Népszabadság, 1997. október (55. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-21 / 246. szám

12 NÉPSZABADSÁG. I LEVÉLTURMIX Szendrődy Győző (Balaton­­boglár): A földkérdéssel kap­csolatos, az ellenzék által fel­tett kérdéseket megtévesztő­nek, demagógnak, szakszerűt­lennek, a kérdés lényegét meg­­kerülőnek tartom. Két-három­­százezer ember aláírása hogy változtathatja meg több millió ember által megválasztott par­lament, illetve a kormány aka­ratát?! Talán mi - akik a kor­mány által feltett kérdéseket tartjuk korrektnek - vagyunk annyian, mint az ellenzék. Mi nem számítunk? Vagy gyújt­sunk aláírást? K. Kerekes Gizella (Eszter­gom), Petre Sándorné (Buda­pest), Kertész István (Dunake­szi). A Hot Bírd 3 műhold mű­szakilag november első napjai­ban válik alkalmassá arra, hogy a Magyar Televízió 2-es programját sugározza, ezért előfordulhat, hogy az MTV 2 műsora novemberig nem lesz látható - értesültünk a médiá­ból (köztük a Népszabadság­ból). A további vételhez „mindössze” parabolaantennát és műholdvevő berendezést kell beszerezniük a tévénézők­nek. Sokunknak erre nincs fe­dezete, mi ezentúl nem nézhet­jük a 2-es műsort. Mégis fizet­nünk kell a televíziódíj teljes összegét?! Dr. Dominik Gyula (Buda­pest): A Lenin-hang a sláger­listán című írásból (szept. 15.) megtudhattuk, hogy a nagyté­tényi szoborparkban „egymás mellett integet a két partjelző: Osztapenko és Steinmetz kapi­tány”. E „partjelzők” parla­menterek voltak és meghaltak kötelességük teljesítése köz­ben. Küldetésük azt célozta, hogy kevesebb legyen Buda­pesten a vér, könny, szenvedés és halál. Főhajtást, tiszteletet érdemelnek az utókortól. Őszintén remélem, hogy a Nép­­szabadság szerkesztősége elha­tárolja magát ettől az ízléste­len, cinikus halottgyalázástól. Erőss Angéla (Budapest): Az országgyűlési képviselők költ­ségtérítéséről szóló törvény alapján a parlamentből kima­radó képviselőket végkielégítés illeti meg (az utolsó fél év havi átlagfizetésének hatszorosa!). Semmi sem indokolja, hogy új keletű demokráciánkban, ahol négyévente megmérettetnek a képviselők), valamint a végre­hajtó hatalom szereplői, akik­nek megbízatásuk alkalmat­lanság vagy előrehaladott élet­koruk miatt megszűnik, egy­millió forint végkielégítést kapjanak. E törvényt sürgősen hatályon kívül kell helyezni! S ha a korábbi parlamenti vál­tásnál már érvényesült, akár a jogellenes jelzővel is illethető. Tar Istvánné (Nagykamarás): Mozgássérült vagyok, a világ eseményeit a húsz éve kifogás­talanul működő rádióm „hoz­ta” be a szobámba. Két frek­venciát tudtam fogni rajta, de ennek is nagyon örültem. Egy hónapja elromlott, a szerviz­ben azt mondták, dobjam ki, mert javíthatatlan. Mivel - a mindannyiunk számára egyre nehezedő életkörülmények mi­att - új készülék vásárlására nem is gondolhatok, ezért nem fogadtam meg a tanácsot. Ha­zavittem, és bár nem szól, lega­lább az illúzióm megmaradt, hogy van rádióm... Encz Gusztávné (Kecskéd): Tegyenek már valamit a haj­léktalanokért, akiknek olyan kilátástalan a helyzetük, hogy mi, akiknek még van munkánk és rendezett lakhatásunk, szé­gyelljük magunkat az ő nyo­moruk láttán. A Máltai Szere­tetszolgálat segít rajtuk, ahogy tud, de mi már nem tudunk mi­ből adni, amikor nekünk is alig van. A legtöbbünknek elfo­gyott a tartaléka, és a fél or­szág tartozik a másik felének. Az olvasói leveleket a szer­zők előzetes hozzájárulása nélkü­l, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövi­dítve jelentetjük meg. Név­telen, címhiányos leveleket nem közlünk. Az itt megje­lent vélemények nem okvet­lenül azonosak a szerkesztő­ségével. Üzenetrögzítőnk telefon­száma: 250-1680/346-os mellék. AZ OLVASÓ OLDALA 1997. október 21., kedd V­alami véget ér A kert nagy volt, árnyas, tágas, zegzugos, rej­tekhelyekkel és rejtélyekkel teli. A kisfiú és a kislány a kertben játszottak. Mint sok éve na­gyon sokszor. Amikor hűvös lett, bementek. Csend volt bennük, körülöttük. Ősz volt, és ők barátok voltak. A város felől néhány lövés hangzott. A kapu előtt egy nagy fekete autó fékezett. A kisfiú és a kislány kiszaladtak. Iván - hangzott a fiú szüleinek kiáltása -, gyere! Majd beszálltak együtt az autóba. Szia - mondta a kisfiú a kis­lánynak, és elment. A kislány állt, és nézte őket. Nem értette. Sírni csak este kezdett, mikor a lö­vések közelebbről hangzottak, és tankok jelen­tek meg a kert végénél. A kisfiú elment. Nyolcéves volt. A kislány tízéves lett néhány nap múlva a pincében. Ke­nyér nem volt, lőttek­­ és ők féltek. És álmaiban Iván mindig visszajött. Malmoztak. Bújócs­­káztak. Együtt voltak. Tíz év telt el. Egyetlen levél érkezett. Szívesen látnálak - írta Iván. Én is - Jutka. Elfelejtettem magyarul - Iván. Sajnálom. Én nem - Jutka. Aztán még húsz év. Se levél, se találkozás. Az álmok is elmaradnak. Csak az éber tudat őrzi a kisfiút, a magyarul beszélőt, a kedveset, az egyetlent, a barátot. A malmot, a kézfogást, a bújócskát és a vadrózsabokrot. Aztán egy tele­fon az édesanyjától. Iván vár rá. Még mindig vár. És az elképedés. Rá? Harminc éve? Akkor már a hetedik gyermekét várta. Már nem ál­modott Ivánnal. Csak egy hajnali villanás, csak a gesztenyefa lombja, csak a kiáltás - Iván! - hangzik most már mindig az őszi fák alatt... Krasznai Judit Budapest E­légtétel a befektetőknek Mire kötelezi az ítélet az adóhivatalt? Megszületett az első olyan fe­lülvizsgálati döntés a Legfel­sőbb Bíróságon, amely jogsze­rűnek ítélte a Támasz Nyugdíj­­pénztár egyik tagjának adó­­kedvezményét - adták hírül a lap október 7-i számában, a Precedensítélet egy befektetési perben címmel megjelent infor­mációban. Örvendetes, hogy az adózó és az APEH közötti huzavona vé­gére pont került. Mert mi is történt eddig, amíg a befektető elégtételt nem kapott? Meghir­dették a rádióban, tévében, a lapokban az adókedvezményt biztosító befektetési lehetősé­geket. Mire az ügyletek lezaj­lottak, megszólalt a hivatal is, felhívva a figyelmet arra: nem minden konstrukciót fogad el az adókedvezmény érvényesí­tésekor. S ezzel az APEH az adózók „játékát” átváltoztatja lottózássá. Mindenki törheti a fejét, hogy jó számra, azaz konstrukcióra tett­e, valamint azon is, hová rejti el a hivatal polgárbarát mivoltát, ha konk­rét kérdésekre nem ad konkrét választ. És innen kezdődik az útvesztő. Az állampolgár kitöl­ti adóbevallását, melyhez mel­lékeli a befektetését igazoló iratot. Az APEH szilárdan tartja magát, ezerszám hívja be az adózókat és utasítja el a ké­relmeket. Fellebbezés, elutasí­tás. Az adókedvezményt köve­telők sorait a fáradtság és re­ménytelenség tizedeli meg. Egy-egy per azonban tovább zajlik, s eljut a Legfelsőbb Bí­rósághoz, amely precedensér­tékű ítéletében az alsóbb fokú bíróságokéval ellentétes dön­tést hoz. Nem tudom, hogy az ítélet a konkrét eseten túlmenően mire kötelezi az APEH-et. A hivatal illetékese ugyanis úgy nyilat­kozott, hogy érdemben csak a bíróság ítéletének részletes vizsgálata után dől el, hogy a többi állampolgár is megkap­­ja-e adókedvezményét. Váradi József Budapest Mi volt a cél? Érdeklődéssel olvastam a Nép­­szabadság október 8-i számá­nak 5. oldalán a Rába Rt. priva­tizációjáról szóló cikket, külö­nösen a dolgozói részvények felvásárlásával kapcsolatos in­formációt, melyben arról is szó volt, hogy a szakszervezetek a dolgozói részvények védelmére társaságot alapítottak. Ezzel kapcsolatban a követ­kezőket szeretném megjegyezni. A szakszervezetek nem alapítot­tak társaságot. A szakszervezeti tagok viszont valóban meg­ala­­pították a Rába Botond Kft.-t, amely azonban nem száz száza­lékon, hanem - a várhatóan en­nél magasabb­­ privatizációs értékesítési árfolyamon vásá­rolja meg az értékpapírokat, így a munkavállalók jóval több pénzhez jutnak, mint a neppe­reknél. Célunk az volt, hogy azok a munkatársaink is jegyezhesse­nek részvényt, akiknek egyéb­ként erre nem lett volna anyagi lehetőségük. Nagy László a Rába Futóműgyár Független Szakszervezet elnöke F­üzesabonyi tapasztalatok Az időközi választások keveset mutatnak a jövőből A Népszabadságnak rendsze­res olvasója vagyok, és különö­sen a lapban megjelenő politi­kai elemzéseket olvasom nagy érdeklődéssel. E­zek egyikéhez kívánok megjegyzéseket fűzni a füzesabonyi időközi polgár­mester-választás alapján, ame­lyen az SZDSZ-MSZP-BIT je­löltje nyert nagy fölénnyel. Azért ragadtam tollat, mert még jól emlékszem, hogyan re­agáltak néhány hete ellenzéki politikusok és politikai elem­zők a nagykanizsai polgármes­ter-választás után az ellenzéki pártok rossz szereplésére. A fü­zesabonyi választás eredmé­nyeinek ismeretében - meg­jegyzem, anélkül is - szinte ne­vetségesen hatnak azok az in­dokok, amelyekkel Stumpf Ist­ván szociológus annak idején lapjuk Háttér rovatában (szept. 9.) védelmébe vette az ellenzéki pártokat. Ő akkor és sokan má­sok is az ellenzéki oldalról azt mondták, hogy az ellenzék je­löltje azért kapott olyan kevés szavazatot, mert kevesen men­tek el szavazni Nagykanizsán. Füzesabonyban a lakosok több mint ötven százaléka szavazott, mégis a kormánypártok jelöltje nyert. Stumpf István a konzer­vatív szavazók otthonmaradá­sát ebben a cikkben azzal is in­dokolta, hogy a választás napja szombat volt, és ilyenkor a kon­zervatív kisgazda szavazók a földeken dolgoznak, a valláso­sak pedig vasárnap a mise után szeretnek szavazni. Ezek az ön­magukban is képtelen „szocio­­lógiai”magyarázatok jól jelzik, milyen előítéletes fogalmai le­hetnek a konzervatív Fidesz szakértőjének a vidéki válasz­tók szokásairól. Az elemző elté­velyedését legjobban azonban a füzesabonyi választás bizonyít­ja, hiszen ott a választók vasár­nap járulhattak a szavazóur­nák elé. Az az elképesztő állítás, hogy Diana hercegnő temetésének tévéközvetítése miatt nem mentek szavazni az emberek, azt hiszem, szót sem érdemel. Mindenesetre ilyen zavaró kö­rülmény a füzesabonyi válasz­tás idején nem volt. Ugyaneb­ben a cikkben Schlett István politológus arra hívta fel a fi­gyelmet, hogy némely konzer­vatív szavazót az riasztott el a részvételtől, hogy a MIÉP is tá­mogatta az ellenzék jelöltjét. Lehet, mondhatnánk, de Fü­­zesabonyban a MIÉP külön je­löltet indított, tehát ez az érv is elég gyenge lábakon áll. Úgy gondolom, sem a füzes­abonyi, sem a nagykanizsai vá­lasztási eredményekből nem lehet messzemenő következte­téseket levonni a jövőre esedé­kes parlamenti választások ki­menetelét illetően. Azt azon­ban nem értem, miért van az, hogy egyes szociológusok, poli­tológusok, amikor magyarázni próbálják az időközi választá­sok eredményeit, nem merik vagy nem hajlandóak kimon­dani, amit a közvélemény-ku­tatások is jó ideje jeleznek, ne­vezetesen azt, hogy a kormány­pártok népszerűsége növek­szik, míg az ellenzéki pártoké stagnál vagy csökken. Hajdú Péter Eger D­öntés után új kérdések Az egyiknek igen, a másiknak meg nem A demokráciát, az alkotmá­nyosságot összetartozó fogal­makként értelmezem. Az Alkot­mánybíróság legutóbbi dönté­sét az ellenzék a demokrácia, az alkotmányosság helyreállításá­nak értékeli. Véleményem sze­rint viszont annak súlyos sérü­léséről van szó. Miért merem ezt állítani? Nem sérül-e ott a demokrácia, ahol az Országgyűlés kétharma­dos, a kormány, a köztársasági elnök döntését egy konkrét - az ország sorsát döntően befolyáso­ló - kérdésben egy kis létszámú testület megsemmisítheti? A vá­lasztópolgárok túlnyomó több­sége (nem 200 ezer ember!) en­nek a parlamentnek és kormá­nyának kezébe adta az ország sorsának intézését, irányítását. A parlament döntésénél „erő­sebb” kétszázezer aláírás? Nem játék ez a demokráciával? Való­ban ez a népakarat? Meggyőző­désem, hogy az MSZP és az SZDSZ egy hét alatt legalább ötszázezer aláírást gyűjt­het­ne a saját kérdései támogatására, és ezeknek közel harmada sem lenne hamis. Nem sérül-e ott az alkot­mány, ahol kizárják azokat a szövetkezeteket, gazdasági tár­saságokat a földtulajdonszer­zésből, amelyek a mezőgazda­­sági termelés több mint felét adják? Legyen tehát a föld a magyar spekulánsoké?! Akik majd néhány év múlva élharco­sai lesznek annak, hogy külföl­diek is vásárolhassanak földet, hisz nekik eszük ágában sincs azt megművelni. Csupán potom pénzért megvenni, majd nagy haszonnal eladni. Csak kérdésként teszem fel: vajon alkotmányos-e, ha egy testület lényegében ugyanazon kérdésben egyik pártnak (Mun­káspárt) nemet, a másiknak (Fi­desz - MPP) igent mond? Célszerű lenne e kérdésben az Alkotmánybírósághoz fordulni! Devecseri József Mohács A­z értelem győzelme Megszületett a hágai döntés. Az értelem győzelme az érze­lem felett. Pedig a Nemzetközi Bíróság ítéletében nem azt mondta ki, hogy jogszerű volt a gát építésének leállítása, az 1977-es szerződés felmondása, hanem azt: ugyanúgy jogsze­rűtlenek a magyar intézkedé­sek, mint ahogy az a Duna elte­relése is. Mi történt az elmúlt évek alatt? Hitegették a közvéle­ményt, hogy a körgát elbontása után visszaállítják az eredeti állapotot. Hagyták a Szigetköz környezeti leromlását, bár a dunakiliti duzzasztógát ideig­lenes üzembe helyezése jelen­tős mértékben csökkentette volna a károkat. A dunacsúni építkezést blöffnek, papírtig­risnek nevezték a „szakértők”. Tüntetéseket szerveztek, s a hágai bírák bősi és szigetközi szemléjén mint fenyegető csendőrök követték őket, hadd lássák: itt vannak ők, a nagy magyar Duna-szakértők. Si­kerrel szétverték a Bős-Nagy­maros miatt bűnbaknak kiki­áltott vízügyi szervezetet, és még ma is támadják a szakmá­jukat értő és szerető vízügyi szakembereket, mert nem víz­lépcsőellenesek. Mellőzték olyan nemzetközi hírű és te­kintélyű szakemberek, mint Mosonyi Emil, Karádi Gábor, Mistéth Endre professzorok véleményének meghallgatását. Hát eddig, illetve ide jutot­tunk. Milliárdokat herdáltak el az évek során, és nincs sem­mink, csak adósságunk. Ha csak azt nem tekintjük ered­ménynek, hogy a Duna viseg­rádi oldalát szinte teljes egé­szében úgy alakították ki, aho­gyan az a vízlépcsőépítés ter­veiben szerepelt. A vízlépcső ügye 1988 óta csak politikai kérdés. Most itt áll az ország, a kormány egy új egyezkedés - nem új helyzet - előtt, s félő, hogy ismét válasz­tási jelszavak veszik át a szere­pet a józan és reális döntés he­lyett. Végezetül: az sem ártott vol­na a vízlépcsővitának, ha nem Budapest V. kerületében, poli­tikai tüntetéssel döntik el az építkezés sorsát, hanem a sokat emlegetett demokrácia alapján elsősorban a közvetlenül érin­tetteket kérdezték volna meg. Mert a nagymarosiak türelem­mel és méltósággal viselték el az építkezés sok-sok nehézsé­gét, az ideözönlő tüntetők vi­selkedését, de a vízlépcsőelle­nes demonstrációban nem vet­tek részt. Demeter Lajos Nagymaros K­i emelte ügydöntővé a népszavazást? „A parlamenti pártok egyetér­tettek abban, hogy magáról a NATO-felvételről csak véle­ménynyilvánító népszavazást tartunk idehaza. Snitt” - írja a lap október 3-i számában Aczél Endre Kármentesítés címmel közölt cikkében. Nem kívánom oldani a szerző ellenvetéseit az­zal az alapvető igazsággal szemben, hogy azért erősebb a NATO-tagság legitimációja az ügydöntő és nem véleménynyil­vánító népszavazással, mert ez esetben a parlament helyett a nép dönt. Másrészt viszont a szerző sajátos stílusban elmossa a népszavazás jellegének átvál­tozását, mintegy eldöntve, hogy „az erős Nyugat-barát magyar közvélemény” ismeretében a népszavazásnak legfeljebb pa­píron van kockázata, gyakorla­tilag nincs. Szemrehányást tesz mintegy Amerika nevében a magyar politikai erőknek, mondván: azok a népszavazás­ról szóló döntésüket „felelőtle­nül” napi politikai érdekeiknek rendelték alá, és ezzel „veszé­lyes” helyzetet teremtettek. Ami pedig azt a bizonyos „snittet” illeti, arról is lehetne egyet s mást mondani. Amíg a népszavazás nem más, mint a lakosság szavazás útján történő megnyilatkozása egyes fontos kérdések eldöntéséhez, addig alkotmányos politikát „ snitt ”­­ekkel jellemezni aligha célrave­zető. Ebből következik - a szerző állításával ellentétben -, hogy nem a Fidesz hozta a dramatur­giai fordulatot, nem a fiatal de­mokraták kényszerítették bele „kéjjel” a koalíciót a maga ut­cájába és nem a Fidesz „emelte ügydöntéssé a népszavazás tét­jét”, hanem a kormánykoalíció, annak is többségi pártja, mely 1994-1998-as választási prog­ramjában (286. oldal) eleve azt hirdette: „A NATO-csatlako­­zásról népszavazással kell dön­teni.” Az más lapra tartozik, hogy ennek megvalósításával úgy járt, mint a múltbéli anek­dota nyugati határon elfogott disszidense, aki „óvatosságból” kis kerülővel az akkori Szov­jetunióba akart szökni... Molnár János Hidas A jövő század reménye Hetvennyolc éves vagyok. A XXI. században nekem már nemigen van jövőm, mégis - akarva-akaratlan - foglalkoz­tat az ország sorsát befolyásoló kül- és belpolitikánk alakulása. Ezért tartom fontosnak a vá­lasztások kérdését. Ismerőseim közül többen meditálnak azon, az urnák elé járuljanak-e vagy sem? Van, aki úgy gondolkodik, ha nem megy el szavazni, az rosszabb, ha viszont elmegy, nem tudja, melyik pártra vok­soljon, mert valahogy legszíve­sebben egyiket sem választaná. Oda a bizalom. Talán ezzel magyarázható az az újabban hangoztatott véle­mény is, miszerint a jelenleginél kisebb létszámú parlamentre volna szükség, de­­ pártok nél­kül! Mondjuk, a civil szférából is kikerülhetnének azok az em­berek, akiket egyéni választó­­körzetükben jól ismernek, mert már valamilyen szinten képvi­selték a közösség érdekeit, ezért feltételezhető, hogy egy ilyen parlament a mostani öszetételű képviselőháznál jobban prospe­rálna. Lehetséges persze, hogy ez ma még idealista elképzelés­nek tűnik, mint ahogy szinte bi­zonyos, hogy a nagyvállalati lobbyk - a multik képviselői - és a pártok körül ácsingózók, a zsíros állásokra törők mindent elkövetnek azért, hogy a jelen­legi helyzet ne változzon. Vajon amikor az „urak” be­lépnek a Parlament patinás ka­puján, megfordul-e a fejükben egyszer is, hogy akik őket a ma­gas „polcra” segítették, joggal elvárhatják tőlük, hogy képvi­selőként minden szavuk és tet­tük - de legalább amit a televí­zió és a rádió közvetít, s így el­jut a lakossághoz - az ország ér­dekét szolgálja, és ne hatalmi harc folyjék a pártok között. A napirend előtti kérdés-felelet játék, de különösen a kedden­ként megtartott azonnali kérdé­sek, az interpellációk bizarr já­téknak tűnnek, amelyben a pár­tok szószólói szinte kivont karddal csatároznak, vagy sportot űznek abból, hogy min­denki a másik pártbeli hibáit poentírozza. Lehet, hogy ott fönn ez szóra­koztató és jó mókának tűnik, de itt lenn egyre keserűbb lesz tőle a szájízünk. Egyszóval, mostani közéletünkről, a mai tapaszta­latok birtokában, meglehetősen lehangoló a véleményem. De optimista ember lévén, azért van egy halvány reményem. Mégpedig, hogy az értelmes, rá­termett mai fiatalok - éretteb­ben és tapasztalatokkal felvér­tezve - másként gondolkodnak majd, mint mai uraink, és elren­dezik az ország sorsát, úgy, hogy ez a kis nemzet ne hulljon elemeire, hanem fennmarad­hasson. Reménykedem a jövő század emberében! Várkonyi László ny. külkereskedő Budapest

Next