Népszabadság, 1996. október (54. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-05 / 233. szám

1996. október 5., szombat ^k NÉPSZABADSÁG ^k 54. évfolyam, 233. szám hétvége M Örömükben nevetnek az ördögök Nem szívesen nézünk tükörbe manap­ság. Politikai-közéleti ábrázatunk zak­latott, indulatgrimaszok futnak rajta át. Gazdasági arcunk gyűrött, meggyö­tört. Erkölcsi lényünk zavarodott, fe­szeng, nem néz a szemünkbe. Bom- basztikusabban fogalmazva: megrok­kant a magyar erkölcsi tudata és tartá­sa. A morál hagyományos normái ere­jüket vesztették és összekuszálódtak, erkölcsi érzékünk eltompult, társadal­munk erkölcsileg ellomposodott. Nem mondok ezzel semmi újat. Évti­zedek óta háborgunk vagy sopánko­dunk, ki-ki vérmérséklete szerint, az ország erkölcsi romlásán. Nem ok nél­kül. Komoly válságról van szó, érdemes foglalkozni vele. De hadd fűzzem eh­hez máris hozzá, hogy a problémával nem vagyunk egyedül Európában. A nagy gazdasági és társadalmi átalaku­lás megrendítette, a hagyományos és a fogyasztói társadalom értékeinek összeütközése súlyosan megzavarta más európai társadalmak morális tu­datát nyugaton és keleten is. Ennek az átalakulásnak vagyunk részesei, bár igaz - Magyarország morális portréja sajátos jegyeket is visel magán. Ezen jegyek közül foglalkozom néhánnyal. A múlt A magyarországi erkölcsi válság gyö­kerei a messzi múltba nyúlnak vissza. Sokat emlegetjük például - más össze­függésekben - a polgárosodás hazai el­maradását, illetve megkésését és gyen­geségét. Sok oka volt ennek, hadd em­lítsek közülük egyet a kevésbé ismertek közül: a pietizmust. Ez a vallásos moz­galom a XVm. században hódította meg Közép- és Nyugat-Európát, első­sorban Németországot, Angliát és a skandináv országokat, de hatása hama­rosan átsugárzott a katolikus országok­ra is. Óriási, és ma már nem eléggé is­mert szerepe volt a polgárosodás folya­matában. Más tényezőkkel együtt gyö­keresen átalakította a viselkedésformá­kat, a társas érintkezés formáit, a min­dennapokat, az életmódot, a közmorált. Megtanította az embereket tisztessége­sen viselkedni és beszélni, kevesebbet inni, mértékletesebben enni, fogat és kezet mosni, a családot megbecsülni, az ígéreteket betartani, életüket a szorgal­mas és tisztes munkára építeni, a vi­szontagságokat erős lélekkel elviselni, a jövőbe bizalommal tekinteni. Nem utolsósorban a XVIII-XIX. századi pie- tizmusban rejlik annak a polgári tisz­tességnek, rendnek és derűnek a gyöke­re, ami úgy szíven üt minket, amikor Hegyeshalomnál átlépjük a határt. Magyarországra ez a mozgalom ké­sőbb érkezett és hatása jóval gyengébb volt, mint nyugaton, de eszméi azért áthatották a kései magyar polgároso­dás, illetve elsősorban kispolgárosodás folyamatát. Volt és van ennek egy ékes és szembeötlő bizonyítéka. A múlt szá­zad hetvenes-nyolcvanas éveitől egé­szen az 1960-as évekig a magyar polgá­rok, kispolgárok, kispolgárosodó pa­raszt- és munkáscsaládok konyháit, nyári konyháit ellepték a hímzett-var­rott falvédők, és rajtuk, takaros ákom- bákomokkal, szépen kihímezve megje­lentek a pietizmus erkölcsi intelmei, vi­selkedési normái, eszméi. Néhány idé­zet közülük: „Igyál, egyél, de ne henyélj!” „Nekem olyan ember kell, ki korcsmába nem jár el. Egye itthon vacsoráját, becsülje meg a családját” „Tisztaság, Tisztesség” „Tisztaság ékesítti(!) a konyhát Az én uram csak a vizet issza, Nem sírom a lányságom vissza” „Jó ebéd, jó borocska, megelégedett az uracska” „Egyél igyál és ne kritizálj! ” Kár, hogy a kispolgáriság ellen indí­tott vörös csillagos, otromba támadás­sal, és legalább ennyire a konyhák mo­dernizálódásával, a csempesorok fölfe­lé kúszásával a hatvanas-hetvenes években eltűntek a falvédők és velük a derűs erkölcsiségnek ez a vonzó világa. A közmorál viszonylagos gyengesé­gének másik oka az, hogy nálunk a job­bágy- és szolgasors évszázadokkal túl­élte önmagát. A jobbágy vagy a szolga tudja, hogy az a föld, amin dolgozik, nem az övé. Az az ország, amelyikben I él, nem az ő országa. Az a törvény, ame­lyik szerint élnie kell, nem az ő, hanem az urak törvénye. Következésképpen az ország, és mindenekelőtt az uraság jó­szága közpréda. Gondoljunk csak Illyés Gyula szép elbeszélő költeményére, a Hősökről beszélek-re, amelyben a cselé­dek egyik hősi tette épp az, hogy éjsza­ka fürge hadként belopakodnak az ura­sági szérűre és szénát zsákmányolnak. Ez a visszájára fordult erkölcs, már­mint hogy a törvény nem a mi törvé­nyünk, nem kell betartani, sőt dicsőség megszegni, tovább élt az úgynevezett úri Magyarország összeomlása után is. Emlékszem, hogy az ötvenes-hatvanas gyókat azzal rontotta meg, hogy csak az elvtársi-urambátyámi létrákon le­hetett alázatosan felfelé kapaszkodni. Az értelmiségiek nem jelentéktelen há­nyadát előbb ideológiai hókuszpóku­szokkal, majd s még inkább ravasz macska-egér játékkal, és nem jelenték­telen előnyök csillogtatásával bírta rá önkéntes és szégyellni való önkorláto­zásokra. És így tovább. Mindez nem jelenti azt, hogy azok­nak van ma igazuk, akik - magukat mentve - azt állítják, hogy mindenki részese, haszonélvezője és cinkosa volt a kommunista rendszernek. A tisztes­ségnek és a tisztességtelenségnek, az jét. Mert az közpréda volt, hódítás, nagyszerű győzelem. Az emberölést is csak az adott közösségen belül tiltotta az erkölcs; a kívülálló nem számított embernek, ha pedig ellenség volt, életét elvenni hősi tettnek minősült. Ha ide­gen érkezett, akkor a „vendégjog” ide­iglenesen a közösség jogaival ruházta fel. Ha kitette a lábát, újra idegenné vált, akire már nem vonatkoztak az er­kölcs és a jog szabályai. Igaz, az utóbbi évszázadokban Európában és másutt - legalábbis békeidőben - kialakultak már az országhatárokon túl is érvényes erkölcs bizonyos elemei, sőt vannak olyan normák is, amelyek elvben években azzal szórakoztunk-hősköd- tünk, hogy csak azért is átmentünk az úttesten - akkoriban ezt szigorúan bün­tették - a rendőr szeme láttára, és ami­kor ránk fütyült, utánunk lódult, mi el­szaladtunk. Gyerekes dolog volt ez, de mi a szemükbe akartuk vágni, hogy az ő törvényük nem a mi törvényünk. Ma még nehéz hozzászokni ahhoz, hogy ez most már a mi országunk, és ezek már - akár jók, akár rosszak - a mi törvénye­ink. Nagy rombolást végzett a lelkűnk­ben és erkölcsi tartásunkban az is, hogy a XX. században a magyar társadalmat négy ízben rombolták le majdnem a föl­dig (1918-1920, 1944-1945,1948, 1989), és négy ízben kellett elkezdeni építkez­ni a majdnem semmiből. Nehéz újra­építeni a politikai, társadalmi, gazdasá­gi intézményrendszert is, de az erkölcs különösen érzékeny szövet: nem lehet újra és újra föltépni, összekuszálni, mert nehezen és lassan szövődik újra. A közelmúlt Alaposan meg kellene vizsgálnunk az elmúlt negyven évet is. Sok minden történt ebben a négy évtizedben, ami alapjaiban rendítette meg és bomlasz­totta föl a magyar társadalom morális érzékét, értékrendjét. Sokat írtak-ír- tunk már erről, itt most elég mindössze két mozzanatra utalni. Az egyik maga a hazugság. Az, hogy negyven éven át a hatalmon lévők ha­zudtak nekünk és mi hazudtunk nekik, és hazudtunk egymásnak, és persze gyakran magunknak is. Nem véletlen, hogy annak idején Havel írt egy tanul­mányt arról, hogy a hazugságnak ebből a börtönéből csak úgy szabadulhatunk, ha megpróbálunk igazságban élni. A lényeget tekintve Havelnek igaza volt, akkor is, ha szabadságunkat végül is nem ez a morális lázadás hozta meg. Máig sínyli erkölcsi magatartásunk azt is, hogy a kádárista rendszer megpró­bált mindenkit cinkossá tenni. A pa­rasztságot és a kis- meg a középpolgár­ságot azzal, hogy hagyta - keressék boldogulásukat a nem egészen legali­zált második gazdaság félhomályában. Másokat azzal, hogy jogokat ugyan nem adott, de zöld és vörös bárói szol­gáltak némi abrakkal - előnnyel, kijá­rással, gázvezetékkel, lakásépítéssel - az aklaikba betérőknek. A felfelé vá- I emberi gyengeségeknek és a bűnöknek, a mulasztásoknak és a gyilkosságok­nak ez az összekeverése elfogadhatat­lan. De hogy a társadalom erkölcsi tar­tása nagyon is megsínylette ezt a kor­szakot, az nem kétséges. A jelen Az elmúlt hat év sem kedvezett külö­nösebben társadalmunk - hogy egy szép hajdani kifejezéssel éljek - erköl­csi csinosodásának. Miért nem? Minde­nekelőtt: miért is ne rombolná a máso­kért való felelősség tudatát az, amikor egy társadalomban a létért való küzde­lem emberek millióit készteti s csak­nem kényszeríti arra, hogy a másik far­kasává váljon? Vagy miért is ne rom­bolná az ember méltóságtudatát és er­kölcsi magatartását az, ha elveszti a munkáját, ha szaktudása leértékelő­dik, ha úgy érzi, nincs rá szükség, ha nem veszik emberszámba. Százezrek, ha nem milliók közös és keserű élmé­nye ez manapság. De az erkölcsi romlás legfőbb oka minden valószínűség szerint a társada­lomnak mint közösségeknek, és mint közösségek együttesének a felbomlása. Gondoljuk csak meg, hogy az erkölcs azoknak a szabályoknak az összessége, amelyek lehetővé teszik egy-egy embe­ri közösség együttélését. Más szóval, az erkölcs mindig egy-egy meghatározott közösség együttélésének szabályrend­szere - akkor is, ha elvben létezhetnek az egész emberiségre vonatkozó erköl­csi szabályok. Emberré válásunk hajnalán az er­kölcsi kötelességek csak egy-egy csa­ládra, kis embercsoportra, hordára vo­natkoztak. Majd a történeti fejlődés so­rán tágultak e közösségek határai, és tágult az adott erkölcsi rendszeré is: a törzs moráljává, egy nagyobb népes­ségcsoport moráljává, egy város, egy városállam, majd még később egy-egy társadalom, illetve nemzet moráljává. De mindenkor csak az adott közösség határain belül működtek és voltak kö­telezők - a közösségen kívüliekre nem vonatkoztak a normák. Ne kívánd fele­barátod földjét vagy házát, ez szigorú morális norma (és törvény)' volt az adott közösségen belül, de igenis kí­vánni lehetett és kellett a szomszédok, törzsek, népek, városok, országok föld­(több-kevesebb hatékonysággal) az egész emberiségre kiterjednek. Nálunk, Magyarországon az elmúlt évtizedekben mintha megfordult volna ez a folyamat. A társadalom vagy a nemzet mint morális egység meggyen­gült. A morális érzékenység és felelős­ségtudat nem tágul, sőt egyre inkább visszahúzódik a család és a szűk baráti kör falai közé. Gondoljanak csak arra, hogy például a második világháború előtt a magyar parasztság, egy-egy falu milyen szigorú morális fegyelemben élt. És arra, hogy ez a fegyelem hogyan bomlott föl, látványosan és fájdalma­san, amikor felbomlottak a falvak és la­kosaik százezrei sodródtak a nagyváro­sokba, ahol a közösség - és vele együtt a morális tudat - máig nem tudott kiala­kulni. Vagy gondoljunk arra, hogy a vi­lágháború előtt milyen erős szolidaritás uralkodott a szakmunkásságban. Egy újpesti szaki számára a kiskunhalasi vagy a brassói, a szabadkai szaktársa teljes értékű ember volt, akivel szem­ben morális felelősséget érzett. Ma már az ilyen típusú közösségi morál nem vagy csak kivételes esetekben működik. Tudomásul kell venni, hogy idehaza jelenleg a jól működő erős, morális rendszer visszahúzódott a családok kö­rébe, visszahúzódott a kertfal, a pince­gádor, a ház, a családi kerten belülre. És még csak elvetve vannak jelei an­nak, hogy a társadalmi szolidaritás és a morális felelősségtudat újra kitágul s kitölti az ország határain belüli teret. (Furcsamód ugyanakkor mintha vala­mi laza európai és egyetemes morál tu­data megerősödött volna a magyar tár­sadalomban az utóbbi években.) Nem működnek, nem működhetnek jól azok a társadalmak sem, amelyek­ben az egyéni érdek és a közérdek je­lentős mértékben nem fedi át egymást. Magyarországon pedig nem fedi át vagy legalábbis ezt érzi az emberek többsége. Sokan meggyőződéssel hi­szik, hogy személyes vagy családi érde­küknek semmi köze a közérdekhez. Il­letve hogy közérdek nem is létezik, leg­feljebb azoknak ott fönn, Pesten van­nak érdekeik, a kormánynak, a pártok­nak, a gazdagoknak, és azt akarják eladni nekünk közérdekként. Nekünk, itt lenn mindebből nincs semmi hasz­nunk. És ha nincs hasznunk az ország­ból, akkor felelősséggel sem tartozunk érte; akkor utánunk az özönvíz, me­gyünk a magunk érdekei után, aho­gyan tudunk... És örömükben nevetnek az ördögök. A romlás okai között van az is, hogy ebben a hat évben az új magyar vezető réteg maga is rosszul vizsgázott morál­ból és közmorálból. És rosszul vizsgá­zott türelemből és önfegyelemből. Szé­gyenszemre az ország színe előtt mara­kodott dühödten egymással. Nem az angol parlament vitriolos, de elegáns és humoros riposztjaival, hanem gyűlöl­ködve, előítéletektől fuldokolva, mél­tatlanul. Rosszul vizsgázott még sok minden másból is, de erről inkább majd máskor szólok. Befejezésül csak egy mozzanatot emelek ki. Sokat cikkeznek manapság arról, hogy vannak Magyarországon olyan vállalkozók, akik törvényen kívül vagy felül állónak képzelik magukat, kiját­szanak mindent és mindenkit, nem fi­zetnek adót, csalárd úton szereznek nagy vagyont, és így tovább. Igen, van­nak ilyen tigrisek a védtelenebb s ügyetlenebb (esetleg tisztességesebb) antilopok és zebrák között. De a helyzet kialakulásában nem a tigris a hibás. Ha egy országban a törvényeket meg lehet szegni, ha egy országban a törvények nem jól szabályozzák a gazdaságot, ak­kor a macskából is tigris lesz. Ráadásul őket nem mi választottuk. De mi vá­lasztottuk a magyar parlamentet, mi választottuk közvetve a magyar kor­mányt. És még közvetettebben a ma­gyar bírákat, a magyar rendőröket, adóhivatalnokokat, köztisztviselőket. Az ő felelősségük, hogy Magyarorszá­gon a törvényt mindenki tisztelje. Mert ha még csak be se kell tartani, akkor ugyan miért tartsuk be őket? Nem folytatom. Az aligha kétséges, hogy az elmúlt évtizedekben, és nem utolsósorban az elmúlt néhány évben a magyar társadalom lefelé csúszott egy morális lejtőn. De rajtunk is múlik, hogy mikor és hogyan kezdünk majd fölfelé kapaszkodni egy lehetséges emelkedőn. Nem lehet kizárni azt, hogy előbb-utóbb, valamilyen úton-módon divatba jön az erkölcs. Mert igenis di­vatba jöhet, éppúgy, mint az ellenkező­je. Voltak már ilyen morális divathullá­mok az európai, sőt a magyar történe­lemben is (persze általában sok képmu­tatással keveredve). A leggyorsabban akkor következne be valamifajta pozi­tív fordulat, ha újra kialakulnának a közösségek, ha egyre több ember érezné úgy, hogy érdemes közösséghez tartoz­nia, egy munkatársi csoportba, egy osz­tályba, vagy akár ne adj’ isten, vagy ad­ja isten, egy ország közösségébe. Nagyon rég, amikor még olyan nyolc-tíz éves forma haszontalan ifjú ember voltam, Pesten járva nagyapánk elvitt engem meg a bátyámat valahova a városba. Utunk végeztével leszáll­tunk a villamosról, a Csörsz utcánál, mert ha jól emlékszem, a 75tÖs villa­mosnak akkor ott volt a végállomása, és észrevettük, hogy nagyapánk kivesz három villamosjegyet a zsebéből, szép komotósan elszakítja és bedobja őket a szemétkosárba. Nem értettük a dolgot és megkérdeztük tőle, miért csinálta ezt? - Azért, mert nem jött a kalauz és nem lyukasztotta ki őket. - Annál jobb - hirtelenkedtünk -, legalább megma­radt a három jegy. - De uraim! (így szólított minket, ha valami haszonta- lanságot mondtunk vagy csináltunk.) Hogy mondhatnak ilyet? Hiszen ez a villamos az én villamosom! Akkor nem értettem a dolgot, ő meg nem erőltette. Most már, azt hiszem, értem. De vajon kérhetném-e én ma bárkitől, hogy szakítsa el azt a bizo­nyos jegyet? Akkoriban a 75-ös villa­mos Európa egyik legszebb és legmo­dernebb villamosa volt (magyar gyárt­mány), büszkén lehetett tehát azt mon­dani, hogy ez az én villamosom. Ma már nem olyan szépek a villamo­sok, nem is hazai gyárakban készülnek, és ami ennél is szomorúbb - túl nagy a szegénység, és túl drága a villamosjegy. Miért tépjem el azt a jegyet, ha má­sok nem tépik el? Miért tépjem el, ami­kor ez az egész dolog olyan reményte­len? Miért tépjem el, amikor ők ott fenn, akiknek elsőként kellene eltépni­ük, szintén nem tépik el? Nem is láttak még villamosjegyet. Nem járnak villamoson. Azért jó lenne, ha valaki egyszer csak elkezdené. Hankiss Elemér

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék