Népszabadság, 1997. december (55. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-01 / 280. szám

1997. december 1., hétfő KÜLPOLITIKA -ÁLLÁSPONT NÉPSZABADSÁG 3 Ködös KEK-találkozó a bosnyák fővárosban A kormányfők többségének távollétében miniszterek írták alá a szarajevói nyilatkozatot Két évvel a délszláv polgárháborút lezáró, amerikai közvetítéssel létrejött daytoni békeegyezmény aláírása után a boszniai fővá­rosban, Szarajevóban rendezték meg a Közép-európai Kezdemé­nyezés (KEK) 8. csúcstalálkozóját. A hét végi konferencián a 16 tagállam képviselői három dokumentumot fogadtak el. A kétna­pos találkozón Románia aláírta a KEK kisebbségügyi okmányát. A résztvevők egyetértettek abban, hogy trieszti székhellyel meg­alakítják a tömörülés titkárságát. Horn Gyulát és tíz másik tagor­szág kormányfőjét, akik a boszniai fővárost borító köd miatt nem tudtak részt venni a szombati csúcson, külügyminisztereik képvi­selték. Kovács László és román kollégája között nézetkülönbség alakult ki az uniós tagfelvétellel kapcsolatban. HÍRÖSSZEFOGLALÓNK A KEK tagállamainak kor­mányfői, illetve küldöttségveze­tői Szarajevóban, a regionális tömörülés soros elnökének fő­városában tartották a hét végén nyolcadik csúcstalálkozójukat. A magyar delegációt a megnyi­tón is részt vevő Kovács László külügyminiszter vezette, mivel a szarajevói repülőtérre telepe­dett tartós köd miatt Horn Gyu­la kormányfő szombaton nem tudott elutazni a boszniai fővá­rosba. A kétnapos rendezvény záró­napján, szombaton elfogadták a 16 tagállamot tömörítő szerve­zet idei munkáját értékelő be­számolót, a következő két év feladatait meghatározó akció­tervet és az új európai válaszfa­lak felépítésének megelőzését szorgalmazó, úgynevezett sza­rajevói nyilatkozatot. Románia csatlakozott a KEK kisebbségü­gyi keretegyezményéhez. Buka­rest döntését kedvezően fogad­ták a küldöttségek. A tagállamok egyetértettek abban, hogy az együttműködés erősítése érdekében a tömörülés trieszti székhelyű tájékoztatási és a dokumentációs központját átalakítják állandó titkársággá. A tanácskozás végén elfoga­dott, úgynevezett szarajevói nyi­latkozatot a KEK több tagálla­ma a regionális együttműködési szervezet eddigi talán legfonto­sabb dokumentumaként érté­kelte, amely új irányt adhat a jö­vőbeli tevékenységnek. A doku­mentum aláírói hangsúlyozzák: együtt kívánnak működni az egységes és válaszfalak nélküli Európa megteremtésében. A résztvevők a KEK-en belüli ko­operáció kiemelt feladatának nevezték a kevésbé fejlett tagál­lamok segítését. Határoztak ar­ról is, hogy továbbfejlesztik a KEK-országok együttműködé­sét, összehangolják a szervezett bűnözés és a terrorizmus elleni harcot. Egyetértettek abban, hogy szélesíteni kell a KEK-ta­­gok részvételét az európai integ­rációban. Az EU bővítésével kapcsolat­ban különböző nézetek hang­zottak el. Kovács László - oszt­rák és olasz kollégájához hason­lóan - azt az álláspontot támo­gatta, miszerint az EU bővítését nyitott folyamatként kell kezel­ni. Hangsúlyozta azonban, hogy a konkrét csatlakozási tárgyalá­sokat csak azokkal a jelöltekkel lehet megkezdeni, amelyek egy bizonyos szinten megfelelnek az elvárásoknak. A román külügy­miniszter erre meglehetősen he­vesen reagált, méltánytalannak nevezve ezt a megoldást. Adrian Severin közölte: az EU ilyen tí­pusú bővítése újabb válaszfa­lakhoz vezet Európában. Ha­sonlóképpen vélekedett a szlo­vák küldöttség vezetője is. A felszólalók kiálltak Bosznia egységének és szuverenitásának megőrzése mellett, egyszer­smind segítséget ígértek a hábo­rúban lerombolt ország újjáépí­téséhez. A magyar külügymi­niszter ugyanakkor utalt arra, hogy a tartós délszláv béke és a stabilitás megteremtéséig fenn kell tartani a nemzetközi kato­nai jelenlétet a térségben. A résztvevők Jugoszlávia fel­függesztett tagsága helyreállí­tásáról nem jutottak egyetértés­re. Vita alakult ki a szerb-mon­­tenegrói államszövetség felvéte­léről is: Prága és Róma szorgal­mazta, míg Horvátország ezt elutasította. A kialakult komp­romisszum szerint a tagállamok „továbbra is napirenden tart­ják” Jugoszlávia tagságának ügyét. Románia elutasítja a kollektív jogokat Miközben Constantinescu államfő megígérte, hogy hivatali ideje alatt Romániában kollektív jogok és területi autonómia nem lesz, Doina Cornea közismert kolozsvári román emberjogi harcos nyílt levélben fordult George Pruteanu parasztpárti szenátorhoz, el­ítélve a a politikus kisebbségellenes magatartását. KOLOZSVÁRI TUDÓSÍTÓNKTÓL Cornea asszony szerint a román közvélemény semmilyen nyo­mást nem gyakorol a politiku­sokra a történelem és a földrajz oktatási nyelvét illetően. Sze­rinte a törvényhozásnak az ok­tatási kormányrendelet tiltáso­kat feloldó szellemét minden­képp tiszteletben kell tartania. Pruteanu álláspontja azért is sértő - áll a levélben -, mert a koalíción belüli megállapodá­sok felrúgását helyezi kilátás­ba. Magatartásával Pruteanu lejáratja az ország elnökét és miniszterelnökét, akik az egyezmények és szerződések tiszteletben tartására szintén ígéretet tettek. Ha a törvényho­zásban ez az álláspont érvénye­sül, „súlyos nemzetközi politi­kai következményei” lesznek. Nyílt levelében a neves pol­gárjogi harcos kifejti, hogy a ki­sebbségeknek a nyelvet elsősor­ban a román irodalomórákon kell megtanulniuk, a történel­met és a földrajzot pedig bármi­lyen más nyelven elsajátíthat­ják. A Pruteanu szenátorhoz inté­zett levél akkor került nyilvá­nosságra, amikor Emil Cons­tantinescu elnöksége első évé­nek mérlegét több tévéállomás által is közvetített interjúban bemutatta. A „Hargita és Ko­­vászna megyékben levő állapo­tokról” szólva az államfő jogaik megvédésére biztatta mindazo­kat, akik úgy érzik, őket sére­lem érte. Majd kijelentette: „Romániában kollektív jogok nincsenek, s amíg elnök leszek, etnikai alapú területi autonó­mia sem lesz”. Az elnök így en­gedményt tett a szélsőséges na­cionalistáknak, és ez alkalom­mal sem ítélte el az országban szemmel láthatóan növekvő idegengyűlöletet és kisebbség­­ellenességet. Kitoloncolják az albán menekülteket? Vasárnap lejárt az albán mene­kültek olaszországi tartózkodá­sának többször meghosszabbí­tott határideje, ma pedig elkez­dődik hazatelepítésük. A mint­egy ötezer menekült továbbra sem kíván elmenni, úgyhogy várhatóan incidensek közepette folyik majd repatriálásuk. RÓMAI TUDÓSÍTÓNKTÓL Nincs tovább, lejárt a türelmi idő - mondta a hét végén Prodi miniszterelnök, amikor aláírta a menekülttáborok bezárásáról és az albánok hazatelepítéséről szóló rendeletet. A repatriálás­ra már augusztusban sort kel­lett volna keríteni, de az új al­bán kormány akkor három hó­napos türelmi időt kért, hogy fel tudjon készülni a több ezer sze­mély fogadására. Hogy e téren komoly lépések történtek volna, afelől az olaszoknak kétségeik vannak, újabb halasztásról azonban szó sem lehet. Napolitano belügyminiszter utasította az illetékes prefek­­túrákat a pugliai partszaka­szon található menekülttábo­rok bezárására, s a helyi rend­őri szervek felkészültek a ké­nyelmetlennek ígérkező akció­ra. Az albánok passzív, de bé­kés ellenállást helyeztek kilá­tásba. Több száz menekült már csak amiatt sem akarja elhagy­ni Itáliát, mert munkát talált, és itt akar új életet kezdeni. A 600 ezer lírás bánatpénz, amit hazatelepülési segélyként az olasz hatóságoktól kapnának semmire sem elég, abból képte­lenség új életet kezdeni odaha­za. Róma azzal akarja megtör­ni ellenállásukat, hogy ígéretet tett: a most hazatelepítettek időről időre visszatérhetnek Olaszországba idénymunkára. Eközben folytatódik az ille­gális menekültek partraszállá­sa Olaszországban. Szombaton 41 albánt és kurd nemzetiségű irakit halásztak ki a tengerből, Bari kikötőjében pedig egy bolgár kamiont tartóztattak fel, 26 kurd menekülttel a rak­­terében. Moszkva igényt tart a cári csontokra Igazi botránnyá fajult a cári családnak a szverdlovszki területen fellelt, s azóta a jekatyerinburgi halottasházban őrzött maradvá­nyaival kapcsolatos vita. Egyelőre az igazságügyi szervek játsszák a főszerepet, de érintett az orosz ortodox egyház, Moszkva, Péter­­vár és Jekatyerinburg helyhatósága, illetve az elnöki adminisztrá­ció is. Kétség sem fér hozzá, valódi politikai kérdésről van szó. MOSZKVAI TUDÓSÍTÓNKTÓL A néhány éve még Szverdlovszk­­nak nevezett, azóta újra Jekatye­­rinburgra keresztelt település környékén titokban folytatott magánkutatások eredményeként a csodával határos módon fellelt tömegsír a cári család és legkö­zelebbi szolgálóik maradványait rejtette. A kiásott csontok vizs­gálata mind­ezt bizonyította. Tu­lajdonképpen már csak egy, az igazságügyi orvostani intézetben elvégzendő genetikai vizsgálat maradt hátra. A főügyészség na­pokban helyszínre küldött szak­értői csapatának feladata az volt, hogy szállítsák Moszkvába a maradványok azonosításához szükséges anyagot. Eduard Rosszel szverdlovi te­rületi kormányzó azonban kije­lentette: megakadályozza, hogy a maradványokat elvigyék. At­tól tart ugyanis, hogy Jurij Luzskov moszkvai főpolgár­mester a maradványokat a fő­városban tartja majd. A szent­pétervári önkormányzat szin­tén „igénylőként” jelentkezett, mondván: a végső, méltó teme­tés a Romanov-dinasztia többi tagjához hasonlóan csak Szent­péterváron képzelhető el. Luzskov erélyességét ismerve Rosszéi bírósághoz fordult. Kezdeményezése nyomán a hé­ten a szverdlovi területi bíróság a maradványok elszállítását megtiltó ítéletet hozott. Az igazságszolgáltatásban prece­dens nélküli döntést a bírói ta­nács a büntető törvénykönyv­nek a halottak meggyalázásá­­nak tilalmára hivatkozva hozta, azzal az indoklással, hogy a szállítás során jóvátehetetlen károk keletkezhetnek a marad­ványokban. Borisz Nyemcov első minisz­terelnök-helyettes azonnal rea­gált. Kijelentette, az ügyészség­nek törvényességi óvást kell emelnie a döntés ellen, hisz a maradványok Moszkvába szál­lításáról korábban Borisz Jel­cin rendelete intézkedett. Meg­kerülhetetlen a vallási vezetők véleménye is. Az egyház illeté­kesei ugyanis jelezték, hogy ka­nonizálni kívánják a cári család tagjait, s ha minden kétséget ki­záróan bebizonyosodik, hogy az ő földi maradványaikról van szó, akkor ennek megfelelő szertartással kívánják eltemet­ni a csontokat. Ez esetben a végső nyughely - vallják - csak Szentpétervár lehetne. Véres merénylet Koszovóban ÚJVIDÉKI TUDÓSÍTÓNKTÓL Újabb áldozata van a Szerbiá­hoz tartozó Koszovó tarto­mányban elharapódzott terror­hullámnak: a hét végén Fetres­­tice faluban ismeretlen tettes géppisztollyal agyonlőtte a szerbiai kormánypárt, az SPS albán nemzetiségű helyi akti­vistáját. Koszovóban közben eltemet­ték a minapi összecsapások egyik albán áldozatát. Falid Gegi sírjánál lerótta kegyeletét, egyszersmind bosszút esküdött a magát Koszovói Felszabadító Hadseregnek nevező szervezet három fegyverese. Szombaton legalább hetvenezren kísérték utolsó útjára a szerb rendőrök egy másik áldozatát. Albán for­rás szerint ismét Djucajnak a szemét kivájták, mielőtt a fog­dában agyonverték volna. A koszovói albánság politikai vezetője közben arra kérte az Egyesült Államokat és az EU-t, szervezzék meg Belgrád és Pris­­tina párbeszédét, s vállaljanak közvetítői szerepet a robbané­kony helyzet kezelésében. Ibra­him Rugová a belga külügymi­niszternek fejtette ki javaslatát, aki egyébként helyesli a francia és német hivatali kollégájának minapi javaslatát, miszerint Koszovónak különleges státust kellene biztosítani. A szerb ha­tóságok viszont hallani sem akarnak a külföld bevonásáról. Orbán Viktor és Lambsdorff vitája Közép- és Kelet-Európában a politikai választóvonal nem a konzervatív és keresztényde­mokrata, illetve a liberális és szociáldemokrata erők közt hú­zódik, hanem a volt kommunis­ta, valamint a nem kommunista múltú erők között - mondta va­sárnap a Liberális Interna­­cionálé oxfordi kongresszusán Orbán Viktor. A Fidesz elnöké­nek e megállapításával Otto Lambsdorff gróf, volt német gazdasági miniszter, a Liberális Internacionálé egykori - jelen­leg tiszteletbeli - elnöke nyíltan vitába szállt. Lambsdorff Orbán felszólalására reagálva kijelen­tette: a Fidesz vezetője korrekt leírást adott a magyarországi helyzetről, de „ez a helyzet nem jellemző az egész térségre, a ma­gyarországi helyzetből nem le­het általánosítani”. Az 50. évfordulós oxfordi kongresszus zárónapján Orbán egyébként beválasztották az In­­ternacionalé szűk körű vezető testületébe, ahol a közép- és ke­let-európai régió felelőseként tevékenykedik. A magyar libe­rális erők képviseletében a szer­vezet pénztárnoka lett Eörsi Mátyás SZDSZ-es képviselő, a Külügyminisztérium politikai államtitkára - írta az MTI. nie. Václav Klausnak 25 órára volt szüksége ahhoz, UDSZ, hogy beismerje: itt a vég. Pénteken, félórával éjfél előtt tudta meg a vi­lág - s valószínűleg ő is -, hogy a kereszténydemokraták kivonultak az általa vezetett koalícióból. Amely ilyenfor­mán összeomlott. De a miniszterelnök ebből még nem volt hajlandó következtetéseket levonni. Másnap, percekkel azután, hogy delet ütött az óra, a másik koalíciós partner, a kis CDA is „felmondott” neki. Ez sem volt elég. Még nem volt egy óra, amikor Klaus, Szarajevóból idő előtt hazatérve, nyilatkozott: nem mond le. A dolog kezdett ko­mikussá válni, mert ekkor már minisztereinek a fele távo­zott, a kormány a szó szoros értelmében kiszaladt alóla. De ő tovább gondolkodott. (Vajon min?) Megvárta, amíg saját, pártbeli helyettesei is a szemébe mondják, menjen, kivárta, amíg Havel köztársasági elnök nyilvánosan lemondásra szólítja fel az egész kabinetet, gondosan hoz­zátéve, nemcsak a miniszterekre, hanem a főnökükre is gondol. A beteg államfő más, értelmes választást nem lá­tott. Klaus szombaton, valamivel délután öt óra előtt meghallgatta elnökét, majd további öt és fél óra gondol­kodási időt szavazott meg magának. Csak ennek lejártá­val, vasárnap nulla óra 30 perckor közölte országgal és világgal: lemond, s az új kormányban nem kíván részt venni. Nota bene, ezt senki nem kérte volna tőle. Épp ellenke­zőleg, Václav Klaus tehertételévé vált saját pártjának, a koalíciónak, de nem tegnap és nem tegnapelőtt, hanem még a nyáron, amikor a sűrűsödő gazdasági bajok köze­pette elhárított magától minden felelősséget, s azzal a képtelen hazugsággal rukkolt elő, hogy nem volt kellő­képpen tájékoztatva. Ezt pénzügyminisztere, ipari és ke­reskedelmi minisztere, a nemzeti bank elnöke, a statiszti­kai hivatal elnöke mind cáfolta. De bármilyen különös is, a miniszterei mondtak le, nem ő. Ez az eset hajszálra megismétlődött most, november legvégén. Egy privatizációs előnyszerzéssel egybekap­csolt párttámogatási botrány kellős közepén Václav Kla­us megint úgy látta jónak, ha tudatlannak mondja magát. És amilyen kegyetlen az élet, ebben épp Csehország leg­népszerűbb politikusa, az ő volt helyettese, a nemrég le­mondott Zieleniec külügyminiszter cáfolta meg. Ez volt a vég. A kereszténydemokraták, kiknek elnöke Josef Lux köztudottan régóta pályázik a miniszterelnöki posztra, ekkor látták legjobbnak a pillanatot, hogy levál­janak Klausról. Ez nem volt esküszegés. Egy tejesen hitel­telenné vált politikusnak adtak obsitot, nehogy ők maguk váljanak hiteltelenné. Ugyanezt az utat választotta ugyanebből a megfontolásból az egyébként Klaus pártjá­hoz nagyon közel álló ODA is. De ezzel, ha szabad így mondanom, semmi sem dőlt el, sőt. A három koalíciós partner most „Klaus-mentes” kor­mányt fog alakítani, de az új választások így sem odázha­tók el nagyon. A kereszténydemokraták a nekik ideoló­giailag rokonszenvesebb szociáldemokratákkal szeretné­nek kormányozni, s úgy fest,az új kormánytöbbség belő­lük alakulhat ki. Csakhogy. Súlyos kétségeim vannak afelől, hogy jó-e ez Csehországnak? Tudniillik ez a két párt „szociálisan érzé­kenynek” mondja magát, és még Klausnál is sokkal ke­vésbé hajlik afelé, hogy kegyetlenül megreformálja az or­szág gazdasági és pénzügyi életét. Magyarán: ahogyan a dolgok most állnak, ők ketten csak tovább táplálnák a cseh nemzetnek azt a - Klaus által keltett és folyamatosan táplált - illúzióját, hogy a rendszerváltozás kínjai megta­karíthatók. Ezt mutatta az a támogatás, amit a minapi óriási szakszervezeti tüntetés részvevőinek nyújtottak. Ha én a helyükben lennék, hagynám, hogy Klaus örökösei végezzék el a piszkos munkát, nem nagyon törekednek hatalomra. Aczél Endre Fogadjunk Elvesztettem egy fogadást. Júliusban még esküdni mertem volna arra, hogy a kulturális alaptörvényből, bármit mondjon is a tárca bizakodni látszó minisztere, ebben az évben sem lesz semmi. Pedig lett. A kivételes eljárásban tárgyalt jogszabály vitája gyakorlatilag befejeződött a kulturális bizottságban, a képviselőkre tulajdonképpen nem vár más feladat, mint megnyomni a gombot. A hazai törvényhozási gyakorlat meglepetésekben ko­rántsem szűkölködő históriájának különösen izgalmas fe­jezete a kulturális alapellátásról szóló törvény története. Szinte magától adódik a kérdés, hogy ugyan miért kellett összekapcsolni a kulturális javak védelmét és a múzeumi terület szabályozását a nyilvános könyvtári ellátás és a közművelődés törvényi kereteinek kialakításával. A vá­lasz persze igen prózai: azért, mert történelmileg úgy ala­kult, hogy a levéltári terület korábban megkapta a maga törvényét, a műemlékesek is kivívták a sajátjukat, célsze­rűnek látszott tehát a részlit egységes keretbe foglalni, és a kulturális alapellátás címkét ráragasztva, mint egy fal­törő kossal, nekirontani vele a parlamentnek. A taktika bevált, a fontossági sorrendben újra és újra hátracsúszó kulturális terület törvénye hamarosan meg­születik. A gond csak az, hogy az egységes csomagolás már az előkészítő szakaszban erősen foszladozni kezdett. Világossá vált, hogy a törvény fejezeteit alig tartja össze más, mint a folyamatos számozás. Más-más szellemiség­ben íródtak a kulturális javak védelméről, a könyvtári el­látásról és a közművelődésről szóló részek. Más és más ér­dekek ismerhetők fel a javaslat passzusai mögött, s éppen a hangsúlyok teszik világossá, hogy a három területben csak a kulturális címke a közös. Mindez persze nem újdonság. A törvény különösebb iz­galmak nélkül csordogáló - és éppen a kivételes eljárás miatt a nyilvánosságtól jórészt elzártan folyó - vitájának egyetlen hangos botránya, mint ismeretes, éppen a köz­­művelődési terület körül a háttérben zajló szívós küzde­lem miatt tört ki. Az aprólékos szabályozás hívei csaptak össze a civil kezdeményezések támogatóival, a foglalkoz­tatási biztonságot szem előtt tartók a fenntartók szabad­ságát hangoztatókkal, a minden jövőbeli csatát már most, törvényi úton eldönteni kívánók azokkal, akik úgy vélték, hogy a közművelődési területnek egyáltalán nincs is szük­sége törvényre. Egy, a nyolcvanas éveket idéző olvasat szerint a helyzet ennél is egyszerűbb: ebben a harcban az ágazati szakszervezet csapott össze az állammal. Minden jel arra mutat, hogy a szakszervezet győzött. A törvényjavaslat nemcsak támogatja az önkormányzatok közművelődési tevékenységét, hanem szigorúan meg is határozza, mit hogyan kell tenniük. Ám hogy hosszú tá­von valóban gúzsba lehet-e kötni a helyhatóságokat, s hogy az állami szerepvállalásra épülő rendszer hogyan ta­lál majd helyet magának az alakuló civil világban, azt csak a gyakorlat döntheti el. Nekem mindenesetre van egy fogadásom. N. Kósa Judit

Next