Népszabadság, 1996. május (54. évfolyam, 102-126. szám)

1996-05-02 / 102. szám

1996. május 2., csütörtök_ KÜLKAPCSOLATOK - ÁLLÁSPONT, NÉPSZABADSÁG 3 A kisebbségi jogokra is figyelünk - mondta Pozsonyban Javier Solana NATO-főtitkár A NATO főtitkára igyekezett megnyugtatni a szlovák közvé­leményt és pozsonyi tárgyaló­­partnereit, hogy nem kerültek ki a tagságra legesélyesebbek köréből, de ismét határozottan megfogalmazta a felvétel fel­tételeit. POZSONYI TUDÓSÍTÓNKTÓL Javier Solana tárgyalópartne­rei és az újságírók előtt is meg­ismételte: pillanatnyilag egyet­len felvételét kérő államot sem „zárnak ki”, így Szlovákia a többiekkel azonos elbánásban részesül. A NATO-főtitkár ugyanakkor aláhúzta, hogy az észak-atlanti szövetség olyan demokratikus országok szerve­zete, amelyek az emberi jogokat tiszteletben tartják. A felvételre várók esetében is megvizsgálják a demokratikus berendezke­dést, az emberi szabadságjogok állapotát, a kisebbségi jogok védelmét, a piacgazdaság ala­kulását és a fegyveres erők fel­­készültségét az együttműködés­re - hangsúlyozta Solana Mi­­chal Kovác államfővel folyta­tott megbeszélésén. A főtitkár arra is felhívta a fi­gyelmet, hogy a NATO-t nem bővítik olyan országokkal, amelyek bizonytalansági koc­kázatot jelentenek a szervezet­ben, nem teljesítik folyamato­san a tagsággal járó követelmé­nyeket és nem oldották meg problémáikat a szomszédokhoz fűződő kapcsolataikban. Ezzel összefüggésben Solana pozitív minősítést adott a magyar­szlovák alapszerződésnek, sür­getve a ratifikációs folyamat le­zárását. A nukleáris fegyverek esetle­ges kelet-közép-európai elhe­lyezésére vonatkozó kérdésre válaszolva Solana hangoztatta: a szervezet nem támogatja tö­megpusztító eszközök állomá­­soztatását az úgynevezett posztkommunista országokban. Juraj Schenk külügyminiszter ugyanakkor leszögezte: Szlová­kia kész magára vállalni min­den kötelezettséget, ami a teljes jogú tagságból adódik. Szlovénia az elsők között akar csatlakozni a NATO-hoz - jelentette ki kedden Janez Dmovsek szlovén miniszterel­nök, miután Ljubljanában tár­gyalást folytatott a NATO-főtit­­kárral. Solana kedden érkezett rövid látogatásra Ljubljanába, ahol Drnovseken kívül tárgyalt Milan Kucan elnökkel, Zoran Thaler külügyminiszterrel is. □ Somogyi: Az EU-kérdőív nem publikus ► FOLYTATÁS AZ 1. OLDALRÓL - A csatlakozási tárgyalások elvi­leg másfél-két év múlva kezdődnek. Addigra lesz elég szakember? - Kell hogy legyen. Az opti­mizmusomat éppen arra alapo­zom, hogy ez feltétlenül teljesí­tendő feladat. Emellett az okta­tás különböző szintjein - ha ki­csit későn is - megkezdődött az integrációs ismeretek terjeszté­se, és elindult a közvélemény tá­jékoztatása is. - Az integrációs államtitkárság koordinálja a brüsszeli kérdőív meg­válaszolását is. Pontosan ki válaszol majd? - A válaszadás kormányzati feladat és felelősség. Ugyanak­kor igényt tartunk mindenki közreműködésére, aki érdemben képes hozzájárulni ahhoz, hogy Magyarország reális képet ala­kítson ki magáról. Az integrá­ciós tárcaközi bizottság keddi ülésén a minisztériumokat és a főhatóságokat tájékoztattuk a kérdőívről, és meghatároztuk azt a munkamegosztást, amely alapján a huszonhárom fejezetre osztott, körülbelül kétezer kér­désre leghatékonyabban vála­szolni lehet. Noha megjelöltük, kik az első számú felelő­sök bizonyos témákért, a tárcáknak vi­szonylag sza­bad kezet ad­tunk a mun­kacsoportok felállítá­­sában, a rész­vevők kiválasztásában. Tájékoz­tatjuk az Országgyűlés külügyi, illetve európai integrációs bi­zottságát, valamint az érdek­­képviseleti szerveket is.­­ Ha mindenki érdemi közremű­ködésére számítanak, mindenkinek meg is mutatják a kérdőívet? - Az EU iránymutatásai nem bátorítják a kérdőív publikálá­sát. Persze azokban a szakmai és politikai körökben, amelyek re­ményeink szerint hozzá tudnak járulni a válaszadáshoz, a kér­dések megismerhetők. Már ed­dig is idéztünk olyan konkrétu­mokat, amelyek segítik a közvé­lemény tájékozódását. Fontos, hogy ne titkolódzunk, ugyanak­kor azt is megértessük, hogy ez nem olyan dokumentum, ame­lyet teljes egészében nyilvános­ságra lehet hozni.­­ A válaszok egy szerkesztőbi­zottság elé kerülnek. Ez kikből áll? - Az integrációs államtitkár­ság vezető munkatársaiból, és a testület tagja a stratégiai mun­kacsoport vezetője, Inotai And­rás is. A szerkesztőbizottság feladata az összehangolás, az Az integrációs stratégiai munkacsoport (ISM) kijelöli azokat a tagjait, akik a minisztériumok rendelkezésére állnak az EU-kérdőív megvála­szolásában. Emellett az ISM továbbra is ellátja eredeti feladatát, vagyis közreműködik az integrációs kabinet felkészülésében - hangzott el a munkacsoport keddi ülése utáni sajtótájékoztatón. Inotai András, az ISM vezetője érdeklődésünkre elmondta: a munkacsoport bizonyos terü­leteket felülről, stratégiai szempontból kezel, így hozzájárulhat ahhoz, hogy a kérdőívben szereplő adatok és érvek egységes egészet alkossanak. Noha a kérdések nagy része konkrét, sokszor a várható felvétel előtti ál­lapotot kell bemutatni, azaz fejlődési alternatívákat kidolgozni - az ISM ebben is segíthet. Inotai hangsúlyozta: csapatmunkára van szükség, egység biztosítása. A válaszokat a minisztériumok adják, a szük­séges mérlegelés és a politikai döntések meghozatala pedig az integrációs kabinet hatáskörébe tartozik. - Konzultálnak az EU intézmé­nyeivel is? - Az Európai Bizottság jelez­te, hogy valamennyi társult ál­lamban a helyi EU-delegáció ve­zetője - Magyarországon Hans Beck nagykövet - kész segíteni, akár szervezési, akár értelmezési kérdésekben. Konkrét szakmai ügyekben közvetlenül is kapcso­latba léphetnek a magyar és a brüsszeli illetékesek. - Az Európai Unió azt ígérte, rendszeresen beszámol a társult ta­goknak a kormányközi konferencia fejleményeiről. Mikor? - Május 15-én tartanak tájé­koztatót nagyköveti szinten, bár konkrét meghívás még nem ér­kezett. Június 11-én politikai szinten adnak tájékoztatást, várhatóan a külügyminiszterek­nek. - Ki lesz az ön utódja a közigazga­tási államtitkári poszton? - Erről még nem született döntés. Pócs Balázs ­ Nemzetközi versengés a második csatornáért MTI-JELENTÉS A médiatörvény megszavazása nyomán Magyarország megnyit­ja audiovizuális szektorát a be­fektetők előtt, és a tévé második csatornájának tervezett privati­zálása különösen felkeltette a külföldi cégek érdeklődését - írja legfrissebb számában a L’Ex­­pansion című francia gazdasági hetilap. Az újság úgy tudja, hogy a júniusban kibocsátandó ten­derfelhívás legfőbb érdekeltjei a francia TF1 cég (Franciaország legnagyobb magántévéje), a lu­xemburgi CLT médiaóriás, vala­mint a korábbi budapesti ameri­kai nagykövet, Mark Palmer vál­lalata, a CME lesznek. Ez utób­binak már van tévécsatornája Csehországban és Romániában. A magyar televíziós piac szá­mos adóval rendelkezik: a ház­tartások 40 százalékába be van vezetve a kábeltévé, 60 százalé­ka tudja fogni a műholdas adá­sokat. A lakosság egynegyede rendszeresen nézi a második csatornát, és a két állami csator­na együttesen 70 százalékos né­zettséget biztosít - írja a lap. A befektetők most arra vár­nak, hogy az illetékes magyar hatóság, az ORTT milyen áron akarja koncesszióba adni a má­sodik csatornát. Mivel a törvé­nyek tiltják, hogy egy-egy cég a tőke 49 százalékánál többet sze­rezzen, szövetségkötésekre lesz szükség - szögezi le az újság. Megírja, hogy máris sokasodnak az ilyen megállapodásokra vo­natkozó híresztelések, így pél­dául a CLT állítólag egyszerre folytat tárgyalásokat a német médiakonszernnel, a Bertels­­mann-nal, és egy bajorországi, a Süddeutsche Verlag és a Süd­­deutsche Rundfunk körül tömö­rülő konzorciummal. Holbrooke: Feltétel az alapszerződés A Magyarországgal kötött szer­ződés ratifikálásának lezárását a szlovák NATO-tagságról folyó további tárgyalások feltételének minősítette Richard Holbrooke volt amerikai külügyi államtit­kár-helyettes. Holbrooke kedden tárgyalt Meciar szlovák kormányfővel. Az exdiplomata kifejtette: Szlo­vákia gazdasági eredményei mellett a demokrácia erősítése is elengedhetetlen az ország nyu­gati felzárkózásához, az alap­­szerződés ratifikálásának lezá­rása pedig a szlovák NATO-tag­­ságról folytatandó tárgyalások feltétele. Az Egyesült Államok pozsonyi nagykövete, Ralph Johnson lapunknak elmondta: Washington érdeke nemcsak a ratifikáció befejezése, de a magyar-szlovák alapszerződés­ben foglaltak megvalósításának megkezdése is. F. J. Gy. Brüsszel stabilitást akar exportálni Schüssel osztrák alkancellár­­külügyminiszter az Európai Unióba igyekvő államokkal szemben támasztandó feltéte­lekről nyilatkozott az osztrák te­levízió kedd esti híradójában. Kifejtette: egy tucat ország sze­retne belépni, de nem mindegyik felel meg a gazdasági normák­nak, sem pedig az általánosan elfogadott kisebbségi és a politi­kai mércének - írta az MTI. Az osztrák politikus szerint az EU-tagoknak világosan meg kell mondaniuk, hogy a bővítés­sel nem instabilitást akarnak importálni, hanem stabilitást exportálni. Az alkancellár a múlt héten szlovákiai látogatása előtt kijelentette: ha Szlovákia az EU tagja akar lenni, akkor az eddigieknél többet kell tennie ennek érdekében. Hozzátette: „Aki csatlakozni akar az unió­hoz, annak az EU teljes jogi rendszerét és ezzel együtt a világ legmagasabb szintű emberi jogi normáit kell elfogadnia”. Vranitzky kancellár „rendre­­utasította” külügyminiszterét. Azt mondta: Ausztriát többek között azért vették fel az EU-ba, hogy segítse a reformországok csatlakozását, nem pedig azért, hogy akadályokat gördítsen elé­jük. A kancellár megjegyezte: ő maga is jelezte Meciar szlovák kormányfőnek, hogy az EU-nak és Ausztriának fenntartásai vannak a szlovákiai emberi jogi helyzettel szemben. Keddi nyi­latkozatában Schüssel annak a meggyőződésének adott hangot, hogy eltúlozták a közte és a kan­cellár közötti nézetkülönbséget. ­ Kitől veszünk vadászgépet? Business Week: az F-16-osok és a Gripenek a fő esélyesek A magyar kormány döntését nagy figyelem előzi meg. A tét: harminc vadászgép 1,2 milliárd dollár értékben, és esetleg opció további negyven gép megvásár­lására. A vetélkedésben a Lock­heed Martin F-16-osai és a svéd Saab Gripenjei a fő esélyesek - írja a Business Week legújabb száma. MUNKATÁRSUNKTÓL A NATO-tagságra áhítozó Ma­gyarország az első állam a ko­rábbi kommunista Európából, amely a MiG-ek helyett nyugati vadászgépek vásárlását fontol­gatja. A gyártók közti csata nem véletlen, eldőltének ugyanis ko­moly kihatása lehet a hadiipari üzletre. „Akinek sikerül megvet­nie a lábát egy új piacon, annak a következő verseny már könnyebb lesz” - állítja Norman Augustine, a Lockheed Martin elnöke. Becslések szerint a közép­európai országok légierejük kor­szerűsítésére a következő öt év­ben akár kétszáz vadászbombá­zót is rendelhetnek, nyolcmil­­liárd dollár értékben. Lengyel­­ország és Csehország figyeli, hogy milyen üzletet sikerül a magyar kormánynak nyélbe üt­nie. Választ kapnak arra is, mennyire határozott az oroszok tiltakozása, ha határaik közelé­ben nyugati gyártmányú va­dászgépek jelennek meg. Moszk­vát hátrányosan érinti, hogy ha­diiparának hagyományos vásár­lóit veszti el. A magyar döntés a gépvásárlásról az év végére vár­ható - írja a Business Week Póda Jenőre, az illetékes parlamenti bizottság tagjára hivatkozva. A magyar kormány várja a Lock­heed Martin és a Saab mellett a McDonnell Douglas, a francia Dassault és a MiG-eket gyártó orosz MAPO ajánlatát is. A Saab, amely a Wallenberg­­csoporthoz tartozik, ajánlata erősítéseként felvonultatja az anyacég más vállalatainak együttműködési segítségét a ma­gyar export bővítésére. Előzetes számítások szerint az exportnö­vekedés értéke meghaladná a gépvásárlás nagyságrendjét. A Lockheed a vadászgépeket igen alacsony áron, ráadásul lí­zingmegoldással kínálja. Az amerikaiakkal való megállapo­dás ösztönözheti az Egyesült Ál­lamok készségét Magyarország NATO-tagságának támogatásá­ra, ami nem esik latba a semle­ges Svédország esetében. Ám sem a Lockheed, sem a Pentagon nem kommentálta, hogy szóba kerülnének javaslatok a magyar export támogatására. Ami a MiG-ek ügyét illeti, Oroszország adóssága fejében már leszállított néhány vadászgépet a magyar hadseregnek. Nem zárható ki egy olyan forgatókönyv sem, hogy a magyar kormány elfogad további MiG-eket az orosz adós­ság fejében, és ez feleslegessé te­heti a választást a Gripenek és az F-16-osok között. ­­i Fortélyos félelem Látszólag minden rendben van. Hiszen ma nincs olyan kor­mányzati akció, amelynél ne kérnék ki a szakszervezetek véleményét. A korábbinál job­ban figyelembe veszik álláspontjukat a privatizáció során, bevonják őket az államháztartási reformok előkészítésébe, folyamatosan működik az Érdekegyeztető Tanács, a szociá­lis partnerségre alapozott társadalmi párbeszéd dicséretét zengik a legkülönbözőbb pártok. Ám miközben a szakszer­vezetek állandó szereplőivé váltak a politikának, jelentős a befolyásuk a társadalombiztosítási önkormányzatokban, és kölcsönösen elfogadható - rövidebb-hosszabb távú - mak­roszintű megállapodásokat kötnek bérekre, árakra, refor­mokra, addig a „mélyben” egyre csökken a súlyuk, halkul a szavuk. Holott az érdekvédelem igazi terepe az üzem, az in­tézmény, a hivatal. Itt lehet igazán megmérni, hogy műkö­dik-e a kollektív alkuk rendszere, milyen eredménnyel kép­viselik a munkavállalók érdekeit. Magyarországon az elmúlt években eltűnt másfél millió munkahely, nagyobbrészt az iparban, építőiparban, keres­kedelemben. A hivatalosan tízszázalékos munkanélküliség­gel szemben a kutatók egymillióra becsülik (a pályakezdők­kel és a tartósan állás nélkül maradókkal együtt) a munka­­nélküliek számát. Ők eleve kiesnek a szakszervezetek ható­köréből. Jelenleg az összes foglalkoztatott száma hárommil­­lió-egyszázezer, ám ebből nyolcszázezer az önfoglalkoztató kisvállalkozó, nekik sincs szakszervezetük. S a maradék? A hivatalos kimutatások szerint a versenyszférában 30 száza­lékos, a közalkalmazottaknál 60 százalékos a szervezettség. (Ennek némileg ellentmond, hogy a nagy konföderációk kö­zül az idén márciusban az MSZOSZ-nek ötszáztizenegy­­ezer, a Ligának ötven-hatvanezer, a SZEF-nek pedig háromszáznyolcvanhétezer tagja volt.) A szervezettség persze nem mutatja meg pontosan az erőnlétet. Erre jobb bizonyíték a bérmegállapodások, kol­lektív szerződések köre és száma. A kollektív alku az üzemi tanácsokban köttetik meg. Üzemi tanácsot választani vi­szont csak az ötven főnél többet foglalkoztató cégeknél kö­telező. 1991-ben még a vállalatok, vállalkozások 40 százalé­kában háromszáznál többen dolgoztak, jelenleg viszont a „nagyvállalatok” aránya 1,4 százalékra csökkent. Az ötven és háromszáz dolgozót alkalmazó sávba esik a működő cé­gek 7,7 százaléka, itt dolgozik a versenyszférában foglal­koztatottak 30 százaléka. (Kisebb cégeknél is működhet szakszervezet, csak a törvényalkotóknak sikerült csapdát állítaniuk számukra. Kollektív szerződést ugyanis csak rep­rezentatív szakszervezet köthet, ahhoz pedig, hogy megmé­rettessenek üzemi tanácsra van szükség.) Megállapodásaik elvben igazodnak a makro, illetve középszinten köttetett kollektív alkukhoz. 1992-ben huszonnégy középszintű meg­állapodás volt, s nyolcszázötvenezer foglalkoztatottra ter­jedt ki, tavaly ötöt sikerült nyélbe ütni, ami a foglalkozta­tottak 2-3 százalékát érinti. E fiaskóról kevés szó esik, s a szakszervezeti „aprómunka” inkább a bérmegállapodások­ra összpontosít. 1992-ben a versenyszférában foglalkozta­tottak 25 százalékának volt érvényes vállalati szintű bér­megállapodása, tavaly már csak 20 százalékuknak. Az elaprózottság és szétforgácsolódás a felgyorsult priva­tizáció és az új, hazai vállalkozások burjánzásának együttes következménye, amit csak tetéz a szakszervezetek mind­máig tartó megosztottsága. A privát szférában nem vagy csak formálisan működnek a szakszervezetek. A multik, a nagy vegyes vállalatok előszeretettel „felvásárolják” a tö­mörüléseket, a kitüntetett pozícióba kerülő érdekvédők pe­dig alkalmazkodnak. Osztályvezetőtől felfelé már nem illik szakszervezeti tagnak lenni, az üzemi értelmiséggel és a me­nedzsmenttel eleve egyéni szerződést kötnek munkaadóik. A nemzetgazdasági súlyát tekintve évről évre bővülő pénz­ügyi szektorban többnyire látszólagos a szakszervezeti je­lenlét. A szolgáltatások tovább atomizálódnak. Valódi szakszervezetek már csak az állami, illetve a félig privati­zált közüzemi szektorokban, és a tulajdonosváltás előtt álló nagyvállalatokban működnek. (Kivétel ez alól a gyógyszer­­ipar és a vegyipar egy-egy privatizált cége, ahol - nem utol­sósorban a javuló gazdasági eredmények hatására - erőre kapott az érdekvédelem.) A legmarkánsabb a szakszerveze­tek magatartása a közüzemekben. Ám nyomásgyakorló ké­pességüket kizárólag saját bérpozícióik erősítéséért vetik latba, más dolgozói csoportok ellenében is. Ezt mutatják a MÁV menetrendszerű sztrájkjai, és az a rosszízű lobbyzás, amire a bányaipari és villamosenergia-ipari szakszerveze­tek vállalkoztak, például a mostani energiaárvitában. Bár a közszférát érintő tavalyi­ idei leépítéseket és szerve­zeti átalakításokat jóval nagyobb társadalmi együttérzés és figyelem kíséri, mint a tovább porladó versenyszféráét, mégis megtévesztő a csaknem egymillió közalkalmazott és köztisztviselő esetében eredményes helyi érdekvédelemről beszélni. Látványos fellépéseik, demonstrációk ugyan nyo­­matékot adtak a hosszabb távú megállapodásokhoz, de az idei feltételeket - bérben és létszámban egyaránt - a költ­ségvetés hiánya és a jogszabályok eleve behatárolták. Nem véletlen, hogy minden érdekelt átlagokról és azok betartá­sáról beszél. Helyben pedig mind a munkaadók, mind­ a munkavállalók képviselői „kötött kézzel” tárgyalnak. Ezért számos olyan kollektív szerződés született például az egész­ségügyben és az oktatásban, ahol a munkaadó rögzítette: nem vállal kötelezettséget az aláírtak betartására, mert az a finanszírozótól, a fenntartójától függ, így a köz szolgáit ma leginkább még mindig az állam védi­­ önmagától is. A vázlatos szakszervezeti „tereptanból” sajnos az követ­kezik: tovább gyengült a helyi érdekvédelem, kiszolgálta­­tottabbakká váltak a munkavállalók. A trend megfordítása vélhetően nem politikai szándékokon múlik: biztonságo­sabb foglalkoztatást, több munkahelyet csak a gazdaság tartós növekedése hozhat. Ha ez igaz, akkor milyen előnyük származhat a mai kormány-szakszervezet paktumokból a munkavállalóknak? Nem tekinthető-e valamiféle gazdasági kollaborációnak a makroszintű egyezkedés? Kényes egyen­súlyról van szó, hiszen a gazdasági és társadalmi konszoli­dáció olyan mint a fény és az árnyék, csak együtt értelmez­hetőek. Az országos megállapodások révén már ma is nőtt a szakszervezeti kontroll a (gazdaság)politika egésze felett - ami persze segíti a stabilizáció stabilizálását, s így az élet­­színvonal védelmét is -, ám ennek egyik ára a helyi befolyás csökkenése. Egyelőre megállíthatatlanul sorvad tovább, vá­lik gyökértelenné a helyi érdekvédelem. Mozgásterét felül­ről a gazdasági kényszerek, alulról az elforduló, kiábrán­dult tagság szűkíti. Ezért a most formálódó üzemi, hivatali kollektív alkuk inkább kényszeregyezségnek tűnnek. Legel­lenszenvesebb - bár racionális­­ vonásuk, amikor a helyi szakszervezetek a kivédhetetlen leépítések, átszervezések „támogatásával” védik - és tényleg védik! - a maradók munkahelyét. Jelenleg már (vagy még!) nincs szolidaritás a cégeken belül sem a munkavállalói csoportok között: a ke­nyérharc, a létbizonytalanság miatt a gyengébbek mögé senki sem áll. Hiszen üzemben és hivatalokban egyaránt a „fortélyos félelem igazgat”. Továbbra is az a leggyakoribb kérdés: „Megvan még a munkád?” Bossányi Katalin

Next