Népszabadság, 1996. augusztus (54. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-24 / 197. szám

1996. augusztus 24., szombat. HÉTVÉGE ÖT LÖVÉS A TÖRTÉNELEMRE Szeptember 5-én avatják fel az újjáépí­tett Dohány utcai zsinagógát. „Egy őrült ember, Zatloka Emil mér­nök, revolvert rántott péntek este a Dohány utcai zsidó templomban. Az ünnepi estén ezrek ájtatoskodó töme­ge töltötte meg a hatalmas templo­mot. Az ima és az ének szava buzgón szállott az Ég felé, amikor eldörrent az első lövés és utána gyors egymás­utánban a többi négy, az Isten házá­nak falai között. Pár perc alatt az őrület fantasztikumának szinte pél­dátlan rémregénye játszódott le.” Ne ijedjen meg a Tisztelt Olvasó. A dráma nem most, hanem 1931. április 3-án következett be. De - idézve a Pesti Naplót - kötelességünk fölidéz­ni a régi tragédiát, amelyről akkor még senki nem tudta: legföljebb eny­hén véres előjátéka a későbbi pro­fesszionalista gyilkosságoknak. Pészach volt, a zsidó húsvét máso­dik estéje. Az istentisztelet este hat órakor kezdődött. Hevesi Simon fő­rabbi már elmondta emelkedett szel­lemű homíliáját, s Lineczky főkántor is befejezte záróimáját. A gyülekezet az utolsó kaddist mondta, amikor... Amikor egy magas termetű férfi ro­hant be a bal oldali mellékajtón, azon, amely közvetlenül a templom főhajó­ja előtt nyílik. Máskor innen vezetik a menyasszonyt a frigysátor alá. A hí­vők közül többen már hazafelé készü­lődtek, a padsorokból a távozni igyekvők szófoszlányai hangzottak. És ekkor dördült el az orvul leadott lövés. Sokan fel sem ocsúdtak. Nem is látták, amint az első áldozat össze­­csuklik. Ám a második és a harmadik lövés nyomán már kitört a pánik. Jaj­gatás, sikoltozás hangzott mindenfe­lől, s a páni félelemben menekülők in­dulatkiáltásai. Öt golyó kilövése után a merénylő zárat akart cserélni. Ezt a kicsinyke időt használta fel több bátor férfiú, hogy ártalmatlanná tegye a fegyveres támadót. Elsőként - fellépve a korlát­ra - Linczer Imre villanyszerelő ug­rott rá a férfira, aki ekkor már köz­vetlenül az elöljárók és a papi testület tagjainak padsora előtt állt. Linczer, majd az őt követő Szív utcai hentes, Hirschler Gyula, feldöntötték a beha­tolót, akire aztán Hevesi Ferenc fő­rabbi - Hevesi Simon fia - papi talár­ban valósággal rávetette magát. De a gyilkos sem hagyta: még volt ereje fel­ugrani. A szörnyű dulakodásnak azonban a hívők egykettőre véget ve­tettek. Közben a sebesülteket a padokra fektették, több orvos sietett elsőse­gélyt nyújtani. Végre felhangzott a mentők és a rendőrségi autók sziréná­ja. Jó pár percnek kellett eltelnie, majd aztán óráknak, s egy napnak is, amíg tisztázódott, mi történt valójában. Zatloka Emil, aki őrült felfokozott­­ságában folyton azt kiáltozta: „Meg­büntetem a zsidókat!”, büszkén vál­lalta gyalázatos tettét. Kihallgatásán csak azt sajnálta, hogy a verekedés­ben eltört a műfogsora. Harminc go­lyót találtak nála. Életrajzából ki­tűnt: az első világháborúban 33 hóna­pot töltött a fronton, s tiszti kineve­zésre is felterjesztették. Volt hát ideje megtanulni a 7.65-ös Browning keze­lését. Számunkra azonban, akik ma, 65 év távolából szívszorongva olvassuk a korabeli lapok tudósításait, sokkal fontosabb az áldozatok kiléte. Vajon mi lett velük? Mi lett a családjukkal? Taglich Náthán 44 éves cukorka­ügynök akkor az Aggteleki utca 14.­­ben lakott, a földszinten. Amikor elindult a templomba, felesége és két kisgyereke búcsúzott tőle. Elhunyt anyósa emlékére akart kaddist mon­dani. A gyilkos golyója őt érte első­ként. Stern Leó 41 éves kereskedő sze­rencsésnek mondhatta magát, a vállá­ba fúródott golyót a Rókus Kórház­ban gyorsan eltávolították. Glück Gyuri harmadik osztályú polgári iskolai tanuló bal combját ér­te a merénylő lövedéke. Lakásukból, a Wesselényi utca 27.-ből indult el a templomba. Miután az osztály kitün­tetett hittantanulója volt, jogosan foglalta el helyét elöl, a „bóhereknek fenntartott” padsorban. A tizenhét éves Róth Jenő e szomo­rú történet igazi mártírja. Négy test­vér élt árván a Dob utca 16.-ban. A vallásos szülők alig néhány hónappal korábban oly gyorsan haltak meg egymást követően, hogy a gyerekek jóformán még fel sem ocsúdtak mély bánatukból. A csonka családot a leg­idősebb fiú, Miklós vezette. Azon a végzetes napon is együtt mentek a templomba. Megálltak a nyolcadik sorban. Az utolsó imánál már indulni akartak, de Imre még a legvégső han­gokban is gyönyörködni kívánt. Előre ment egészen a kántor közelébe. És őt érte a negyedik lövés. Véres fejjel esett össze. A Rókusba vitték. Nem tért magához. A golyó a bal fülén ha­tolt a koponyájába, a nyakcsigolyák­nál akadt meg. Egy hétig vergődött menthetetlenül. Róth Jenő ékszerésztanuló halála mélyen megdöbbentette a zsidóságot, és megrázott minden jó érzésű ma­gyar polgárt. A temetésen Hevesi Si­mon, a hitközség vezető főrabbija mondott búcsúztató beszédet. Az el­hunyt kis koporsóját körülvették a Dohány utcai zsinagóga kórusának tagjai, Ábrahámson főkántor vezeté­sével. A több mint négyezer gyászoló között ott volt és a sírba maroknyi földet dobott gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter. A katolikus egyház képviseletében megjelent Mészáros János érseki helynök. A református egyházat Ravasz László püspök kép­viselte, az evangélikus egyház nevé­ben Raffay Sándor püspök búcsúzott. Az unitárius egyház nevében Józan Miklós püspök mondott héberül imát. A pesti izraelita hitközséghez gyász­táviratot küldött Baltazár Dezső, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke. „Akiknek Istene a szeretet Istene, azok a lélek testvéri közössé­gében vannak, mint én Önökkel va­gyok” - írta. Az öccsüktől is árván maradt Róth gyerekek egyhetes gyászt ültek meg­szaggatott ruhában. Fölkereste őket Stern Samu, a hitközség elnöke, Ará­nyi Ignác királyi tanácsos, a pesti zsi­dó segélyegylet vezetője és még sokan mások. Fischer Benjámin, aki a Rum­­bach utcai templomban avatta bár­­micvóvá, felnőtt férfivá Róth Jenőt, elmondta, amikor még volt tanítvá­nya életéért imádkoztak, a lázas gyer­mek eredeti héber nevét - ez Simson volt - Jehosua - Isten segít - névre változtatták, ahogy azt az ősök taní­tották. A halál angyalát kívánták így, a misztika erejével eltéríteni. Az égi rendelet ugyanis névre szól. Csakhogy az időközben megváltoztatott név megzavarja a fekete angyalt, azaz nem találja azt, akiért küldték, s dol­ga végezetlenül visszamegy. Többnyi­re két jelképes nevet adnak a haldok­lónak: vagy a Chájimot (ami életet je­lent), vagy a Jehosuát. Róth Jenő esetében azonban hiába volt a kegyes fondorlat. Zatloka Emil pisztolya erősebbnek bizonyult. Külön kell szólni a merénylet ötö­dik sebesültjéről, Pintér Ignácról. Az akkor, tehát 1931-ben 70 éves férfiút, a Wesselényi utcai zsidó polgári leányiskola nyugalmazott igazgatóját százak és százak tisztelték. Mint az Izr. Tanügyi Értesítés szerkesztője sokoldalú tudományos tevékenységet fejtett ki. Küzdött a zsidó pedagógu­sok erkölcsi és anyagi megbecsülésé­ért, ugyanis fölismerte: a felekezeti is­kolák fenntartása iránt megmutatko­zó csökkenő figyelem és közöny vég­zetes lehet a magyar zsidóság egésze számára. Méltó igyekezetéből mit sem von le az a tény, hogy végül is a holocaust állta útját életműve sikerének. Tehát 1931. április 3-án Pintér Ig­nác egyenes derékkal, barátai szere­­tetétől övezve foglalta el megszokott helyét a templomban. A gyilkos szán­dékú lövés a bal arcát érte. Pár centi­méterrel kerülte el a biztos halál. Elöntötte a vér. Ennek ellenére a me­rénylőhöz ugrott, a torkát próbálta megragadni. Ösztönösen cselekedett, mert hiszen józan ésszel tudhatta vol­na, hogy sebesülten aligha bízhat a robusztus alkatú, őrült erejű fegyve­ressel.­­ Őt is a Rókusba vitték. Betegágyá­nál felkereste Ripka Ferenc főpolgár­mester, aki a merénylet hírére félbe­szakította abbáziai nyaralását, hogy kifejezze együttérzését a gyászoló zsi­dósággal és külön osztozzon a sebe­sült pedagógus fájdalmában. A főpolgármester nem véletlenül tisztelgett Pintér Ignác előtt. Jól is­merte unokafivérét is, Pfeiffer Igná­cot, a Műegyetem tanárát, a kiváló kémikust, több jelentős nagyipari ta­lálmány szülőatyját, az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumának vezetőjét. Nagyra tartotta unokahúgát, Gaál Franciskát, aki a Vígszínház ünnepelt színésznője volt, s a fiatal magyar filmművészet igazi nemzetközi csilla­ga (mellesleg a tekintélyes Lestyán Sándor író, szerkesztő felesége). De közismert volt az is, hogy Pintér Ignác rokona Kálazdy Kaufmann Mórnak, akit az 1848-1849-es szabadságharc törzsorvosaként több alkalommal ki­tüntettek. A legvéresebb csatákban helytállásával érdemelte ki az elisme­rést, s lett Bem József orvosa a török­­országi száműzetésben. Amikor a tá­bornok, a sors terhei alatt, áttért a mohamedán hitre és Murád Tevfik pasa néven Aleppo városparancsnoka lett, Kálazdy, immár Lekim basa né­ven, vele tartott. Később Kossuth La­jos gyógyítójaként szerzett tiszteletet és tekintélyt magának. 1867-ben az­tán, élve a császári amnesztiával, ha­zatért. Orvosi munkája mellett sok időt fordított a családi életre, s tekin­télyével és szellemi örökségével egyengette rokonai, így, ha kis átté­tellel is, Pfeiffer Ignác és Pintér Ignác pályáját. A korabeli újságok hírül adták: a merényletet követő szombaton, a déli istentisztelet idején megrendítő szer­tartásra került sor a Dohány utcai nagytemplomban. A Tóra elé járultak mindazok, akik közvetlenül átélték a tragédiát, s megmenekültek az életve­szélyből. Valamennyien elmondták az ősi áldást, dicsérve az Örökkévaló végtelen kegyelmét. „Aki jót tett ve­led, az tegyen veled továbbra is csak jót” - ámen. Lassan persze csitult a zaklatott légkör, s már-már úgy tűnt, akár még az is igaz lehet, amit oly sokan mond­tak el a gyász torokszorító pillanatá­ban: vezessen megértéshez a megren­dülés. Mert aztán hirtelen nem egy gyil­kosság történt, hanem hatmillió, s mintha a gyász valahogyan azóta sem tudna véget érni. Hiszen új merénylők jöttek, és jönnek ma is, profi gyilko­sok és elhivatott „ideológusok”, fel­tűnnek az őrültek és a megátalkodott gonosztevők. S lám, rendőrök, ro­hamkommandósok állnak az 1859- ben felavatott, s a most (szeptember 5-én) újraavatandó Dohány utcai zsi­nagóga bejáratánál, hogy fegyverrel vigyázzanak azokra, akik a megújult belső térben a Könyvek Könyvéből a béke eljöveteléért imádkoznak. És váltig hisznek abban: nincs olyan me­rénylő szándék és gyilkos akarat, ami ettől eltéríthetné őket. Benedek István Gábor A szerző köszönetet mond dr. Csillag István akadémiai kandidátus sebésztanárnak, or­vostörténésznek, anyai ágról Pintér Ignác unokájának, amiért családi archívumából adatokkal segítette e cikk megírását. TEKNŐS MIKLÓS FELVÉTELE NÉPSZABADSÁG 23

Next