Népszabadság, 1996. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-02 / 102. szám
1996. május 2., csütörtök_ KÜLKAPCSOLATOK - ÁLLÁSPONT, NÉPSZABADSÁG 3 A kisebbségi jogokra is figyelünk - mondta Pozsonyban Javier Solana NATO-főtitkár A NATO főtitkára igyekezett megnyugtatni a szlovák közvéleményt és pozsonyi tárgyalópartnereit, hogy nem kerültek ki a tagságra legesélyesebbek köréből, de ismét határozottan megfogalmazta a felvétel feltételeit. POZSONYI TUDÓSÍTÓNKTÓL Javier Solana tárgyalópartnerei és az újságírók előtt is megismételte: pillanatnyilag egyetlen felvételét kérő államot sem „zárnak ki”, így Szlovákia a többiekkel azonos elbánásban részesül. A NATO-főtitkár ugyanakkor aláhúzta, hogy az észak-atlanti szövetség olyan demokratikus országok szervezete, amelyek az emberi jogokat tiszteletben tartják. A felvételre várók esetében is megvizsgálják a demokratikus berendezkedést, az emberi szabadságjogok állapotát, a kisebbségi jogok védelmét, a piacgazdaság alakulását és a fegyveres erők felkészültségét az együttműködésre - hangsúlyozta Solana Michal Kovác államfővel folytatott megbeszélésén. A főtitkár arra is felhívta a figyelmet, hogy a NATO-t nem bővítik olyan országokkal, amelyek bizonytalansági kockázatot jelentenek a szervezetben, nem teljesítik folyamatosan a tagsággal járó követelményeket és nem oldották meg problémáikat a szomszédokhoz fűződő kapcsolataikban. Ezzel összefüggésben Solana pozitív minősítést adott a magyarszlovák alapszerződésnek, sürgetve a ratifikációs folyamat lezárását. A nukleáris fegyverek esetleges kelet-közép-európai elhelyezésére vonatkozó kérdésre válaszolva Solana hangoztatta: a szervezet nem támogatja tömegpusztító eszközök állomásoztatását az úgynevezett posztkommunista országokban. Juraj Schenk külügyminiszter ugyanakkor leszögezte: Szlovákia kész magára vállalni minden kötelezettséget, ami a teljes jogú tagságból adódik. Szlovénia az elsők között akar csatlakozni a NATO-hoz - jelentette ki kedden Janez Dmovsek szlovén miniszterelnök, miután Ljubljanában tárgyalást folytatott a NATO-főtitkárral. Solana kedden érkezett rövid látogatásra Ljubljanába, ahol Drnovseken kívül tárgyalt Milan Kucan elnökkel, Zoran Thaler külügyminiszterrel is. □ Somogyi: Az EU-kérdőív nem publikus ► FOLYTATÁS AZ 1. OLDALRÓL - A csatlakozási tárgyalások elvileg másfél-két év múlva kezdődnek. Addigra lesz elég szakember? - Kell hogy legyen. Az optimizmusomat éppen arra alapozom, hogy ez feltétlenül teljesítendő feladat. Emellett az oktatás különböző szintjein - ha kicsit későn is - megkezdődött az integrációs ismeretek terjesztése, és elindult a közvélemény tájékoztatása is. - Az integrációs államtitkárság koordinálja a brüsszeli kérdőív megválaszolását is. Pontosan ki válaszol majd? - A válaszadás kormányzati feladat és felelősség. Ugyanakkor igényt tartunk mindenki közreműködésére, aki érdemben képes hozzájárulni ahhoz, hogy Magyarország reális képet alakítson ki magáról. Az integrációs tárcaközi bizottság keddi ülésén a minisztériumokat és a főhatóságokat tájékoztattuk a kérdőívről, és meghatároztuk azt a munkamegosztást, amely alapján a huszonhárom fejezetre osztott, körülbelül kétezer kérdésre leghatékonyabban válaszolni lehet. Noha megjelöltük, kik az első számú felelősök bizonyos témákért, a tárcáknak viszonylag szabad kezet adtunk a munkacsoportok felállításában, a részvevők kiválasztásában. Tájékoztatjuk az Országgyűlés külügyi, illetve európai integrációs bizottságát, valamint az érdekképviseleti szerveket is. Ha mindenki érdemi közreműködésére számítanak, mindenkinek meg is mutatják a kérdőívet? - Az EU iránymutatásai nem bátorítják a kérdőív publikálását. Persze azokban a szakmai és politikai körökben, amelyek reményeink szerint hozzá tudnak járulni a válaszadáshoz, a kérdések megismerhetők. Már eddig is idéztünk olyan konkrétumokat, amelyek segítik a közvélemény tájékozódását. Fontos, hogy ne titkolódzunk, ugyanakkor azt is megértessük, hogy ez nem olyan dokumentum, amelyet teljes egészében nyilvánosságra lehet hozni. A válaszok egy szerkesztőbizottság elé kerülnek. Ez kikből áll? - Az integrációs államtitkárság vezető munkatársaiból, és a testület tagja a stratégiai munkacsoport vezetője, Inotai András is. A szerkesztőbizottság feladata az összehangolás, az Az integrációs stratégiai munkacsoport (ISM) kijelöli azokat a tagjait, akik a minisztériumok rendelkezésére állnak az EU-kérdőív megválaszolásában. Emellett az ISM továbbra is ellátja eredeti feladatát, vagyis közreműködik az integrációs kabinet felkészülésében - hangzott el a munkacsoport keddi ülése utáni sajtótájékoztatón. Inotai András, az ISM vezetője érdeklődésünkre elmondta: a munkacsoport bizonyos területeket felülről, stratégiai szempontból kezel, így hozzájárulhat ahhoz, hogy a kérdőívben szereplő adatok és érvek egységes egészet alkossanak. Noha a kérdések nagy része konkrét, sokszor a várható felvétel előtti állapotot kell bemutatni, azaz fejlődési alternatívákat kidolgozni - az ISM ebben is segíthet. Inotai hangsúlyozta: csapatmunkára van szükség, egység biztosítása. A válaszokat a minisztériumok adják, a szükséges mérlegelés és a politikai döntések meghozatala pedig az integrációs kabinet hatáskörébe tartozik. - Konzultálnak az EU intézményeivel is? - Az Európai Bizottság jelezte, hogy valamennyi társult államban a helyi EU-delegáció vezetője - Magyarországon Hans Beck nagykövet - kész segíteni, akár szervezési, akár értelmezési kérdésekben. Konkrét szakmai ügyekben közvetlenül is kapcsolatba léphetnek a magyar és a brüsszeli illetékesek. - Az Európai Unió azt ígérte, rendszeresen beszámol a társult tagoknak a kormányközi konferencia fejleményeiről. Mikor? - Május 15-én tartanak tájékoztatót nagyköveti szinten, bár konkrét meghívás még nem érkezett. Június 11-én politikai szinten adnak tájékoztatást, várhatóan a külügyminisztereknek. - Ki lesz az ön utódja a közigazgatási államtitkári poszton? - Erről még nem született döntés. Pócs Balázs Nemzetközi versengés a második csatornáért MTI-JELENTÉS A médiatörvény megszavazása nyomán Magyarország megnyitja audiovizuális szektorát a befektetők előtt, és a tévé második csatornájának tervezett privatizálása különösen felkeltette a külföldi cégek érdeklődését - írja legfrissebb számában a L’Expansion című francia gazdasági hetilap. Az újság úgy tudja, hogy a júniusban kibocsátandó tenderfelhívás legfőbb érdekeltjei a francia TF1 cég (Franciaország legnagyobb magántévéje), a luxemburgi CLT médiaóriás, valamint a korábbi budapesti amerikai nagykövet, Mark Palmer vállalata, a CME lesznek. Ez utóbbinak már van tévécsatornája Csehországban és Romániában. A magyar televíziós piac számos adóval rendelkezik: a háztartások 40 százalékába be van vezetve a kábeltévé, 60 százaléka tudja fogni a műholdas adásokat. A lakosság egynegyede rendszeresen nézi a második csatornát, és a két állami csatorna együttesen 70 százalékos nézettséget biztosít - írja a lap. A befektetők most arra várnak, hogy az illetékes magyar hatóság, az ORTT milyen áron akarja koncesszióba adni a második csatornát. Mivel a törvények tiltják, hogy egy-egy cég a tőke 49 százalékánál többet szerezzen, szövetségkötésekre lesz szükség - szögezi le az újság. Megírja, hogy máris sokasodnak az ilyen megállapodásokra vonatkozó híresztelések, így például a CLT állítólag egyszerre folytat tárgyalásokat a német médiakonszernnel, a Bertelsmann-nal, és egy bajorországi, a Süddeutsche Verlag és a Süddeutsche Rundfunk körül tömörülő konzorciummal. Holbrooke: Feltétel az alapszerződés A Magyarországgal kötött szerződés ratifikálásának lezárását a szlovák NATO-tagságról folyó további tárgyalások feltételének minősítette Richard Holbrooke volt amerikai külügyi államtitkár-helyettes. Holbrooke kedden tárgyalt Meciar szlovák kormányfővel. Az exdiplomata kifejtette: Szlovákia gazdasági eredményei mellett a demokrácia erősítése is elengedhetetlen az ország nyugati felzárkózásához, az alapszerződés ratifikálásának lezárása pedig a szlovák NATO-tagságról folytatandó tárgyalások feltétele. Az Egyesült Államok pozsonyi nagykövete, Ralph Johnson lapunknak elmondta: Washington érdeke nemcsak a ratifikáció befejezése, de a magyar-szlovák alapszerződésben foglaltak megvalósításának megkezdése is. F. J. Gy. Brüsszel stabilitást akar exportálni Schüssel osztrák alkancellárkülügyminiszter az Európai Unióba igyekvő államokkal szemben támasztandó feltételekről nyilatkozott az osztrák televízió kedd esti híradójában. Kifejtette: egy tucat ország szeretne belépni, de nem mindegyik felel meg a gazdasági normáknak, sem pedig az általánosan elfogadott kisebbségi és a politikai mércének - írta az MTI. Az osztrák politikus szerint az EU-tagoknak világosan meg kell mondaniuk, hogy a bővítéssel nem instabilitást akarnak importálni, hanem stabilitást exportálni. Az alkancellár a múlt héten szlovákiai látogatása előtt kijelentette: ha Szlovákia az EU tagja akar lenni, akkor az eddigieknél többet kell tennie ennek érdekében. Hozzátette: „Aki csatlakozni akar az unióhoz, annak az EU teljes jogi rendszerét és ezzel együtt a világ legmagasabb szintű emberi jogi normáit kell elfogadnia”. Vranitzky kancellár „rendreutasította” külügyminiszterét. Azt mondta: Ausztriát többek között azért vették fel az EU-ba, hogy segítse a reformországok csatlakozását, nem pedig azért, hogy akadályokat gördítsen eléjük. A kancellár megjegyezte: ő maga is jelezte Meciar szlovák kormányfőnek, hogy az EU-nak és Ausztriának fenntartásai vannak a szlovákiai emberi jogi helyzettel szemben. Keddi nyilatkozatában Schüssel annak a meggyőződésének adott hangot, hogy eltúlozták a közte és a kancellár közötti nézetkülönbséget. Kitől veszünk vadászgépet? Business Week: az F-16-osok és a Gripenek a fő esélyesek A magyar kormány döntését nagy figyelem előzi meg. A tét: harminc vadászgép 1,2 milliárd dollár értékben, és esetleg opció további negyven gép megvásárlására. A vetélkedésben a Lockheed Martin F-16-osai és a svéd Saab Gripenjei a fő esélyesek - írja a Business Week legújabb száma. MUNKATÁRSUNKTÓL A NATO-tagságra áhítozó Magyarország az első állam a korábbi kommunista Európából, amely a MiG-ek helyett nyugati vadászgépek vásárlását fontolgatja. A gyártók közti csata nem véletlen, eldőltének ugyanis komoly kihatása lehet a hadiipari üzletre. „Akinek sikerül megvetnie a lábát egy új piacon, annak a következő verseny már könnyebb lesz” - állítja Norman Augustine, a Lockheed Martin elnöke. Becslések szerint a középeurópai országok légierejük korszerűsítésére a következő öt évben akár kétszáz vadászbombázót is rendelhetnek, nyolcmilliárd dollár értékben. Lengyelország és Csehország figyeli, hogy milyen üzletet sikerül a magyar kormánynak nyélbe ütnie. Választ kapnak arra is, mennyire határozott az oroszok tiltakozása, ha határaik közelében nyugati gyártmányú vadászgépek jelennek meg. Moszkvát hátrányosan érinti, hogy hadiiparának hagyományos vásárlóit veszti el. A magyar döntés a gépvásárlásról az év végére várható - írja a Business Week Póda Jenőre, az illetékes parlamenti bizottság tagjára hivatkozva. A magyar kormány várja a Lockheed Martin és a Saab mellett a McDonnell Douglas, a francia Dassault és a MiG-eket gyártó orosz MAPO ajánlatát is. A Saab, amely a Wallenbergcsoporthoz tartozik, ajánlata erősítéseként felvonultatja az anyacég más vállalatainak együttműködési segítségét a magyar export bővítésére. Előzetes számítások szerint az exportnövekedés értéke meghaladná a gépvásárlás nagyságrendjét. A Lockheed a vadászgépeket igen alacsony áron, ráadásul lízingmegoldással kínálja. Az amerikaiakkal való megállapodás ösztönözheti az Egyesült Államok készségét Magyarország NATO-tagságának támogatására, ami nem esik latba a semleges Svédország esetében. Ám sem a Lockheed, sem a Pentagon nem kommentálta, hogy szóba kerülnének javaslatok a magyar export támogatására. Ami a MiG-ek ügyét illeti, Oroszország adóssága fejében már leszállított néhány vadászgépet a magyar hadseregnek. Nem zárható ki egy olyan forgatókönyv sem, hogy a magyar kormány elfogad további MiG-eket az orosz adósság fejében, és ez feleslegessé teheti a választást a Gripenek és az F-16-osok között. i Fortélyos félelem Látszólag minden rendben van. Hiszen ma nincs olyan kormányzati akció, amelynél ne kérnék ki a szakszervezetek véleményét. A korábbinál jobban figyelembe veszik álláspontjukat a privatizáció során, bevonják őket az államháztartási reformok előkészítésébe, folyamatosan működik az Érdekegyeztető Tanács, a szociális partnerségre alapozott társadalmi párbeszéd dicséretét zengik a legkülönbözőbb pártok. Ám miközben a szakszervezetek állandó szereplőivé váltak a politikának, jelentős a befolyásuk a társadalombiztosítási önkormányzatokban, és kölcsönösen elfogadható - rövidebb-hosszabb távú - makroszintű megállapodásokat kötnek bérekre, árakra, reformokra, addig a „mélyben” egyre csökken a súlyuk, halkul a szavuk. Holott az érdekvédelem igazi terepe az üzem, az intézmény, a hivatal. Itt lehet igazán megmérni, hogy működik-e a kollektív alkuk rendszere, milyen eredménnyel képviselik a munkavállalók érdekeit. Magyarországon az elmúlt években eltűnt másfél millió munkahely, nagyobbrészt az iparban, építőiparban, kereskedelemben. A hivatalosan tízszázalékos munkanélküliséggel szemben a kutatók egymillióra becsülik (a pályakezdőkkel és a tartósan állás nélkül maradókkal együtt) a munkanélküliek számát. Ők eleve kiesnek a szakszervezetek hatóköréből. Jelenleg az összes foglalkoztatott száma hárommillió-egyszázezer, ám ebből nyolcszázezer az önfoglalkoztató kisvállalkozó, nekik sincs szakszervezetük. S a maradék? A hivatalos kimutatások szerint a versenyszférában 30 százalékos, a közalkalmazottaknál 60 százalékos a szervezettség. (Ennek némileg ellentmond, hogy a nagy konföderációk közül az idén márciusban az MSZOSZ-nek ötszáztizenegyezer, a Ligának ötven-hatvanezer, a SZEF-nek pedig háromszáznyolcvanhétezer tagja volt.) A szervezettség persze nem mutatja meg pontosan az erőnlétet. Erre jobb bizonyíték a bérmegállapodások, kollektív szerződések köre és száma. A kollektív alku az üzemi tanácsokban köttetik meg. Üzemi tanácsot választani viszont csak az ötven főnél többet foglalkoztató cégeknél kötelező. 1991-ben még a vállalatok, vállalkozások 40 százalékában háromszáznál többen dolgoztak, jelenleg viszont a „nagyvállalatok” aránya 1,4 százalékra csökkent. Az ötven és háromszáz dolgozót alkalmazó sávba esik a működő cégek 7,7 százaléka, itt dolgozik a versenyszférában foglalkoztatottak 30 százaléka. (Kisebb cégeknél is működhet szakszervezet, csak a törvényalkotóknak sikerült csapdát állítaniuk számukra. Kollektív szerződést ugyanis csak reprezentatív szakszervezet köthet, ahhoz pedig, hogy megmérettessenek üzemi tanácsra van szükség.) Megállapodásaik elvben igazodnak a makro, illetve középszinten köttetett kollektív alkukhoz. 1992-ben huszonnégy középszintű megállapodás volt, s nyolcszázötvenezer foglalkoztatottra terjedt ki, tavaly ötöt sikerült nyélbe ütni, ami a foglalkoztatottak 2-3 százalékát érinti. E fiaskóról kevés szó esik, s a szakszervezeti „aprómunka” inkább a bérmegállapodásokra összpontosít. 1992-ben a versenyszférában foglalkoztatottak 25 százalékának volt érvényes vállalati szintű bérmegállapodása, tavaly már csak 20 százalékuknak. Az elaprózottság és szétforgácsolódás a felgyorsult privatizáció és az új, hazai vállalkozások burjánzásának együttes következménye, amit csak tetéz a szakszervezetek mindmáig tartó megosztottsága. A privát szférában nem vagy csak formálisan működnek a szakszervezetek. A multik, a nagy vegyes vállalatok előszeretettel „felvásárolják” a tömörüléseket, a kitüntetett pozícióba kerülő érdekvédők pedig alkalmazkodnak. Osztályvezetőtől felfelé már nem illik szakszervezeti tagnak lenni, az üzemi értelmiséggel és a menedzsmenttel eleve egyéni szerződést kötnek munkaadóik. A nemzetgazdasági súlyát tekintve évről évre bővülő pénzügyi szektorban többnyire látszólagos a szakszervezeti jelenlét. A szolgáltatások tovább atomizálódnak. Valódi szakszervezetek már csak az állami, illetve a félig privatizált közüzemi szektorokban, és a tulajdonosváltás előtt álló nagyvállalatokban működnek. (Kivétel ez alól a gyógyszeripar és a vegyipar egy-egy privatizált cége, ahol - nem utolsósorban a javuló gazdasági eredmények hatására - erőre kapott az érdekvédelem.) A legmarkánsabb a szakszervezetek magatartása a közüzemekben. Ám nyomásgyakorló képességüket kizárólag saját bérpozícióik erősítéséért vetik latba, más dolgozói csoportok ellenében is. Ezt mutatják a MÁV menetrendszerű sztrájkjai, és az a rosszízű lobbyzás, amire a bányaipari és villamosenergia-ipari szakszervezetek vállalkoztak, például a mostani energiaárvitában. Bár a közszférát érintő tavalyi idei leépítéseket és szervezeti átalakításokat jóval nagyobb társadalmi együttérzés és figyelem kíséri, mint a tovább porladó versenyszféráét, mégis megtévesztő a csaknem egymillió közalkalmazott és köztisztviselő esetében eredményes helyi érdekvédelemről beszélni. Látványos fellépéseik, demonstrációk ugyan nyomatékot adtak a hosszabb távú megállapodásokhoz, de az idei feltételeket - bérben és létszámban egyaránt - a költségvetés hiánya és a jogszabályok eleve behatárolták. Nem véletlen, hogy minden érdekelt átlagokról és azok betartásáról beszél. Helyben pedig mind a munkaadók, mind a munkavállalók képviselői „kötött kézzel” tárgyalnak. Ezért számos olyan kollektív szerződés született például az egészségügyben és az oktatásban, ahol a munkaadó rögzítette: nem vállal kötelezettséget az aláírtak betartására, mert az a finanszírozótól, a fenntartójától függ, így a köz szolgáit ma leginkább még mindig az állam védi önmagától is. A vázlatos szakszervezeti „tereptanból” sajnos az következik: tovább gyengült a helyi érdekvédelem, kiszolgáltatottabbakká váltak a munkavállalók. A trend megfordítása vélhetően nem politikai szándékokon múlik: biztonságosabb foglalkoztatást, több munkahelyet csak a gazdaság tartós növekedése hozhat. Ha ez igaz, akkor milyen előnyük származhat a mai kormány-szakszervezet paktumokból a munkavállalóknak? Nem tekinthető-e valamiféle gazdasági kollaborációnak a makroszintű egyezkedés? Kényes egyensúlyról van szó, hiszen a gazdasági és társadalmi konszolidáció olyan mint a fény és az árnyék, csak együtt értelmezhetőek. Az országos megállapodások révén már ma is nőtt a szakszervezeti kontroll a (gazdaság)politika egésze felett - ami persze segíti a stabilizáció stabilizálását, s így az életszínvonal védelmét is -, ám ennek egyik ára a helyi befolyás csökkenése. Egyelőre megállíthatatlanul sorvad tovább, válik gyökértelenné a helyi érdekvédelem. Mozgásterét felülről a gazdasági kényszerek, alulról az elforduló, kiábrándult tagság szűkíti. Ezért a most formálódó üzemi, hivatali kollektív alkuk inkább kényszeregyezségnek tűnnek. Legellenszenvesebb - bár racionális vonásuk, amikor a helyi szakszervezetek a kivédhetetlen leépítések, átszervezések „támogatásával” védik - és tényleg védik! - a maradók munkahelyét. Jelenleg már (vagy még!) nincs szolidaritás a cégeken belül sem a munkavállalói csoportok között: a kenyérharc, a létbizonytalanság miatt a gyengébbek mögé senki sem áll. Hiszen üzemben és hivatalokban egyaránt a „fortélyos félelem igazgat”. Továbbra is az a leggyakoribb kérdés: „Megvan még a munkád?” Bossányi Katalin