Népszabadság, 1996. július (54. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-01 / 152. szám
1996. július 1., hétfő KÜLKAPCSOLATOK - ÁLLÁSPONT Meciar uralja a pozsonyi helyzetet A jelenlegi összetételben működik tovább a szlovák kabinet A szlovák koalíció vezetőinek hét végi maratoni tanácskozásán megállapodás született arról, hogy a kormány a jelenlegi összetételben működik tovább. A belpolitikai válság több hete húzódott, kimutathatóan nagyjából azóta, hogy Vladimír Meciar miniszterelnök megbetegedett. A krízis kiindulópontja azonban nem Szlovákia erős emberének gyengélkedése volt, hanem a rendkívül kiterjedt tőkebefolyású Szlovák Biztosító élén bekövetkezett változás. A legkisebb kormányerő, a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) által delegált pénzintézeti vezetőket puccsszerűen eltávolították, helyüket a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS), vagyis Meciar pártjának emberei foglalták el. Az új koalíció megalakulásakor (1994 emlékezetes őszén) született alkunak a HZDS részéről történt felrúgására, az ultranacionalista SNS vezetője, Ján Slota meglepően reagált: az ellenzék által régóta eredménytelenül szorgalmazott lépések (a parlamenti demokrácia erősítése, a privatizációs intézmények és a közszolgálati média felügyeletének megosztása az ellenzékkel, stb.) mellett tört lándzsát. A mindenekelőtt anyagi érdekeltségeiben veszélyeztetett párt elnöke odáig ment, hogy a válságot a kormányfő menesztésével vélte megoldhatónak (a koalíció fenntartása mellett). A másik kis kormánypárt, a Szlovák Munkásszövetség (SRS) is alkalmasnak vélte az időpontot saját óhajainak megszellőztetésére, amelyek ugyancsak holmi anyagiak köré összpontosultak. Vladimír Meciar azonban - miután kilábalt sok kérdőjellel kísért betegségéből - bemutatta, hogy korábbi gyakorlatával ellentétben immár nemcsak megszerezni képes a hatalmat, de meg is tudja azt tartani. Mindenekelőtt az ellenzéki Demokratikus Baloldal Pártjával (SDL) állapodott meg arról, hogy kisebbségi kormány fejeként számíthat a támogatására. Jozef Migas, az SDL új elnöke ezt azzal indokolta, hogy Meciar csak hadd teljesítse a négyéves választási periódusra vállalt feladatait. Az SDL elnöke kifejtette, hogy a többi ellenzéki párt, valamint Slotáék és a munkásszövetség képviselőinek egy része együtt akarták megbuktatni Meciart - ami a szlovák viszonyok között eléggé fantasztikusnak tetsző állítás. A miniszterelnök az SDL beígért támogatásával a tarsolyában ellentámadásba ment át. Alelnökei sorra tárgyaltak az ellenzéki pártok vezetőivel, amiből nem is a magyar koalícióval pénteken lefolytatott - ígéretekben gazdag - eszmecsere volt a legérdekesebb, hanem a HZDS disszidenseiből alakult, és Meciarék által zsigerből utált Demokratikus Unió székházában sorra került, majdhogynem Canossa járásra emlékeztető megbeszélés. Ezek következménye az lett, hogy Slota és a ZRS vezetője, Ján Lupták visszasompolygott a miniszterelnök tárgyalóasztalához. Mintegy tízórás alku eredményeképpen megállapodtak arról, hogy a kormány folytatja a munkát, de a koalíciós szerződést „finomítják”. A válság mindezek dacára nem múlik el nyomtalanul, egy Meciar-Migas paktum Damoklész kardja továbbra is ott függ a renitenskedő koalíciós partnerek feje fölött. Mint ahogy Meciar ama kijelentése is szállóigévé vált Szlovákiában, hogy „az SNS nemzeti büszkesége és a ZRS munkásbecsülete a Szlovák Biztosítónál véget ér”. Farkas József György Török koalíció: tűz és víz házassága Kilenchavi helyben járás után itt az ideje, hogy végre nekilássunk a kemény munkának - mondta első nyilatkozatában a frissen kinevezett török miniszterelnök, a muzulmán megújulást hirdető Necmettin Erbakan. Az iszlám erőket tömörítő Jólét Párt (RP) feje nem is túlzott: az ország tavaly szeptember óta - ekkor bukott meg a konzervatív Igaz Út Pártját (DYP) vezető, az elkerülhetetlen gazdasági reformok kivitelezésébe belevágó, ám azokat befejezni már nem tudó Tansu Ciller asszony - gyakorlatilag csak sodródik az eseményekkel. Sem az átmeneti, ügyvezető, sem a gyenge, kisebbségi kabinetek nem tudták igazán kézben tartani az ügyek irányítását. Külön-külön egyetlen párt sem volt képes kormányt alakítani, tehát az egyetlen megoldás a koalíció maradt. Csakhogy ki, kivel kössön szövetséget? - a kérdés hónapokig uralta a török belpolitikát, míg a mostani RPDYP frigy létrejött. A megállapodás szerint előbb a 69 éves Erbakan szolgál miniszterelnökként, (Ciller mellette helyettesi funkciót visel, s övé a külügyi tárca is), két év múlva pedig helyet cserélnek. Mármint ha érvényben marad addig mostani, elég ellentmondásos egyezségük. A koalíció ugyanis sok szempontból tűz és víz házassága, s nem világos, miként fog működni. Ciller az Európai Unióhoz fűződő kapcsolatok erősítésének híve, Erbakan kelet felé orientálódna, s az iszlám világhoz közeledést pártolja. Ütközőpont lehet a NATO is: Erbakan például kampánybeszédeiben megígérte, „kihajítja” az Irakot az öbölháború óta egy dél-törökországi bázisról ellenőrző amerikai légierőt. Ugyanígy eltér véleményük a gazdaság irányításáról, s főként a vallás szerepéről a mindeddig szigorúan szekularizált török közéletben. Az RP-vezér kormányfőként persze bizonyára másként cselekszik, mint legradikálisabb hívei várják. Most már úgy fogalmaz, nem elvetni, csupán megreformálni akarja a legújabb kori államalapító, Kemal Atatürk örökségét. Ám hogy ez mit jelent, csak a mindennapi politizálásban derül majd ki. Szegő Gábor Furcsa partnerség - Ciller asszony és Erbakan, az új kormányfő REUTER-FOTÓ A KMKSZ nem vett részt a közgyűlésen „Nagyon fontos, hogy az Ukrajnában élő magyarság egészében gondolkodjanak mindazok a nemzeti kisebbségi vezetők, akik felelősséget éreznek az itteni magyar etnikum sorsa iránt” - jelentette ki Tóth Loránd kijevi magyar nagykövet az MTI helyi tudósítójának. Tóth Loránd meghívottként részt vett az ukrajnai magyarság egyetlen országos szintű szervezetének, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetségnek (UMDSZ) a június közepén Kijevben megtartott harmadik közgyűlésén. A nagykövet emlékeztetett: a meghívás ellenére a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) egyetlen küldötte sem jött el a közgyűlésre. A diplomata úgy vélte, hogy a KMKSZ bejelentett taglétszámát tekintve a legnagyobb kárpátaljai magyar szervezet jelenléte nagymértékben hozzájárult volna az ukrajnai magyarság egészéért való politizálás magasabb szintre emeléséhez. Kovác elutasítja Schenk bírálatát POZSONYI TUDÓSÍTÓNKTÓL A szlovák köztársasági elnök egy német nyelvű cseh hetilapnak adott interjújában visszautasította a budapesti látogatása után tett elmarasztaló külügyminiszteri megjegyzéseket. A Prager Zeitung ama felvetésére, miszerint a pozsonyi kormánypolitika kiszámíthatatlanságát Michal Kovác magyarországi útjának bírálata is tükrözi, az államfő kifejtette: a látogatás közvetlenül követte az alapszerződés pozsonyi ratifikálását, és olyan folyamatra tett pontot, amely a megértést és a jószomszédi kapcsolatok kialakítását célozza. Magyar részről - folytatta Kovác - megértették a vizit jelképértékét. Erre utal, hogy beszédet mondhatott az Országgyűlésben. A szerződés egyébként nemcsak a két ország és a kisebbségek számára alapvető jelentőségű, de Európa demokratikus államai és az USA is figyelemmel kísérték megszületését, s elégedetten konstatálták a ratifikálás tényét. „Ennek fényében Juraj Schenk külügyminiszternek a magyarországi látogatásomra vonatkozó bírálata teljességgel érthetetlen” - jelentette ki Kovác. Marhahúsmentes ír Eu-elnökség A ma kezdődő ír EU-elnökségnek megadatott, hogy két csúcstalálkozót is rendezzen, ráadásul - ha minden jól megy - kerge marhák nélkül. Igaz, a britekkel várhatóan így is meggyűlik majd a baja. Írország szerint a következő hat hónap egyik legfontosabb feladata a közös pénz bevezetésének előkészítése lesz. Míg azonban Dublinban lelkesednek az euróért, Londonban - finoman szólva - nem rajonganak érte. Az írek persze könnyen támogatják a pénzügyi uniót: azon kevés európaiak közé tartoznak, akik megfelelnek a szigorú belépési feltételeknek. A most kezdődő fél év kritikus időszak. Az EU-tagok jelenleg az 1997-es költségvetés tervezetén dolgoznak, idén decemberre tehát egyértelművé válik, melyikük szándékozik - és képes - bevezetni az eurót. Az első körbe való bekerülés a ’97-es év gazdasági teljesítményétől függ, a döntést 1998 elején hozzák meg, a „premier” 1999. január 1-je. Bár Írország legfontosabb kereskedelmi partnere Nagy-Britannia, és a két államot az északír helyzet rendezése is összeköti, európai ügyekben felettébb nehéz közös pontokat találni. Az írek az EU mintaországának tartják magukat, ezzel szemben a britek hitelét az eddiginél is jobban megtépázta a kergemarhakór miatt kirobbant válság. London állandó szembenállását az unió tagországainak többsége egyre elviselhetetlenebbnek tartja. A nézeteltérések ellenére a március végén kezdődött kormányközi konferencia tárgyaló feleinek a decemberi dublini EU-csúcs asztalára immár szerződéstervezetet - vagy legalább is annak vázlatát - kellene letenniük. Ezért októberben rendkívüli EU-csúcsot tartanak Dublinban, ahol kizárólag a kormányközi értekezlet lesz terítéken - a Firenzében nagy nehezen lezárt marhaválság réme remélhetőleg nem tér vissza. Írország a munkanélküliség elleni küzdelmet is előtérbe kívánja helyezni. Dublin azt szeretné, ha az unió szerződésében külön fejezetet szentelnének a foglalkoztatáspolitikának, ami, figyelembe véve az EU 18 millió állástalanját és a tizenhárom százalékos ír munkanélküliséget, érthető óhaj. A gond csupán az, hogy az elképzelést több tagállam - köztük Nagy-Britannia és Németország - is ellenzi. A bővítést nem érdemes keresni az ír elnökség napirendjén. Noha a kelet- és középeurópai tagjelöltekről hivatalosan nem sok szó esik majd, az unió döntései - közvetve vagy közvetlenül - bennünket is érintenek. A kormányközi tanácskozás egyik alapvető feladata a kiszélesítésre való felkészülés, és az intézményi reformokat éppen a közelgő tagfelvétel tette halaszthatatlanná. A közös valuta sorsa szintén meghatározhatja az EU jövőjét: a halasztás vagy az esetleges bukás súlyos politikai válsághoz vezethet. Sok minden múlik tehát Írországon. Fucs Balázs G-6 + 1 Nehéz eldönteni, kiknek van igazuk, azoknak-e, akik szerint a szaúdi merénylet beárnyékolta a lyoni G-7 csúcsot, és elvonta a figyelmet az érdemi munkától, vagy inkább azoknak, akik úgy látják, hogy e terrorakció végső soron megmentette a kudarctól, de legalábbis az érdektelenségtől a hetek háromnapos találkozóját. A válasz talán egyszerűen nézőpont kérdése. Tény, hogy a legnagyobb gazdasági hatalmak vezetőinek hagyományos összejövetele meglehetősen sok rituális vonást szedett magára az idők folyamán, és az idei összejövetel is sokáig kifejezetten formálisnak és fantáziátlannak ígérkezett - különösen azok után, hogy a fő attrakciónak számító Borisz Jelcin lemondta utazását. Ebben a helyzetben sokan előre elkönyvelték, hogy Lyon a G-7-es csúcs általános kifáradásának lesz majd a színtere. Ennek jelei pár éve vitathatatlanul érzékelhetők - azóta ugyanis, hogy Giscard d’Estaing akkori francia elnök 1975-ben kitalálta a hetes (akkoriban még, Kanada nélkül, hatos) csúcsot, a világ nagyot fordult, ha úgy tetszik, korábbi sarkaiból dőlt ki. S az új feltételek között a hetes csúcs mintha kevésbé találná a helyét, hivatását. Ezért aztán egyáltalán nem tetszik feleslegesnek a mind gyakrabban felvetődő kérdés, hogy tudniillik a médiaigényekhez egyre inkább alkalmazkodó fórumon miért csak ez a hét állam képviselteti magát. S miért lehet jelen alkalmasint a gazdaságilag meglehetősen lepkesúlyú Oroszország, amikor távollétre van ítélve Kína, India, Brazília? S e kérdések különösképpen állhatatos formában vetődnek fel olyan körülmények között, amikor a hetek - mint most - szándékuk szerint kifejezetten az új gazdasági és szociális kihívásokat akarják számba venni, sőt e kihívásokra hiteles válaszokat is szeretnének fogalmazni. Az előbbi egyébként láthatóan sokkal jobban ment Lyonban, mint az utóbbi. A csúcs idején nemegyszer keletkezett olyan benyomás, hogy a nemzetközi konferenciapalota nem is annyira G-7, mint inkább G-6 +1 találkozónak ad otthont - ahol Clinton játssza a +1 fő olykor kifejezetten hálátlan szerepét. S e sajátos szereposztásra a házigazda Chirac még ügyesen rá is játszott. Azzal például, hogy a harmadik világ szószólójaként igyekezett fellépni, vagy, hogy az európaiak nevében utasította el a az amerikai embargószigorítási követeléseket. A szívhez szóló megfogalmazások valójában kőkemény gazdasági érdekellentétek bársonyos beburkolását szolgálták Lyonban, hiszen a francia, olasz vagy német vállalatok virágzó üzleti kapcsolatokat ápolnak Iránban és Líbiában, ahonnan Washington embargófenyegetés terhe mellett tiltaná ki meghatározatlan időre a szóban forgó európai cégeket. Érthető, ha Párizs, Róma, Bonn nem lelkesedik ezekért az elképzelésekért, már csak azért sem, mert földrészünkön a konjunkturális helyzet nem egészen úgy alakul, mint a tengerentúlon. Az európaiak a jelek szerint elég rosszul tűrték a gazdasági jellegű tanmeséket is Lyonban, és a szuperliberális gazdasági világképpel elég egyértelműen helyezték szembe a maguk „európai szociális modelljét”. Persze ezek után is erős túlzás volna azt állítani, hogy a nagy francia selyemipari központ valamiféle permanens perlekedés színhelyévé változott a csúcs három napján. Ilyet egyébként nagyon kevesen is állítanak. Azt viszont annál többen mondogatják Lyon után, hogy végül is egész jó kis diszkusszió alakult ki a hetek között, s talán mégsem olyan reménytelen az exkluzív klub jövője, mint ahogy a mostani találkozó előtt látszott. A megújulás, méginkább a bővítés azonban még így is csak idő kérdése. Kis Tibor Gázper Hatalmas összeg, körülbelül 140 milliárd forint a tétje annak a vitának, amely a települési önkormányzatok és az ÁPV Rt. között folyik. A huzakodás lényege önkormányzati szemszögből nézve, hogy a helyhatóságok jelentős tulajdoni hányadot követelnek az energiaszolgáltató cégekből, az ÁPV Rt. viszont állítólag nem adja. Az önkormányzati törvény 107. §-a szerint „Az állam tulajdonába kerülő vagyontárgyak köre a következő: a lakossági szükségleteket kielégítő közművek építményei, vonalas létesítményei, berendezései a település belterületi határán belül...” Amikor e törvényről döntöttek, senki nem gondolta volna, hogy az imént idézett rendelkezés ekkora vihart kavar, hiszen az energiaszektor privatizációja sem volt akkoriban napirenden. Tavaly egy módosítással egészítették ki az önkormányzati törvényt, elvileg változatlanul elismerve a helyhatóságok tulajdonjogát, gyakorlatilag azonban korlátozták az önkormányzatok igényeit. A gázszolgáltatók esetében 40, az áramszolgáltatók esetében pedig 25 százalékra. A vita végül is odáig fajult, hogy a közműrészvények tavalyi értékesítése után a helyhatóságokat képviselő Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége perre ment, összesen 140 milliárd forint értékű vagyonrészért. Az ügy - ismétlendő, az önkormányzatok szemszögéből nézve - valóban képtelenségnek látszik, mert tény, hogy a törvényi előírások ellenére sem a gáz-, sem az elektromos szolgáltatók részvényeiből mind a mai napig semmit nem kaptak, holott e vagyonrészre a koldusszegény helyhatóságoknak nagy szükségük lenne. A TÖOSZ főtitkára nemrégiben levélben jelezte a miniszterelnöknek, hogy a szövetség jelenleg több mint 1600 önkormányzat képviseletét látja el a rájuk kényszerített perekben. Eddig minden olyan ügyben, amikor a bíróság mérlegelte az önkormányzati igényt, a helyhatóságok javára szóló döntés született. Ennek eredményeként az úgynevezett vagyonátadó bizottságok az érintett megyékben arra vannak kötelezve, hogy a szóban forgó törvényben rögzítetthez képest lényegesen több (a gázművek esetében 40 helyett mintegy 90 százaléknyi, az áramszolgáltatóknál 25 helyett 60-65 százaléknyi) vagyont adjanak át természetben vagy részvény formájában az önkormányzatoknak. Az önkormányzatok arra hivatkozva is keveslik a törvényileg rájuk jutó részvénycsomagot, hogy például a gázvezeték-hálózat építéséhez jelentős összegű lakossági hozzájárulást mozgósítottak. (Az utóbbit nem feltétlenül csakis készpénzben, hanem éppenséggel társadalmi munka formájában.) S ide egy megjegyzés kívánkozik: önkormányzati körökben viszont senki nem beszél arról - s vajon miért nem? -, hogy a majdan átadott részvénycsomagból jut-e valamennyi azoknak az embereknek, akik nem kevés saját pénzzel és kétkezi munkával járultak hozzá, hogy a településnek gázellátása legyen. A perek mindenesetre megindultak, s ha az eddigi bírósági döntések tendenciaértékűeknek kezelhetők, akkor könnyen előfordulhat, hogy e monstre persorozat végére drasztikusan átformálódik a javarészt már privatizált energiaszektor tulajdonosi szerkezete, ami persze - és ez az ügy második nagy tétje - további és egyelőre beláthatatlan problémahalmazhoz vezetne. Magyarán annak a visszaperlése folyik (legalábbis részben) amit nemrég privatizáltak... Vértes Csaba NÉPSZABADSÁG 3