Népszabadság, 1996. július (54. évfolyam, 152-178. szám)

1996-07-06 / 157. szám

1996. július 6., szombat 54. évfolyam 157. szám NÉPSZABADSÁG 54. évfolyam 157. szám Csillagsávos lobogók Még a legnagyobb és legsikeresebb nemzetek is küszködnek önmagukkal. Amerika a világ leghatalmasabb országa, de lakóinak azért nap mint nap szükségük van öntudatuk megerősítésére. Clinton hetente kétszer elmondta, televízióban és másutt, hogy Amerika a világ legnagyobb és legnagyszerűbb nemzete; szombatonként vasárnaponként milliók szorongatják az amerikai zászlócskákat a futballstadionokban, de lengenek a csillagsávos lobogók úton-útfélen, házakon és középületeken, iskolákban és vásárlóközpontokban, mindenütt, olyan sokaságban, hogy ha nálunk előfordulna ilyesmi, a fél világ nacionalizmust kiáltana. Vagy a németek. Van mire büszkének lenniük. Van mire építeni öntudatukat. A Dürerek és Boschok, Goethék és Thomas Mannok, Beethovenek és Mozartok életművére, Max Planckokra és Heisenbergekre, a Mercedes-Benzre és a német márkára - és mégis kétségbeesnek, összeomlanak, ha a Bayern München kikap egy külföldi együttestől. És mi? Hogy állunk mi? Rosszul. Nem érezzük magunkat jól a bőrünkben. Nem hiszünk az országban. Megzavarodott történeti tudatunk. Össze helvege Heinkiss Elemér. Néhány évvel ezelőtt találtam egy színes metszetet. A XVIII. század elején készült, Tirolban. Az akkoriban gyakori nemzetkarakterológiák egyike volt. A felső sávban egymás mellett sorakoznak az akkori Európa jelentős népeinek képviselői, nemzeti viseletükben. Baloldalt az országok adottságaira s népeik jellegzetes tulajdonságaira vonatkozó kérdések sorakoznak, s minden nemzet alá be vannak írva a válaszok. Arra a kérdésre például, hogy miben voltak gazdagok e különböző nemzetek, a spanyolok földjéről azt olvassuk, hogy „termékeny”, a franciákéról azt, hogy „gondosan megművelt”, a németekéről, hogy „jó”, a lengyelekéről, hogy „erdős”. A pálmát a magyarok viszik el; az ő földjükről az áll a táblában, hogy: „termékeny és gazdag”. S hogy miből van fölöslegük? A spanyoloknak „gyümölcsökből”, a franciáknak „árucikkekből”, a németeknek „gabonából”, az angoloknak „legelőkből”, a magyaroknak viszont bőséggel van „mindenből”. Amikor azonban a népek erkölcsi és más tulajdonságaira kerül a sor, a sorrend megfordul. A spanyolok „nagyvonalúak”, „tiszteletre méltóak” és „gőgösek”. A franciák „könnyelműek”, „műveltek” és „fondorlatosak”. A németek „jók”, „ájtatosak” és „mindenhez értenek”. A magyarok viszont: „hűtlenek”, „a lehető legkegyetlenebbek”, „árulók”, „vérszomjasak” - vagyis a lehető leggonoszabbak. Nem hízelgők ránk nézve az állathasonlatok sem. A többiek „elefántok”, „rókák”, „oroszlánok”, „medvék”, mi magyarok viszont: „farkasok” vagyunk. A spanyolok „játékkal” töltik legszívesebben az idejüket, az olaszok „fecsegéssel”, a németek „ivászattal”, az angolok „munkával”, mi magyarok pedig: „henyéléssel”. S végül is hogyan s hol halunk majd meg? A spanyolok „ágyban”, a franciák „háborúban”, az olaszok „kolostorban”, a lengyelek „az istállóban”, a németek belefulladnak „a borba”, az angolok „a vízbe”, az oroszok „a hóba”. És mi? Mi belepusztulunk a folytonos viszálykodásba, „vagdalkozásba”. Végül is tehát az a kép rajzolódik ki Magyarországról, hogy Európa legtermékenyebb országa, tejjel-mézzel folyó Kánaán, ámde lakosai gonoszak, álnokok, izgágák, vérszomjas farkasok. És henyélnek. Manapság is gyakran torzképünket rajzolják sokfelé a világban, és torz képünk van magunkról nekünk magunknak is. Már szinte bele se merünk nézni a tükörbe, és eltakarjuk arcunkat akkor is, ha mások tekintenek ránk. De nem vagyunk egyedül ezzel a bajjal, kuszálódott jövőképünk. Nem leljük honunkat a hazában. Nem találjuk helyünket a világban. Mik azok az értékek, amelyekre fölépülhetne önnön értékességünk tudata? Hol vannak azok a kiválóságok és teljesítmények, amelyek helyet és szerepet biztosítanának nekünk a világban? Letisztult történeti tudattal, higgadt önérzettel, határozott jövőképpel „hegyeket mozgathatnánk meg”. Vagy legalábbis javíthatnánk esélyeinken. Mire, milyen alapokra építkezhetnénk? hangja. És az 1989-es határmegnyitás is e dicső pillanatok közé tartozik, de ami hasznot kipréselhettünk belőle, azt már, azt hiszem, kipréseltük, tenger mosta birodalmunk partjait. Ma az egyetlenke magyar tenger partjait mossuk mi. Bécsnek büszke vára valóban nyögte Mátyás bús hadát, egy-két hónapig, s mi nyögtük Bécs csillogó hatalmát két-három századig. 1867 és 1914 között valóban egy nagy birodalom részesei s társbirtokosai voltunk. Trianon után aztán egyszeriben kis országgá zsugorodtunk. De még hetven év elteltével sem igazán találtuk bele magunkat a kis ország szerepébe. Hangoskodtunk, vagy inkább fejetlenül szaladgáltunk és szaladgálunk védelemért és támogatásért különféle nagyhatalmakhoz. Pillanatnyilag éppen a hatalmas NATO és a gazdag Európai Unió kapuján dörömbölünk, idegesen. Nem mondom, hogy e stratégiának van igazi alternatívája. De úgy vélem, hogy sokkal több energiát kellett volna s kellene arra fordítani, hogy kis országként is igazán értékesek legyünk a világ számára. S hogy keressük az együttműködés és a szövetség lehetőségeit Európa más kis országaival. Miért nem váltunk az európai kis országok együttműködésének szószólóivá? Képtelenség lett volna? Vagy itt is a gondolat, a kezdeményező szellem, a bátorság hiányzott? juk a vitát egészen ad abszurdum. Ahelyett, hogy közösen mutatnánk fel értékeinket a világnak. EGY ORSZÁG ARCA Ha csúnyának látjuk magunkat a tükörben, mások is csúnyának látnak majd bennünket . Spanyolok, franciák, itáliaiak, németek és a többiek Katonai vitézség Évszázadokon át fontos eleme volt ez a nemzeti vagy legalábbis a nemesi öntudatnak és a kifelé sugárzott „országimázsnak”. Nem véletlenül. 890 és 960 között óriási csattanással és ajtóstul estünk be Európába. Azt is mondhatnám, hogy történetünk legsikeresebb reklám- vagy PR-kampányai voltak azok a bizonyos hajdani kalandozások. Mert egy csapásra, ha nem is népszerűvé, de legalábbis ismertté tettek minket Európában. Soha nem voltunk annyira ismertek és annyira benn Európában, mint akkor. Azóta se foglalnak minket imáikba - mint ördögöket vagy angyalokat - a milánói, frankfurti vagy párizsi anyák. Nyugat védőbástyája IV. Béla óta próbáljuk eladni magunkat ebben a minőségben (az oroszokkal, lengyelekkel, románokkal együtt), sikertelenül. IV. Bélát cserbenhagyták, a mohácsi bukás nem jött rosszul nyugati szomszédainknak. Kállayék 1943-44-es kísérletét a nyugat nem vette komolyan. A késő kádárizmus ügyesen próbálkozott ezzel a stratégiával, és a Nyugat ímmelámmal és finnyásan ide is figyelt. De ma már nincs mit kezdeni vele. Pillanatnyilag nincs aki ellen meg kellene védeni a Nyugatot. Inkább mi szeretnénk, ha a Nyugat védene meg minket. Voltak azért nagy és sikeres pillanatai is ennek a szerepnek. Mindenekelőtt a nándorfehérvári győzelem, de vajon tudja-e még valaki Európában, hogy miért szólnak délben a harangok? 1956-nak is volt ilyen fel Hősök, forradalmárok A lengyelekkel együtt meghatározó vonás volt ez országunk arculatán. Rákóczi híre Párizsban is visszhangzott (igaz, jobbára csak ott), a szabadságharc fényei rövid ideig még bevilágították a már újra csendes és sötét Európát. 1956-ban azután újra szabadsághősökként robbantunk be a világ tudatába. Erre a képre és 1956 emlékére még ma is építhetünk. Elsősorban kint, mert az egyébként nagyon is feledékeny világ ötvenhatot még nem felejtette el egészen. Itthon az elmúlt évek politikai gyűlölködéseinek viharában ötvenhat emléke is megzavarodott, de kitisztulhat még, s fontos elemévé válhat majd egy higgadt és méltóságteljes nemzeti tudatnak. Az államalkotó nemzet Fontos eleme volt ez is nemesi és nemzettudatunknak. Az egyetlen államalkotásra képes nemzet vagyunk a térségben, még a harmincas-negyvenes években is ezt tanították az iskolákban. Szent István, az Anjouk, Mátyás, Deák Ferencék: valóban államalkotók voltak. De végre már meg kellene hallanunk és értenünk azt is, hogy a körülöttünk élő népek inkább államrombolóknak - vagy a Nyugat felől nézve izgága rebelliseknek - tartottak minket. Jó lett volna, fontos lett volna 1989-ben váltani. És azt mondani, például, hogy most már inkább Közép-Európa megalkotásában vállalunk szerepet. De ehhez sok jó gondolatra, bátor kezdeményezésre és bölcsességre lett volna szükség. Új politikai elitünk e téren nem állta ki a próbát. Ma már, sajnos, szűkebbek a lehetőségek. Nagy-Magyarország Ez a nosztalgia még mindig része nemzeti önképünknek. Valahol mélyen, sokak szívében. Igen, hajdanában, egy-két évig valóban három Kultúrnemzet Minden európai nemzet annak tartja magát. Méltán, mert minden nemzet briliáns teljesítményekkel dicsekedhet e téren. A mi teljesítményeink is kiemelkedőek, büszkék lehetünk rájuk. De nem föltétlen jobbak - vagy rosszabbak -, mint más nemzeteké, például a szomszéd népeké, akikkel folyton-folyvást vetélkedünk. Liszt és Bartók nagyszerű zenész volt, de az volt Chopin és Dvorzsák is. Munkácsy és Csontváry remekül festett, de Chagall vagy Kandinsky se volt kismiska. Irodalomban meg talán egy kicsit le is maradtunk, legalábbis ami a világhírt illeti. Ha jól meggondolom, Molnár Ferenc az egyetlen írónk, akit világszerte ismernek a nem irodalmárok is, s nem tudom, kit tudnánk híresség tekintetében Kafka és Capek, Kundera és Hrabal mellé állítani, hogy csak a cseheket említsem. Erre meg azt mondhatnám, persze, hogy nagy karmesterekben meg tudósokban viszont mi állunk jobban - és így folytathat Mártírként kedvenc és leghaszontalanabb szerepünk a XVI. század óta. Rajtunk tatár, török járt. Rákóczi híres jelmondata sebektől vérző mártírként aposztrofálja a magyar nemzetet; az 1920-as és 1930-as években plakátok, képeslapok sokasága ábrázolta az országot keresztre feszített Krisztusként, s valljuk be őszintén, az ötvenes-hatvanas években is sokan éltük meg sorsunkat mártírként. Sőt még ma is próbálkozunk. Panaszkodunk fűnek-fának, és csodálkozunk, hogy senki a füle botját se mozgatja. Sokat ártunk magunknak ezzel az avítt szereppel. Manapság nem a mártíroknak, hanem a győzteseknek áll a világ. A panaszkodás életveszélyes. Problémából a probléma megoldásává kellene válnunk. Különleges szerepek Sok szereppel próbálkoztunk már. Voltunk már „kelet népe”, mely az ősi Ázsiából hoz valami különleges üzenetet Európának, de az üzenetet útközben elfelejtettük, vagy soha nem is tudtuk. Voltunk már, vágyainkban, „kert-Magyarország”, de a valóságban magyar ugar maradtunk. Voltunk már, álmainkban, „Kelet- Európa Svájca”, csak éppen a kicsiségen kívül másban nem hasonlítottunk a modellre. Ajánlkoztunk „kompországnak” is Nyugat- és Kelet-Európa között, csak éppen elfelejtettük, hogy ennek érdekében tenni is kellene valamit. Mert ugyan segítettük-e kelet-európai szomszédainkat, a románokat, ukránokat, bolgárokat, szlovákokat közelebb kerülni Nyugat-Európához? Továbbadtuk-e a tudást, amit Nyugaton megszereztünk? Építettük-e az utakat, vasutakat kelet - dél felé? Szívesen látjuk-e az onnan idelátogatókat? Kint lobog-e a román, a szlovák, a szerb, a horvát, az ukrán zászló szállodáinkon és fogadóinkon? Ismerjük-e történelmüket, kultúrájukat? Hiúként feszülünk köztük és a Nyugat között, vagy akadályként tornyosulunk? Csodálkozhatunk-e azon, hogy mások nem kert-Magyarországnak és Kelet-Európa Svájcának tituláltak minket, hanem „dzsentri-” vagy „urambátyám országnak”, „utolsó csatlósnak”, „cigány országnak”, „gulyáskommunizmusnak”, nyomorúságos „legvidámabb barakknak”? Találjuk ki magunkat Ahhoz, hogy kedvező képet tudjunk sugározni magunkról és kedvezőbb fényben láthassuk magunkat, előbb tudnunk kellene, hogy mit akarunk kezdeni magunkkal, milyen üzenetet akarunk sugározni magunkról a világnak. Más szóval: előbb „ki kell találnunk” magunkat. Ahogy más nemzetek kitalálták magukat történetük egyik vagy másik fordulóján. Magyarországot is kitalálta volt Szent István és tanácsadói köre, kitalálták Anjou királyaink, megpróbálta kitalálni Széchenyi és a reformnemzedék, kitalálták, sorrendben utolsóként, Deákék. Azóta? Elvetélt kísérletek és a kommunisták pusztító utópiája. 1990-ben pedig meggyőztük magunkat arról, hogy nem kell, sőt nem is szabad semmit sem kitalálni. Csak szorgalmasan másolgatnunk kell azt, amit mások másutt már kitaláltak. És most csodálkozunk, hogy a chicagói fogaskerék nem illik össze a frankfurtival meg a milánóival, s hogy csikorog, nyöszörög, rángat az egész gépezet. (Folytatás a 19. oldalon)