Népszabadság, 1997. március (55. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-17 / 63. szám

1997. március 17., hétfő ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK ­. Önző gének és kapitalizmusok Vita Soros György cikkéről A tudományos ambíciókat is tápláló nemzetközi pénzember, Soros György, a legendás köz­gazda, J. M. Keynes egyedülálló babérjaira tör, mint sikeres spe­kuláns - csakúgy, mint hat évti­zede Keynes - szeretné magát beírni a tudománytörténetbe is. A Kapitalista fenyegetés című írása óriási visszhangot keltett a világban. A nemzetközi pénz­piacok vad fejleményei kapcsán, a piac által diktált természetes kiválasztódással szembeni ag­gályait már többször hangoztat­ta a szerző, és megírta legutóbb a magyarul is megjelent, A pénz alkímiája (Európa, 1996) című könyvében. A tudományos és üzleti köröktől egyaránt kapott ugyan némi elmarasztalást és szemrehányást, de azért minden kritikusa érzi: Soros valami lé­nyegire tapintott rá. M­indenkori álmok A modern kapitalizmus által képviselt társadalomfejlődési utak vizsgálatánál - Sorosnál is - újra és újra felbukkan a szociál­­darwinizmus, a laissez faire tí­pusú versengés ma már primi­tívnek tűnő koncepciója. E fel­fogást, azaz a legéletrevalóbb túlélésének gondolatát, a tudo­mány mai állása szerint, már régen felváltotta egy jóval összetettebb és árnyaltabb ki­­választási koncepció, amelyet a biológiában genetikai polimor­fizmusnak (formai változatos­ságnak), a közgazdaságtanban pedig tökéletlen versenynek hívnak. Mondandónk lényege tehát­­ S. Gy. beállításával szemben hogy a darwini gon­dolat egyáltalán nem egyed­uralkodó a mai közgazdasági gondolkodásban. A nagy társadalomelméletek mindenkori álma az volt, hogy a történelem olyan törvényeit pró­bálják meg konstruálni, amelyek jövőbeli események bekövetke­zését előrevetítik. Az ilyen irá­nyú próbálkozások persze nem sok sikerrel jártak. E. Wilson, gyakran idézett szociálbiológus szaktekintély kifejezésével élve „a történelem láthatatlan keze láthatatlan maradt”. S. Gy. is ezt az emberi természet és tudás körüli állandó bizonytalanságot látszik érezni a globális tőke- és pénzpiacokon tett bravúros hul­lámlovaglása nyomán. El­hisszük neki, hogy a tökéletes tudásba és így a piacokba vetett bizodalmunk bizony sokszor cserbenhagy egyént és társadal­mat. Sőt, hogy e csalódás meg­eshet vállalattal és nemzettel, mindenkivel, aki e globális pia­cokon vagy a világgazdaságban próbálgatja erejét. De mégis. A próbálkozástól nehéz elvenni a kedvet. Szeretünk versenyezni, próbálkozni és főleg nyerni. Ezért azután nem csoda, hogy a verseny emberi társadalmak­ban játszott lényeges szerepe a mai napig elvitathatatlan. De a formai, funkcionális változatos­ság a versennyel ellentétben a kooperatív magatartásformákat helyezheti előtérbe, vagy éppen azt teszi szükségessé. A túlélés törvénye így azután, az azonos egyedek közötti éles versengés megmara­dásával, a különféle egyedek kapcsolatai nagyon gyakran ko­operatív formákat öltenek. Nemcsak a verseny, hanem a ko­operáció is a túlélés törvénye. De ezt tanítja a modern közgazda­ságtan a rivalizáló vállalatok és nemzetgazdaságok esetében egyaránt. Azt, hogy a kooperatív stratégia adott esetben eredmé­nyesebb lehet, mint az agresszív (többek közt ezen elv precíz já­tékelméleti kidolgozásáért ka­pott közgazdasági Nobel-díjat a magyar születésű Harsányi Já­nos). Ebből kellene végre tanul­niuk a társadalmaknak is! A modern szociálbiológiai ku­tatásoktól kapunk némi tám­pontot annak megértéséhez, hogy a decentralizált nyugati társadalmakban az egyéni ér­dek és a közösségi érdekek kö­zött van-e valamilyen egészsé­ges, tartós megfelelés. E rend­szerek Adam Smith óta nem változtattak az egyéni haszon és magánérdek kulcsszerepén, mégis az elmúlt kétszáz évben alaposan átalakultak. A kérdés az, hogy vannak-e olyan társa­dalmi mechanizmusok, amelyek a rendszer evolúciója során ki­alakult közösségi érdekeket tar­tósan és rendre fölébe helyezhe­tik a magánérdekeknek. Ezeket intézményes formában védhe­­tik-e vagy csak alkalomszerűen, mondjuk, ipar- és regionális po­litikával, jóléti intézkedésekkel stb.? E nagy horderejű kérdésre a válasz: igen, vannak! Vita csak a mértékről lehet, hiszen szinte minden fejlett tőkés országban tényként beszélhetünk a jelen­tékeny állami részvételről mind az úgynevezett közösségi javak termelésében (ilyen például a jogrend és a környezet tisztasá­ga vagy a piacok és az állam biz­tonsága), mind a jóléti intézke­désekben. A dolog higgadt meg­ítélését ugyan bonyolítja, hogy az arányok a nyugati demokrá­ciákban elég nagy változatossá­gokat mutatnak. Az egyik szél­sőség az Egyesült Államok, ahol a szövetségi kormány befolyását igyekeznek alacsonyan tartani - legalábbis a republikánus párti adminisztrációk idején -, és ahol a magánszféra szinte min­den fronton (oktatás, egészség­ügy, rendőrség, sőt büntetés­végrehajtás) dominánsan van jelen, de nem egyeduralkodó. Anglia szabadversenyes filozó­fiáját illetően közel esik az USA-hoz, jóllehet a jóléti intéz­mények kiterjedtek, a szakszer­vezetek újraelosztó szerepük miatt jóval erősebbek, a merev társadalmi és szervezeti kötött­ségek és általános hagyomány­­tisztelet eredményeként az an­gol kapitalizmus lassú járású, a változásra kevésbé fogékony a száguldó amerikai tempóhoz képest. A német és a japán kapitaliz­mus fegyelmezett, erősen ha­gyományőrző, más-más kultu­rális értékekkel büszkélkedik és összességében nem kevésbé ha­tékony, mint a virtusszerűen szabadelvű amerikai. De valójá­ban, az evolúciós mozgató­erőket (tudniillik az egyéni ér­dekeket szolgáló és hasznokat kereső magatartást) kivéve, a működést elősegítő társadalmi háttér, tagozódás, a szabályozó jogi és garanciális intézmények tekintetében egészen más mind­kettő. Különbözők versenye A francia, olasz, mediterrán kapitalizmus a spektrum másik szélén helyezkedik el, a kormá­nyok beavatkozásának mértéke, az újraelosztó mechanizmusok kiterjedtsége, a rendszerek poli­tikai hajlíthatósága messze fe­lülmúlja az amerikai vagy az angol rendszer ilyen ismérveit. De különböznek az észak-euró­pai jóléti államok (Svédország, Norvégia, Finnország, Dánia) gazdasági, filozófiai felfogásuk­ban és intézményeikben európai és óceánon túli társaikétól. Te­hát nem elkülöníthető egy-egy kapitalizmusmodell mint a „legjobb, a legéletrevalóbb”, hanem modellek vannak sajátos jegyekkel, amelyek idővel, mint hasznos jegyek, eltanulhatók. A változatosság és sokrétűség te­hát segíti az alkalmazkodást, újabb és újabb lehetőségeit nyitja meg. A modern ipari tár­sadalmak univerzuma a hatal­mi, szervezeti és túlélési straté­giák egyre növekvő pluralizmu­sával jellemezhető. Ez az uni­verzum nem egy uniformizált világ, amelyben pusztán az „egyformák” versengése ural­kodik, ahol névtelen cselekvők a tudatos stratégiai gondolkodás minden jele nélkül alkalmaz­kodnak a környezet diktátuma­ihoz és ahol az egyéni kezdemé­nyezés konfliktusokhoz és/vagy homogenizálódáshoz vezet. A mi kis magyar kapitalizmu­sunk építésekor ne a szociáldar­­winizmus ósdi szemléletére ha­gyatkozzunk, hanem a tudo­mány újabb eredményeire tá­maszkodjunk. Ezekben a formai változatosság éppoly fontos, mint a kooperáció. És ne feled­jük: az utóbbi a természetben, a társadalomban és a gazdaság­ban sikeresebb lehet, mint az agresszív verseny. A kapitaliz­mustól nem félni kell, hanem meg kell érteni. Nem könnyű, és persze azért félünk tőle, de hát mi emberek már csak ilyenek vagyunk. Magas István közgazdász, egyetemi docens Ha valaki egy kritikus helyzet­ben először a saját biztonságá­ról gondoskodik, az elfogadha­tó, a létfenntartás ösztöne által diktált viselkedés. A saját biz­tonságunk általában szükséges feltétele a másokról való gon­doskodásnak. (Aki ennyivel meg is elégszik, azt - a morális csőd mellett - a szűklátókörűsé­ge korlátozza.) Amikor az amúgy sem inger­­szegény állapotban lévő magyar közvéleményt február végén sokkolta egy újabb „gazdasági ügy”, az - egyébként kellemes - telefoni elérhetetlenség helyze­tében voltam. Csak egy véletlen folytán jutottam egy minden mélységet nélkülöző hírhez a Postabank pénztárai előtt álló sorokról, így alkalmam volt az eseményeket és tanulságait vé­giggondolni. Ezek közül a fele­lősséggel kapcsolatos néhány gondolatot szeretnék most leír­ni. Csak a pánik kialakulása utáni felelősségekkel foglalko­zom, mert egyrészt a kiváltó okokról még nincs elegendő in­formáció, másrészt a pánik álta­lában nagyobb kárt okoz, mint az őt kiváltó esemény. Különö­sen, ha ilyen esemény nincs is. Ha valahol valami történik, akkor mindenkinek, aki csak tudomást szerez az eseményről, kell felelősséget viselnie, mert mindenki hatással van a követ­kezmények alakulására. A fele­lősség mértéke egyenesen ará­nyos viselője befolyásával és a rendelkezésre álló információ mennyiségével. Ha például egy színházteremben tűz - vagy tűz híre - üt ki, akkor annak a leg­nagyobb felelőssége, aki a tűz­oltókészülék közelében van - vagy annak, aki tudja, hogy nincs tűz de annak sem ér­dektelen a viselkedése, aki csak annyit tehet, hogy nem tapossa el az előtte állót. (Nem foglalko­zom a pánikban kifejezetten ér­dekeltek magatartásával, mert az ebben a megközelítésben nem értelmezhető.) A politikusok rendelkeznek a legtöbb információval arról, hogy a pánik kiszélesedése mi­lyen beláthatatlan következmé­nyekkel, pontosabban belátha­tóan az egész­­pénzügyi rendszer összeomlásával járhatott volna. Feladatuk kétféle lehet. Vagy közhírré teszik, hogy nincs tűz (jelen esetben ez volt a teljesí­tendő és a többé-kevésbé telje­sített feladat­, vagy pedig meg­mutatják a következmények felszámolásának módját és vé­gig is vezetik a folyamatot. A sajtót és médiát figyelve - amire a későbbiekben még visszatérek -, arra a következtetésre jutot­tam, hogy a kormánypárti és el­lenzéki politikusok megnyilvá­nulásai az előbbiek tudatában néhány kivétellel rendkívül fe­lelősségteljesek voltak. Két kérdés azonban - ame­lyek részletes taglalására itt most nincs lehetőségem - óha­tatlanul felvetődik. Az egyik az, hogy a politika hogyan reagál, ha nem ekkora jelentőségű in­tézményről van szó (vagy, ha nem ismeri fel, hogy ekkora je­lentőségű). A másik kérdéskör pedig az, hogy vajon mikor jut túl Magyarországon a polgári demokrácia azon, hogy ha a po­litikusok napsütést jósolnak, akkor­­sokan magukhoz veszik az esernyőjüket. Más megfogal­mazásban: mikor tanulunk meg a sorközök között olvasni? Miközben a média befolyása nem kisebb a politikusokénál - gondoljunk csak arra, hogy a politikusok is csak rajta keresz­tül juthatnak nyilvánossághoz -, a helyzete még bonyolultabb is az érdekességre és hitelesség­re törekvés, az információszol­gáltatás és kommentálás ellent­mondásosságából eredően. Úgy gondolom azonban, hogy ilyen kritikus helyzetben a hitelesség az egyetlen elfogadható megkö­zelítési mód, akkor is, ha gyak­ran nehéz a pontosság és a köz­­érthetőség igényét egyszerre ki­elégíteni. Két példát említek ar­ra, hogy a látszólag jelentékte­len pontatlanság milyen hatást válthat ki. Március 3-án néhány kiadásban elhangzott, hogy a Postabank legnagyobb külföldi tulajdonosa hogyan reagált az eseményekre. Ezekben a hír­adásokban e tulajdonos része­sedését 10,6 milliárd forintként említették meg, ami nagyság­­rendbeli tévedés. Aki ezt észre­vette, az már aligha kezelte tényként az ugyanott elhangzó többi infor­mációt. Egy másik helyen se­gítségként említették meg, hogy ha szüksé­ges, a Postabank fölve­­heti az MNB-nél elhe­lyezett betéteit. Ez nyilvánvalóan nem se­gítség, aki viszont hal­lotta e szót, úgy gon­dolkodott, mint aki se­gítséget vesz igénybe, az gyenge, tehát nem lehet benne megbízni. Természetesen egy újságírónak nem kell teljes mélységű szak­mai ismereteinek len­nie azokról a tevékeny­ségekről, amelyekről tudósít. Az előbbi pél­dák azonban arra a kö­vetkeztetésre juttattak, hogy alapvető informá­ciókról célszerű volna olyan, naprakész adatbank lé­tesítése, amely az újságíró­társadalom számára (is) meg­könnyíti a tájékozódást. Valószínűleg a hazai bankvi­lág vezető személyiségeinek vannak a legpontosabb infor­mációik arról, hogy egy bank fi­zetésképtelenségéről terjedő hí­rek megalapozottak-e. A szoli­daritást tartom az egyedül elfo­gadható viselkedési normának, aminek azonban nem a közvet­len érintettel való együttérzés formájában kell megjelennie, hanem a károk csökkentésében. Ha a csőd valóban bekövetke­zett, akkor a betétesek szorul­nak szolidaritásra, ha viszont megalapozatlan félelem okozta az eredményeket, akkor a pánik előtti állapot visszaállítására kell törekedni! A vállalatvezetők valószínű­leg először azt vizsgálták meg, hogy van-e üzleti kapcsolatuk a Postabankkal. Feltételezem, hogy sokaknál a következő lé­pés az volt, hogy feltérképezték: a legfontosabb vevők hol veze­tik a számlájukat. Eddig­­ a lét­fenntartás jogos igénye miatt - ez rendben is van, ha ezután a Postabankról elterjedt hír meg­alapozottságának átgondolása következett sorra. Sajnos a munkaadóknak nincsenek olyan szervezeteik, amelyek egy ilyen helyzetben gyorsan és hi­telesen olyan elemzést tudná­nak elsősorban a kis- és közepes vállalatok vezetői számára el­készíteni, amelynek alapján döntéseiket biztonsággal meg­hozhatnák. Ezért talán érthető, hogy voltak vállalatok, amelyek felfüggesztették szállításaikat olyan vevőik felé, akik a Posta­banknál vezetik számlájukat. Az utóbbiak munkavállalói kö­zül alighanem sokan növelték a sorokat a hét végén a postafió­koknál. Akiknek nincs módjuk arra, hogy a mendemondákat bárhol is ellenőrizzék, a híresztelések kiszolgáltatottjai. Bárhogy is döntenek, mindenképpen ha­zárdjátékot kénytelenek játsza­ni. Általában azokról van szó, akiknek nem vagyonuk, hanem egzisztenciális tartalékuk a tét.­ A dilemmájukon az egymillió forint alatti betétek biztosított­sága sem segít. XX. századi ta­pasztalataik alapján az is csak egy hír: vagy elhiszik vagy nem. Az ő felelősségi körük nagyon kis sugarú: ne tapossák el a sor­ban előttük állót, ne vetkőzze­nek ki emberi méltóságukból! A történtekből bizonyára so­kan sokféle tanulságot vonnak majd le. Én egy érdekes aspek­tusra szeretnék rávilágítani. Ha Magyarországon valami botrány, vagy botránynak tűnő esemény történik, általában nagy nyilvánosságot kap, lehe­tőleg névvel, fényképpel. Ha hó­napok, évek múlva bebizonyo­sodik, hogy a hír megalapozat­lan, az már érdektelen (?!), tehát publicitásra is alig érdemes. A Postabankkal kapcsolatos események - talán a gyorsasá­guk miatt is - végig nagy nyil­vánosság előtt zajlottak. Az a benyomásom, hogy a magyar közvélemény azt is elviseli, hogy egy botrány nem botrány. Arató András a Dunaholding Rt. alelnöke Postabank-pánik és felelősség TETTAMANTI BÉLA RAJZA NÉPSZABADSÁG \\ nődben a gyereke­k.

Next