Népszabadság, 1996. február (54. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-17 / 41. szám
22 NÉPSZABADSÁG _ ELŐTTÜNK A KVÍZÖZÖN! Az 1964-es kezdet láttán kevesen gondolták volna, hogy egyszer nálunk össznépi esemény lesz a Mindent vagy semmit! kilencedik fordulója, vagy mondjuk olyan felzúdulást vált ki a Zsákbamacska, hogy magára valamit is adó publicista nem mehet el mellette szó nélkül. Ami azt illeti, a kezdet kifejezetten rögös volt. - A Szellemi olimpia döntőjét élőben adtuk. Úgy terveztük, hogy a híradó után egy óra alatt lezajlik az egész. Csak a gyakorlatlanságunkkal magyarázható, hogy éjjel fél egykor még mindahányan a stúdióban ültünk, és javában ment a műsor - mondja Illés Tiborné, Vitray Tamás műsorainak főgyártásvezetője. A Szellemi olimpiát később a Tizenkét szék követte. A kifejezett csemegének számító adások óriási sikert arattak, a vetélkedők későbbi sztárjai, Morvay László, Strasszer Tibor és Mádai Péter itt tűntek fel először. A sikeren felbuzdulva Vitray Tamás és munkatársai 1969-ben megszervezték az emlékezetes Fekete, fehér, igen, nemet. A budapesti kerületek egy óvodáért küzdöttek, a műsor tömegeket mozgatott meg, a csapattagok között a legnevesebb tudósok, közéleti személyiségek is feltűntek. Mi több, sokan ettől a műsortól számítják a fővárosi helytörténeti mozgalom fellendülését. - Az embereket akkor még nem érdekelte igazán, hogy mennyi pénzt visznek haza: a tudás és a játék számított. Nem tudom, hogy ma összeállnának-e egy olyan vetélkedő kedvéért, ahol nem lehet egy vasat sem nyerni, s persze azt sem tudom, mi lenne az a díj, amely tömegeket tudna megmozgatni. Ma már nincsenek olyan régimódi nagy vetélkedők, és kérdés, hogy lesznek-e még valaha - mondja Illés Tiborné. Januárban mintha földrengés söpört volna végig a televízió vetélkedőin. Egyes műsorok megszűntek, helyettük mások bukkantak elő a semmiből: a Mindent vagy semmit!-re a megszokott időben kapcsoló néző hirtelenjében a Szerencsejáték Rt. golyópöckölős játéka vagy Juszt László megrögzött újságolvasóknak szánt memóriagyakorlata előtt találta magát. A Vágó-féle műveltségi vetélkedő csatornát és napszakot váltott, és adásideje heti három helyett két alkalomra szűkült - kétszer jelentkezik egyébként a Szerencsekerék is -, Rózsa György Zsákbamacskája pedig teljesen kikopott a képernyőről. A nézők érdeklődése azonban nem csökken. A Szerencsekerék szerkesztői még két évig tudnának válogatni a játékosnak jelentkezettek közül, Vágó István műsora körül pedig kialakulni látszik az a lelkes, állandó kör, amely biztosítja a kérdésutánpótlást. A játékosok és a jó kérdések kidolgozóinak csoportja kifejezetten kettéválik. A legmegbízhatóbb kérdésbeküldők közül sokan nem is vállalják a játékot, őket inkább a kutatás, az elemző munka vonzza. A legjobb játékosok között ugyanakkor alig voltak olyanok, akik igazán emlékezetes kérdést küldtek be - mondja Vágó István. A televízióban ma látható vetélkedők közül Vitray Tamás Hogy is van ez? című játékában és a Vágó-féle műsorban követelik meg a résztvevőktől a legnagyobb szellemi teljesítményt. A különbség az, hogy az előbbi a szigorúan vett intelligencián, az utóbbi pedig a műveltségen és a gyors kapcsoláson múlik - véli Ranschburg Jenő pszichológus, aki (talán nem véletlenül) hozzávetőleges rendszerességgel éppen ezt a két műsort nézi. - Az efféle játékok az azonosulás élményét kínálják a nézőnek. Felmérheti, mit tud, pontosabban, mit tudna, de mindezt úgy, hogy közben nem éri kudarc. A Mindent vagy semmit! még arra is lehetőséget nyújt, hogy több fordulón át izgulhassunk a játékosért, kicsit együtt is éljünk vele - állítja Ranschburg Jenő, aki egyébként arra is tud magyarázatot adni, hogy a nők miért inkább kérdésbeküldőként, s miért nem mint játékosok vesznek részt a Vágó-féle vetélkedőben. A szakember mindezt azzal magyarázza, hogy a férfiakban jóval nagyobb a dominancia iránti igény. Ahogy az igazán jó sakkozónői is ritka jelenség, úgy arra is hiába várunk, hogy a nők tömegesen legyenek a vetélkedők sztárjai. Oda ugyanis mindenki győzni megy, a nőknek pedig sokkal kevésbé fontos a győzelem, mint a férfiaknak. Ez persze egy nézőpont a sok közül. A pszichológus által „vetélkedőtudásnak” nevezett képesség ugyanis fejleszthető, a kérdés csak az, hogy meddig érdemes fejleszteni. Az ideális játékos memóriája rengeteg információt raktároz, ám gyakorta ez nem több felszínes ismeretek halmazánál. Ha egy területbe mélyebben belemerülne, mit sem tudna a világ többi dolgáról - így viszont semmi esélye sem lenne a vetélkedőkön. - Engem minden érdekel - összegzi egy hosszú beszélgetés tanulságait Mádai Péter, civilben országgyűlési képviselő, és hozzáfűzi: ha le tudott volna cövekelni egyetlen téma mellett, abban lehet, hogy sokra vihette volna. Ám ő szinte hobbiszerűen tanult. Tizenéves kora óta vastag füzetekbe gyűjtötte a tényeket, adatokat, egész lexikonokat jegyzetelt ki - mindez, mint mondja, ma is ott van a fejében, kis gyakorlással naprakészen előhívható. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy a legrangosabb televíziós vetélkedőkben, például a Tizenkét székben, az Elmebajnokságban, a Szó, zene, képben és legutóbb a Mindent vagy semmit!-ben diadalmaskodott. A szívének legkedvesebb mégis a Várjátékok volt, ott ugyanis csapatok versenyeztek. A népszerű vetélkedőkön ma már mindenki saját magáért küzd. A baj azonban nemcsak ez: a legtöbb műsorban nyoma sincs a játék egyik legfontosabb elemének, az ismeretek átadásának. A nyílt reklámként szolgáló blődségek szinte már ijesztőek - mondja, és nosztalgiával idézi az Elmebajnokság több mint tíz évvel ezelőtti adásait, amikor a téma tudatos megválasztásával - Széchenyiből és az aradi vértanúkból készült - egyúttal az érzéseiről is vallhatott. - Amikor a soproni bányászkodás történetéből készültem, egy hétig ki sem jöttem a múzeumból. A lehetséges tizenöt kérdés megválaszolása érdekében ötszáz kérdést dolgoztam ki magamnak - meséli, és nem titkolt büszkeséggel fűzi hozzá: a Mindent vagy semmit! indulásakor néhányukat kifejezetten felkérték a szereplésre. Mádai Péter annyi más vetélkedő után az autót is megnyerte, sőt azt mondja, ha lenne újra egy neki tetsző, több tudományágat vagy legalábbis egy korszakot átfogó, elmélyültebb gondolkodást igénylő vetélkedő - benevezne. A Tipp-Hopp című műsor felvétele után a két csapat tagjai - miközben szemmel látható igyekezettel rázzák ki a hajukból-nyakukból a felvétel záróakkordjaként odahintett konfettit - sűrű sorokban érkeznek a bejárat felé. Rózsa György műsorvezető a stúdióajtóban búcsúztatja őket, a veszteseket vigasztalja, a győztesekkel együtt örül. Ebben az országban több ezer olyan ember él, aki soha nem merne egy műveltségi vetélkedőre jelentkezni. A televíziós felvétel azonban mindenkinek nagy élmény, annak is, aki a komolyabb vetélkedőkben esélytelen lenne. A Zsákbamacska felvételein kétszáz ember vett részt, és mind úgy ment haza, hogy nagyon jól érezte magát. Arról nem is szólva, hogy aki nyer, a környezetétől talán soha nem tapasztalt figyelmet kap - mondja és hozzáteszi: a mostani műsor, a Tipp-Hopp szándékai szerint közösséget is teremt. Ezt a célt szolgálja az a feltétel, hogy a játékra csak ötvenfős csapatok jelentkezhetnek. - A televízióban a vetélkedők minden fajtája jelen van már. A területeket régen felosztották, és én hiszek is abban, hogy mindenkinek mást kell csinálnia, hogy minél többféle szín legyen a palettán, és minden néző azt nézhessen a tévében, amit akar - véli Rózsa György, aki úgy látja: a közönség aligha tolerálná, ha ő hirtelen imidzset váltana, és valami gyökeresen másba fogna. A megszokott kedves-bájos „Rózsa úr” képpel szemmel láthatóan megbékült bajnak csak azt tartaná, ha a saját műfajában nem csinálná jól a dolgát. Vágó felülnézetből TEKNŐS MIKLÓS FELVÉTELE Vitray és a „sztyuvik” - régen MTI-FELVÉTEL Az AGB Hungary a háztartások tagjainak televíziónézését 600 magyarországi háztartásba telepített nézőmérő berendezéssel méri folyamatosan. A teljes személyi minta az ország tévékészülékkel rendelkező háztartásában lakó 9 568 294,4 éves és idősebb lakosát reprezentálja életkor, nem, régió és településtípus szerint. A háztartások televíziós vételi lehetőségének és felszereltségének adatait egy évente megismételt, 5000 háztartásra kiterjedő adatfelvétel szolgáltatja, amelynek során a kérdezőbiztosok a tévécsatornákat a háztartásokban személyesen kipróbálják és azonosítják. A mintavételből eredő statisztikai hibahatár az AGB panelminta nagysága esetén 1-3 százalék között mozog. A nézettség (angol szakkifejezéssel rating) azt fejezi ki, hogy a mintába került személyeknek hány százaléka nézte az adott programot, ha minden nézőt csak olyan mértékig veszünk figyelembe, ahány százalékát nézte a műsornak. VETÉLKEDŐLELTÁR Vizsgált időszak: 1996.01.01.-1996.02.04.A műsorcím adások számacsatorna kezd. idő hosszrating perc% Szerencsekerék 10 MTV 1 18:30 23 34,11 Ön dönt!1 MTV 1 21:14 60 25,4 Mindent vagy semmit!9 MTV 1 18:31 23 22,2 Hogy is van ez? 10 MTV 1 18:30 25 18,5 Kedd 215 MTV 2 21:15 24 16,9 Tipp-Hopp4 MTV 2 21:15 23 13,7 Telemázli4 MTV 2 21:15 24 13,6 Telebingó5 MTV 2 20:04 50 11,1 Telemutatvány/telefonos vétel 1 1 MTV 1 08:33 16 8,0 Szaknévsor-játék8 MTV 2 15,236 6,0 Marén Gilzer tavaly a Bahamákon nyaralt. Ez magánügy lenne, ha a szóban forgó csinos ifjú hölgy nem a Glücksrad (Szerencsekerék) című televíziós vetélkedő „betűforgató tündére” lenne. A Sat 1 magánadó gondolt egyet, és pályázatot írt ki Marén helyettesítésére. A jelentkezők többezres száma minden várakozást felülmúlt: kisvárosi szépségkirálynők, álmodozó tinilányok sora mellett egy hesseni nyugdíjasotthon valamennyi női lakója is köztük volt. A Szerencsekerék e generációkon átnyúló „összekötő ereje” mutatja, hogy a televíziós vetélkedők mennyire népszerűek az NSZK-ban. Érdekes azonban, hogy a közszolgálati csatornák (ARD, ZDF) nem követik a divatot, s a magánadók kínálatában is kevesebb az ilyen jellegű szórakoztató műsor, mint a nyolcvanas évek végén, a vetélkedők aranykorszakában volt. Aranytojás este nyolc után - A szponzorok érdeklődése elsősorban a sportesemények, illetve a televíziós filmek felé fordul - állítja Jürgen Doetz, a Sat 1 ügyvezető igazgatója. A német magáncsatornák közül egyedül a Sat 1 és az RTL sugároz vetélkedőket, a többi versenytárs - elsősorban az igen nagy költségek miatt - távol tartja magát ettől a műfajtól. Az Amerikából importált klasszikus vetélkedők (Szerencsekerék, Jeopardy, Ártippelő) mellett egyre nagyobb népszerűségre tesznek szert a szombat esti családi szórakozást kínáló játékprogramok. Az Álomesküvő, a Százezer márkás show vagy az Aranytojás este nyolc óra után, főműsoridőben kerül képernyőre. A játékosoknak a csillogó-villogó környezetben nem is annyira szellemi képességeikről, mint inkább fizikai ügyességükről és leleményességükről kell számot adniuk. A műsor készítői remekül értenek a hangulat fokozásához: nem az európai autó-nagyhatalom NSZK-ban lennénk, ha a tetőponton a főszereplő fiatalembernek és az izgalomtól szinte sírva fakadó barátnőjének legnehezebb feladata nem egy - természetesen német márkájú - lelakatolt gépkocsi elindítása lenne. A versenyzőknek mindenesetre megéri végigcsinálni a kiválasztás, a próbafelvételek, majd pedig az adás leginkább idiótatesztre hasonlító gyötrelmeit. A nyeremények értéke több tízezer márka is lehet, amihez szerencsés esetben még egy komplett konyhabútor vagy éppen egy tíznapos karibi álomutazás is társulhat. S azok sem lehetnek elégedetlenek, akik két-három ezer márkás nyereményüket csúcsminőségű túrakerékpárra, esetleg 24 személyes ezüst étkészletre váltották át. Bonn, 1996. február Dési András Na, jól meggondolta? Három citromot kínálok a doboz tartalmáért! Nem is hármat, négyet! Ötöt! Hatot! Hetet! Nem kell? Magára vessen! Leonyid Jakubovics átnyújtotta a kartondobozt, amiben tényleg citrom volt. A közönségnek arcára fagyott a mosoly, hiszen a „citrom” az orosz szlengben: egymillió rubel. A szenvedő alany, egy szegényesen öltözött asszony igyekezett jó képet vágni a dologhoz, de nehezen tartotta vissza a könnyeit. Még a könyörtelen Jakubovicsnak is megesett rajta a szíve: - Várjon csak! Zörög itt még valami a csomag alján... Egy slusszkulcs! A hét citrom mellé nyert egy Lada Szamarát is! Jakubovics a moszkvai televízió egyik legnépszerűbb műsorvezetője, ami Szerencsekerekünknek megfelelő Csodamezőben szerepel, és lehengerlő vásári stílusával az „újoroszok” tipikus képviselője. Személyisége adja a különben nem túl eredeti vetélkedő savát-borsát. Kell is igyekeznie, hiszen Újra összehozták a Szovjetuniót ahányszor belép a stúdióba, Vlad Lisztyevet, a Csodamező tavaly meggyilkolt alapító műsorvezetőjét, a nézők első számú kedvencét kell pótolnia. A Lisztyev-gyilkosság persze külön történet, de az orosz tévécsatornákon pisztolyok nélkül is ádáz harc folyik. A régi, még a szovjet időkben futott, nagy múltú, saját ötleten alapuló vetélkedők a létükért küzdenek a Nyugatról átvett kvízműsorokkal szemben. A „régi iskola” két legismertebb képviselője az egyetemek, főiskolák csapatainak versengésén alapuló Vidámak és Találékonyak Klubja (KVN), illetve a tévénézők és a Nagytudásúak szellemi párbaja: a Mi, Hol, Mikor? Előbbiben a zsűri az aktuális témákat feldolgozó, humoros szavalókórusokat és a rögtönzőkészséget értékeli, az érdekelt városokból érkezett közönség pedig zászlókkal, alkalmi plakátokkal szurkol. A tavalyi széria érdekessége, hogy a KVN kedvéért újra összeállt a Szovjetunió: Oroszország mellett a többi extagköztársaság is képviseltette magát. Az adások a világ több mint egyhatodán fogható 1. orosz csatornán futottak, a bakui vagy taskenti egyetemistákat tehát odahaza is nézhették. A Mi, Hol, Mikor? című műsor nemrégiben ünnepelte huszadik születésnapját, és ebből az alkalomból a Nagytudásúak közül már csak a Halhatatlanok, vagyis a korábbi szériák végső győzteseinek járó vörös zakó tulajdonosai ülhettek a kerekasztalhoz, hogy a rendelkezésükre álló egy perc alatt megtalálják a választ a nézők által beküldött, furfangos, a nagy tárgyi tudáson túl jó asszociációs készséget is igénylő kérdésekre. A hagyományosan kézikamerával rögzített, vibrálóvillódzó kép, a sok izzadó homlok jól érzékeltette a feszültséget. A tét nem volt kicsiny: a hatalmas térség legokosabb Halhatatlanjának dicsősége mellett forintban számolva is milliós összegek röpködtek a levegőben. __HÉTVÉGE _ 1996. február 17., szombat A vetélkedők többsége azonban nem ilyen gáláns, jó, ha a győztesnek leesik egy dél-koreai mikrohullámú sütő vagy egy holland hifitorony. A nagyobb baj azonban nem is ez, hanem a végtelen primitívség. A legrosszabb valószínűleg a Találd ki a melódiát! című, amelyben néhány taktus alapján kell felismerni a szovjet esztrád klasszikus darabjait. A műsorvezető lelkesen harsogva szökdécsel a pódiumok között, egyébiránt idétlenül öltözködik. Ennél csak egy fokkal jobb a nyugati tévékből ismert Szerelem első látásra, amelyben ismeretlen fiúkat és lányokat koronálnak össze, hogy házasság előtti nászútra küldhessék őket a Kanári-szigetekre. Hát csoda, ha az orosz tévénézők (és szavazók) többségének nosztalgiája van a Szovjetunió után? Moszkva, 1996. február Horváth Gábor Az elnök én vagyok! Egy vetélkedőből tudom, hogy (ha igaz) az első tévévetélkedő 1952-ben volt Los Angelesben. Az aranykor a hetvenes években zajlott, azóta kevesebb és ritkább az élőben közvetített agytémna az amerikai televíziókban. Négy fő fajtája ismeretes, mindegyiknek nagyjából azonos nézőszáma van, adásonként három-ötmillió. Az első a műveltségi vetélkedő, amelynek legismertebb adása az ABC esti főműsoridejében naponta jelentkező kockázat. Amely abban rejlik, hogy újabb és nehezebb kérdések vállalásával lehet emelni a tétet, téves válasz esetén elveszítve az addig megnyert pénzt. Öt-tizenötezer dollárt lehet nyerni, akár sorozatban is. A történelemtől a sportig tematikailag szakosított kérdések meglehetősen nehezek, az általános műveltségi szinten túl legalább hobbimértékű szakismeretekre van szükség. A Kockázat előtt megy a másik fajta vetélkedő, a Szerencsekerék. Az Amerikában is meglehetősen butácska betűjáték nyereményei kiszámíthatatlanok. Előfordul, hogy hosszú és szerencsés játék után a győztes kénytelen beérni valamilyen hatvan-hetven dollár értékű használati tárggyal - más pedig két szerencsés forgatással húszezer dolláros autót visz haza. A legnépszerűbb nyeremény a három-négynapos luxusnyaralás. A harmadik vetélkedőfajta a helyi televíziókban (és rádiókban) dívik, fő eszköze a telefon. Leggyakoribb formája a szópóker, a barkochba vagy más logikai játék, amelynek végén a szponzor cég nevét vagy termékét kell kitalálni. Ha az utóbbit, akkor általában adott a nyeremény is. Nemcsak tárgyat, hanem szolgáltatást is lehet nyerni, például fél évig ingyenes fodrászatot vagy autószervizt. Sőt, munkát. Előfordul, hogy kisebb-nagyobb cégek rádiós vagy tévés műveltségi vagy logikai vetélkedő nyertesei közül választanak munkatársat. Mindezeknél sokkal népszerűbb a negyedik fajta vetélkedő, amit némi túlzással ügyességi játéknak neveznek. Itt is lehet nyerni, a fő cél azonban a szórakoz(tat)ás. Pillanatnyilag a legtöbb nézője az „Amerika legmurisabb házi videója” című műsornak van. Ide a nézők küldik be otthoni, családi videózásaik szándékosan vagy véletlenül mulatságosra sikerült képsorait. A legtöbb poén persze a hanyattesés, amit a jelek szerint nem lehet megunni. Sokan nézik és próbálják ki a „mi lenne, ha...” típusú ügyeskedéseket. Itt a televízió nyilvánossága előtt lehet megpróbálkozni például lovaglással, versenyautók vezetésével, színlelt katasztrófából való kimeneküléssel, célba lövéssel és célba lövés előli elhajlással. Van komolyabb változat is: olyan helyzetjáték, amelyben a vetélkedőknek például a világháborús veszély elhárításán fáradozó amerikai vagy orosz elnök helyébe kell képzelniük magukat. Washington, 1996. február Füzes Oszkár