Népszabadság, 1996. július (54. évfolyam, 152-178. szám)

1996-07-01 / 152. szám

1996. július 1., hétfő KÜ­LKAPCSOL­ATOK - ÁLLÁSPONT Meciar uralja a pozsonyi helyzetet A jelenlegi összetételben működik tovább a szlovák kabinet A szlovák koalíció vezetőinek hét végi maratoni tanácskozá­sán megállapodás született ar­ról, hogy a kormány a jelenlegi összetételben működik tovább. A belpolitikai válság több hete húzódott, kimutathatóan nagyjából azóta, hogy Vladimír Meciar miniszterelnök megbe­tegedett. A krízis kiinduló­pontja azonban nem Szlovákia erős emberének gyengélkedése volt, hanem a rendkívül kiter­jedt tőkebefolyású Szlovák Biztosító élén bekövetkezett változás. A legkisebb kormányerő, a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) ál­tal delegált pénzintézeti vezető­ket puccsszerűen eltávolították, helyüket a Demokratikus Szlo­vákiáért Mozgalom (HZDS), vagyis Meciar pártjának embe­rei foglalták el. Az új koalíció megalakulásakor (1994 emléke­zetes őszén) született alkunak a HZDS részéről történt felrúgá­sára, az ultranacionalista SNS vezetője, Ján Slota meglepően reagált: az ellenzék által régóta eredménytelenül szorgalmazott lépések (a parlamenti demokrá­cia erősítése, a privatizációs in­tézmények és a közszolgálati média felügyeletének megosz­tása az ellenzékkel, stb.) mellett tört lándzsát. A mindenekelőtt anyagi érde­keltségeiben veszélyeztetett párt elnöke odáig ment, hogy a válságot a kormányfő menesz­tésével vélte megoldhatónak (a koalíció fenntartása mellett). A másik kis kormánypárt, a Szlo­vák Munkásszövetség (SRS) is alkalmasnak vélte az időpontot saját óhajainak megszellőzteté­­sére, amelyek ugyancsak holmi anyagiak köré összpontosultak. Vladimír Meciar azonban - miután kilábalt sok kérdőjellel kísért betegségéből - bemutat­ta, hogy korábbi gyakorlatával ellentétben immár nemcsak megszerezni képes a hatalmat, de meg is tudja azt tartani. Mindenekelőtt az ellenzéki Demokratikus Baloldal Párt­jával (SDL) állapodott meg ar­ról, hogy kisebbségi kormány fejeként számíthat a támoga­tására. Jozef Migas, az SDL új elnö­ke ezt azzal indokolta, hogy Meciar csak hadd teljesítse a négyéves választási periódusra vállalt feladatait. Az SDL elnö­ke kifejtette, hogy a többi ellen­zéki párt, valamint Slotáék és a munkásszövetség képviselőinek egy része együtt akarták meg­buktatni Meciart - ami a szlo­vák viszonyok között eléggé fantasztikusnak tetsző állítás. A miniszterelnök az SDL be­ígért támogatásával a tarsolyá­ban ellentámadásba ment át. Alelnökei sorra tárgyaltak az ellenzéki pártok vezetőivel, amiből nem is a magyar koalíció­val pénteken lefolytatott - ígé­retekben gazdag - eszmecsere volt a legérdekesebb, hanem a HZDS disszidenseiből alakult, és Meciarék által zsigerből utált Demokratikus Unió székházá­ban sorra került, majdhogynem Canossa járásra emlékeztető megbeszélés. Ezek következménye az lett, hogy Slota és a ZRS vezetője, Ján Lupták visszasompolygott a miniszterelnök tárgyalóaszta­lához. Mintegy tízórás alku eredményeképpen megállapod­tak arról, hogy a kormány foly­tatja a munkát, de a koalíciós szerződést „finomítják”. A válság mindezek dacára nem múlik el nyomtalanul, egy Meciar-Migas paktum Damok­lész kardja továbbra is ott függ a renitenskedő koalíciós part­nerek feje fölött. Mint ahogy Meciar ama kijelentése is szál­lóigévé vált Szlovákiában, hogy „az SNS nemzeti büszke­sége és a ZRS munkásbecsülete a Szlovák Biztosítónál véget ér”. Farkas József György Török koalíció: tűz és víz házassága Kilenchavi helyben járás után itt az ideje, hogy végre nekilás­sunk a kemény munkának - mondta első nyilatkozatában a frissen kinevezett török minisz­terelnök, a muzulmán megúju­lást hirdető Necmettin Erba­­kan. Az iszlám erőket tömörítő Jólét Párt (RP) feje nem is túl­zott: az ország tavaly szeptem­ber óta - ekkor bukott meg a konzervatív Igaz Út Pártját (DYP) vezető, az elkerülhetet­len gazdasági reformok kivite­lezésébe belevágó, ám azokat befejezni már nem tudó Tansu Ciller asszony - gyakorlatilag csak sodródik az­ eseményekkel. Sem az átmeneti, ügyvezető, sem a gyenge, kisebbségi kabi­netek nem tudták igazán kéz­ben tartani az ügyek irányítá­sát. Külön-külön egyetlen párt sem volt képes kormányt alakí­tani, tehát az egyetlen megoldás a koalíció maradt. Csakhogy ki, kivel kössön szövetséget? - a kérdés hónapokig uralta a török belpolitikát, míg a mostani RP­­DYP frigy létrejött. A megálla­podás szerint előbb a 69 éves Erbakan szolgál miniszterel­nökként, (Ciller mellette helyet­tesi funkciót visel, s övé a kül­ügyi tárca is), két év múlva pe­dig helyet cserélnek. Mármint ha érvényben marad addig mos­tani, elég ellentmondásos egyezségük. A koalíció ugyanis sok szem­pontból tűz és víz házassága, s nem világos, miként fog mű­ködni. Ciller az Európai Unió­hoz fűződő kapcsolatok erősíté­sének híve, Erbakan kelet felé orientálódna, s az iszlám világ­hoz közeledést pártolja. Ütkö­zőpont lehet a NATO is: Erba­kan például kampánybeszédei­ben megígérte, „kihajítja” az Irakot az öbölháború óta egy dél-törökországi bázisról ellen­őrző amerikai légierőt. Ugyan­így eltér véleményük a gazda­ság irányításáról, s főként a val­lás szerepéről a mindeddig szi­gorúan szekularizált török köz­életben. Az RP-vezér kormány­főként persze bizonyára más­ként cselekszik, mint legradiká­lisabb hívei várják. Most már úgy fogalmaz, nem elvetni, csu­pán megreformálni akarja a legújabb kori államalapító, Ke­­mal Atatürk örökségét. Ám hogy ez mit jelent, csak a min­dennapi politizálásban derül majd ki. Szegő Gábor Furcsa partnerség - Ciller asszony és Erbakan, az új kormányfő REUTER-FOTÓ A KMKSZ nem vett részt a közgyűlésen „Nagyon fontos, hogy az Ukraj­nában élő magyarság egészében gondolkodjanak mindazok a nemzeti kisebbségi vezetők, akik felelősséget éreznek az it­teni magyar etnikum sorsa iránt” - jelentette ki Tóth Lo­­ránd kijevi magyar nagykövet az MTI helyi tudósítójának. Tóth Loránd meghívottként részt vett az ukrajnai magyar­ság egyetlen országos szintű szervezetének, az Ukrajnai Ma­gyar Demokrata Szövetségnek (UMDSZ) a június közepén Ki­­jevben megtartott harmadik közgyűlésén. A nagykövet em­lékeztetett: a meghívás ellenére a Kárpátaljai Magyar Kulturá­lis Szövetség (KMKSZ) egyet­len küldötte sem jött el a köz­gyűlésre. A diplomata úgy vélte, hogy a KMKSZ­­ bejelentett taglétszámát tekintve a legna­gyobb kárpátaljai magyar szer­vezet­­ jelenléte nagymértékben hozzájárult volna az ukrajnai magyarság egészéért való poli­tizálás magasabb szintre emelé­séhez. Kovác elutasítja Schenk bírálatát POZSONYI TUDÓSÍTÓNKTÓL A szlovák köztársasági elnök egy német nyelvű cseh hetilap­nak adott interjújában vissza­utasította a budapesti látogatá­sa után tett elmarasztaló kül­ügyminiszteri megjegyzéseket. A Prager Zeitung ama felve­tésére, miszerint a pozsonyi kormánypolitika kiszámítha­tatlanságát Michal Kovác ma­gyarországi útjának bírálata is tükrözi, az államfő kifejtette: a látogatás közvetlenül követte az alapszerződés pozsonyi ra­tifikálását, és olyan folyamat­ra tett pontot, amely a megér­tést és a jószomszédi kapcsola­tok kialakítását célozza. Ma­gyar részről - folytatta Kovác - megértették a vizit jelképér­tékét. Erre utal, hogy beszédet mondhatott az Országgyűlés­ben. A szerződés egyébként nem­csak a két ország és a kisebbsé­gek számára alapvető jelentősé­gű, de Európa demokratikus ál­lamai és az USA is figyelemmel kísérték megszületését, s elége­detten konstatálták a ratifiká­lás tényét. „Ennek fényében Ju­­raj Schenk külügyminiszternek a magyarországi látogatásomra vonatkozó bírálata teljességgel érthetetlen” - jelentette ki Ko­vác. Marhahúsmentes ír Eu­-elnökség A ma kezdődő ír EU-elnökség­­nek megadatott, hogy két csúcstalálkozót is rendezzen, ráadásul - ha minden jól megy - kerge marhák nélkül. Igaz, a britekkel várhatóan így is meg­gyűlik majd a baja. Írország szerint a következő hat hónap egyik legfontosabb feladata a közös pénz bevezeté­sének előkészítése lesz. Míg azonban Dublinban lelkesed­nek az euróért, Londonban - fi­noman szólva - nem rajonganak érte. Az írek persze könnyen tá­mogatják a pénzügyi uniót: azon kevés európaiak közé tar­toznak, akik megfelelnek a szi­gorú belépési feltételeknek. A most kezdődő fél év kriti­kus időszak. Az EU-tagok je­lenleg az 1997-es költségvetés tervezetén dolgoznak, idén de­cemberre tehát egyértelművé válik, melyikük szándékozik - és képes - bevezetni az eurót. Az első körbe való bekerülés a ’97-es év gazdasági teljesítmé­nyétől függ, a döntést 1998 ele­jén hozzák meg, a „premier” 1999. január 1-je. Bár Írország legfontosabb ke­reskedelmi partnere Nagy-Bri­­tannia, és a két államot az észak­ír helyzet rendezése is összekö­ti, európai ügyekben felettébb nehéz közös pontokat találni. Az írek az EU mintaországának tartják magukat, ezzel szemben a britek hitelét az eddiginél is jobban megtépázta a kergemar­hakór miatt kirobbant válság. London állandó szembenállását az unió tagországainak többsé­ge egyre elviselhetetlenebbnek tartja. A nézeteltérések ellenére a március végén kezdődött kor­mányközi konferencia tárgya­ló feleinek a decemberi dublini EU-csúcs asztalára immár szer­ződéstervezetet - vagy legalább is annak vázlatát - kellene le­tenniük. Ezért októberben rendkívüli EU-csúcsot tartanak Dublinban, ahol kizárólag a kormányközi értekezlet lesz te­rítéken - a Firenzében nagy ne­hezen lezárt marhaválság réme remélhetőleg nem tér vissza. Írország a munkanélküliség elleni küzdelmet is előtérbe kí­vánja helyezni. Dublin azt sze­retné, ha az unió szerződésében külön fejezetet szentelnének a foglalkoztatáspolitikának, ami, figyelembe véve az EU 18 millió állástalanját és a tizenhárom százalékos ír munkanélkülisé­get, érthető óhaj. A gond csupán az, hogy az elképzelést több tag­állam - köztük Nagy-Britannia és Németország - is ellenzi. A bővítést nem érdemes ke­resni az ír elnökség napirend­jén. Noha a kelet- és közép­európai tagjelöltekről hivatalo­san nem sok szó esik majd, az unió döntései - közvetve vagy közvetlenül - bennünket is érintenek. A kormányközi ta­nácskozás egyik alapvető fela­data a kiszélesítésre való felké­szülés, és az intézményi refor­mokat éppen a közelgő tagfel­vétel tette halaszthatatlanná. A közös valuta sorsa szintén meg­határozhatja az EU jövőjét: a halasztás vagy az esetleges bu­kás súlyos politikai válsághoz vezethet. Sok minden múlik te­hát Írországon. Fucs Balázs G-6 + 1 Nehéz eldönteni, kiknek van igazuk, azok­­nak-e, akik szerint a szaúdi merénylet be­árnyékolta a lyoni G-7 csúcsot, és elvonta a figyelmet az érdemi munkától, vagy inkább azoknak, akik úgy látják, hogy e terrorakció végső soron megmen­tette a kudarctól, de legalábbis az érdektelenségtől a he­tek háromnapos találkozóját. A válasz talán egyszerűen nézőpont kérdése. Tény, hogy a legnagyobb gazdasági hatalmak vezetői­nek hagyományos összejövetele meglehetősen sok rituális vonást szedett magára az idők folyamán, és az idei össze­jövetel is sokáig kifejezetten formálisnak és fantáziátlan­nak ígérkezett - különösen azok után, hogy a fő attrakció­nak számító Borisz Jelcin lemondta utazását. Ebben a helyzetben sokan előre elkönyvelték, hogy Lyon a G-7-es csúcs általános kifáradásának lesz majd a színtere. Ennek jelei pár éve vitathatatlanul érzékelhetők - azóta ugyanis, hogy Giscard d’Estaing akkori francia elnök 1975-ben ki­találta a hetes (akkoriban még, Kanada nélkül, hatos) csúcsot, a világ nagyot fordult, ha úgy tetszik, korábbi sarkaiból dőlt ki. S az új feltételek között a hetes csúcs mintha kevésbé találná a helyét, hivatását. Ezért aztán egyáltalán nem tetszik feleslegesnek a mind gyakrabban felvetődő kérdés, hogy tudniillik a médiaigé­nyekhez egyre inkább alkalmazkodó fórumon miért csak ez a hét állam képviselteti magát. S miért lehet jelen alkal­masint a gazdaságilag meglehetősen lepkesúlyú Orosz­ország, amikor távollétre van ítélve Kína, India, Brazília? S e kérdések különösképpen állhatatos formában vetőd­nek fel olyan körülmények között, amikor a hetek - mint most - szándékuk szerint kifejezetten az új gazdasági és szociális kihívásokat akarják számba venni, sőt e kihívá­sokra hiteles válaszokat is szeretnének fogalmazni. Az előbbi egyébként láthatóan sokkal jobban ment Lyonban, mint az utóbbi. A csúcs idején nemegyszer ke­letkezett olyan benyomás, hogy a nemzetközi konferencia­palota nem is annyira G-7, mint inkább G-6 +1 találkozó­nak ad otthont - ahol Clinton játssza a +1 fő olykor kife­jezetten hálátlan szerepét. S e sajátos szereposztásra a házigazda Chirac még ügyesen rá is játszott. Azzal pél­dául, hogy a harmadik világ szószólójaként igyekezett fellépni, vagy, hogy az európaiak nevében utasította el a az amerikai embargószigorítási követeléseket. A szívhez szóló megfogalmazások valójában kőkemény gazdasági érdekellentétek bársonyos beburkolását szolgálták Lyon­ban, hiszen a francia, olasz vagy német vállalatok virágzó üzleti kapcsolatokat ápolnak Iránban és Líbiában, ahon­nan Washington embargófenyegetés terhe mellett tiltaná ki meghatározatlan időre a szóban forgó európai cégeket. Érthető, ha Párizs, Róma, Bonn nem lelkesedik ezekért az elképzelésekért, már csak azért sem, mert földrészünkön a konjunkturális helyzet nem egészen úgy alakul, mint a tengerentúlon. Az európaiak a jelek szerint elég rosszul tűrték a gazdasági jellegű tanmeséket is Lyonban, és a szuperliberális gazdasági világképpel elég egyértelműen helyezték szembe a maguk „európai szociális modelljét”. Persze ezek után is erős túlzás volna azt állítani, hogy a nagy francia selyemipari központ valamiféle permanens perlekedés színhelyévé változott a csúcs három napján. Ilyet egyébként nagyon kevesen is állítanak. Azt viszont annál többen mondogatják Lyon után, hogy végül is egész jó kis diszkusszió alakult ki a hetek között, s talán még­sem olyan reménytelen az exkluzív klub jövője, mint ahogy a mostani találkozó előtt látszott. A megújulás, még­­inkább a bővítés azonban még így is csak idő kérdése. Kis Tibor Gázper Hatalmas összeg, körülbelül 140 milliárd fo­rint a tétje annak a vitának, amely a telepü­lési önkormányzatok és az ÁPV Rt. között folyik. A huzakodás lényege önkormányzati szemszögből nézve, hogy a helyhatóságok jelentős tulajdoni hányadot követelnek az energiaszolgáltató cégekből, az ÁPV Rt. vi­szont állítólag nem adja. Az önkormányzati törvény 107. §-a szerint „Az állam tulajdonába kerülő vagyontárgyak köre a következő: a la­kossági szükségleteket kielégítő közművek építményei, vonalas létesítményei, berendezései a település belterüle­ti határán belül...” Amikor e törvényről döntöttek, senki nem gondolta volna, hogy az imént idézett rendelkezés ekkora vihart kavar, hiszen az energiaszektor privatizá­ciója sem volt akkoriban napirenden. Tavaly egy módosítással egészítették ki az önkormány­zati törvényt, elvileg változatlanul elismerve a helyható­ságok tulajdonjogát, gyakorlatilag azonban korlátozták az önkormányzatok igényeit. A gázszolgáltatók esetében 40, az áramszolgáltatók esetében pedig 25 százalékra. A vita végül is odáig fajult, hogy a közműrészvények ta­valyi értékesítése után a helyhatóságokat képviselő Tele­pülési Önkormányzatok Országos Szövetsége perre ment, összesen 140 milliárd forint értékű vagyonrészért. Az ügy - ismétlendő, az önkormányzatok szemszögéből nézve - valóban képtelenségnek látszik, mert tény, hogy a törvé­nyi előírások ellenére sem a gáz-, sem az elektromos szol­gáltatók részvényeiből mind a mai napig semmit nem kaptak, holott e vagyonrészre a koldusszegény helyható­ságoknak nagy szükségük lenne. A TÖOSZ főtitkára nemrégiben levélben jelezte a mi­niszterelnöknek, hogy a szövetség jelenleg több mint 1600 önkormányzat képviseletét látja el a rájuk kényszerített perekben. Eddig minden olyan ügyben, amikor a bíróság mérlegelte az önkormányzati igényt, a helyhatóságok javá­ra szóló döntés született. Ennek eredményeként az úgyne­vezett vagyonátadó bizottságok az érintett megyékben arra vannak kötelezve, hogy a szóban forgó törvényben rögzí­tetthez képest lényegesen több (a gázművek esetében 40 helyett mintegy 90 százaléknyi, az áramszolgáltatóknál 25 helyett 60-65 százaléknyi) vagyont adjanak át természet­ben vagy részvény formájában az önkormányzatoknak. Az önkormányzatok arra hivatkozva is keveslik a tör­vényileg rájuk jutó részvénycsomagot, hogy például a gázvezeték-hálózat építéséhez jelentős összegű lakossági hozzájárulást mozgósítottak. (Az utóbbit nem feltétlenül csakis készpénzben, hanem éppenséggel társadalmi mun­ka formájában.) S ide egy megjegyzés kívánkozik: önkor­mányzati körökben viszont senki nem beszél arról - s va­jon miért nem? -, hogy a majdan átadott részvénycsomag­ból jut-e valamennyi azoknak az embereknek, akik nem kevés saját pénzzel és kétkezi munkával járultak hozzá, hogy a településnek gázellátása legyen. A perek mindenesetre megindultak, s ha az eddigi bíró­sági döntések tendenciaértékűeknek kezelhetők, akkor könnyen előfordulhat, hogy e monstre persorozat végére drasztikusan átformálódik a javarészt már privatizált energiaszektor tulajdonosi szerkezete, ami persze - és ez az ügy második nagy tétje - további és egyelőre beláthatatlan problémahalmazhoz vezetne. Magyarán annak a visszaper­­lése folyik (legalábbis részben) amit nemrég privatizáltak... Vértes Csaba NÉPSZABADSÁG 3

Next