Népszabadság, 1996. december (54. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-23 / 299. szám

­ Dosztojevszkij nem volt epilepsziás Nemcsak a magyarországi ru­­szisztika, hanem általában az orosz irodalommal foglalkozók körében közhelynek számított az, amit az 1978-as kiadású Vi­lágirodalmi Kisenciklopédia cikkében olvashatunk: „1850- 54 között az író az omszki erőd­ben raboskodott, az­ alatt ko­rábbi idegbetegsége súlyos epi­lepsziává fokozódott.” A lexi­kon szócikkének szerzője rend­kívül megbízható szakértő, két magyar könyvet is kiadott Dosztojevszkijről, tehát ő leg­feljebb nem vette figyelembe - nyilván a lexikon szabta szűk határok miatt - Sigmund Freud figyelmeztetését, aki a Karamazovokról szóló tanul­mányában mint orvos kétségbe vonta, hogy az epilepsziáról, amikor erről műveiben szó ke­rült, az író a saját tapasztalatai alapján írt volna. A moszkvai irodalomtudo­mányi folyóirat, a Voproszi Li­­tyeraturi hasábjain egy péter­­vári orvosnő, N. Moiszejeva Egy hiba F. M. Dosztojevszkij életrajzában címmel sorra veszi mindazokat a kortársi tanúsá­gokat, nagyon esetleges orvosi jelentéseket, illetve az író sze­mélyes vallomásait - és ennek alapján azt állapítja meg, hogy Dosztojevszkij nem volt epilep­sziás. Korántsem arról van szó, hogy az író személyes életében vájkálna valaki, kivált egy ilyen súlyos betegség megálla­pítása végett. Hiszen tudjuk, hogy a múlt században min­denfajta betegség általában ti­toknak számított, sőt szégyen­nek. (Pontosan tíz esztendővel ezelőtt látott napvilágot az Iro­dalomtörténet, 1986. 2. számá­ban egy orvos, Pál Endre tanul­mánya Arany János betegségei­ről, melynek eredményeit az­után Keresztury Dezső is átvet­te alapvető jelentőségű monog­ráfiájába, s ebből is tudhatjuk, hogy - például­­ az Arany Já­nos zárkózottságára, magá­nyosságára utaló hiteles kor­társi emlékezések egy nagyon súlyos epe- és tüdőbaj termé­szetes következményei voltak, amelyekről azonban annak ide­jén nem „illett” beszélni.) Dosztojevszkij esetében nem arról van szó, hogy az író beteg volt-e avagy sem. Súlyos ideg­­rendszeri zavarokkal küszkö­dött és hisztériás rohamai vol­tak, miután visszatért szibériai száműzetéséből, illetve a kény­szersorozás utáni katonai szol­gálatból. A tanulmány megál­lapítja, hogy epileptikus roha­mokról sokáig nem esett szó. Az írót állandó rendőri felügyelet alatt tartották. Amikor viszont szibériai kényszermunka­ bün­tetésének letöltése idején testi fenyítésnek vetették alá, ma­gyarán megverették, olyan ro­hamok jelentkeztek az írón, amelyek rendkívüli módon ha­sonlítottak az epilepsziás jelen­ségekhez, de - mint az orosz or­vosnő megállapítja - ezek sem­miképpen sem voltak ennek minősíthetők. Sőt: Doszto­jevszkij a kényszermunka ide­jén egyetlenegyszer sem volt kórházban, noha­­ korántsem humanizmusból, hanem e be­tegség kiismerhetetlen követ­kezményeivel számolva amennyiben ilyen kórról szó es­hetett volna, azonnal kórházba utalták volna az írót. Az író azonban nem kórházba akart kerülni, hanem Szibériából vissza Pétervárra, nem kény­szerkatona akart lenni, hanem író. Természetes ugyanakkor, hogy a halálos ítélet, az ember­telen kényszermunka, a kato­nai élet poroszoknál kemé­nyebb drillje az íróban súlyos idegrendszeri elváltozásokat okozott. Valóban emlékezet­vesztéssel járó rohamokkal járt nála egy-egy erősebb érzelmi ráhatás. Először akkor említő­­dik orvosi jelentésben az epi­lepszia, amikor Dosztojevszkij zászlós - lehet, már tiszti rang­ban volt - leszerelését támoga­tó orvosi jelentést kellett kitöl­teni. Tehát Dosztojevszkij ak­kor már 35 éves volt. Ez az or­vos valóban humanista volt, ugyanakkor persze nem kíván­ta állását (mi több, szabadsá­gát) kockára tenni. Ezért nem állítja, hogy maga is jelen volt az epileptikus rohamoknál, ha­nem szemtanúkra hivatkozik. Sőt - érthető módon - annyira óvatos, hogy megjelöli: tizenöt perces rohamról van szó, holott az epilepsziás rohamok általá­ban egy-másfél percig tarta­nak. Az is felettébb figyelemre méltó, hogy Dosztojevszkij, amíg sorkatona volt, nem ké­relmezte leszerelését az epilep­sziára való hivatkozással, mert ekkor legfeljebb a bolondok házába csukták volna, a kor vad szokásai szerint, hanem már tisztként fordult felsőbb hatóságokhoz, egy rendkívül jóindulatú orvos segítségével. Természetesen másfél száz év múltán senki nem vállalkozhat pontos diagnózis megállapítá­sára. Kétségtelen azonban, hogy a súlyosan idegbeteg Dosztojevszkij epilepsziájának hivatalos iratokba történt fog­lalása a valóságban kegyes ha­zugság volt. Azt a célt szolgál­ta, hogy Dosztojevszkij újra vi­szonylag szabad ember lehes­sen. Pontosabban szólva: író. Szomorú az a valóság, szo­morú az a história, ahol ilyen fogásokra volt szükség, hogy az író kiteljesíthesse tehetségét. Viszont a pétervári orvosnő utólag megállapított és valószí­nűsíthető diagnózisa nemcsak a társadalmi állapotokat jellemzi - erre különben olyan nagy szükség nem is volt, hiszen azért a szélsőségesen elfogult politikusok kivételével, olyan jelentős illúziókat senki nem táplált a cárizmus belső rendjé­vel kapcsolatban -, hanem va­lószínűleg egy irodalomtörté­neti legenda végét is beharan­gozza. Hiszen mégiscsak könyvtárnyi az az irodalom, amely Dosztojevszkij műveinek elemzésekor az epilepsziás be­tegséget lélektani kiinduló­pontként fogadta el. E. Fehér Pál 1996. december 23., hétfő A televízió Jövendölés az első nézőiskoláról A TV3 késő esti programjában két egymást követő héten át le­hetett látni egy minden tekin­tetben szokatlan műsor két epizódját­­ magáról a televízi­ózásról. A műsort a felirat sze­rint a Közgáz Vizuális Brigád jegyezte. Aki az alternatív mozgóképes műhelyek honi vi­lágában kicsit is otthon van, az, ismerve a gyártót, semmi szokatlant sem talál e produk­ció szokatlanságában. A prog­ram mindenesetre mintha igazi hosszú sorozatként, állandó ro­vatként indult volna, mégis, a múlt héten e sorok írója már hiába várta a Műhely újbóli je­lentkezését. A Bevezetés a televízióba al­című kísérlet esetében talán tényleg hiba volt a polgárpuk­kasztó szándék. Taktikai hiba. Hiszen éppen az volna az igazi, ha sikerülne elfogadtatni a né­zővel, hogy a tévéből (a tévés, tévécsináló helyzetből) való ki­kacsintás, a néző és nézett kap­csolatáról való képes és hangos gondolkodás nemcsak késő esti avantgárd gesztus lehet, ha­nem főadón nézhető kötelező rutinmunka, amit a becsületes kommunikátornak hetente vagy tán naponta egyszer el kell végeznie. Ahogy a KVB­­TV e két elkészült adásában Czabán György és Pálos György alkotók felváltva ki­próbálják a néző és a műsorve­zető szerepét - ugyanígy talán minden igazi műsorvezetőnek meg kellene néha szakítania a maga műsorát és minden átme­net nélkül vallomást tennie, hogyan fogalmazta volna meg az előző (bármely megelőző) kommentátori mondatát, ha otthon a karosszékben mondta volna, kezében söröspohárral. Talán meg is mutathatná, ho­gyan lazulnak el hangszálai, hogyan ernyednek el arcizmai, hogyan változik fejtartása, amikor odabent a kamera piros lámpája kikapcsol. Megmutat­ná, azután bocsánatkérőleg el­mosolyodna, és folytatná a mű­sorfelkonferálást, a hírolva­sást, időjárás-jelentést, játék­szabály-ismertetést és vita­összefoglalást - mintha mi sem történt volna. Ha mindez nem lehetséges - és valószínűleg nem lehetséges -, akkor is szükség volna egy rendszeresen jelentkező - és közszolgálati aprómunkaként egyenesen a főadó által vállalt -programra, ami nagyjából azt kínálná, mint a rövid életű KVB-TV, vagy még többet. Ez nemcsak egyszerűen közérthe­tő volna, hanem hétköznapian magától értetődő is: magukon a közreműködőkön sem látszana a bátor küldetéstudat, vagy hogy bárkit és bármit leleplez­ni akarnának, hogy az ártatlan nézői szemeket egyetlen szelle­mes játékkal kívánnák felnyit­ni. Isten ments. Ettől még lehet­ne az állandó műsor címe, hogy „így manipuláltok ti...”. Vagy kevésbé durván, de többes első személyben: „így orientálunk mi...”. Érdekes műsor volna. A be­mondó belépne a képbe, és máris megmutatná, milyen hangsúllyal olvasott volna be egy hírt néhány nappal koráb­ban, ha a hír kedvére való lett volna, ha a hír szereplői szívé­hez közel álltak volna. Utána a bejátszás emlékeztetne min­denkit, hogyan is olvasta be valójában. Az operatőr megmutatná, hogyan világította azt, akit szeret, és azt, akit nem. A szer­kesztő mondatokat mutatna, amiket a feszesre vágott és amúgy tetszetős anyagból ezért vagy azért kihagyott. Ha mindez bizonyos belpoli­­tikailag viharos műsorhetek­ben túlságosan kínos volna, akkor ilyenkor, de csak ilyen­kor, meríteni lehetne más, sem­leges példatárból - bárkiéből, az NBC-től a BBC-ig -, hogy ők vajon mit miért csinálnak... Mert hogy ok nélkül biztosan nem. Még ők sem. Czabán, Pá­los, Bakáts a maguk műsorával talán néhány epizóddal később jutottak volna el idáig. Lehet mondani, a formabontó fogá­sok ellenére, akkurátusan, pol­gári módszerességgel kezdték. Hogy tudniillik először el kell magyarázni a nézőnek, mivel jár, hogy ő néző. Hogy miért érdekes, hogy hol ott ül a kép­ernyő előtt, hol nem. Hogy mi következik abból, hogy néha átkapcsol, néha figyelme elka­landozik. Hogy nem elég szidni az ócska verekedős, szexelős, bugyuta filmeket, hanem nem szabad megnézni őket. Hiszen a legtöbb televíziós program manapság a szponzorok és rek­lámozók szabadpiacon érvé­nyesülő megrendelői akarata szerint születik és hal meg - a szponzorok és reklámozók pe­dig rá, a nézőre nagyon figyel­nek, álságosan tehát hiába fin­torog, fanyalog - azok nagyon jól tudják, mikor kapcsolja be valójában a készüléket és mi­kor kapcsolja ki. Hogy a nézői önvédelem né­zői felelősséget jelent. És hogy éppen ezért jól tennék, ha néz­nék a műsort, amely nézni ta­nítaná őket. Mert akkor a szponzorok - majd legközelebb - megkegyelmeznének neki. Hirsch Tibor KULTÚRA NÉPSZABADSÁG Gimnazisták ékszerei a Műhelysarokban Napjainkban ékszeren sokan a súlyos aranyakat vagy a nemes anyagokat és formákat idéző olcsó tömegcikkeket értik. Pedig ékszerek azok az egyéni karakterű és egyedi tervezésű alkotások is, amelyeket a budapesti főiskolások és tanárok, valamint a pécsi Művészeti Gimnázium hallgatói készítettek. A kiállítás rendezői szerint a tár­gyak megelőlegezik a XXI. század művészetét, és még figyelemmel is vannak az ékszer funkcióira, például a hordhatóságra. A legmarkánsabbakat, a merészen újítókat az Iparművészeti Múzeum Műhelysarkában január 5-ig meg lehet tekinteni és eltöprengeni: vajon illenék-e hozzám az a he­gyikristályos karperec, netán a nyakék-fülbeva­­ló együttes... És menne-e a télikabátom színéhez a szemes bross? Mi lesz veled, Filharmónia? A művelődési tárca semmit nem kapkod el A Művelődési és Közoktatási Minisztérium, valamint a Nem­zeti Filharmónia szeptember­ben bejelentette: januártól a Magyar Állami Hangversenyze­nekar (ÁHZ) és a Magyar Álla­mi Énekkar (MÁÉ) költségveté­si intézményi formában, nemze­ti kulturális alapintézményként kezdi meg önálló életét. A Nem­zeti Filharmónia, amelyből ki­válik a két művészeti együttes, átalakul. Arról pedig, hogy mi­lyen szervezeti formában foly­tatja majd további feladatait, az intézmény átvilágítása után dönt a művelődési tárca. A mi­nisztérium ugyanakkor az Inter­­art és a Táncfórum átvilágításá­ra is megbízást adott, mert fel­vetődött az ötlet: egyesítsék egy közhasznú társaságban a Nem­zeti Filharmóniát, az Interartot és a Táncfórumot. A három intézmény átvilágí­tása decemberre befejeződött, de a lezáró tanulmány, amely a döntéshozatalt készítette volna elő, a szakmát képviselő Zenei Tanácsnak és a művelődési tár­cának egyaránt csalódást oko­zott. Az alapvető kérdések tisz­tázatlanok maradtak. A minisz­térium további kiegészítéseket vár az átvizsgálóktól, mert kü­lönben nem fizeti ki az ötmillió forintos munkadíjat. Az érintett intézmények vezetői december közepén a Zenei Tanács plená­ris ülésén tanácskoztak Koncz Erikával, a művészeti főosztály vezetőjével, aki megnyugtatta a jelenlevőket: semmi sincs még eldöntve. A költségvetési tör­vény megszavazása lehetővé te­szi, hogy még egy évig a Nemze­ti Filharmónia, az Interart és a Táncfórum költségvetési intéz­ményekként folytassák tovább munkájukat, miközben folya­matosan konzultálnak a mi­nisztériummal a jövőbeli műkö­désükről. Az ÁHZ és a MÁK nemzeti alapintézményként, a Nemzeti Filharmónia keretén belül, de megosztott költségve­tésben, részleges önállósággal kezdi az új évet. A Zenei Tanács plenáris ülé­sén felszólalt Tóthpál József, a Nemzeti Filharmónia igazgató­ja és sürgette az állam kötele­zettségvállalásának definiálá­sát. Nem zárkózott el az intéz­mény korszerűsítésétől, ugyan­akkor felhívta a figyelmet arra, hogy a Nemzeti Filharmónia több éve alulfinanszírozott. A jövő évre 17 százalékos kötelező béremelést kell végrehajtania. A béremelésekre viszont nem kap­tak elegendő pénzt, így 33 milli­ós forráshiánnyal kezdi meg a Nemzeti Filharmónia az új évet. Galambos Tibor, a Táncfórum vezetője tiltakozott a koncepció ellen, amely egy közhasznú tár­saságban egyesítené őket a Nemzeti Filharmóniával és az Interarttal. Szerinte az átszer­vezés nem egyszerűen technikai kérdés. A Nemzeti Filharmóniá­nak, az ÁHZ-nak, a Magyar Ál­lami Énekkarnak és a Táncfó­rumnak nincs önálló helyisége, ahol koncertezhetne, előadáso­kat tarthatna, vagyis nincsenek adva a feltételek az intézmé­nyek „piackomfortosításához”. Galambos Tibor a helyprobléma mihamarabbi megoldására szó­lította fel a minisztériumot és sürgette az átalakulást. - Nincs más kiút, csak az előremenekü­lés - foglalta össze álláspontját a Táncfórum vezetője. Klenjánszky Tamás az Inter­­art képviseletében elmondta: nemcsak a pénzhiány miatt küszködnek nehézségekkel ,a zenei intézmények. A zenepoli­tikának nincs stratégiája, ménye szerint első lépésként meg kellene határozni, hogy mi­lyen közfeladatok várnak majd az átalakított intézményekre és ellátásukra mennyi pénzt szán az állam. Az Interart hajlandó úttörő szerepet vállalva első­ként átalakulni közhasznú tár­sasággá, természetesen meg­tartva önállóságát. Januártól szeretnék elkezdeni a tárgyalá­sokat a művelődési tárcával. - Többéves felhalmozott problémával állunk szemben - mondta Koncz Erika a minisz­térium képviseletében. A Nem­zeti Filharmónia, az Interart és a Táncfórum átalakulásához szükséges pénzügyi forrás to­vábbra is el van különítve, de mivel az átvilágítás nem hozta meg a várt eredményt, egyelőre nyitott kérdés maradt, mennyi pénzt fog felemészteni a terve­zett szerkezeti változás. A mi­nisztérium művészeti főosztá­lyának vezetője végül megígér­te, hogy nem fognak semmit el­kapkodni. Nagy Marianna N­ ­ ALFA 146. EGY IGAZI ALFA ROMEO 3 AJTÓS ALFA 145-ÖS ALAPFELSZERELÉSSEL MÁR 2.499.000 FT-TÓL! 11. SZÉRIATARTOZÉKOK AZ ALFA 146-OS MODELLNÉL: SZERVOKORMÁNY, VEZETŐOLDALI LÉGZSÁK, ÁLLÍTHATÓ MAGASSÁGÚ KORMÁNY, KÉTOLDALI ÉS KÜLSŐ TÜKRÖK, ELEKTROMOS ABLAKEMELŐK ELÖL, ÖVFESZÍTŐS BIZTONSÁGI ÖV, KÖZPONTI ZÁR, ALFA CODE INDÍTÁSGÁTLÓ, OSZTOTTAN DÖNTHETŐ HÁTSÓ­­ ÜLÉS, EZEN FELÜL EGYES MODELLEKNÉL ÁLLÍTHATÓ MAGASSÁGÚ VEZETŐÜLÉS, KÜLSŐ FŰTHETŐ TÜKRÖK, ELEKTROMOS ABLAKEMELŐK HÁTUL. S AZ ALFA 146-OS ALAPTÍPUSA MÁR 2.650.000 FT-TÓL MEGVÁSÁROLHATÓ. TÁGAS ÉS BIZTONSÁGOS CSALÁDI LIMUZIN, AMELY A SPORTOS VEZETÉS ÉLMÉNYÉT NYÚJTJA. MÁRKAKERESKEDŐK: AUTÓHÁZ BOLDIZSÁR KFT., 1112 BUDAPEST, BOLDIZSÁR U. 1-3. TEL.: 310­ 2980, FAX: 310 2976, NÉRÓ M5 KFT., 1097 BUDAPEST, GYÁLI ÚT 40. TEL 280 7390,280 7391, FAX: I 280 7392, RIEGLER AUTÓFÓRUM KFT 9027 GYŐR, TIHANYI Á. U. 23. TEL/FAX 96/313 520 BEMUTATÓTEREM: 9027 GYŐR, SZENT ISTVÁN ÚT 19-25. TEL.: 96/311-915, FAX: 96/313-520; M0 AUTÓCEN-­­ TRUM KFT. 2314 HALÁSZTELEK, RÁKÓCZI ÚT 98. TEL./FAX: 24/455-455, BEMUTATÓTEREM: 1065 BUDAPEST, BAJCSY ZS. ÚT 45. TEL./FAX: 153-4502, AUTÓMÉRT KFT., 4400 NYÍREGYHÁZA, DEBRECENI ÚT 215.­­ TEL: 42/490 021, FAX: 42/460 570; STOLL PÉCS RT. 7630 PÉCS, DIÓSI U. 49 TEL.: 72/327 575, FAX: 72/311 871; STOLL AUTÓHÁZ - BEMUTATÓTEREM 7150 BONYHÁD, ZRÍNYI U. 29. TEL./FAX: 74/451­­ 730, FAX: 74/451-011, 451-651; WACHTL EGYÉNI CÉG, 8360 KESZTHELY, TAPOLCAI ÚT 94. TEL.: 83/318 251 PROCAR KFT., 8000 SZÉKESFEHÉRVÁR, KALOCSA U. 84. TEL.: 22/306 950, FAX: 22/305 421 I

Next