Népszabadság, 1997. március (55. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-17 / 63. szám
1997. március 17., hétfő ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK . Önző gének és kapitalizmusok Vita Soros György cikkéről A tudományos ambíciókat is tápláló nemzetközi pénzember, Soros György, a legendás közgazda, J. M. Keynes egyedülálló babérjaira tör, mint sikeres spekuláns - csakúgy, mint hat évtizede Keynes - szeretné magát beírni a tudománytörténetbe is. A Kapitalista fenyegetés című írása óriási visszhangot keltett a világban. A nemzetközi pénzpiacok vad fejleményei kapcsán, a piac által diktált természetes kiválasztódással szembeni aggályait már többször hangoztatta a szerző, és megírta legutóbb a magyarul is megjelent, A pénz alkímiája (Európa, 1996) című könyvében. A tudományos és üzleti köröktől egyaránt kapott ugyan némi elmarasztalást és szemrehányást, de azért minden kritikusa érzi: Soros valami lényegire tapintott rá. Mindenkori álmok A modern kapitalizmus által képviselt társadalomfejlődési utak vizsgálatánál - Sorosnál is - újra és újra felbukkan a szociáldarwinizmus, a laissez faire típusú versengés ma már primitívnek tűnő koncepciója. E felfogást, azaz a legéletrevalóbb túlélésének gondolatát, a tudomány mai állása szerint, már régen felváltotta egy jóval összetettebb és árnyaltabb kiválasztási koncepció, amelyet a biológiában genetikai polimorfizmusnak (formai változatosságnak), a közgazdaságtanban pedig tökéletlen versenynek hívnak. Mondandónk lényege tehát S. Gy. beállításával szemben hogy a darwini gondolat egyáltalán nem egyeduralkodó a mai közgazdasági gondolkodásban. A nagy társadalomelméletek mindenkori álma az volt, hogy a történelem olyan törvényeit próbálják meg konstruálni, amelyek jövőbeli események bekövetkezését előrevetítik. Az ilyen irányú próbálkozások persze nem sok sikerrel jártak. E. Wilson, gyakran idézett szociálbiológus szaktekintély kifejezésével élve „a történelem láthatatlan keze láthatatlan maradt”. S. Gy. is ezt az emberi természet és tudás körüli állandó bizonytalanságot látszik érezni a globális tőke- és pénzpiacokon tett bravúros hullámlovaglása nyomán. Elhisszük neki, hogy a tökéletes tudásba és így a piacokba vetett bizodalmunk bizony sokszor cserbenhagy egyént és társadalmat. Sőt, hogy e csalódás megeshet vállalattal és nemzettel, mindenkivel, aki e globális piacokon vagy a világgazdaságban próbálgatja erejét. De mégis. A próbálkozástól nehéz elvenni a kedvet. Szeretünk versenyezni, próbálkozni és főleg nyerni. Ezért azután nem csoda, hogy a verseny emberi társadalmakban játszott lényeges szerepe a mai napig elvitathatatlan. De a formai, funkcionális változatosság a versennyel ellentétben a kooperatív magatartásformákat helyezheti előtérbe, vagy éppen azt teszi szükségessé. A túlélés törvénye így azután, az azonos egyedek közötti éles versengés megmaradásával, a különféle egyedek kapcsolatai nagyon gyakran kooperatív formákat öltenek. Nemcsak a verseny, hanem a kooperáció is a túlélés törvénye. De ezt tanítja a modern közgazdaságtan a rivalizáló vállalatok és nemzetgazdaságok esetében egyaránt. Azt, hogy a kooperatív stratégia adott esetben eredményesebb lehet, mint az agresszív (többek közt ezen elv precíz játékelméleti kidolgozásáért kapott közgazdasági Nobel-díjat a magyar születésű Harsányi János). Ebből kellene végre tanulniuk a társadalmaknak is! A modern szociálbiológiai kutatásoktól kapunk némi támpontot annak megértéséhez, hogy a decentralizált nyugati társadalmakban az egyéni érdek és a közösségi érdekek között van-e valamilyen egészséges, tartós megfelelés. E rendszerek Adam Smith óta nem változtattak az egyéni haszon és magánérdek kulcsszerepén, mégis az elmúlt kétszáz évben alaposan átalakultak. A kérdés az, hogy vannak-e olyan társadalmi mechanizmusok, amelyek a rendszer evolúciója során kialakult közösségi érdekeket tartósan és rendre fölébe helyezhetik a magánérdekeknek. Ezeket intézményes formában védhetik-e vagy csak alkalomszerűen, mondjuk, ipar- és regionális politikával, jóléti intézkedésekkel stb.? E nagy horderejű kérdésre a válasz: igen, vannak! Vita csak a mértékről lehet, hiszen szinte minden fejlett tőkés országban tényként beszélhetünk a jelentékeny állami részvételről mind az úgynevezett közösségi javak termelésében (ilyen például a jogrend és a környezet tisztasága vagy a piacok és az állam biztonsága), mind a jóléti intézkedésekben. A dolog higgadt megítélését ugyan bonyolítja, hogy az arányok a nyugati demokráciákban elég nagy változatosságokat mutatnak. Az egyik szélsőség az Egyesült Államok, ahol a szövetségi kormány befolyását igyekeznek alacsonyan tartani - legalábbis a republikánus párti adminisztrációk idején -, és ahol a magánszféra szinte minden fronton (oktatás, egészségügy, rendőrség, sőt büntetésvégrehajtás) dominánsan van jelen, de nem egyeduralkodó. Anglia szabadversenyes filozófiáját illetően közel esik az USA-hoz, jóllehet a jóléti intézmények kiterjedtek, a szakszervezetek újraelosztó szerepük miatt jóval erősebbek, a merev társadalmi és szervezeti kötöttségek és általános hagyománytisztelet eredményeként az angol kapitalizmus lassú járású, a változásra kevésbé fogékony a száguldó amerikai tempóhoz képest. A német és a japán kapitalizmus fegyelmezett, erősen hagyományőrző, más-más kulturális értékekkel büszkélkedik és összességében nem kevésbé hatékony, mint a virtusszerűen szabadelvű amerikai. De valójában, az evolúciós mozgatóerőket (tudniillik az egyéni érdekeket szolgáló és hasznokat kereső magatartást) kivéve, a működést elősegítő társadalmi háttér, tagozódás, a szabályozó jogi és garanciális intézmények tekintetében egészen más mindkettő. Különbözők versenye A francia, olasz, mediterrán kapitalizmus a spektrum másik szélén helyezkedik el, a kormányok beavatkozásának mértéke, az újraelosztó mechanizmusok kiterjedtsége, a rendszerek politikai hajlíthatósága messze felülmúlja az amerikai vagy az angol rendszer ilyen ismérveit. De különböznek az észak-európai jóléti államok (Svédország, Norvégia, Finnország, Dánia) gazdasági, filozófiai felfogásukban és intézményeikben európai és óceánon túli társaikétól. Tehát nem elkülöníthető egy-egy kapitalizmusmodell mint a „legjobb, a legéletrevalóbb”, hanem modellek vannak sajátos jegyekkel, amelyek idővel, mint hasznos jegyek, eltanulhatók. A változatosság és sokrétűség tehát segíti az alkalmazkodást, újabb és újabb lehetőségeit nyitja meg. A modern ipari társadalmak univerzuma a hatalmi, szervezeti és túlélési stratégiák egyre növekvő pluralizmusával jellemezhető. Ez az univerzum nem egy uniformizált világ, amelyben pusztán az „egyformák” versengése uralkodik, ahol névtelen cselekvők a tudatos stratégiai gondolkodás minden jele nélkül alkalmazkodnak a környezet diktátumaihoz és ahol az egyéni kezdeményezés konfliktusokhoz és/vagy homogenizálódáshoz vezet. A mi kis magyar kapitalizmusunk építésekor ne a szociáldarwinizmus ósdi szemléletére hagyatkozzunk, hanem a tudomány újabb eredményeire támaszkodjunk. Ezekben a formai változatosság éppoly fontos, mint a kooperáció. És ne feledjük: az utóbbi a természetben, a társadalomban és a gazdaságban sikeresebb lehet, mint az agresszív verseny. A kapitalizmustól nem félni kell, hanem meg kell érteni. Nem könnyű, és persze azért félünk tőle, de hát mi emberek már csak ilyenek vagyunk. Magas István közgazdász, egyetemi docens Ha valaki egy kritikus helyzetben először a saját biztonságáról gondoskodik, az elfogadható, a létfenntartás ösztöne által diktált viselkedés. A saját biztonságunk általában szükséges feltétele a másokról való gondoskodásnak. (Aki ennyivel meg is elégszik, azt - a morális csőd mellett - a szűklátókörűsége korlátozza.) Amikor az amúgy sem ingerszegény állapotban lévő magyar közvéleményt február végén sokkolta egy újabb „gazdasági ügy”, az - egyébként kellemes - telefoni elérhetetlenség helyzetében voltam. Csak egy véletlen folytán jutottam egy minden mélységet nélkülöző hírhez a Postabank pénztárai előtt álló sorokról, így alkalmam volt az eseményeket és tanulságait végiggondolni. Ezek közül a felelősséggel kapcsolatos néhány gondolatot szeretnék most leírni. Csak a pánik kialakulása utáni felelősségekkel foglalkozom, mert egyrészt a kiváltó okokról még nincs elegendő információ, másrészt a pánik általában nagyobb kárt okoz, mint az őt kiváltó esemény. Különösen, ha ilyen esemény nincs is. Ha valahol valami történik, akkor mindenkinek, aki csak tudomást szerez az eseményről, kell felelősséget viselnie, mert mindenki hatással van a következmények alakulására. A felelősség mértéke egyenesen arányos viselője befolyásával és a rendelkezésre álló információ mennyiségével. Ha például egy színházteremben tűz - vagy tűz híre - üt ki, akkor annak a legnagyobb felelőssége, aki a tűzoltókészülék közelében van - vagy annak, aki tudja, hogy nincs tűz de annak sem érdektelen a viselkedése, aki csak annyit tehet, hogy nem tapossa el az előtte állót. (Nem foglalkozom a pánikban kifejezetten érdekeltek magatartásával, mert az ebben a megközelítésben nem értelmezhető.) A politikusok rendelkeznek a legtöbb információval arról, hogy a pánik kiszélesedése milyen beláthatatlan következményekkel, pontosabban beláthatóan az egészpénzügyi rendszer összeomlásával járhatott volna. Feladatuk kétféle lehet. Vagy közhírré teszik, hogy nincs tűz (jelen esetben ez volt a teljesítendő és a többé-kevésbé teljesített feladat, vagy pedig megmutatják a következmények felszámolásának módját és végig is vezetik a folyamatot. A sajtót és médiát figyelve - amire a későbbiekben még visszatérek -, arra a következtetésre jutottam, hogy a kormánypárti és ellenzéki politikusok megnyilvánulásai az előbbiek tudatában néhány kivétellel rendkívül felelősségteljesek voltak. Két kérdés azonban - amelyek részletes taglalására itt most nincs lehetőségem - óhatatlanul felvetődik. Az egyik az, hogy a politika hogyan reagál, ha nem ekkora jelentőségű intézményről van szó (vagy, ha nem ismeri fel, hogy ekkora jelentőségű). A másik kérdéskör pedig az, hogy vajon mikor jut túl Magyarországon a polgári demokrácia azon, hogy ha a politikusok napsütést jósolnak, akkorsokan magukhoz veszik az esernyőjüket. Más megfogalmazásban: mikor tanulunk meg a sorközök között olvasni? Miközben a média befolyása nem kisebb a politikusokénál - gondoljunk csak arra, hogy a politikusok is csak rajta keresztül juthatnak nyilvánossághoz -, a helyzete még bonyolultabb is az érdekességre és hitelességre törekvés, az információszolgáltatás és kommentálás ellentmondásosságából eredően. Úgy gondolom azonban, hogy ilyen kritikus helyzetben a hitelesség az egyetlen elfogadható megközelítési mód, akkor is, ha gyakran nehéz a pontosság és a közérthetőség igényét egyszerre kielégíteni. Két példát említek arra, hogy a látszólag jelentéktelen pontatlanság milyen hatást válthat ki. Március 3-án néhány kiadásban elhangzott, hogy a Postabank legnagyobb külföldi tulajdonosa hogyan reagált az eseményekre. Ezekben a híradásokban e tulajdonos részesedését 10,6 milliárd forintként említették meg, ami nagyságrendbeli tévedés. Aki ezt észrevette, az már aligha kezelte tényként az ugyanott elhangzó többi információt. Egy másik helyen segítségként említették meg, hogy ha szükséges, a Postabank fölveheti az MNB-nél elhelyezett betéteit. Ez nyilvánvalóan nem segítség, aki viszont hallotta e szót, úgy gondolkodott, mint aki segítséget vesz igénybe, az gyenge, tehát nem lehet benne megbízni. Természetesen egy újságírónak nem kell teljes mélységű szakmai ismereteinek lennie azokról a tevékenységekről, amelyekről tudósít. Az előbbi példák azonban arra a következtetésre juttattak, hogy alapvető információkról célszerű volna olyan, naprakész adatbank létesítése, amely az újságírótársadalom számára (is) megkönnyíti a tájékozódást. Valószínűleg a hazai bankvilág vezető személyiségeinek vannak a legpontosabb információik arról, hogy egy bank fizetésképtelenségéről terjedő hírek megalapozottak-e. A szolidaritást tartom az egyedül elfogadható viselkedési normának, aminek azonban nem a közvetlen érintettel való együttérzés formájában kell megjelennie, hanem a károk csökkentésében. Ha a csőd valóban bekövetkezett, akkor a betétesek szorulnak szolidaritásra, ha viszont megalapozatlan félelem okozta az eredményeket, akkor a pánik előtti állapot visszaállítására kell törekedni! A vállalatvezetők valószínűleg először azt vizsgálták meg, hogy van-e üzleti kapcsolatuk a Postabankkal. Feltételezem, hogy sokaknál a következő lépés az volt, hogy feltérképezték: a legfontosabb vevők hol vezetik a számlájukat. Eddig a létfenntartás jogos igénye miatt - ez rendben is van, ha ezután a Postabankról elterjedt hír megalapozottságának átgondolása következett sorra. Sajnos a munkaadóknak nincsenek olyan szervezeteik, amelyek egy ilyen helyzetben gyorsan és hitelesen olyan elemzést tudnának elsősorban a kis- és közepes vállalatok vezetői számára elkészíteni, amelynek alapján döntéseiket biztonsággal meghozhatnák. Ezért talán érthető, hogy voltak vállalatok, amelyek felfüggesztették szállításaikat olyan vevőik felé, akik a Postabanknál vezetik számlájukat. Az utóbbiak munkavállalói közül alighanem sokan növelték a sorokat a hét végén a postafiókoknál. Akiknek nincs módjuk arra, hogy a mendemondákat bárhol is ellenőrizzék, a híresztelések kiszolgáltatottjai. Bárhogy is döntenek, mindenképpen hazárdjátékot kénytelenek játszani. Általában azokról van szó, akiknek nem vagyonuk, hanem egzisztenciális tartalékuk a tét. A dilemmájukon az egymillió forint alatti betétek biztosítottsága sem segít. XX. századi tapasztalataik alapján az is csak egy hír: vagy elhiszik vagy nem. Az ő felelősségi körük nagyon kis sugarú: ne tapossák el a sorban előttük állót, ne vetkőzzenek ki emberi méltóságukból! A történtekből bizonyára sokan sokféle tanulságot vonnak majd le. Én egy érdekes aspektusra szeretnék rávilágítani. Ha Magyarországon valami botrány, vagy botránynak tűnő esemény történik, általában nagy nyilvánosságot kap, lehetőleg névvel, fényképpel. Ha hónapok, évek múlva bebizonyosodik, hogy a hír megalapozatlan, az már érdektelen (?!), tehát publicitásra is alig érdemes. A Postabankkal kapcsolatos események - talán a gyorsaságuk miatt is - végig nagy nyilvánosság előtt zajlottak. Az a benyomásom, hogy a magyar közvélemény azt is elviseli, hogy egy botrány nem botrány. Arató András a Dunaholding Rt. alelnöke Postabank-pánik és felelősség TETTAMANTI BÉLA RAJZA NÉPSZABADSÁG \\ nődben a gyerekek.