Népszabadság, 1996. február (54. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-17 / 41. szám

22 NÉPSZABADSÁG _ ELŐTTÜNK A KVÍZÖZÖN! Az 1964-es kezdet láttán kevesen gon­dolták volna, hogy egyszer nálunk össznépi esemény lesz a Mindent vagy semmit! kilencedik fordulója, vagy mondjuk olyan felzúdulást vált ki a Zsákbamacska, hogy magára valamit is adó publicista nem mehet el mellet­te szó nélkül. Ami azt illeti, a kezdet kifejezetten rögös volt. - A Szellemi olimpia döntőjét élő­ben adtuk. Úgy terveztük, hogy a hír­adó után egy óra alatt lezajlik az egész. Csak a gyakorlatlanságunkkal magyarázható, hogy éjjel fél egykor még mindahányan a stúdióban ül­tünk, és javában ment a műsor - mondja Illés Tiborné, Vitray Tamás műsorainak főgyártásvezetője. A Szellemi olimpiát később a Tizen­két szék követte. A kifejezett csemegé­nek számító adások óriási sikert arat­tak, a vetélkedők későbbi sztárjai, Morvay László, Strasszer Tibor és Má­­dai Péter itt tűntek fel először. A sike­ren felbuzdulva Vitray Tamás és mun­katársai 1969-ben megszervezték az emlékezetes Fekete, fehér, igen, ne­met. A budapesti kerületek egy óvodá­ért küzdöttek, a műsor tömegeket mozgatott meg, a csapattagok között a legnevesebb tudósok, közéleti szemé­lyiségek is feltűntek. Mi több, sokan ettől a műsortól számítják a fővárosi helytörténeti mozgalom fellendülését. - Az embereket akkor még nem ér­dekelte igazán, hogy mennyi pénzt visznek haza: a tudás és a játék számí­tott. Nem tudom, hogy ma összeállná­nak-e egy olyan vetélkedő kedvéért, ahol nem lehet egy vasat sem nyerni, s persze azt sem tudom, mi lenne az a díj, amely tömegeket tudna megmoz­gatni. Ma már nincsenek olyan régi­módi nagy vetélkedők, és kérdés, hogy lesznek-e még valaha - mondja Illés Tiborné. Januárban mintha földrengés sö­pört volna végig a televízió vetélkedő­in. Egyes műsorok megszűntek, he­lyettük mások bukkantak elő a sem­miből: a Mindent vagy semmit!-re a megszokott időben kapcsoló néző hir­telenjében a Szerencsejáték Rt. golyó­­pöckölős játéka vagy Juszt László megrögzött újságolvasóknak szánt me­móriagyakorlata előtt találta magát. A Vágó-féle műveltségi vetélkedő csator­nát és napszakot váltott, és adásideje heti három helyett két alkalomra szű­kült - kétszer jelentkezik egyébként a Szerencsekerék is -, Rózsa György Zsákbamacskája pedig teljesen kiko­pott a képernyőről. A nézők érdeklő­dése azonban nem csökken. A Szeren­csekerék szerkesztői még két évig tud­nának válogatni a játékosnak jelent­kezettek közül, Vágó István műsora körül pedig kialakulni látszik az a lel­kes, állandó kör, amely biztosítja a kérdésutánpótlást.­­ A játékosok és a jó kérdések kidol­gozóinak csoportja kifejezetten ketté­válik. A legmegbízhatóbb kérdésbe­küldők közül sokan nem is vállalják a játékot, őket inkább a kutatás, az elemző munka vonzza. A legjobb játé­kosok között ugyanakkor alig voltak olyanok, akik igazán emlékezetes kér­dést küldtek be - mondja Vágó István.­­ A televízióban ma látható vetél­kedők közül Vitray Tamás Hogy is van ez? című játékában és a Vágó-fé­le műsorban követelik meg a résztve­vőktől a legnagyobb szellemi teljesít­ményt. A különbség az, hogy az előb­bi a szigorúan vett intelligencián, az utóbbi pedig a műveltségen és a gyors kapcsoláson múlik - véli Ranschburg Jenő pszichológus, aki (talán nem vé­letlenül) hozzávetőleges rendszeres­séggel éppen ezt a két műsort nézi. - Az efféle játékok az azonosulás élményét kínálják a nézőnek. Felmér­heti, mit tud, pontosabban, mit tud­na, de mindezt úgy, hogy közben nem éri kudarc. A Mindent vagy semmit! még arra is lehetőséget nyújt, hogy több fordulón át izgulhassunk a játé­kosért, kicsit együtt is éljünk vele - állítja Ranschburg Jenő, aki egyéb­ként arra is tud magyarázatot adni, hogy a nők miért inkább kérdésbe­küldőként, s miért nem mint játéko­sok vesznek részt a Vágó-féle vetél­kedőben. A szakember mindezt azzal magya­rázza, hogy a férfiakban jóval na­gyobb a dominancia iránti igény. Ahogy az igazán jó sakkozónői is ritka jelenség, úgy arra is hiába várunk, hogy a nők tömegesen legyenek a ve­télkedők sztárjai. Oda ugyanis min­denki győzni megy, a nőknek pedig sokkal kevésbé fontos a győzelem, mint a férfiaknak. Ez persze egy nézőpont a sok közül. A pszichológus által „vetélkedőtu­dásnak” nevezett képesség ugyanis fejleszthető, a kérdés csak az, hogy meddig érdemes fejleszteni. Az ideá­lis játékos memóriája rengeteg infor­mációt raktároz, ám gyakorta ez nem több felszínes ismeretek halmazánál. Ha egy területbe mélyebben beleme­rülne, mit sem tudna a világ többi dolgáról - így viszont semmi esélye sem lenne a vetélkedőkön. - Engem minden érdekel - összegzi egy hosszú beszélgetés tanulságait Mádai Péter, civilben országgyűlési képviselő, és hozzáfűzi: ha le tudott volna cövekelni egyetlen téma mel­lett, abban lehet, hogy sokra vihette volna. Ám ő szinte hobbiszerűen ta­­nult. Tizenéves kora óta vastag füze­tekbe gyűjtötte a tényeket, adatokat, egész lexikonokat jegyzetelt ki - mindez, mint mondja, ma is ott van a fejében, kis gyakorlással napraké­szen előhívható. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy a legrangosabb te­levíziós vetélkedőkben, például a Ti­zenkét székben, az Elmebajnokság­ban, a Szó, zene, képben és legutóbb a Mindent vagy semmit!-ben diadal­maskodott. A szívének legkedvesebb mégis a Várjátékok volt, ott ugyanis csapatok versenyeztek.­­ A népszerű vetélkedőkön ma már mindenki saját magáért küzd. A baj azonban nemcsak ez: a legtöbb mű­sorban nyoma sincs a játék egyik leg­fontosabb elemének, az ismeretek átadásának. A nyílt reklámként szol­gáló blődségek szinte már ijesztőek - mondja, és nosztalgiával idézi az El­mebajnokság több mint tíz évvel ez­előtti adásait, amikor a téma tudatos megválasztásával - Széchenyiből és az aradi vértanúkból készült - egyút­tal az érzéseiről is vallhatott. - Amikor a soproni bányászkodás történetéből készültem, egy hétig ki sem jöttem a múzeumból. A lehetsé­ges tizenöt kérdés megválaszolása ér­dekében ötszáz kérdést dolgoztam ki magamnak - meséli, és nem titkolt büszkeséggel fűzi hozzá: a Mindent vagy semmit! indulásakor néhányu­­kat kifejezetten felkérték a szereplés­re. Mádai Péter annyi más vetélkedő után az autót is megnyerte, sőt azt mondja, ha lenne újra egy neki tetsző, több tudományágat vagy legalábbis egy korszakot átfogó, elmélyültebb gondolkodást igénylő vetélkedő - be­nevezne. A Tipp-Hopp című műsor felvétele után a két csapat tagjai - miközben szemmel látható igyekezettel rázzák ki a hajukból-nyakukból a felvétel záróakkordjaként odahintett konfet­tit - sűrű sorokban érkeznek a bejá­rat felé. Rózsa György műsorvezető a stúdióajtóban búcsúztatja őket, a veszteseket vigasztalja, a győztesek­kel együtt örül.­­ Ebben az országban több ezer olyan ember él, aki soha nem merne egy műveltségi vetélkedőre jelent­kezni. A televíziós felvétel azonban mindenkinek nagy élmény, annak is, aki a komolyabb vetélkedőkben esélytelen lenne. A Zsákbamacska felvételein kétszáz ember vett részt, és mind úgy ment haza, hogy nagyon jól érezte magát. Arról nem is szólva, hogy aki nyer, a környezetétől talán soha nem tapasztalt figyelmet kap - mondja és hozzáteszi: a mostani mű­sor, a Tipp-Hopp szándékai szerint közösséget is teremt. Ezt a célt szol­gálja az a feltétel, hogy a játékra csak ötvenfős csapatok jelentkezhet­nek. - A televízióban a vetélkedők min­den fajtája jelen van már. A területe­ket régen felosztották, és én hiszek is abban, hogy mindenkinek mást kell csinálnia, hogy minél többféle szín legyen a palettán, és minden néző azt nézhessen a tévében, amit akar - véli Rózsa György, aki úgy látja: a közön­ség aligha tolerálná, ha ő hirtelen imidzset váltana, és valami gyökere­sen másba fogna. A megszokott ked­ves-bájos „Rózsa úr” képpel szemmel láthatóan megbékült­­ bajnak csak azt tartaná, ha a saját műfajában nem csinálná jól a dolgát. Vágó felülnézetből TEKNŐS MIKLÓS FELVÉTELE Vitray és a „sztyuvik” - régen MTI-FELVÉTEL Az AGB Hungary a háztartások tagjainak televíziónézését 600 magyarországi háztartásba telepített nézőmérő berendezéssel méri folyamatosan. A teljes személyi minta az ország tévékészülékkel rendelkező háztartásában lakó 9 568 294,4 éves és idősebb lakosát reprezentálja életkor, nem, régió és településtípus szerint. A háztartások televíziós vételi lehetőségének és felszereltségének adatait egy évente megismételt, 5000 háztartásra kiterjedő adatfelvétel szolgáltatja, amelynek során a kérdezőbiztosok a tévécsatornákat a háztartásokban személyesen kipróbálják és azonosítják. A mintavételből eredő statisztikai hibahatár az AGB panelminta nagysága esetén 1-3 százalék között mozog. A nézettség (angol szakkifejezéssel rating) azt fejezi ki, hogy a mintába került személyeknek hány százaléka nézte az adott programot, ha minden nézőt csak olyan mértékig veszünk figyelembe, ahány százalékát nézte a műsornak. VETÉLKEDŐLELTÁR Vizsgált időszak: 1996.01.01.-1996.02.04.A műsorcím adások számacsatorna kezd. idő hosszrating perc% Szerencsekerék 10 MTV 1 18:30 23 34,11 Ön dönt!1 MTV 1 21:14 60 25,4 Mindent vagy semmit!9 MTV 1 18:31 23 22,2 Hogy is van ez? 10 MTV 1 18:30 25 18,5 Kedd 215 MTV 2 21:15 24 16,9 Tipp-Hopp4 MTV 2 21:15 23 13,7 Telemázli4 MTV 2 21:15 24 13,6 Telebingó5 MTV 2 20:04 50 11,1 Telemutatvány/telefonos vétel 1 1 MTV 1 08:33 16 8,0 Szaknévsor-játék8 MTV 2 15,236 6,0 Marén Gilzer tavaly a Bahamákon nyaralt. Ez magánügy lenne, ha a szó­ban forgó csinos ifjú hölgy nem a Glücksrad (Szerencsekerék) című te­levíziós vetélkedő „betűforgató tün­dére” lenne. A Sat 1 magánadó gon­dolt egyet, és pályázatot írt ki Marén helyettesítésére. A jelentkezők többezres száma minden várakozást felülmúlt: kisvárosi szépségkirálynők, álmodozó tinilányok sora mellett egy hesseni nyugdíjasotthon valamennyi női lakója is köztük volt. A Szerencsekerék e generációkon átnyúló „összekötő ereje” mutatja, hogy a televíziós vetélkedők mennyire népszerűek az NSZK-ban. Érdekes azonban, hogy a közszolgálati csator­nák (ARD, ZDF) nem követik a diva­tot, s a magánadók kínálatában is ke­vesebb az ilyen jellegű szórakoztató műsor, mint a nyolcvanas évek végén, a vetélkedők aranykorszakában volt. Aranytojás este nyolc után - A szponzorok érdeklődése elsősor­ban a sportesemények, illetve a televí­ziós filmek felé fordul - állítja Jürgen Doetz, a Sat 1 ügyvezető igazgatója. A német magáncsatornák közül egyedül a Sat 1 és az RTL sugároz ve­télkedőket, a többi versenytárs - első­sorban az igen nagy költségek miatt - távol tartja magát ettől a műfajtól. Az Amerikából importált klasszikus ve­télkedők (Szerencsekerék, Jeopardy, Ártippelő) mellett egyre nagyobb nép­szerűségre tesznek szert a szombat es­ti családi szórakozást kínáló játék­­programok. Az Álomesküvő, a Száze­zer márkás show vagy az Aranytojás este nyolc óra után, főműsoridőben kerül képernyőre. A játékosoknak a csillogó-villogó környezetben nem is annyira szellemi képességeikről, mint inkább fizikai ügyességükről és lele­ményességükről kell számot adniuk. A műsor készítői remekül értenek a han­gulat fokozásához: nem az európai au­tó-nagyhatalom NSZK-ban lennénk, ha a tetőponton a főszereplő fiatalem­bernek és az izgalomtól szinte sírva fakadó barátnőjének legnehezebb fel­adata nem egy - természetesen német márkájú - lelakatolt gépkocsi elindí­tása lenne. A versenyzőknek mindenesetre meg­éri végigcsinálni a kiválasztás, a pró­bafelvételek, majd pedig az adás leg­inkább idiótatesztre hasonlító gyötrel­meit. A nyeremények értéke több tíz­ezer márka is lehet, amihez szerencsés esetben még egy komplett konyhabú­tor vagy éppen egy tíznapos karibi álomutazás is társulhat. S azok sem le­hetnek elégedetlenek, akik két-három ezer márkás nyereményüket csúcsmi­nőségű túrakerékpárra, esetleg 24 sze­mélyes ezüst étkészletre váltották át. Bonn, 1996. február Dési András Na, jól meggondolta? Három citromot kínálok a doboz tartalmáért! Nem is hármat, négyet! Ötöt! Hatot! Hetet! Nem kell? Magára vessen!­­ Leonyid Jakubovics átnyújtotta a kartondo­bozt, amiben tényleg citrom volt. A közönségnek arcára fagyott a mosoly, hiszen a „citrom” az orosz szlengben: egymillió rubel. A szenvedő alany, egy szegényesen öltözött asszony igyeke­zett jó képet vágni a dologhoz, de ne­hezen tartotta vissza a könnyeit. Még a könyörtelen Jakubovicsnak is meg­esett rajta a szíve: - Várjon csak! Zö­rög itt még valami a csomag alján... Egy slusszkulcs! A hét citrom mellé nyert egy Lada Szamarát is! Jakubovics a moszkvai televízió egyik legnépszerűbb műsorvezetője, a­­­mi Szerencsekerekünknek megfelelő­­ Csodamezőben szerepel, és lehenger­lő vásári stílusával az „újoroszok” ti­pikus képviselője. Személyisége adja a különben nem túl eredeti vetélkedő sa­­vát-borsát. Kell is igyekeznie, hiszen Újra összehozták a Szovjetuniót ahányszor belép a stúdióba, Vlad Lisz­­tyevet, a Csodamező tavaly meggyil­kolt alapító műsorvezetőjét, a nézők első számú kedvencét kell pótolnia. A Lisztyev-gyilkosság persze külön történet, de az orosz tévécsatornákon pisztolyok nélkül is ádáz harc folyik. A régi, még a szovjet időkben futott, nagy múltú, saját ötleten alapuló ve­télkedők a létükért küzdenek a Nyu­gatról átvett kvízműsorokkal szem­ben. A „régi iskola” két legismertebb képviselője az egyetemek, főiskolák csapatainak versengésén alapuló Vi­dámak és Találékonyak Klubja (KVN), illetve a tévénézők és a Nagy­­tudásúak szellemi párbaja: a Mi, Hol, Mikor? Előbbiben a zsűri az aktuális témákat feldolgozó, humoros szavaló­kórusokat és a rögtönzőkészséget ér­tékeli, az érdekelt városokból érkezett közönség pedig zászlókkal, alkalmi plakátokkal szurkol. A tavalyi széria érdekessége, hogy a KVN kedvéért új­ra összeállt a Szovjetunió: Oroszor­szág mellett a többi extagköztársaság is képviseltette magát. Az adások a vi­lág több mint egyhatodán fogható 1. orosz csatornán futottak, a bakui vagy taskenti egyetemistákat tehát odaha­za is nézhették. A Mi, Hol, Mikor? című műsor nem­régiben ünnepelte huszadik születés­napját, és ebből az alkalomból a Nagytudásúak közül már csak a Hal­hatatlanok, vagyis a korábbi szériák végső győzteseinek járó vörös zakó tu­lajdonosai ülhettek a kerekasztalhoz, hogy a rendelkezésükre álló egy perc alatt megtalálják a választ a nézők ál­tal beküldött, furfangos, a nagy tárgyi tudáson túl jó asszociációs készséget is igénylő kérdésekre. A hagyományo­san kézikamerával rögzített, vibráló­villódzó kép, a sok izzadó homlok jól érzékeltette a feszültséget. A tét nem volt kicsiny: a hatalmas térség legokosabb Halhatatlanjának dicsősé­ge mellett forintban számolva is mil­liós összegek röpködtek a levegőben. __HÉTVÉGE _ 1996. február 17., szombat A vetélkedők többsége azonban nem ilyen gáláns, jó, ha a győztesnek leesik egy dél-koreai mikrohullámú sütő vagy egy holland hifitorony. A nagyobb baj azonban nem is ez, ha­nem a végtelen primitívség. A leg­rosszabb valószínűleg a Találd ki a melódiát! című, amelyben néhány taktus alapján kell felismerni a szovjet esztrád klasszikus darabjait. A műsorvezető lelkesen harsogva szökdécsel a pódiumok között, egyébiránt idétlenül öltözködik. En­nél csak egy fokkal jobb a nyugati tévékből ismert Szerelem első látás­ra, amelyben ismeretlen fiúkat és lá­nyokat koronálnak össze, hogy há­zasság előtti nászútra küldhessék őket a Kanári-szigetekre. Hát csoda, ha az orosz tévénézők (és szavazók) többségének nosztalgiája van a Szovjetunió után? Moszkva, 1996. február Horváth Gábor Az elnök én vagyok! Egy vetélkedőből tudom, hogy (ha igaz) az első tévévetélkedő 1952-ben volt Los Angelesben. Az aranykor a hetvenes években zajlott, azóta keve­sebb és ritkább az élőben közvetített agytémna az amerikai televíziókban. Négy fő fajtája ismeretes, mindegyik­nek nagyjából azonos nézőszáma van, adásonként három-ötmillió. Az első a műveltségi vetélkedő, amelynek legismertebb adása az ABC esti főműsoridejében naponta jelent­kező kockázat. Amely abban rejlik, hogy újabb és nehezebb kérdések vál­lalásával lehet emelni a tétet, téves vá­lasz esetén elveszítve az addig meg­nyert pénzt. Öt-tizenötezer dollárt le­het nyerni, akár sorozatban is. A tör­ténelemtől a sportig tematikailag sza­kosított kérdések meglehetősen nehe­zek, az általános műveltségi szinten túl legalább hobbimértékű szakisme­retekre van szükség. A Kockázat előtt megy a másik fajta vetélkedő, a Sze­rencsekerék. Az Amerikában is megle­hetősen butácska betűjáték nyeremé­nyei kiszámíthatatlanok. Előfordul, hogy hosszú és szerencsés játék után a győztes kénytelen beérni valamilyen hatvan-hetven dollár értékű haszná­lati tárggyal - más pedig két szeren­csés forgatással húszezer dolláros au­tót visz haza. A legnépszerűbb nyere­mény a három-négynapos luxusnya­ralás. A harmadik vetélkedőfajta a helyi televíziókban (és rádiókban) dívik, fő eszköze a telefon. Leggyakoribb for­mája a szópóker, a barkochba vagy más logikai játék, amelynek végén a szponzor cég nevét vagy termékét kell kitalálni. Ha az utóbbit, akkor általá­ban adott a nyeremény is. Nemcsak tárgyat, hanem szolgáltatást is lehet nyerni, például fél évig ingyenes fod­rászatot vagy autószervizt. Sőt, mun­kát. Előfordul, hogy kisebb-nagyobb cégek rádiós vagy tévés műveltségi vagy logikai vetélkedő nyertesei közül választanak munkatársat. Mindezeknél sokkal népszerűbb a negyedik fajta vetélkedő, amit némi túlzással ügyességi játéknak nevez­nek. Itt is lehet nyerni, a fő cél azon­ban a szórakoz(tat)ás. Pillanatnyilag a legtöbb nézője az „Amerika legmu­risabb házi videója” című műsornak van. Ide a nézők küldik be otthoni, családi videózásaik szándékosan vagy véletlenül mulatságosra sike­rült képsorait. A legtöbb poén persze a hanyattesés, amit a jelek szerint nem lehet megunni. Sokan nézik és próbálják ki a „mi lenne, ha...” típu­sú ügyeskedéseket. Itt a televízió nyilvánossága előtt lehet megpróbál­kozni például lovaglással, verseny­autók vezetésével, színlelt katasztró­fából való kimeneküléssel, célba lö­véssel és célba lövés előli elhajlással. Van komolyabb változat is: olyan helyzetjáték, amelyben a vetélkedők­nek például a világháborús veszély elhárításán fáradozó amerikai vagy orosz elnök helyébe kell képzelniük magukat. Washington, 1996. február Füzes Oszkár

Next