Népszabadság, 1998. április (56. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-03 / 79. szám

13 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 1998. ÁPRILIS 3., PÉNTEK Film Szerelmi körhinta Bonyolult az élet, annyi szent, többek között erről szólnak a gomba módra sza­porodó és széles körben népszerű képre­gények. A Comic Strip -Képtelen képre­gény című Kevin Smith-mű hősei ennek a miliőnek buzgó katonái, a Bunkóman és Gyökér-széria pihentagyú kiötlői. A két srác jól megvan egymással. Élvezik, amit csinálnak. A változást egyikőjük, Holden váratlan fellángolása indítja el kapcsolatukban. A fiatalembert elbűvöli a szintén szakmabeli Alyssa, egy felvá­gott nyelvű és viharos temperamentum­mal megáldott lány. Igen ám, de a kis csaj „foglalt”, ami még hagyj­án, de „me­leg” is. Ennek ellenére nem utasítja el a fiú közeledését. Óriási lelkizésbe kezde­nek, ami valóságos terápiaként hat egyre meghittebbé váló viszonyukban. Aztán megtörténik, aminek meg kell történnie. Felhőtlen idillről persze szó sincs, mivel a fiút rettentő módon zavarja a kisasz­­szony zűrös-mozgalmas múltja, szexuá­lis kilengéseinek sorozata, aminek rész­leteit különben maga a hölgy adja elő meglepő tárgyilagossággal. A nő felbuk­kanása rendszerint meg szokta zavarni a teremtés koronáinak barátságát: ebben a mesében is eltávolodik Banky, a szerző­társ és haver a szerelemtől megkótyago­­sodott cimborájától. A válsággal küszkö­dő Holden meglepő ajánlattal áll elő. Fe­küdjenek le hármasban, javasolja, mert úgy véli, így minden megoldódik, nem fogja nyomasztani tovább kedvese múlt­ja, és Bankyval is helyreállhat a korábbi harmónia. Alyssa mond nemet a képte­len ötletre, és ezzel véget is ér a furcsa románc, hogy a későbbiekben csak ked­ves gesztusok és simogató pillantások emlékeztessenek a képregény-idill kép­telenségére. Mélységeket nem füzetes regényektől és e könnyed stílus képviselőiről készült filmektől vár el a néző, ám tessék meg­kapaszkodni: a Képtelen képregény ép­pen hogy árnyalt pszichológiai megfi­gyeléseinek hitelességével lep meg ben­nünket. Egyszerre könnyed és súlyos az ábrázolás hangvétele. Csak úgy röpköd­nek a vulgáris kifejezések a vásznon, ugyanakkor lelki sztriptíz is lejátszódik a szemünk előtt. A szereplők - és most már mellékes, hogy mi a foglalkozásuk - feltárják rögeszméiket és komplexusa­ikat, vágyaikat és kételyeiket.,Azért ké­szítettem a filmet — nyilatkozta a spon­tán hangulatokat megörökítő rendező —, hogy megvizsgáljam, miként változtatja meg a szerelem két ember saját magáról alkotott képét, mi és hogyan változik meg bennük a folyamat során.” Van a közjátékot megelevenítő comic-parádé­­ban némi közhelyesség, ravasz sztereo­típia is, a közvetlenség és őszinteség, a szókimondás és humor azonban feledte­ti a döccenőket. Kevin Smith kevés pénzből előállított munkáját kifejezetten jó nézni annyi fárasztóan pompázatos, kihívóan külsőséges hollywoodi mutat­vány után. Megnyerők a színészek (Holdent Ben Affleck játssza, Alyssát Joey Lauren Adams). Kiváló zeneszá­mok festik alá a látványt (David Pirner szerezte a muzsikát). Dicséretet érdemel a magyar szöveg írója is - nem annyira szabadszájúságáért, hanem azért, mert remekül ismeri a Képtelen képregény at­moszféráját és szlengjét. (Forgalmazó: Metropolis Film Kft.) Veress József Alyssa: Joey Lauren Adams Kecskési Tollas Tibor emléke Kecskési Tollas Tibor tavaly júli­usban bekövetkezett halála lezár­ta életpályáját. A nekrológok és búcsúztatók méltatták a sugárzó emberséget árasztó költőt és lap­­szerkesztőt, az igaz barátot. De nem szóltak, nem szólhattak az évtizedeken át terjesztett hamis vádakról. Az előzményekről és a körül­ményekről: a Népszabadság 1989. február 21-i és 1989. már­cius 4-i számában közölte Tollas Tibor rövid „életrajzát”, illetve részleteket az ellene lefolytatott 1948-1949-es népbírósági eljárás során tett vallomásokból és az ek­kor hozott ítélet indokolásából. Ugyanerre az ítéletre mint bizo­nyító történeti forrásra hivatkozik Randolph L. Braham: A népirtás politikája - A Holocaust Magyar­­országon című, 1997-ben Buda­pesten megjelent könyvében. „Beregszász... A gettó Kecskési- Tollas (Kohlmann) Tibor csendőr hadnagy parancsnoksága alatt működött, akinek kegyetlenkedé­seire háború utáni bírósági tár­gyalásán derült fény.” (I. m. 568. I. ) Forrásként Lévai Jenő: A be­regszászi gettó parancsnokából­­ magyar nemzeti hős című írását jelöli meg Braham professzor, megjelent az Új Élet 1965. júl. 15. és aug. 1-jei számában. A Magyar Köztársaság Legfel­sőbb Bíróságának Elnökségi Ta­nácsa 1991. szeptember 2-án ho­zott határozatát idézem: „A hábo­rús bűntett miatt Kecskési Tibor ellen folyamatban volt büntető­ügyben megállapítja, hogy a Bu­dapesti Népbíróság Nb. 1668/1948/13. számú és a Népbí­róságok Országos Tanácsa NÖT. II. 1198/1949/16. számú ítélete megalapozatlan és törvénysértő. Az említett határozatokat törvé­nyen kívül helyezi és Kecskési Tibort a háborús bűntett miatt emelt vád alól felmenti... Az íté­letekből nem állapítható meg, hogy a népbíróság további húsz tanút is kihallgatott, akik többnyi­re a terheltre kifejezetten mentő vallomást tettek. Ezek között töb­ben az egykori deportáltak voltak (Gáspár László, Gáspár György, Lefkovics Klára, Halász Magda, Stark Ervin), akik határozottan ál­lították, hogy nem a terhelt, ha­nem egy Fel Pál nevű főhadnagy járt el a tényállásban leírtak sze­rint... A népbíróság ezeket a tanú­kat nem szembesítette a terhelően valló tanúkkal, s emellett sem az első, sem a másodfokú bíróság nem indokolta meg, hogy e sze­mélyek vallomását - mely Kecs­kési Tibor védekezését támasztot­ta alá - miért rekesztette ki a bizo­nyítékok köréből.” Perbe fogásának történetét Tollas Tibor elmondta Demszky Gábornak 1988-ban: „Mentő ta­núnak jelentkeztem egy Tavi Ár­pád nevű ember mellett, akire ráfogták, hogy a beregszászi gettó parancsnoka volt... Mentő vallomást tettem mellette, és vé­gül is őt felmentették, de néhány hónap múlva engem vádoltak ugyanezzel. Tíz évet kaptam. Ugyanazok, akik eskü mellett állították, hogy Tavi Árpád volt a gettó parancsnoka, most elle­nem vallottak. Csak azért nem akasztottak fel, mert két volt be­regszászi gettófogoly pontosan felidézte a táborban szolgálatot teljesítő tisztek és altisztek név­sorát, és nem voltam közöttük.” (Beszélő Összkiadás (BÖK) III. 539. 1.) Részlet Tollas Tibor önéletraj­zából: ,A kiszabott 10 év börtön­­büntetésből 9 évet a gyűjtőfog­házban, a váci börtönben és a ta­tabányai rabbányában töltöttem. 1956 júliusában, a politikai perek felülvizsgálatakor több társam­mal együtt szabadultam. Az ’56- os forradalomban a budapesti Nemzetőrség összekötő tisztje­ként vettem részt. November első napjaiban rádión keresztül egy lap alapításának megbeszélésére hívtuk össze költő és író rabtár­sainkat. A lap végül is külföldön 1956. december 1-jén bécsi szer­kesztésben jelent meg »Nemzetőr« címmel.” (BÖK 537.1.) Felvetődik a kérdés, hogy mi váltotta ki a katonapolitika és az ÁVO gyűlöletét, mi volt Kecskési Tollas Tibor „bűne”, amit még 1989-ben sem hozhatott nyilvá­nosságra a Népszabadság? „Az ÁVO - feltehetőleg szov­jet kezdeményezésre - kárpátaljai tevékenységem miatt keresett ürügyet a letartóztatásomra. A szovjet községrablást és a lakos­ság elhurcolását érthető okokból nem lehetett nyilvánosságra hoz­ni” - mondta a Népszabadságban megfogalmazott rágalmakra adott válaszában a megtámadott (Audiatur et altera pars, Nemzet­őr 1989. ápr. 15.) Kecskési Tibor ugyanis 1945 áprilisában visszatért Tiszabecs­­re, ahol szembesült a megszálló szovjet csapatok magyarellenes ténykedésével a huszonhárom ti­szaháti községben. Itt értesült a munkaképes férfilakosság elhur­colásáról, és a szovjet közigazga­tás alá vont települések elcsatolá­­sáról. Ekkor Budapestre utazott, tájékoztatta a magyar kormányt, majd különleges és titkos megbí­zatással a helyzet felmérésére visszatért a helyszínre. Jelentése alapján a magyar kormány a Szö­vetséges Ellenőrző Bizottsághoz fordult panasszal, és 1945 júniu­sában az oroszok kivonultak erről a területről. A hírhedt szolyvai haláltáborból a kivonulás után visszaengedték az időseket és a nagyon fiatalokat, a többség azonban nem tért haza. A meg­maradtak rettenetes nyomorban éltek. „Rendkívüli idők voltak. Az asszonyok végeztek el minden munkát, szántottak, arattak. Sem­mijük nem maradt... A tiszabecsi templomban osztották szét a se­gélycsomagokat a községek sze­rint összeállított lista szerint. Ét­olajat, konzerveket és meleg ru­hát kapott minden család. Az egy­begyűltek azokra emlékeztek, akik ott maradtak a szolyvai tá­borban vagy továbbhurcolták őket.” (BÖK III. 539. 1.) Ezért a bátor kiállásáért kellett a demokratikus hadseregbe iga­zolt volt katonatisztet a „fordulat évében” koncipiált perben, má­sok által elkövetett bűnökkel megvádolni és elítélni. Nyugodjék békében. Modor Ádám Inkey Tibor kilencvenéves „Hetvenegy éve vagyok fényképész” - írta öt évvel ezelőtt Inkey Tibor, nyolc­vanötödik életévében kiadván bájos pongyolaságú, életeleven visszaemléke­zéseit, telis-tele érdekes tényekkel és anekdotákkal. Most meg kilencvenéves, 1908-ban született. Van sok öregember, van sok fényké­pész. Inkey Tibor azonban csak egy van. Nélküle megjeleníthetetlen a Guten­­berg-galaxis akármely csillagán — ma­gyarán: bármely sajtótermékben - a ma­gyar filmtörténet jókora része. Emléke­zései említett könyvében leírja, hogy s mint került kapcsolatba ezzel a fura mesterséggel székesfehérvári fényké­pészinas korában, tizenhét évesen: „...feljött a műterembe két német úr, és elmondta, hogy a környéken filmet for­gatnak, de a fotósuk megbetegedett, és két jelenet még hátravan, amiről fény­kép kellene. Kérték a mesteremet, segít­sen rajtuk, de főnökömnél nagy esküvő volt bejelentve, így nem vállalhatta. A két segédnő nem jöhetett számításba, ezért a főnököm megkérdezte, el me­rem-e vállalni ezt a munkát.” Azóta „segédnők” is számításba jö­hettek, például Inkey Tibor lánya, Alice is évek során át művelte a standfotózást a Lumumba utcában. Nem vezetett a filmfotózáshoz Inkey Tibor útja sem kacskaringatlanul. Jó né­hány fajtájával megpróbálkozott még az életnek, fotózásnak, pénzkeresetnek, amíg véglegesen lehorgonyzott a film­gyár máshoz alig hasonlító atmoszférájá­ban. De aligha véletlenül történt vele ez. Inkey Tibor képein egy bő fél évszá­zad uralgó fényképi szemlélete honosult át, zökkenetlenül, az álomgyári valóság­ba. A filmgyárban szerepekben fényké­peznek embereket. De hát az életben az­előtt is arra használta Inkey Tibor a ka­meráját, hogy meghatározott valami­lyennek mutassa embereit! Minden ké­pén „szerepek” sorjáznak. S nem - vagy nemcsak - arról van szó, hogy akik őve­le „levétették magukat”, azok szerettek és kívántak valaminő szerepben „pózol­ni”. Nem bizony: sokszor tudtukon kí­vül szemlélte és mutatta meg őket a fo­tós nagyon határozottan észlelhető sze­repekben. S ez az, amit csodásan közvetített át a filmgyári álomvalóságba Inkey masiná­ja. Remekül látszik ez, amikor nem is színészeket, hanem rendezőket fényké­pez. Tessék megnézni, ha alkalmuk lesz a fotográfus említett könyvét föllapozni: az ifjú Gaál István éppen mint James Dean tekint ránk az Inkey-fotóról, az if­jú Jancsó Miklós pedig nem más, bi­zony, mint maga Hamlet királyfi... Mit is mondhatnánk a nagy standfotós kilencvenedik születésnapján? Éljen a múlt, éljen soká egészségben! Csala Károly Áron bácsi, 1972 1998. április 3-án, pénteken az MTV 1-es csatornáján ismét lesz Desszert. Ezek pedig a hozzávalók: 3 vendég, akik különbözőképpen gondolkodnak a világról, de kíváncsiak egymásra.

Next