Népszabadság, 1997. május (55. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-31 / 125. szám

lg NÉPSZABADSÁG /­r 1997. május 31., szombat HÉTVÉGE Jog az életben maradáshoz Meleg barna szempár szomorkodik az arcot takaró kartonlap fölött. Segít­sünk egy beteg gyereke gyógyítására gyűjtő édesanyán - ezt írták a karton­­­lapra. Áll a fiatal, törékeny nő a metró­­állomás iszonyatos huzatában, és vár­ja, hogy a kis alumínimh csöbör meg­­csörrenjen. Tíz perc alatt négyszer hallhatja az üdvözítő hangot. A negye­dik alkalommal hasas, harmincas, jó kedélyű legény adakozik, és féltávolról üs­zrnyfigy­elhetően további pártfogásra opatírozó ajánlatot tesz. Az elutasítás­em viseli meg, felcibálja pocakjára a nadrágját, duzzogás nélkül továbbáll. A fiatalasszony mégis összepakol. Metró­ra száll, egy megállóval arrébb megy. Kiszáll, körülnéz. A peron legforgal­masabb pontján féllábú ember íeéreget, a mozgólépcső aljában vak asszony or­gonái. A fiatalasszony kedveszegetten elfordul, mintha újabb szerelvényre várna. Nem követem tovább. Felmegyek az aluljáróba, kávét veszek, rosszkedvűen bámészkodom. Kávém feléig sem ju­tok, amikor négytagú társaság áll a bü­fé előtti sorba. A vak nő, a beteg gyere­kének gyűjtő fiatalasszony, egy idő­sebb, de eleven hölgy, és egy picike ci­gányasszony, így, együtt. Jókedvű csa­pat. Rágyújtanak, isznak valamit, elé­gedetten beszélgetnek. Úgy látják, hogy jól megy, folytatni kell. Szó, ami szó, komplett együttes. Az idősebb, fenn még izgő-mozgó hölgy öt perc múltán „Rokkant asszony vagyok, éhezek” fel­iratú táblácskával a nyakában ül a föld alatti szélviharban. Figyelemre méltó tehetség. Csak az arckifejezésével fel­vett vagy húsz évet a büfé előtti álla­pothoz képest. Arrébb a vak asszony is­mét szívszaggató dallamokat zenget. A beteg gyereknek talán megint a Moszk­va téren gyűjt a szomorú szemű kis nő. A cigányasszonyka szerepére nem tud­tam rájönni. - A vakok döntő többsége nagyon rosszul éli meg, hogy sorstársai egy ré­sze koldulásból próbálja fenntartani magát - mondja Erhartné dr. Molnár Katalin, a Vakok és Gyengénlátók Or­szágos Szövetségének főtitkára. - Mindannyian tudjuk, hogy sokan rá­szorulnak erre, és nincs erkölcsi ala­punk ítélkezni felettük, mégis szégyell­jük, hogy az utcán kéregetnek. A me­gyei taggyűléseinken rendszeresen fel­vetik, hogy a szövetség tiltsa meg a va­koknak a koldulást, mert lejáratják a nem látók társadalmát, de szerintem nem lenne ennek értelme. Egyébként is kivitelezhetetlen. Ráadásul én úgy gon­dolom, hogy a magukat vakoknak valló koldusok 70-80 százaléka látó. Mi úgy érezzük, hogy aki valóban segíteni akar, felismeri ténylegesen vak ember­társát. Nem ilyen egyszerű a helyzet. A met­ró illetékesének például meggyőződése, hogy a Batthyány téri állomáson nin­csenek koldusok, miközben vannak, a vakok szövetségének embere abban bí­zik, hogy az emberek felismerik, ki használja kellékként a fehér botot, s ki azért, mert nem lát, a valóságban nem tudunk különbséget tenni, s végezetül ő is becsült számok és feltevések alapján támadó érzelmi viharokról beszél. Tényleg nehéz megtudni, hányan, hol és miért koldulnak, s ki vehető közülük komolyan, ki nem. Van-e koldusmaffia, vagy a szélhámoskodás a legsúlyosabb kifejezés, amit használhatunk? A budapesti szociális munkások Haj­szolt Egyesülete május 20-án reggel és délután felmérést végzett a kettes és hármas metró megállóiban: 230 hajlék­talant találtak fenn, 182-en válaszoltak kérdéseikre. A többiek aludtak. A vála­szadók hatoda, harminc ember mondta azt, hogy megélhetésében jelentős a koldulás szerepe. Bús Balázs szociális munkás a kol­dulásról írta szakdolgozatát, s nemré­giben is kapott egy ösztöndíjat, amely­nek a segítségével alaposan felmérhette a budapesti viszonyokat. Úgy találta, hogy 200-250 ember koldulhat rend­szeresen a városban. A budapesti kol­dusok fele hajléktalan, a másik csoport azonban még a polgári létből nyújtja át a kezét a peremre szorultak világába. Ha a hajléktalanok hatoda érintett, akár az ezres nagyságot is elérhetné a kéregetők száma. Bús Balázs szerint vi­szont csak 200-250 emberről van szó. Csak látszólagos az ellentmondás. Egy­részt a hajléktalanoknak csak egy ki­sebb része jön be a zöldből a város sűrű­jébe, kerülhet le a metróba. Másrészt megfigyeléseim szerint közülük, aki koldul, csak tíz-tizenöt percig teszi. Ha összejön pár száz forint, van mit enni­­inni aznap, már abba is hagyja. Ennél több pénzt nem is nagyon tudnának megvédeni a többiektől, ráadásul gyű­lölik a koldulást. A kitartóbb, úgymond profi kéregetők is azt mondják,, hogy az első napok iszonyú nehezek. Ital nélkül szinte senki ki nem bírja. Fizikailag is fárasztó a hidegben, huzatban görnyedt tartással kucorogni, de elsősorban lel­kileg viseli meg őket a helyzet. Még azt is, aki csak szélhámoskodik. Hatalmas nő szétvetett lábakkal ter­peszkedik a metróállomás egyik átjáró­jában. Ha a peronra igyekszünk, szinte át kell lépni, ügyelve rá, hogy aprópén­zes poharát fel ne rúgjuk. Egy metróal­kalmazott meg is kéri, álljon fel, ne akadályozza a forgalmat. A nő azt bömböli vissza, hogy a barátnőjét vár­ja, eszébe sincs kéregetni. Türelem, mindjárt itt lesz az az asszony, aztán elmegy. Metrórendőr érkezik, neki is elüvöltözi a randevús magyarázatot, s figyelmezteti, hogy ne macerálják, mert idegbeteg. Keresztkérdés: honnan ismeri a barátnőjét. Elemi erejű a kér­dezett felháborodása: hogyhogy hon­nan? A tűzvészből. Lett egy kis csend. Erre nehezen jött a válasz. A hangosbe­mondó törte meg a hallgatást, erősítést kért a peronra, joggal, mert mondom, ritka nagy nő volt, s ha harapni már nem is volt neki mivel, azért még két férfinak is gondot okozott volna a meg­­mozdítása. Végül a nagydarab nő meg­tört, de feltételeket szabott. Azt mond­ta, ha elfordul a két ember, feláll. A bá­mészkodó ötven nem zavarta, csak a két ellenfél. Tudta, mit beszél. Megrázó volt a felemelkedése... A koldulással kapcsolatos hatályos jogszabály a 17/1968-as kormányren­delet. A 27. paragrafus első bekezdésé­ben így ír: „Aki nyilvánosan vagy házalva kére­get, ötezer­ forintig terjedő pénzbírság­gal sújtható.” A rendőrség szolgálati szabályzata 157. paragrafusának c) bekezdése úgy rendelkezik, hogy előállítható az a sze­mély, aki nyilvános helyen vagy házról házra járva koldul. 1995-ben 150 eljárás indult koldulás miatt, kilencven százalékban az ötödik kerületben. A hatóságok az idegenfor­galmi kulcspozícióban lévő belvárostól még úgy-ahogy megpróbálják távol tar­tani a koldusokat, egyébként azonban nem bántják őket. Ez odáig még, hogy a rendőrség zsebes részlegének vezetője néhány hónapja egy interjúban kijelen­tette, hogy ha parancsba kapná, sem nyúlna a koldusokhoz, mert ez nem fér össze a lelkiismeretével. Nagy Bertalan, a közterület-felügye­let illetékese sem látszik harciasnak. Kérdésünkre elmondta, hogy jogsza­bály lenne rá, de mégsem vetnek ki bír­ságot a koldusokra, hiszen úgysem tud­nák kifizetni. Legfeljebb elzavarják őket, s az a gyakorlat, hogy ha egy helyről többször el kell menniük, oda már nem térnek vissza. Ha gyerekkol­dust találnak, értesítik a rendőrséget. Makai Béla alezredes a metrórendőrség hasonló taktikájáról számolt be. Fel­szólítják a kéregetőket, hogy menjenek el. Általában engedelmeskednek. Fel­ is­ jelenthetnék a koldust a területileg ille­tékes önkormányzatnál, de ennek sincs sok értelme. Lakhely szerint illetékes önkormányzatnál feljelenteni egy haj­léktalant... Sutyor Lászlóné, a metró forgalmi főmérnöke biztosít róla, hogy a vállalat megtartja a vonatkozó szabályokat, s „nem partner” a koldulásban. Annál is kevésbé, mert az utasok a forgalmi pa­naszkönyvben és levelekben egyaránt sérelmezik, hogy a koldusok zavarják őket. Tapasztalataim ennél összetetteb­bek. Az emberek egy része kétségkívül kellemetlenül románcigányozik a kol­dusok láttán, ha kell, ha nem, más ré­szük felszegi a fejét, tudni sem akar ar­ról, kik és mit akarnak tőle lábmagas­ságban, de nagyon sokan adakoznak. Bús Balázs felmérése szerint nyolcórá­nyi kéregetéssel három-négyezer forin­tot lehet összeszedni, gyerekkel, kutyá­val, látható fogyatékossággal, hang­szerrel ennél jóval többet, akár napi tízezer forintot is. Ennek ismeretében az a furcsa, hogy ilyen kevesen koldul­nak. Legalábbis köztéren, mert például az adományozó egyházakat becslések szerint tízszer annyian keresik meg, mint ahányan nyíltan koldulnak. En­nek megint csak egy magyarázata le­het: nehéz kibírni a koldulást. Áll a Blaha Lujza téri aluljáró kellős közepén este fél nyolckor, amikor már nincsenek sokan, így szabadon szállhat a hangja. Adyt szaval, népdalokat éne­kel. Harminc körüli, magas, fekete fér­fi, minden rendben lenne rajta, csak a nadrágja furcsán rövid. Nem tudom, miért, de a kicsit bolondos embereknek mindig boka fölött végződik a nadrág­szára. Erős a hangja, jól formálja a szavakat, kellemesen énekel. Előtte do­boz, benne a jelzésértékű fémpénzek. Egyetlen darab sem kerül melléjük. Ahogyan a kedves arcú fiatalasszony sem kap egy fillért sem, hiába a nyaká­ban a kilakoltatás fenyegetéséről pa­naszkodó hatalmas tábla. A térdeplő vesebeteg nő, akinek három gyereke közül az egyik szívműtétre vár a maga előtt tartott nagy kartonlapra írtak sze­rint, úgyszintén sikertelen. A többsoros kérelmeket hordozó táblák nem hat­nak. Nem tudják végigolvasni őket a járókelők, vagy ha igen, mire eljut az agyukig, hogy mi is a baj, már túlmen­tek az esdeklőn, visszafordulni pedig nem akaródzik senkinek. Az egyszerű, jelképi erejű tárgyak indítanak adako­zásra: mankó, fehér bot, karonülő gye­rek, kis kutyák. Tolószék. A Nyugati­aluljáróban hárman működtetnek egyet. Egy féllábú embert két társa tó- Naponta 3-4000 forintot össze lehet szedni, gyerekkel, mankóval, fehér bottal tízezret is - de alig akad, aki kibírja a koldulást TEKNŐS MIKLÓS FELVÉTELE Anna, Nusi, Pannika Anna nénit sokan ismerik. Ismerik a szomszédok, ismerik az erzsébetváro­si forgalmas utcán sétálók, vásárlók. Anna néni néha megáll a járdán és a kezében tart egy kon­­zervesüveget. Anna néninek nem kell kéregetnie. Anna pá­ni lehet vagy százharminc centi, harminc-egynéhány kiló és nyolcvankilenc éves. Fejébe kötött sapkát húz, alóla ki­lóg hosszú, ritkás, ősz haja. Anna néninek nincs foga. An­na néni egy erzsébetvárosi szoba-konyhában lakik egye­dül. Van nyugdíja, és gondoskodnak róla a kerület szociá­lis munkásai. Anna néni jól emlékezik arra, hogyan került ötéves korában lelencházba, hogyan dolgozott a jegyzőnél a gyerekek mellett. Anna néni sohasem volt férjnél, saját gyereke nincs, testvérei - Istvánka, Mihályka - valamikor a tízes években visszaköltöztek Trencsénybe. Mindig gye­rekeket gondoztam - emlékezik. Anna néni egészen jól meglenne egyedül, de most otthonba kéredzkedik. Eddig azt mondta: örül, hogy végre saját lakása van, nem má­soknál vagy társbérletben él. Anna néni egyébként szereti a társaságot, vannak barátai, nincs egyedül. Azért menne otthonba, mert nem akar koldulni. Csak a Nusi miatt kol­dul - mondja. A Nusi egyszer csak megjelent nála, elkez­­­dett intézkedni. Nusi hatvanhat éves. Azért engedte be a Nusit, mert a Pannikánál találkozott vele. Ha a Pannika beengedi, ő is beengedheti. Először azzal kérte el a Nusi a pénzét, hogy valami földet vásárol, s gyorsan ki kell fizet­nie. Aztán már nem kellett indok, csak azt mondta, hogy éhes, s a kutyáinak is kell vásárolnia. A Nusinak nincs nyugdíja - sajnálkozik Anna néni. A Nusi mondta, hogy menjen az utcára, kolduljon, ha nem elég a pénz. Menjen maga! - vágott vissza Anna néni. Nekem nem adnak, vá­laszolt volna a Nusi, meg azt mondta, nem adnak, mert­hogy ő maszek. A Nusinak csillárboltja volt, de ma már csak a kutyáival meg a macskáival van a nagy, négyszo­bás lakásban. Anna néni sohasem volt a Nusinál. A Nusi csak este megy ki az utcára, a lakásán lakat van, és nem enged be senkit ma­gához. Anna néni barátnője a Pannika. Ő csak nyolcvannégy éves, de a Nusi tőle is elveszi a nyugdíjat. A Pannika régen kórházban van, eltörött a lába, most meg az utókezelőben ápolják. Ki eteti meg most a galambjait? A Pannika is itt lakik, közel a templomhoz, és a galambok bent laknak nála az udvari szoba-konyhában. De a Pannika kórházban van, és most a Nusi állandóan Anna nénit szorongatja. Anna néni azt mondja, a múlt héten állt legutóbb a Dohány utcá­ban, mert elfogyott a nyugdíja. Csak áll és tartja az üveget, az emberek meg adnak. „Nem mondok én semmit, inkább ők beszélnek hozzám. A múltkor ezer forintot adott egy asszony, de ő a kezembe adta, s mondta, hogy vigyázzak. Mert van, aki úgy csinál, hogy betesz valami pénzt, s köz­ben kiveszi belőle a nagyobbat, így kapott ki egy asszony egy szép kis százast. Nem akarta őt még senki elkergetni a helyéről, nem fenyegette meg a rendőr sem. A rendőrt nem érdekli a koldulás, az sem ügy, hogy az Anna néni nem akar koldulni, őt a Nusi kényszeríti. A nyomozó azt mond­ta, itt nincs erőszak, önszántából adja oda a pénzt, akkor meg mit nyomozzon. Anna néni meg néha szégyenkezik, néha meg megy megszokásból is. Karácsony előtt két nap alatt nagyon sok pénze összejött. Elvitte a kápolnába. Ott van a szeretetszolgálat, nekik adta. Nem akarta, hogy a Nusi vegye el a több mint húszezer forintot. A szeretszolgá­­lat meg a kerületi gondozók gyorsan betették neki egy számlára, hogy a Nusi ne tudjon róla, és legyen az Anna néninek temetésre. Pévécé nyelű alumínium SZTK-botra támaszkodva megy. Furcsa pirosas kabátot, loboncos szoknyát visel, és vastag pulóvert a nyárban is. Kicsi néni, még kisebbre gör­nyed. Néha megáll, kinyújtja a kezét. Miklós Gábor

Next