Népszabadság, 1997. május (55. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-31 / 125. szám
lg NÉPSZABADSÁG /r 1997. május 31., szombat HÉTVÉGE Jog az életben maradáshoz Meleg barna szempár szomorkodik az arcot takaró kartonlap fölött. Segítsünk egy beteg gyereke gyógyítására gyűjtő édesanyán - ezt írták a kartonlapra. Áll a fiatal, törékeny nő a metróállomás iszonyatos huzatában, és várja, hogy a kis alumínimh csöbör megcsörrenjen. Tíz perc alatt négyszer hallhatja az üdvözítő hangot. A negyedik alkalommal hasas, harmincas, jó kedélyű legény adakozik, és féltávolról üszrnyfigyelhetően további pártfogásra opatírozó ajánlatot tesz. Az elutasításem viseli meg, felcibálja pocakjára a nadrágját, duzzogás nélkül továbbáll. A fiatalasszony mégis összepakol. Metróra száll, egy megállóval arrébb megy. Kiszáll, körülnéz. A peron legforgalmasabb pontján féllábú ember íeéreget, a mozgólépcső aljában vak asszony orgonái. A fiatalasszony kedveszegetten elfordul, mintha újabb szerelvényre várna. Nem követem tovább. Felmegyek az aluljáróba, kávét veszek, rosszkedvűen bámészkodom. Kávém feléig sem jutok, amikor négytagú társaság áll a büfé előtti sorba. A vak nő, a beteg gyerekének gyűjtő fiatalasszony, egy idősebb, de eleven hölgy, és egy picike cigányasszony, így, együtt. Jókedvű csapat. Rágyújtanak, isznak valamit, elégedetten beszélgetnek. Úgy látják, hogy jól megy, folytatni kell. Szó, ami szó, komplett együttes. Az idősebb, fenn még izgő-mozgó hölgy öt perc múltán „Rokkant asszony vagyok, éhezek” feliratú táblácskával a nyakában ül a föld alatti szélviharban. Figyelemre méltó tehetség. Csak az arckifejezésével felvett vagy húsz évet a büfé előtti állapothoz képest. Arrébb a vak asszony ismét szívszaggató dallamokat zenget. A beteg gyereknek talán megint a Moszkva téren gyűjt a szomorú szemű kis nő. A cigányasszonyka szerepére nem tudtam rájönni. - A vakok döntő többsége nagyon rosszul éli meg, hogy sorstársai egy része koldulásból próbálja fenntartani magát - mondja Erhartné dr. Molnár Katalin, a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének főtitkára. - Mindannyian tudjuk, hogy sokan rászorulnak erre, és nincs erkölcsi alapunk ítélkezni felettük, mégis szégyelljük, hogy az utcán kéregetnek. A megyei taggyűléseinken rendszeresen felvetik, hogy a szövetség tiltsa meg a vakoknak a koldulást, mert lejáratják a nem látók társadalmát, de szerintem nem lenne ennek értelme. Egyébként is kivitelezhetetlen. Ráadásul én úgy gondolom, hogy a magukat vakoknak valló koldusok 70-80 százaléka látó. Mi úgy érezzük, hogy aki valóban segíteni akar, felismeri ténylegesen vak embertársát. Nem ilyen egyszerű a helyzet. A metró illetékesének például meggyőződése, hogy a Batthyány téri állomáson nincsenek koldusok, miközben vannak, a vakok szövetségének embere abban bízik, hogy az emberek felismerik, ki használja kellékként a fehér botot, s ki azért, mert nem lát, a valóságban nem tudunk különbséget tenni, s végezetül ő is becsült számok és feltevések alapján támadó érzelmi viharokról beszél. Tényleg nehéz megtudni, hányan, hol és miért koldulnak, s ki vehető közülük komolyan, ki nem. Van-e koldusmaffia, vagy a szélhámoskodás a legsúlyosabb kifejezés, amit használhatunk? A budapesti szociális munkások Hajszolt Egyesülete május 20-án reggel és délután felmérést végzett a kettes és hármas metró megállóiban: 230 hajléktalant találtak fenn, 182-en válaszoltak kérdéseikre. A többiek aludtak. A válaszadók hatoda, harminc ember mondta azt, hogy megélhetésében jelentős a koldulás szerepe. Bús Balázs szociális munkás a koldulásról írta szakdolgozatát, s nemrégiben is kapott egy ösztöndíjat, amelynek a segítségével alaposan felmérhette a budapesti viszonyokat. Úgy találta, hogy 200-250 ember koldulhat rendszeresen a városban. A budapesti koldusok fele hajléktalan, a másik csoport azonban még a polgári létből nyújtja át a kezét a peremre szorultak világába. Ha a hajléktalanok hatoda érintett, akár az ezres nagyságot is elérhetné a kéregetők száma. Bús Balázs szerint viszont csak 200-250 emberről van szó. Csak látszólagos az ellentmondás. Egyrészt a hajléktalanoknak csak egy kisebb része jön be a zöldből a város sűrűjébe, kerülhet le a metróba. Másrészt megfigyeléseim szerint közülük, aki koldul, csak tíz-tizenöt percig teszi. Ha összejön pár száz forint, van mit enniinni aznap, már abba is hagyja. Ennél több pénzt nem is nagyon tudnának megvédeni a többiektől, ráadásul gyűlölik a koldulást. A kitartóbb, úgymond profi kéregetők is azt mondják,, hogy az első napok iszonyú nehezek. Ital nélkül szinte senki ki nem bírja. Fizikailag is fárasztó a hidegben, huzatban görnyedt tartással kucorogni, de elsősorban lelkileg viseli meg őket a helyzet. Még azt is, aki csak szélhámoskodik. Hatalmas nő szétvetett lábakkal terpeszkedik a metróállomás egyik átjárójában. Ha a peronra igyekszünk, szinte át kell lépni, ügyelve rá, hogy aprópénzes poharát fel ne rúgjuk. Egy metróalkalmazott meg is kéri, álljon fel, ne akadályozza a forgalmat. A nő azt bömböli vissza, hogy a barátnőjét várja, eszébe sincs kéregetni. Türelem, mindjárt itt lesz az az asszony, aztán elmegy. Metrórendőr érkezik, neki is elüvöltözi a randevús magyarázatot, s figyelmezteti, hogy ne macerálják, mert idegbeteg. Keresztkérdés: honnan ismeri a barátnőjét. Elemi erejű a kérdezett felháborodása: hogyhogy honnan? A tűzvészből. Lett egy kis csend. Erre nehezen jött a válasz. A hangosbemondó törte meg a hallgatást, erősítést kért a peronra, joggal, mert mondom, ritka nagy nő volt, s ha harapni már nem is volt neki mivel, azért még két férfinak is gondot okozott volna a megmozdítása. Végül a nagydarab nő megtört, de feltételeket szabott. Azt mondta, ha elfordul a két ember, feláll. A bámészkodó ötven nem zavarta, csak a két ellenfél. Tudta, mit beszél. Megrázó volt a felemelkedése... A koldulással kapcsolatos hatályos jogszabály a 17/1968-as kormányrendelet. A 27. paragrafus első bekezdésében így ír: „Aki nyilvánosan vagy házalva kéreget, ötezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható.” A rendőrség szolgálati szabályzata 157. paragrafusának c) bekezdése úgy rendelkezik, hogy előállítható az a személy, aki nyilvános helyen vagy házról házra járva koldul. 1995-ben 150 eljárás indult koldulás miatt, kilencven százalékban az ötödik kerületben. A hatóságok az idegenforgalmi kulcspozícióban lévő belvárostól még úgy-ahogy megpróbálják távol tartani a koldusokat, egyébként azonban nem bántják őket. Ez odáig még, hogy a rendőrség zsebes részlegének vezetője néhány hónapja egy interjúban kijelentette, hogy ha parancsba kapná, sem nyúlna a koldusokhoz, mert ez nem fér össze a lelkiismeretével. Nagy Bertalan, a közterület-felügyelet illetékese sem látszik harciasnak. Kérdésünkre elmondta, hogy jogszabály lenne rá, de mégsem vetnek ki bírságot a koldusokra, hiszen úgysem tudnák kifizetni. Legfeljebb elzavarják őket, s az a gyakorlat, hogy ha egy helyről többször el kell menniük, oda már nem térnek vissza. Ha gyerekkoldust találnak, értesítik a rendőrséget. Makai Béla alezredes a metrórendőrség hasonló taktikájáról számolt be. Felszólítják a kéregetőket, hogy menjenek el. Általában engedelmeskednek. Fel is jelenthetnék a koldust a területileg illetékes önkormányzatnál, de ennek sincs sok értelme. Lakhely szerint illetékes önkormányzatnál feljelenteni egy hajléktalant... Sutyor Lászlóné, a metró forgalmi főmérnöke biztosít róla, hogy a vállalat megtartja a vonatkozó szabályokat, s „nem partner” a koldulásban. Annál is kevésbé, mert az utasok a forgalmi panaszkönyvben és levelekben egyaránt sérelmezik, hogy a koldusok zavarják őket. Tapasztalataim ennél összetettebbek. Az emberek egy része kétségkívül kellemetlenül románcigányozik a koldusok láttán, ha kell, ha nem, más részük felszegi a fejét, tudni sem akar arról, kik és mit akarnak tőle lábmagasságban, de nagyon sokan adakoznak. Bús Balázs felmérése szerint nyolcórányi kéregetéssel három-négyezer forintot lehet összeszedni, gyerekkel, kutyával, látható fogyatékossággal, hangszerrel ennél jóval többet, akár napi tízezer forintot is. Ennek ismeretében az a furcsa, hogy ilyen kevesen koldulnak. Legalábbis köztéren, mert például az adományozó egyházakat becslések szerint tízszer annyian keresik meg, mint ahányan nyíltan koldulnak. Ennek megint csak egy magyarázata lehet: nehéz kibírni a koldulást. Áll a Blaha Lujza téri aluljáró kellős közepén este fél nyolckor, amikor már nincsenek sokan, így szabadon szállhat a hangja. Adyt szaval, népdalokat énekel. Harminc körüli, magas, fekete férfi, minden rendben lenne rajta, csak a nadrágja furcsán rövid. Nem tudom, miért, de a kicsit bolondos embereknek mindig boka fölött végződik a nadrágszára. Erős a hangja, jól formálja a szavakat, kellemesen énekel. Előtte doboz, benne a jelzésértékű fémpénzek. Egyetlen darab sem kerül melléjük. Ahogyan a kedves arcú fiatalasszony sem kap egy fillért sem, hiába a nyakában a kilakoltatás fenyegetéséről panaszkodó hatalmas tábla. A térdeplő vesebeteg nő, akinek három gyereke közül az egyik szívműtétre vár a maga előtt tartott nagy kartonlapra írtak szerint, úgyszintén sikertelen. A többsoros kérelmeket hordozó táblák nem hatnak. Nem tudják végigolvasni őket a járókelők, vagy ha igen, mire eljut az agyukig, hogy mi is a baj, már túlmentek az esdeklőn, visszafordulni pedig nem akaródzik senkinek. Az egyszerű, jelképi erejű tárgyak indítanak adakozásra: mankó, fehér bot, karonülő gyerek, kis kutyák. Tolószék. A Nyugatialuljáróban hárman működtetnek egyet. Egy féllábú embert két társa tó- Naponta 3-4000 forintot össze lehet szedni, gyerekkel, mankóval, fehér bottal tízezret is - de alig akad, aki kibírja a koldulást TEKNŐS MIKLÓS FELVÉTELE Anna, Nusi, Pannika Anna nénit sokan ismerik. Ismerik a szomszédok, ismerik az erzsébetvárosi forgalmas utcán sétálók, vásárlók. Anna néni néha megáll a járdán és a kezében tart egy konzervesüveget. Anna néninek nem kell kéregetnie. Anna páni lehet vagy százharminc centi, harminc-egynéhány kiló és nyolcvankilenc éves. Fejébe kötött sapkát húz, alóla kilóg hosszú, ritkás, ősz haja. Anna néninek nincs foga. Anna néni egy erzsébetvárosi szoba-konyhában lakik egyedül. Van nyugdíja, és gondoskodnak róla a kerület szociális munkásai. Anna néni jól emlékezik arra, hogyan került ötéves korában lelencházba, hogyan dolgozott a jegyzőnél a gyerekek mellett. Anna néni sohasem volt férjnél, saját gyereke nincs, testvérei - Istvánka, Mihályka - valamikor a tízes években visszaköltöztek Trencsénybe. Mindig gyerekeket gondoztam - emlékezik. Anna néni egészen jól meglenne egyedül, de most otthonba kéredzkedik. Eddig azt mondta: örül, hogy végre saját lakása van, nem másoknál vagy társbérletben él. Anna néni egyébként szereti a társaságot, vannak barátai, nincs egyedül. Azért menne otthonba, mert nem akar koldulni. Csak a Nusi miatt koldul - mondja. A Nusi egyszer csak megjelent nála, elkezdett intézkedni. Nusi hatvanhat éves. Azért engedte be a Nusit, mert a Pannikánál találkozott vele. Ha a Pannika beengedi, ő is beengedheti. Először azzal kérte el a Nusi a pénzét, hogy valami földet vásárol, s gyorsan ki kell fizetnie. Aztán már nem kellett indok, csak azt mondta, hogy éhes, s a kutyáinak is kell vásárolnia. A Nusinak nincs nyugdíja - sajnálkozik Anna néni. A Nusi mondta, hogy menjen az utcára, kolduljon, ha nem elég a pénz. Menjen maga! - vágott vissza Anna néni. Nekem nem adnak, válaszolt volna a Nusi, meg azt mondta, nem adnak, merthogy ő maszek. A Nusinak csillárboltja volt, de ma már csak a kutyáival meg a macskáival van a nagy, négyszobás lakásban. Anna néni sohasem volt a Nusinál. A Nusi csak este megy ki az utcára, a lakásán lakat van, és nem enged be senkit magához. Anna néni barátnője a Pannika. Ő csak nyolcvannégy éves, de a Nusi tőle is elveszi a nyugdíjat. A Pannika régen kórházban van, eltörött a lába, most meg az utókezelőben ápolják. Ki eteti meg most a galambjait? A Pannika is itt lakik, közel a templomhoz, és a galambok bent laknak nála az udvari szoba-konyhában. De a Pannika kórházban van, és most a Nusi állandóan Anna nénit szorongatja. Anna néni azt mondja, a múlt héten állt legutóbb a Dohány utcában, mert elfogyott a nyugdíja. Csak áll és tartja az üveget, az emberek meg adnak. „Nem mondok én semmit, inkább ők beszélnek hozzám. A múltkor ezer forintot adott egy asszony, de ő a kezembe adta, s mondta, hogy vigyázzak. Mert van, aki úgy csinál, hogy betesz valami pénzt, s közben kiveszi belőle a nagyobbat, így kapott ki egy asszony egy szép kis százast. Nem akarta őt még senki elkergetni a helyéről, nem fenyegette meg a rendőr sem. A rendőrt nem érdekli a koldulás, az sem ügy, hogy az Anna néni nem akar koldulni, őt a Nusi kényszeríti. A nyomozó azt mondta, itt nincs erőszak, önszántából adja oda a pénzt, akkor meg mit nyomozzon. Anna néni meg néha szégyenkezik, néha meg megy megszokásból is. Karácsony előtt két nap alatt nagyon sok pénze összejött. Elvitte a kápolnába. Ott van a szeretetszolgálat, nekik adta. Nem akarta, hogy a Nusi vegye el a több mint húszezer forintot. A szeretszolgálat meg a kerületi gondozók gyorsan betették neki egy számlára, hogy a Nusi ne tudjon róla, és legyen az Anna néninek temetésre. Pévécé nyelű alumínium SZTK-botra támaszkodva megy. Furcsa pirosas kabátot, loboncos szoknyát visel, és vastag pulóvert a nyárban is. Kicsi néni, még kisebbre görnyed. Néha megáll, kinyújtja a kezét. Miklós Gábor