a politikán, Hofi maga volt a politikai valóság. Aki Hofit felejti, annak a Kádár-rend­szert kell felejtenie. A magam részéről például szívesen em­lékszem vissza az ideges undo­­rodással vegyes csodálatra, amellyel Hofinak áldoztam. A mai nap hőseit viszont a Besenyő családban találjuk, Gálla Miklósék tévés színházá­ban, a Vastyúk is talál szeget cí­mű kabaréban, amely a jelen te­levíziós műsorok között a leg­emlékezetesebbek egyike. Úgy tapasztalom egyébként, hogy erre a műsorra készül a nép. Kollégáim sietnek haza - jóma­gam nemkülönben -, szívem szerint kihúznám a telefont, magam köré gyűjtöm a csalá­dot, ha innám, behűteném a sört. Alig várom, hogy lássam végre, tulajdonképp milyenek is vagyunk mi itt manapság. Bese­nyő-magyarok, édes magyar családok. Galláék humorát egyébként abszurdnak szokás nevezni, amit én a legjobb esetben is csak félig értek. Szokás továb­bá a Monthy Phyton hatásáról értekezni - ami tény - csakhogy ez sem az úgynevezett angol hu­mor, hanem a vaskos és rémisz­tő realitás felé viszi a dolgot. Galláék ugyanis sültrealisták és igen érdesek, mondhatnám, kegyetlenek és népiek, ha ez utóbbin azt értjük végre, amit érteni érdemes. A Besenyő csa­lád nem csak a Hacsek és Sajok, nem elsősorban a Gugyerákok és illetékes elvtársak leszárma­zottai. Ez a család csak úgy tombol a kegyetlenségben és az ostobaságban. Galláék egyrészt a Karinthy által szentesített szójátékkultúra megújítói­­ bármikor odaszólnak, mely sze­rint kígyót melengetek a keble­den - de a folyamatos röhögés mögött bizony igazi árnyak sö­tétlenek. Ugyanis sietve szögezzük le, hogy a Besenyő család végigné­­zése folyamatos röhögőgörcsöt jelent, ami engem illet, egysze­rűen nem sok jobb dumát hallok ennél. -De mindez önmagában kevés volna a folyamatos siker­hez és érdeklődéshez. Ami mö­göttük sötétlik, az mind­annyiunk kegyetlen és riasztó ostobasága. Csorbíthatatlan bunkóságunk szép ecsetvoná­sokkal megfestett rajza. Teszem azt, Besenyő Pista bácsi - Laár András - műbőr kabátja, necc­­trikója, műbőr szőrsapkája ta­lán csak Fábry Sándor nyelvi le­leményeivel méltatható. Ahogy komolyan gondolom, hogy a szürrealizmus igazi action gra­­tuite-je árad a Besenyőék lány­kájának viselkedéséből, aki ad­dig böködi magát, amíg aztán egész adáson át folyik a vére. Micsoda csalás is ez, édes jó istenem. A papa korlátoltságá­nál csak önelégültsége édesebb - Gugyerák egyébként nem volt szadista. A mama tudja, neki vége, már mindössze optikai csalódást kelthet valakiben, éles elméje alázattal párosul. Az öregúr kéjleső, nem bír magá­val, a szomszéd lányka megbo­londul egy numeráért, a család lánykája hibbant. Besenyő Pista bácsi randira indulván szépen beszprezi mű­bőr kabátját. Élünk itt, mint Marci hevesen. Gálla és társai szerénységre intenek. Itt a késő­újkor, itt a többpártrendszer, ér­telmiségieknek jár az Internet, vannak globális víziók, miegy­más. Továbbá mindennél erő­sebben és többen itt vagyunk mi, Besenyők, a kérdés csupán az, hogy ki ismeri fel a benne rejtő­­zőt, ki tagadja le, és az, aki be­vallja, mit kezd a benne élővel. György Péter esre még ízelítő az októberi számból Ágai Ágnes, Baranyi Ferenc, Bede Anna, Benjámin László, Békési Gyula, D. Nagy Lajos, Fellegi Me­linda, Fuchs Katalin, Győre Imre, Kálnay Adél, Labacz Gyula, Oláh András, Rozsnyai Ervin, Simor Ágnes, Soós Zoltán és Tabák Mik­lós Péter versei - Bistey András, Haypál Tibor, Kassai Franciska, Kántor Zsuzsa, Kotász Zoltán, Kuczka Péter, Podonyi Hedvig, Rédey Pál és Tabák András novel­lái - Tandori Dezső: Darabok Bartóknak - Ittzés Mihály: Bartók. KULTÚRA Tőzsér Árpád köszöntése Pozsonyban Bensőséges hangulatú összejö­vetelen köszöntötték csütörtök este a pozsonyi Magyar Kultu­rális Intézetben a hatvanéves Tőzsér Árpádot. Grendel Lajos bevezető szavaiban hangsúlyoz­ta, hogy Tőzsért felköszönteni eljöttek a szlovákiai magyar iro­dalom minden irányzatának és generációjának képviselői, hi­szen olyan alkotóról van szó, aki sohasem csoportérdekeket kép­viselt, hanem az értékek felfede­zésére és ápolására törekedett. S valóban Tőzsért, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjét saját munkatársai mellett a „vetély­társ” pozsonyi magyar folyóirat, a Kaligram főszerkesztője, Hizs­­nyai Zoltán is méltatta. Koncsol László és Zalabai Zsigmond át­fogó pályaképet rajzoltak a köl­tőről, az irodalomtudósról. Részt vett az esten Pécsi Györ­gyi is, akinek Tőzsér-monográ­­fiája éppen most látott napvilá­got. A szlovák írók üdvözletét Vojtech Kondret költő és mű­fordító tolmácsolta: E. F. P. NÉPSZABADSÁG \\ Dr. Pécsi Ripacs „A színház teljes kivilágítása mellett” Serly Lajosnak az alkalomra szerzett nyitányát játszotta a Pécsett állomásozó császári és királyi 44. számú gyalogezred zenekara száz esz­tendeje a baranyai főváros Nemzeti Színházának három­napos avatásán. Október 5-6- 7-én. Gázlángok és gyertyák meggyújtattak. Somogyi Ká­roly igazgató-főrendező nem takarékoskodott a világítással. A színtársulat összes személy­zete felvonultatott. Egy-egy felvonást ad­tak legsikeresebb da­rabjaikból, különösen a zenés népszínmű­vekből és operettek­ből. A második estét Apotheózis zárta. Nagy némaképlet. A színlap szűkszavúan tájékoztat róla, hogy a némajáték témája október 6., vagyis az aradi vértanúk meg­jelenítése. Az évszázada meg­ünnepelt színháznyi­tás tarka estjéhez ha­sonló gálaműsor tisz­teleg a pécsi Nemzeti századik születésnap­ján. Valószínűleg nem lép színpadra a társu­lat korelnöke, a város ünnepelt tánckomi­kusa, a jellemszínész Faludy László, aki a legutóbbi időkben be­következett beteges­kedéséig megőrizte a fiatalos izmokat, vi­­háncoló kedélyt, fur­fangos ötleteket igénylő komikusi sze­repkörét. Faludy kohaldként szőtte át tréfáival az operetteket, önző adományozóként leállította az előadásban a mese folyamatos­ságát, kihasított tehetségével bőséges időt az estéből. Magá­nak tartotta fenn a helyet. Hát­térbe szorítva partnereit és a történetet. Rendezők rémeként magánszámokat adott elő a tár­sulat néma asszisztenciájával akkor is, ha nem Kálmán Imré­ben játszott, hanem Shakes­peare Viharjában. Ha vaskezű rendező elvette tőle egyik oda nem illőnek ítélt tréfáját, a másnapi próbán három mási­kat hozott helyére. Ha eltiltot­ták az új ötletekből, a nyilvános főpróbán vagy a bemutató elő­adáson, amikorra kicsúszik a legönmegvalósítóbb rendező kezéből is az irányítás, tizenhá­rom tréfát szikráztatott föl azon a helyen. És akkor még nem esett szó az előadásokról. Estéről estére változtak színé­szi viccei. Átalakult a szerep. Formálódott a színpadi jelen­lét. Attól függően, szívélyes publikum ült odalenn vagy sa­­vanyújóskák takarékoskodtak a nevetéssel és a tapssal, meg­sokszorozta önmagát, megtrip­lázta a viccet. Addig forgatta az ötletet, amíg a legkomorabb nézőnek is szétszaladt a szája­­széle, és elbájoltja lett ennek a vásott, vén Pucknak, aki azt csinált a közönséggel, amit csak akart. Egy Marica grófnő­előadáson fogadott Sik Ferenc­cel, hogy kilencszer ismételteti meg ketelhetetlen publikumá­val a szám végi táncát, és meg­nyerte a fogadást. Fogásai, komikus eszközei szűken szemlélve a dolgot, drá­maellenesek, mivel szétjátszot­­ták a darabot. Ha komoly pró­zában eszközölte ki a nyílt színi tapsot, a szerző agyvérzést ka­pott volna úgynevezett öncélú viccei láttán. Sztanyiszlavszkij­­ellenesen játszott. Rendezőgyil­koló ötletekkel. Legképtele­nebb rögtönzései mégis a szín­házi ünnepi alkalomszerűségé­nek áldoztak. Azt az időt hoz­ták vissza, amikor a színészi képzelet, tűz, lelemény, kedves­ség és vérmérséklet éltette a színházat mint üzemet és mint szertartást. Illyés Gyula drámát írt Faludy képességeire Csak az igazat címmel. Zabolátlan játékkedv - mo­tyogják színikritikák a Falu­­dyéhoz hasonló habzó színi ke­délyekről. Éppenséggel a meg­zabolázott képzelet, a formát öltött tehetség, a kieszelt játé­kosság mutatkozik meg Faludy László színészetében. Napköz­ben aranykeretes szemüvegével csöndes és választékos modorú férfiú. Hihetnéd az ábrázoló geometria mosolytalan tanárá­nak vagy professzornak, aki Oxfordban az ófrancia jöve­vényszavakat oktatja. A tisztes polgári magánéletű úr a próbán vagy előadáson kamaszként vi­selkedik. Játékőrületei megfon­tolt munkák végeredményei. Rögtönzéseit hosszadalmas töp­rengés előzi meg. Szeszélyes öt­leteinek több évszázadra visszamenőek előzményei. A nagy jellemszínész hűségesen őrzi a színészcéh mesterségbeli­ségét. A játékötleteket. A színi meglepetéseket. Trükköket, táncformákat, testi bravúrokat, a komédiásnép évezredes lele­ményeit, nemzedékről nemze­dékre féltve őrzött és áhítattal továbbadott ötleteit, amiket az olasz vásári komédiások lazzi­­nak hívtak, amerikai moziörö­köseiknél gag a neve. A testi tréfák messziről ka­nyarodó ősiségéből csak egyet­len kis komikus attrakciót idé­zek: megáll Faludy a rivalda vonalánál, komolyan szemez a közönséggel, lassan előredől, egészen vízszintes testtartásig, kihajol egyenes derékkal a ze­nekari árok fölé, majd anélkül, hogy kezével segítené magát, visszaemelkedik a színpadra ál­ló helyzetbe. Levernek neki két kampót a deszkákba. Abba akasztja be preparált cipőtal­pát. A mutatványhoz azonban kidolgozott hasizom szükséges, karbantartott test. Már elmúlt hetven, amikor egy zenés vígjá­tékban mezítelen felsőtesttel gumiasztal-akrobataként szök­­dellt a szín közepén. Harminca­sok is megirigyelhették izomza­­tát. Állandó testi és szellemi ké­szenléttel, elmélyült mókákkal szolgálta Tháliát a Pécsi Nem­zeti Színház örökös tagja. Mestermunká­kat állított színpadra szerepeiben. Hűen őrizte a ripacsmester­­ség ősi tudását. Nem­csak a nevetéssel gyó­gyított. Tanult mester­sége szerint fogorvos­ként is praktizált. Az osztrák színház­­történet ősalakja a 17-18. század forduló­ján Joseph Anton Stranitzky, a bécsi népszínpadok híres vígjátékíró-komi­­kusszínésze, a Hans­­wurst bohócfigurájá­nak megteremtője, a bécsi Kom­tnertor színházának meg­alapítója. Stranitzky halotti levelében kita­nult mesterségének foglalkozása áll: császári száj- és fogor­vos. A polgári színhá­zak belépti díjas rend­szerét megelőző komé­diás időkben a vásári mutatványosok és a vásári fogorvosok, a komikusok és csoda­doktorok rokonszak­mák voltak. Színes téfákkal magára te­­ette a vásári tömeg fi­gyelmét, így csábított klientú­rát sátrához a színészettel páci­enst fogó vándor­orvos. Csoko­nai a Kamyónéban megörökí­tette a „kóbor gyógyászok”, a „balgatag és bűvös-bájos, az Is­ten, a Haza és a Természet Tör­vénye ellen járó orvosok”, a „házaló titokszerárusok” alak­ját Kuruzs uram személyében, aki „Doktor, Borbély, Alchi­­mista, Kéznéző Chiromantista, Zsibvásáros és Drótvonó, Poéta és Kosárfonónő”. A Bécsből jött komédiás­ kuruzslók nemes le­származottja Faludy Lászlót. Százéves a Pécsi Nemzeti Színház. Nyolcvanötödikben jár Fa­ludy László, és negyven éve a pécsi színház tagja. M. G. P.

Next