Népszabadság, 1996. július (54. évfolyam, 152-178. szám)

1996-07-06 / 157. szám

1996. július 6., szombat 54. évfolyam 157. szám Hcinkiss Elemér: Néhány évvel ezelőtt találtam egy szí­nes metszetet. A XVIII. század elején készült, Tirolban. Az akkoriban gya­kori nemzetkarakterológiák egyike volt. A felső sávban egymás mellett sorakoznak az akkori Európa jelentős népeinek képviselői, nemzeti visele­tűkben. Baloldalt az országok adott­ságaira s népeik jellegzetes tulajdon­ságaira vonatkozó kérdések sorakoz­nak, s minden nemzet alá be vannak írva a válaszok. Arra a kérdésre például, hogy mi­ben voltak gazdagok e különböző nemzetek, a spanyolok földjéről azt olvassuk, hogy „termékeny”, a fran­ciákéról azt, hogy „gondosan megmű­velt”, a németekéről, hogy „jó”, a len­gyelekéről, hogy „erdős”. A pálmát a magyarok viszik el; az ő földjükről az áll a táblában, hogy: „termékeny és gazdag”. S hogy miből van fölösle­gük? A spanyoloknak „gyümölcsök­ből”, a franciáknak „árucikkekből”, a németeknek „gabonából”, az ango­loknak „legelőkből”, a magyaroknak viszont bőséggel van „mindenből”. Amikor azonban a népek erkölcsi és más tulajdonságaira kerül a sor, a sorrend megfordul. A spanyolok „nagyvonalúak”, „tiszteletre mél­tóak” és „gőgösek”. A franciák „könnyelműek”, „műveltek” és „fon­dorlatosak”. A németek „jók”, „ájta- tosak” és „mindenhez értenek”. A magyarok viszont: „hűtlenek”, „a le­hető legkegyetlenebbek”, „árulók”, „vérszomjasak” - vagyis a lehető leg­gonoszabbak. Nem hízelgők ránk nézve az állathasonlatok sem. A töb­biek „elefántok”, „rókák”, „oroszlá­nok”, „medvék”, mi magyarok vi­szont: „farkasok” vagyunk. A spa­nyolok „játékkal” töltik legszíveseb­ben az idejüket, az olaszok „fecsegés­sel”, a németek „ivászattal”, az ango­lok „munkával”, mi magyarok pedig: „henyéléssel”. S végül is hogyan s hol halunk majd meg? A spanyolok „ágy­ban”, a franciák „háborúban”, az ola­szok „kolostorban”, a lengyelek „az istállóban”, a németek belefulladnak „a borba”, az angolok „a vízbe”, az oroszok „a hóba”. És mi? Mi bele­pusztulunk a folytonos viszálykodás­ba, „vagdalkozásba”. Végül is tehát az a kép rajzolódik ki Magyarországról, hogy Európa leg­termékenyebb országa, tejjel-mézzel folyó Kánaán, ámde lakosai gono­szak, álnokak, izgágák, vérszomjas farkasok. És: henyélnek. Manapság is gyakran torzképünket rajzolják sokfelé a világban, és torz képünk van magunkról nekünk ma­gunknak is. Már szinte bele se me­rünk nézni a tükörbe, és eltakarjuk arcunkat akkor is, ha mások tekinte­nek ránk. De nem vagyunk egyedül ezzel a bajjal. Csillagsávos lobogók Még a legnagyobb és legsikeresebb nemzetek is küszködnek önmagukkal. Amerika a világ leghatalmasabb or­szága, de lakóinak azért nap mint nap szükségük van öntudatuk meg­erősítésére. Clinton hetente kétszer elmondja, televízióban és másutt, hogy Amerika a világ legnagyobb és legnagyszerűbb nemzete; szombaton­ként-vasárnaponként milliók szoron­gatják az amerikai zászlócskákat a futballstadionokban, de lengenek a csillagsávos lobogók úton-útfélen, házakon és középületeken, iskolák­ban és vásárlóközpontokban, minde­nütt, olyan sokaságban, hogy ha ná­lunk előfordulna ilyesmi, a fél világ nacionalizmust kiáltana. Vagy a né­metek. Van mire büszkének lenniük. Van mire építeni öntudatukat. A Dü­rerek és Boschok, Goethék és Thomas Mannok, Beethovenek és Mozartok életművére, Max Planckokra és Hei- senbergekre, a Mercedes-Benzre és a német márkára - és mégis kétségbees­nek, összeomlanak, ha a Bayem Mün­chen kikap egy külföldi együttestől. És mi? Hogy állunk mi? Rosszul. Nem érezzük magunkat jól a bőrünk­ben. Nem hiszünk az országban. Meg­zavarodott történeti tudatunk. Össze­h elvege / NÉPSZABADSÁG 54. évfolyam 157. szám EGY ORSZÁG ARCA Ha csúnyának látjuk magunkat a tükörben, mások is csúnyának látnak majd bennünket Spanyolok, franciák, itáliaiak, németek és a többiek kuszálódott jövőképünk. Nem leljük honunkat a hazában. Nem találjuk helyünket a világban. Mik azok az értékek, amelyekre föl­épülhetne önnön értékességünk tuda­ta? Hol vannak azok a kiválóságok és teljesítmények, amelyek helyet és sze­repet biztosítanának nekünk a világ­ban? Letisztult történeti tudattal, higgadt önérzettel, határozott jövő­képpel „hegyeket mozgathatnánk meg”. Vagy legalábbis javíthatnánk esélyeinken. Mire, milyen alapokra építkezhetnénk? Katonai vitézség Évszázadokon át fontos eleme volt ez a nemzeti vagy legalábbis a nemesi öntudatnak és a kifelé sugárzott „or- szágimázsnak”. Nem véletlenül. 890 és 960 között óriási csattanással és aj­tóstul estünk be Európába. Azt is mondhatnám, hogy történetünk legsi­keresebb reklám- vagy PR-kampá- nyai voltak azok a bizonyos hajdani kalandozások. Mert egy csapásra, ha nem is népszerűvé, de legalábbis is­mertté tettek minket Európában. So­ha nem voltunk annyira ismertek és annyira benn Európában, mint akkor. Azóta se foglalnak minket imáikba - mint ördögöket vagy angyalokat - a milánói, frankfurti vagy párizsi anyák. Nyugat védőbástyája IV. Béla óta próbáljuk eladni ma­gunkat ebben a minőségben (az oro­szokkal, lengyelekkel, románokkal együtt), sikertelenül. IV. Bélát cser­benhagyták, a mohácsi bukás nem jött rosszul nyugati szomszédaink­nak. Kállayék 1943-44-es kísérletét a nyugat nem vette komolyan. A késő kádárizmus ügyesen próbálkozott ez­zel a stratégiával, és a Nyugat ímmel- ámmal és finnyásan ide is figyelt. De ma már nincs mit kezdeni vele. Pilla­natnyilag nincs aki ellen meg kellene védeni a Nyugatot. Inkább mi szeret­nénk, ha a Nyugat védene meg min­ket. Voltak azért nagy és sikeres pilla­natai is ennek a szerepnek. Minde­nekelőtt a nándorfehérvári győzelem, de vajon tudja-e még valaki Európá­ban, hogy miért szólnak délben a ha­rangok? 1956-nak is volt ilyen fel­hangja. És az 1989-es határmegnyitás is e dicső pillanatok közé tartozik, de ami hasznot kipréselhettünk belőle, azt már, azt hiszem, kipréseltük. Hősök, forradalmárok A lengyelekkel együtt meghatározó vonás volt ez országunk arculatán. Rákóczi híre Párizsban is visszhang­zott (igaz, jobbára csak ott), a szabad­ságharc fényei rövid ideig még bevilá­gították a már újra csendes és sötét Európát. 1956-ban azután újra sza­badsághősökként robbantunk be a vi­lág tudatába. Erre a képre és 1956 emlékére még ma is építhetünk. Első­sorban kint, mert az egyébként na­gyon is feledékeny világ ötvenhatot még nem felejtette el egészen. Itthon az elmúlt évek politikai gyűlölködé­seinek viharában ötvenhat emléke is megzavarodott, de kitisztulhat még, s fontos elemévé válhat majd egy hig­gadt és méltóságteljes nemzeti tudat­nak. Az államalkotó nemzet Fontos eleme volt ez is nemesi és nemzettudatunknak. Az egyetlen ál­lamalkotásra képes nemzet vagyunk a térségben: még a harmincas-negyve­nes években is ezt tanították az isko­lákban. Szent István, az Anjouk, Má­tyás, Deák Ferencék: valóban állam­alkotók voltak. De végre már meg kellene hallanunk és értenünk azt is, hogy a körülöttünk élő népek inkább államrombolóknak - vagy a Nyugat felől nézve izgága rebelliseknek - tar­tottak minket. Jó lett volna, fontos lett volna 1989-ben váltani. És azt mondani, például, hogy most már in­kább Közép-Európa megalkotásában vállalunk szerepet'. De ehhez sok jó gondolatra, bátor kezdeményezésre és bölcsességre lett volna szükség. Új politikai elitünk e téren nem állta ki a próbát. Ma már, sajnos, szűkebbek a lehetőségek. N agy-Magyarország Ez a nosztalgia még mindig része nemzeti önképünknek. Valahol mé­lyen, sokak szívében. Igen, hajdaná­ban, egy-két évig valóban három tenger mosta birodalmunk partjait. Ma az egyetlenke magyar tenger partjait mossuk mi. Bécsnek büszke vára valóban nyögte Mátyás bús ha­dát, egy-két hónapig, s mi nyögtük Bécs csillogó hatalmát két-három századig. 1867 és 1914 között való­ban egy nagy birodalom részesei s társbirtokosai voltunk. Trianon után aztán egyszeriben kis országgá zsu­gorodtunk. De még hetven év eltelté­vel sem igazán találtuk bele magun­kat a kis ország szerepébe. Hangos­kodtunk, vagy inkább fejetlenül sza­ladgáltunk és szaladgálunk védele­mért és támogatásért különféle nagyhatalmakhoz. Pillanatnyilag éppen a hatalmas NATO és a gazdag Európai Unió kapuján dörömbölünk, idegesen. Nem mondom, hogy e stratégiának van igazi alternatívája. De úgy vélem, hogy sokkal több energiát kellett vol­na s kellene arra fordítani, hogy kis országként is igazán értékesek le­gyünk a világ számára. S hogy keres­sük az együttműködés és a szövetség lehetőségeit Európa más kis országai­val. Miért nem váltunk az európai kis országok együttműködésének szószó­lóivá? Képtelenség lett volna? Vagy itt is a gondolat, a kezdeményező szel­lem, a bátorság hiányzott? Kultúrnemzet Minden európai nemzet annak tart­ja magát. Méltán, mert minden nem­zet briliáns teljesítményekkel dicse­kedhet e téren. A mi teljesítményeink is kiemelkedőek, büszkék lehetünk rájuk. De nem föltétien jobbak - vagy rosszabbak -, mint más nemzeteké, például a szomszéd népeké, akikkel folyton-folyvást vetélkedünk. Liszt és Bartók nagyszerű zenész volt, de az volt Chopin és Dvorzsák is. Munkácsy és Csontváry remekül festett, de Cha­gall vagy Kandinsky se volt kismiska. Irodalomban meg talán egy kicsit le is maradtunk, legalábbis ami a világhírt illeti. Ha jól meggondolom, Molnár Ferenc az egyetlen írónk, akit világ­szerte ismernek a nem irodalmárok is, s nem tudom, kit tudnánk híresség te­kintetében Kafka és Capek, Kundera és Hrabal mellé állítani, hogy csak a cseheket említsem. Erre meg azt mondhatnám, persze, hogy nagy kar­mesterekben meg tudósokban viszont mi állunk jobban - és így folytathat­juk a vitát egészen ad abszurdum. Ahelyett, hogy közösen mutatnánk fel értékeinket a világnak. Mártírként Kedvenc és leghaszontalanabb sze­repünk a XVI. század óta. Rajtunk ta­tár, török járt; Rákóczi híres jelmon­data sebektől vérző mártírként aposztrofálja a magyar nemzetet; az 1920-as és 1930-as években plakátok, képeslapok sokasága ábrázolta az or­szágot keresztre feszített Krisztus­ként; s valljuk be őszintén, az ötve­nes-hatvanas években is sokan éltük meg sorsunkat mártírként. Sőt még ma is próbálkozunk. Panaszkodunk fűnek-fának, és csodálkozunk, hogy senki a füle botját se mozgatja. Sokat ártunk magunknak ezzel az avítt sze­reppel. Manapság nem a mártírok­nak, hanem a győzteseknek áll a vi­lág. A panaszkodás életveszélyes. Problémából a probléma megoldásá­vá kellene válnunk. Különleges szerepek Sok szereppel próbálkoztunk már. Voltunk már „kelet népe”, mely az ősi Ázsiából hoz valami különleges üze­netet Európának, de az üzenetet út­közben elfelejtettük, vagy soha nem is tudtuk. Voltunk már, vágyainkban, „kert-Magyarország”, de a valóság­ban magyar ugar maradtunk. Voltunk már, álmainkban, „Kelet- Európa Svájca”, csak éppen a kicsisé­gen kívül másban nem hasonlítottunk a modellre. Ajánlkoztunk „kompországnak” is Nyugat- és Kelet-Európa között, csak éppen elfelejtettük, hogy ennek érde­kében tenni is kellene valamit. Mert ugyan segítettük-e kelet-európai szomszédainkat, a románokat, ukrá­nokat, bolgárokat, szlovákokat köze­lebb kerülni Nyugat-Európához? To­vábbadtuk-e a tudást, amit Nyugaton megszereztünk? Építettük-e az uta­kat, vasutakat kelet s dél felé? Szíve­sen látjuk-e az onnan idelátogatókat? Kint lobog-e a román, a szlovák, a szerb, a horvát, az ukrán zászló szál­lodáinkon és fogadóinkon? Ismerjük-e történelmüket, kultúrájukat? Hiú­ként feszülünk köztük és a Nyugat között, vagy akadályként tornyosu­lunk? Csodálkozhatunk-e azon, hogy má­sok nem kert-Magyarországnak és Kélet-Európa Svájcának tituláltak minket, hanem „dzsentri-” vagy „urambátyám országnak”, „utolsó csatlósnak”, „cigány országnak”, „gulyáskommunizmusnak”, nyomo­rúságos „legvidámabb barakknak”? Találjuk ki magunkat Ahhoz, hogy kedvező képet tudjunk sugározni magunkról és kedvezőbb fényben láthassuk magunkat, előbb tudnunk kellene, hogy mit akarunk kezdeni magunkkal, milyen üzenetet akarunk sugározni magunkról a vi­lágnak. Más szóval: előbb „ki kell ta­lálnunk” magunkat. Ahogy más nem­zetek kitalálták magukat történetük egyik vagy másik fordulóján. Magyarországot is kitalálta volt Szent István és tanácsadói köre, kita­lálták Anjou királyaink, megpróbálta kitalálni Széchenyi és a reformnem­zedék, kitalálták, sorrendben utolsó­ként, Deákék. Azóta? Elvetélt kísérletek és a kommunisták pusztító utópiája. 1990-ben pedig meggyőztük magun­kat arról, hogy nem kell, sőt nem is szabad semmit sem kitalálni. Csak szorgalmasan másolgatnunk kell azt, amit mások másutt már kitaláltak. És most csodálkozunk, hogy a chicagói fogaskerék nem illik össze a frank­furtival meg a milánóival, s hogy csi­korog, nyöszörög, rángat az egész gé­pezet. (Folytatás a 19. oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék