Népszabadság, 1996. október (54. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-05 / 233. szám
20 NÉPSZABADSÁG Az elmúlt öt esztendő változásai, a piacgazdaság térhódítása során egyre differenciáltabbá válik a magyar társadalom. Nő a magas jövedelműek száma, de egyre többen vannak a vesztesek is. A differenciálódás a fiatalok körében is jelentős: megnőttek a gazdasági és kulturális tőkével rendelkezők karrierlehetőségei, ugyanakkor megjelentek a tartósan munka nélküli fiatalok, akik lassan a társadalom peremére szorulnak. A család szerepe, az otthoni gazdasági-kulturális háttér egyre meghatározóbb: a helyzeti előnyök (iskolázottság, racionális családi munkamegosztás, családi és szakmai kapcsolatok) a teljesítményelvű társadalomban még inkább kamatoznak, a helyzeti hátrányok szinte lehetetlenné teszik a felzárkózást. Az oktatás, a kultúra piacosodása még inkább konzerválja a hozott családi előnyöket és hátrányokat. A magyar egyetemista még mindig úgy gondolja, hogy „állam bácsi” kötelessége, hogy gondoskodjon róla. A tandíj fiatalok soha nem látott tömegeit vitte az utcára, a külön nyelvóra, a „pénzes” egyetemi előkészítők, a drága gimnáziumi, egyetemi tankönyvek ma már elérhetetlenné teszik a karrierépítést a leszakadók gyermekei számára. Annak ellenére, hogy a középiskolások, egyetemisták száma az elmúlt években dinamikusan nőtt, az elitgimnáziumok, a legpiacképesebb diplomát nyújtó egyetemek továbbra is zárva maradtak a magyar fiatalok nagy tömegei előtt. Az elitnek mindent Oktatásszociológusok vizsgálatai szerint a magyar egyetemisták többsége a felső és középosztály (vezető értelmiségiek, diplomások, vállalkozók) gyerekeiből kerül ki, tehát meglehetősen jó az anyagi háttere. A munkás szülők aránya nem éri el az egyötödöt sem, munka nélküli szülei pedig csak az egyetemisták 2,4 százalékának vannak. Az egyetemisták egytizede tart fenn saját lakást és autót, többnyire a papa pénzéből, egyharmadának van saját számítógépe, videomagnója, televíziója. A nyelveket beszélő, piacképes fiatal közgazdászok, jogászok, mérnökök a mai magyar társadalom legoptimistább csoportját alkotják: erre utal, hogy a jövőjüket pesszimistán megítélők aránya körükben az 1989. évi 44 százalékról mára 25 százalékra csökkent. Szociológiai vizsgálatok szerint az egyetemisták csaknem kivétel nélkül jártak már külföldön. Indulótőkéjük is ennek megfelelő: csaknem kétharmaduknak van állami nyelvvizsgája, közülük sokan két-három nyelven is beszélnek. A nyelvvizsgával rendelkező, mobilis és rátermett fiatalok számára a legutóbbi években kitárult a világ: jelenleg is több mint hatezer diák tanul vagy dolgozik külföldön, különféle ösztöndíjak, részképzések keretében. 1990 és 1994 között csak a TEMPUS-program segítségével több mint hétezren utazhattak a fejlett európai országokba, és megismerhették a fejlett nyugati országok gazdasági, kulturális, oktatási módszereit. Ez a gárda önbizalmában megerősödve tért vissza: rájött, hogy elméleti tudásban, kulturális ismeretek tekintetében semmivel sem marad el nyugat-európai kortársai mögött, ugyanakkor megtanulta menedzselni és eladni önmagát. A magyar egyetemista „elit” azonban még mindig úgy gondolja, hogy „állam bácsinak” kötelessége, hogy gondoskodjon róla, ezt a múlt év tandíjvitái is bizonyítják. A havi kétezer forintos tandíj fiatalok soha nem látott tömegeit vitte az utcára. Pedig csak annyi történt, hogy a 80 ezer forint éves támogatásnak, melyet ösztöndíj, kollégiumi támogatás, egyéb kedvezmények formájában minden egyes diákra kifizet az állami költségvetés, egynegyed részét próbálta a költségvetés „visszaszipkázni” tandíj formájában. És akkor még nem is beszéltünk a képzési költségekről, ami minden egyes diák esetében átlagosan évi háromszázezer forint. Az egyetemisták tehát elméletben elfogadják a modern, állami irányítástól elszakadó, piaci szempontokat érvényesítő „megrendelő szellemű” felsőoktatást, de amikor ez konkrétan érinti a saját zsebüket, azonnal visszatérnének a gondoskodó, paternalista állam kebelébe. Ha megvizsgáljuk, miből él az egyetemista „elit”, kiderül, hogy többségük állami ösztöndíjból (82 százalék) és a szülői támogatásból (80 százalék). A felmérések azt mutatják, hogy a diákok jövedelme (átlagosan havi 15 ezer forint) szoros összefüggésben van a szülők jövedelmével és az apa iskolai végzettségével. Ez érthető, hiszen az egyetemisták több mint 80 százaléka él a szüleivel egy háztartásban. A diákok 30 százalékának van ezenkívül munkavégzésből származó egyéb jövedelme is, ezek többnyire szünidei és alkalmi munkák, rendszeresen azonban csak 16 százalékuk dolgozik. Az átlagon belül természetesen nagy a szóródás. Érdekes adat, hogy a magasabb iskolai végzettségű apák gyerekei, különösen Budapesten, rendszeresebben és többet dolgoznak: ez nyilvánvalóan a jobb lehetőségekre, a kapcsolatrendszerre és a család „piaci mentalitására” vezethető vissza. Már az egyetemi szakválasztás eldönti, ki lesz „piacképes” már egyetemi tanulmányai során. A leginkább piacosodott szakmák (közgazdászok, jogászok, nyelveket beszélő mérnökök) fiatal művelői már egyetemista korukban is igazi üzletemberek. A közgazdaságtudományi egyetemen például az a ritka, ha valaki nem dolgozik egyetemi évei alatt, ezért az egy főre eső havi jövedelem biztosan meghaladja a nettó 20-30 ezer forintot. A piac kifejezetten jó: a közgázosok már a nyolcvanas évek közepétől aktívan bekapcsolódtak az akkor alakuló kisvállalkozásokba, pénzügyi, piackutatási, adóügyi munkákat készítettek számukra. Ma mindez szinte hozzátartozik az egyetemi tanulmányokhoz. Ezekre a szakokra azonban egyre nehezebb bejutni: jellemző, hogy szinte csak apai és anyai ágon is diplomás szülők gyerekei járnak ide. A vidéki egyetemeken, főiskolákon tanulók számára lényegesen kevesebb a munkalehetőség, és többnyire a papa pénztárcája is „soványabb”. A leghátrányosabb helyzetben a kollégiumban, albérletben lakók vannak, akik mögött nem áll ott napi rendszerességgel a családi háttér. Drágul a kollégium: ma már három-ötezer forintot is elkérnek egy ágyért a korábbi hatszáz forint helyett. Ennél csak az albérleti árak nőttek jobban: Budapesten nincs albérlet húszezer forint alatt, de egy vidéki egyetemi városban ma már harmincnegyvenezer forintot is elkérnek egy kis lakásért, amit két-három főiskolás együtt bérel. Nem olcsó dolog tehát az egyetemi tanulás, még akkor sem, ha a diák a „kétezres” állami felsőoktatási intézménybe jár. Lényegesen drágább, ha alapítványi vagy magánegyetemen tanul, mert akkor mindezek mellett még a valóban borsos száz-háromszázezer forintos éves tandíjat is ki kell fizetnie. Ők nem kapnak ösztöndíjat és egyéb diákkedvezményeket sem, így taníttatásuk költségeit szinte teljes egészében a család fedezi. A pénzes diplomagyárak virágzása az állami felsőoktatás tehetetlenségét jelzi, amelyik sem mennyiségi, sem minőségi tekintetben nem tudta felvenni a versenyt a megnövekedett igényekkel. A legjobb alapítványi és magániskolák olyasmit adnak a hallgatóiknak, ami eddig hiányzott a túlságosan elméleti magyar felsőoktatásból: kiváló idegennyelv-tudást, gyakorlatcentrikusságot, közvetlen kapcsolatot a felhasználókkal, az üzleti szférával. Ezekbe az iskolákba többnyire válogatott üzletembergyerekek járnak, akik meg tudják fizetni a borsos tandíjat. Az itt végzettek elhelyezkedése garantált, az iskola már a tanulóévek alatt kiközvetíti diákjait a külföldi cégekhez, akik szívesen alkalmazzák a már jól bevált fiatalokat. A filozófia: aki fizet, kapjon is, minőséget a képzésben és lehetőséget a pályakezdéshez. Beskatulyázás A hat- és nyolcosztályos elitgimnáziumok, az egyházi és magán-középiskolák kialakulásával a fiatalok differenciálódása jóval korábban megindul, mint a Kádár-rendszer idején. A gyerekek most már nem tizennégy, hanem tizenkét éves korban kerülnek be a megfelelő „skatulyába”, ahonnan gyakorlatilag nincs kiút. Az egységes, nyolcosztályos általános iskolára épülő iskolarendszer felbomlása, a különféle iskolatípusok szinte ellenőrizhetetlen rendszere a magyar oktatáspolitika csődje. Akkor, amikor a fejlett országokban egy egységes iskolarendszer keretében a lehető legtovább megpróbálják együtt tartani a gyerekeket, és a tehetségeket ugyanazon iskolán belül a komprehenzív oktatás keretében fejlesztik, nálunk a lehető legkorábban „kimazsolázzák” őket a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokba. Ma már a gimnáziumoknak csaknem a fele működik az új rendszerben, és csaknem 20 százaléka magángimnázium, mert az iskolák és atehetősebb és ambiciózusabb) szülők érdekei ezt kívánják. A demográfiai hullámvölgy „gyerekvadászatra”, a tanítási idő kiterjesztésére készteti az iskolákat (az általános iskola felfelé, a középiskola lefelé terjeszkedik), de mindegyikre jellemző, hogy válogatott gyerekanyaggal szeretne dolgozni. Jellemző, hogy ezekben az új típusú iskolákban a szülők 75 százalékának van közép-, illetve felsőfokú végzettsége, és csak 3 százalékának nyolc vagy ennél kevesebb osztálya. De a középiskola (akár új rendszerű, akár régi) azért valamilyen formában megteremti a lehetőséget a továbblépéshez. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az érettségizettek túlnyomó többsége előbb vagy utóbb vagy továbbtanul, vagy valamilyen szakképesítést szerez, így nincs előlük elzárva az út a munkaerőpiacon. Az általános elhelyezkedési problémák mellett némi derűlátásra ad okot, hogy a középiskola és az egyetem között ma már számtalan „felső-középszintű”, piaci formában működő post secondary tanfolyam létezik, amelyik masszívan képez középkádereket a munkaerőpiacra. A magyar fiataloknak azonban csak 40 százaléka marad az iskolarendszerben 18 éves koráig és szerez érettségi bizonyítványt, 60 százalékuk képzetlen vagy olyan végzettségű, amivel nem tud labdába rúgni a mai munkaerőpiacon. Az egyik alapvető ok: a volt szocialista nagyiparra épülő szakképzési rendszer teljes összeomlása. A szakmunkásképzés mindig is a gyenge tanulmányi eredményű, hátrányosabb helyzetű rétegeknek jelentett valamiféle képzési lehetőséget, meglehetősen alacsony elméleti színvonalon működött, és többnyire néhány egyszerűen betanítható művelet elsajátítására korlátozódott. Az innen kikerült gyerekeknek szinte semmi esélyük nem volt a továbbtanulásra, de mint munkaerőt, felszívta őket az ugyancsak igénytelen, kapun belüli munkanélküliséget eltűrő szocialista nagyipar. A magyar oktatási rendszer rugalmatlanságára, az oktatási lobbyérdekek uralmára jellemző, hogy a nagyipar összeomlása után a régi típusú iskolák még évekig vettek fel gyerekeket a munkapiacon eladhatatlan szakmára és bocsátottak ki potenciális munkanélkülieket. A modern nyugati gépkocsikra szakosodott szervizeknek például nincs szükségük a Ladákon és Wartburgokon nevelkedett fiatalokra, a régi oktatóműhelyekben viszont nincs pénz nyugati „gyakorlóautókra”, ezért az innen kibocsátott fiatalok eleve esélytelenül indulnak. Nehezíti a helyzetet, hogy a nagyüzemek összeomlásával a szakmunkásképző iskolák gyakorlóhely nélkül maradtak, és a magánszektor adókedvezmények híján nem vállalta a fiatalok gyakorlati képzését. Akik felvettek tanulókat, többnyire borsos „tanulópénz” ellenében tették, így itt is felerősödött a differenciálódás a relatíve tehetősebb szülők gyerekeinek javára. (A rendkívül torz magyar érdekérvényesítési viszonyokra jellemző, hogy az elithez tartozó, amúgy is előnyös helyzetben lévő egyetemista réteg államiösztöndíj-támogatást kap, a leghátrányosabb réteg pedig fizetni kényszerül oktatásáért.) Mindennek következtében a szakmunkásképzőt végzett fiataloknak ma csaknem harmada munkanélküli, ők évek óta a legnagyobb csoport a pályakezdő munkanélküliek körében. Nem véletlen, hogy ez a réteg meglehetősen pesszimistán látja a jövőjét, és a reménytelenség fokozódó agresszivitást szül a társadalomból kiszoruló fiatalok körében. Esélytelenül A legnehezebb helyzetben kétségtelenül a cigány fiatalok vannak. A rendszerváltozással a képzettség nélküli cigányok munkalehetőségei szűkültek be leginkább, így a cigány fiatalok nagy része ma már munkanélküli-háztartásokban nő fel. A szülők több mint 80 százaléka szakképzetlen, a családok több mint kétharmada szükséglakásban, pincelakásban vagy komfort nélküli putriban él. Iskolai végzettség, képzettség nélkül ma már lehetetlen tartós munkalehetőséghez jutni, de a romák iskolához való viszonya meglehetősen ellentmondásos. A cigány fiatalok harmada végzi el 14 éves korában a nyolc osztályt, ötvenszer kisebb az esélyük arra, hogy leérettségizzenek, és hatszor kevesebb az esélyük arra, hogy szakmunkás-bizonyítványt szerezzenek, mint nem cigány társaiknak. Ennek nagyon sok oka van. Minél alacsonyabb a szülő iskolai végzettsége, annál kevésbé képes a gyerek számára átadni azokat a jártasságokat és normákat (ambíció, koncentrálási készség, figyelem, pontosság, kitartás), amelyek fontosak lennének az iskolai siker szempontjából. Az iskolai költségek növekedésével, a tankönyvek, taneszközök drágulásával valóságos nyűgnek számít náluk az iskolás gyerek, abban érdekeltek, hogy a gyerek a lehető legkorábban pénzkeresővé váljon. A roma fiatalokat egyébként is korán, 13-14 éves korban felnőttnek tekintik, és ezzel nehezen összeegyeztethető az iskola infantilizáló viága. A rendszerváltozás „vadkapitalizmusa” egyébként sem tett jót az oktatásra épülő hosszú távú „beruházásoknak”. Sokan, és nemcsak a romák, úgy látják, hogy az ügyeskedés, a feketemunka, a jogszabályok kijátszása sokkal inkább kecsegtet a meggazdagodás reményével, mint a szakmai tudás. A legújabb cigány felzárkóztató programok készítői már belátták, hogy a család visszahúzó ereje mellett a cigány értelmiség, stabil cigány középosztály segítsége nélkül nehéz bármit is elérni. Az új elképzelések szerint öt nagyvárosban létrehoznának cigány kollégiumokat, amelyek felzárkóztató intézményként is működnének, de a szegregáció elkerülése érdekében a cigány fiatalok „normál” oktatási intézményekbe járnának. Törekednének arra is, hogy minél több cigány származású tanár, nevelő, nevelési „segédszemélyzet” foglalkozzon a gyerekkel, akár közmunka formájában is. A programok megvalósulása és hatásuk azonban még a távoli jövő kérdése. A cigány fiatalok addig is a társadalmi hierarchia legalján helyezkednek el. Bonifert Mária FIZETVE TANULUNK Zárt rendszer HETÉNYI ZOLTÁN FELVÉTELE HÉTVÉGE 1996. október 5., szombat