Népszabadság, 1998. május (56. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-15 / 113. szám
NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1998. MÁJUS 15., PÉNTEK IS A választások tétje Rendszerváltás, és ami utána következik Sokan zsörtölődnek, morognak, hogy ejnye már, a pártok milyen gyenge, bágyadt, rossz kampányt folytattak. Pedig tévednek. Mert az MSZP például zseniálisan taktikázott. Szürke, unott, spleenes kampányával elhitette a magyar társadalommal, hogy nincs tétje a választásnak. Mert, ugye, már eldőlt az, hogy ők nyernek - ki más nyerhetne? -, nem nagyon érdemes tehát erőlködni a szavazófülkékben. Vagy ha - feltéve, de nem megengedve - a Fidesz nyerne, ők se csinálhatnának mást, mint amit a koalíció tett (csak rosszabbul csinálnák), mert végső fokon csak egy út vezet... Bruxelles-be, illetve a munkásosztály (?) mennyországába. Valójában azonban óriási a tét. Nehéz erről úgy beszélnem, hogy már az első pillanatban ne értsenek félre itt is, ott is, ne horkanjanak fel emitt is, amott is, de megpróbálom. Kezdem egy ártatlan hasonlattal. Gyakran mondogatjuk azt, hogy Magyarország inkább Olaszország útját járja, mintsem a német, a skandináv vagy az angolszász utat. Sokféleképpen szokás e párhuzamot magyarázni, de egy fontos mozzanatról viszonylag kevés szó esik. Éspedig arról a hasonlóságról, hogy míg Olaszországban negyven éven át a kereszténydemokrata párt volt kormányon, a maga erős, szívós, szinte szétsza- kíthatatlan és áttekinthetetlen érdekszövevényével, hatalmi rendszerével és széles társadalmi klientúrájával, addig nálunk a késő kádári korszakban alakult ki a gazdasági és politikai, magán- és csoport- érdekeknek az a szövevénye, amely voltaképpen a mai napig meghatározó szerepet játszik az országban. Ez a szerep sem Olaszországban, sem nálunk nem volt egyértelműen negatív vagy pozitív. Olaszország a kereszténydemokrácia négy évtizedében emelkedett fel — minden ismert és még nem ismert mulasztás, hatalmi önzés és tévedés ellenére — az európai országok élvonalába. Magyarországon a kádárizmus „aranykorában”, 1975 és 1985 között emelkedtek föl milliók a szerény, kispolgári jólét szintjére, és ez a kispolgári-polgári lét s magatartásrendszer ma biztos alapja egy új, euró- paizálódó Magyarországnak. Ebben a fejlődésben fontos szerepe volt az MSZMP reformgondolkodású politikusainak és közgazdáinak, akkor is, és annak ellenére is, hogy másfelől az államszocializmus intézményrendszere megnyomorította az embereket és elherdálta az ország javait. 1989 után megtörtént a rendszerváltás, az államszocializmust és a gyarmati függőséget felváltotta a piacgazdaság, a demokrácia és a nemzeti függetlenség szent- háromsága. De a hatalmi viszonyok döntő átrendeződésére nem került sor. Mi értendő ezen? Az, hogy a késő kádárista hatalmi elit legtalpraesettebb tagjai sikeresen átmentették az új rendszerbe politikai, társadalmi és kulturális tőkéjüket (politikai kapcsolataikat, érdekszövetségeikét, függőségi viszonyaikat, szakismeretüket, tudásukat, banki hitelképességüket), majd - s ez ma már közhely - e tőkék egy részét igen gyorsan gazdasági tőkévé alakították át. 1990-ben, átmenetileg elvesztették a politikai intézményrendszer feletti hatalmukat, amit azután 1994-ben visszaszereztek, s ezzel korábban illegitim politikai tőkéjüket immár sikeresen átalakították demokratikus választásokkal legimitizált politikai tőkévé. Az elmúlt négy évben azután nemcsak az országot, hanem még sikeresebben - e komplex hatalmi rendszerüket is konszolidálták, és kiszélesítették kliensi rétegeiket. Ne lássunk ebben a folyamatban valami gonosz cselt, összeesküvést, a bolsevik ördög diadalát. Az európai történelemben az uralkodó osztályok többsége, némi tényleges vagy metaforikus vér- veszteséggel, sikeresen hajtotta végre ezt a tőkekonvertálási akciót. Hadd utaljak például csak arra, ami Franciaországban történt 1789-1814 között, 1830-ban, 1848-ban vagy 1870 után. És hadd tegyem ehhez még hozzá, hogy nem volt ellenszenvesebb vagy rokonszenvesebb, sokkal tehetségesebb vagy tehetségtelenebb az 1830 vagy 1870 utáni francia burzsoázia sem, mint a mi mai domináns hatalmi csoportosulásunk. Ámde nem a rokonszenv vagy ellenszenv, a tehetség vagy tehetségtelenség aránya a kérdés itt, hanem az, hogy az ország szempontjából mi a haszna és mi a kára egy ilyen domináns hatalmi csoportosulásnak. Ha körülnézünk a világban, a fejlett országok többségében megtaláljuk azokat a gazdasági-pénzügyi(-katonai) és politikai konglomerátumokat, amelyek meghatározó szerepet játszanak az országok életében. Van azonban egy fontos különbség. Illetve kettő. Ahol a demokratikus fejlődés évszázadokra tekinthet vissza, ott a politikai hatalom nem fonódik olyan fojtogató szorítássá) össze a gazdasági hatalommal, mint az egypártrendszerből épp hogy csak kiláboló országokban. Másfelől, ahol a piacgazdaság már évszázados fejlődésre tekint vissza, ott nem egyetlen nagy érdekrendszer létezik, hanem több, s ezek bizonyos fokig ellensúlyozzák egymás hatalmát. Nálunk ez az ellensúly, legalábbis a hazai szereplőket figyelembe véve, még nem alakult, nem alakulhatott ki. A külföldről jött szereplők pedig még részben a gazdaságon kí- vül működnek, vagy még csak kismértékben vesznek részt a belső interakciókban. Magyarul, nálunk az elmúlt húsz évben túlzottan erős és szívós hatalmi koncentráció, a politikai, társadalmi és gazdasági hatalom túlzott koncentrációja alakult ki. A koncentrációnak ez a mértéke már minden valószínűség szerint rontja a magyarországi piacgazdaság kibontakozásának és a demokratikus intézményrendszer megerősödésének esélyeit. Mindez nem vonja kétségbe e hatalmi csoportosulás politikusainak, üzletembereinek, szakértő karának és klientúrájának feltételezhető tisztességes szándékait, és nem von le a most távozó kormány érdemeiből. Mindössze azt állítom, hogy társadalmunk s gazdaságunk jelenlegi hatalmi szerkezete torz, egy irányba húz, könnyen kisiklathatja vagy vakvágányra futtathatja az országot. A választások második fordulójának tehát óriási a tétje. Az a tétje, hogy leáll-e a hatalmi konglomerátum duzzadása, megszakad-e a nyolcvanas évek eleje óta tartó hatalmi folytonosság, felnőnek-e a politikai-gazdasági hatalom újabb nagy szereplői, beindul-e az igazi gazdasági verseny, kialakul-e a gazdasági hatalom társadalmi-politikai ellenőrzésének az eddiginél hatékonyabb, demokratikus rendszere. Vagy mindez későbbre, mondjuk 2002-re halasztódik. És ezzel az ország értékes éveket veszít el, s egy komoly társadalmi-politikai válság kockázatát vállalja. Hogyan kerülhetnek ki a pártok e próbatételből? Azt természetesen senki sem várhatja el, hogy az MSZP - követve elődje, az MSZMP 1989-es példáját - föladja a versenyt, és passzívan nézzen elébe a második fordulós vereségnek. Nyilván mindent el fognak követni annak érdekében, hogy győzzenek. Ha győznek, akkor nemcsak az ország, hanem a saját maguk hosszú távú érdekeit egyvalamivel szolgálhatnák igazán. Erőnek erejével ki kellene bontakozniuk az önmagukból fiadzott, hozzájuk tapadt gazdasági érdekrendszer polipkarjaiból. Tüdőm, hatalmi pozícióban ez nagyon nehéz, de nem lehetetlen feladat. Van rá példa a történelemben. Ellenzéki helyzetben, ebből a szempontból, könnyebb volna a dolguk. Arról nem is szólva, hogy végre komolyan vehetnék azt a célt, amelyet 1990-ben tűztek maguk elé: azt, hogy európai típusú szociáldemokrata párttá válva következetesen képviseljék a társadalmi igazságosság, méltányosság és a jóléti társadalom eszméit s érdekeit. Nagyon ráférne már az országra egy ilyen párt. A Éidesz is nehéz feladat előtt áll. Ha győz, s erre jók az esélyei, át kell vennie a kormánykereket egy olyan hajón, amely ma még elég rozoga, a lékeken befolyó vizet is állandóan szivattyúzni kell, a legénység nem nagyon bízik önmagában, meg hellyel-közzel egymással marakodik, és ráadásul még a tenger is meglehetősen viharos. Megvan-e az ész, az erő és a szent akarat? Megvan-e az országot szolgálni akaró alázat? Fénylik-e majd a közéleti tisztesség kardja? Elegendő-e a szaktudás, a szorgalom, a jó szándék? Megvan-e a mások, még az ellenfelek jogait is minden körülmények között tiszteletben tartó türelem? Megvan-e az érzékenység, amely a nagy gazdasági és politikai ügyek mögött látja az eleven embert, az emberi vágyakat, szenvedéseket és örömöket? Megvan-e a képesség arra, hogy visszaadják a magyar társadalom hitét önmagában, s arra, hogy értelmes és elérhető célokat tűzzenek ki az ország elé? Az ország jövője a tét. Az SZDSZ-nek most nyilvánvalóan fáj a vereség, amelyért részben önmagukat is okolják. A második fordulót természetesen nekik is becsülettel végig kell harcolniuk. Tudom, nagy dilemma előtt állnak. Mert adott esetben el kell dönteniük, hogy kisebbségi partnerként koalícióra lépnek-e újra az MSZP-vel. Megvan az előnye s veszélye mindkét lehetséges döntésnek. Ha belépnek, tovább dolgozhatnak azon a programon, amelyben hisznek, és amelynek az elmúlt négy évben mozgatói voltak. De tovább fenyegeti őket a felmorzsolódás és arcvesztés veszélye. Ha nem lépnek be, ellenzéki pozícióban kisebb hatásuk lesz az ország sorsának alakulására, de újra felmutathatják a magyar társadalomnak, tisztán és világosan, a liberalizmus eszmerendszerét. És tudjuk, nagy szüksége van az országnak egy olyan független pártra, amely következetesen és rossz kompromisszumok nélkül képviseli a liberalizmus értékeit és eszméit. Ez is történeti hivatás. Kívánom, hogy bölcsen döntsenek. A kisgazdák fontos szerepet játszhatnak a következő parlamentben, ha évszázados hagyományaiknak megfelelően higgadtan és következetesen képviselik a vidéki/falusi lakosság érdekeit, és segítenek abban, hogy az ország s kiváltképpen az ország mezőgazdasága jó feltételekkel kerüljön be az Európai Unióba. Vezetőjük szellemes szókimondására, éles ri- posztjaira szükség van a néha-néha elkerülhetetlenül unalmassá szürkült parlamenti életben. A MIÉP sincs könnyű helyzetben. Ha a parlamentben és ebben az Európai Unió felé haladó országban pozitív szerepet akar játszani, akkor mindenekelőtt el kell oszlatnia az emberek fejében és szívében azokat a félelmeket, amelyek a pártot körülveszik. Meg kell győznie a magyar társadalmat (és saját tagságát is) arról, hogy radikalizmusa nem emberek és ember- csoportok ellen irányul. Meg kell győznie mindenkit (saját tagságát is) arról, hogy a demokrácia játékszabályait minden körülmények között tiszteletben tartja. Meg kell győznie mindenkit arról, hogy semmiféleképpen sem fogja hátráltatni az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatát. Meg kell győznie mindenkit arról, hogy egyetlen szándék hajtja: egy igazságosabb és emberségesebb társadalom felépítésének szándéka. Egy olyan társadalomé, amely minden állampolgárának lehetőséget biztosít, és minden állampolgár jogait tiszteletben tartja. Nem lesz könnyű feladat. A most kisebbségi sorban maradó pártokra is sok, nehéz feladat vár. Mindenekelőtt életben kell maradniuk. De tudniuk kell azt is, hogy sokukra igazi szükség van. Ezer olyan társadalmi érdek, szándék, eszme van, amelyek nem, vagy csak nagyon nehezen kerülnek be az országos nyilvánosságba és a parlamenti vitákba. Ezeket nem utolsósorban épp a kisebb pártoknak kell felfedezniük, felfedniük, megfogalmazniuk, világgá kiáltaniuk. Fontos szerepük van a civil társadalom mozgalmainak, hálózatainak megerősítésében. Ezzel komoly szolgálatot tehetnek az országnak, mert tudvalevő, hogy a parlamenti demokrácia nem működik s nem működhet jól erős civil társadalom nélkül. A sajtó feladata s kötelessége az, hogy az eddiginél sokkal nagyobb mértékben segítse ezeknek a társadalmi szándékoknak, törekvéseknek, kritikáknak a felszínre kerülését, társadalmi értékké válását. Végezetül: kérjük a győzteseket arra, hogy szolgálják az országot következetesen, tisztességgel és jövőt teremtő bölcsességgel, őfelsége jövendő ellenzékét pedig biztassuk arra, hogy legyen sasszemű a hibák észrevételében, szigorú, de tárgyilagos a kritikában, zseniális a javaslattételben. Önmagunkat, a magyar társadalmat meg vegyük rá arra, hogy bárhogyan is fordul a választás, ne tekintsük politikai ellenfeleinket ellenségnek, és ne tekintsük az abszolút igazság letéteményeseinek önmagunkat. Próbáljunk meg végre az együttműködés szellemében dolgozni az ország előbbre jutásán. Hankiss Elemér szociológus Focimeccs? MSZP-Fidesz 6:5. Meglepetésre a jobb szélről Csurka egy gólt lőtt az MSZP kapujába. A bal szélen Thürmer lendült váratlan ellentámadásba, a labdát hajszál választotta el a kaputól. Szabó és Lezsák a jobbközépen derekasan próbálkozott, de nem sikerült labdába rúgniuk. A kupa végeredménye a Debrecenben és Nyíregyházán május 24-én újrajátszandó mérkőzések függvénye. Az egész ország azon szurkol, hogy ki kit rúg le. A baj csak az, hogy nem fut- ballról, hanem a posztkommunista időszak harmadik magyar demokratikus választásáról van szó. A lakosság egy jelentős hányada ezt egyfajta focimeccsként élte át.. Sokan elmentek a „stadionba” szurkolni, de közel ötven százalék hagyta kárba veszni a belépőjegyét, és otthon maradt, esetleg, ha nem volt más dolga a szép időben, tévén keresztül szemlélte a fejleményeket. Mintha azok nem határoznák meg az ő következő négy évét is. Természetesen mindenkinek demokratikus joga nem élni demokratikus választójogával, de a nagyarányú távolmaradás egy ennyire fiatal demokráciában mégis figyelemre méltó és vészjósló jelenség. A ‘politikai tájékozatlanság természetesen nem bűn. De igen sajnálatos dolog, hiszen a politika, tetszik, nem tetszik, életünk meghatározó része. Talán az oktatásba kellene szorosan belefoglalni, hogy kifejlődjék a gyerekek egészséges ítélőképessége nagykorúságuk beköszönte előtt. Úgy gondolom azonban, nem elsősorban a politikai gondolkodási készség hiánya volt a döntő tényező. Többségük azért nem élt demokratikus választójogával, mert nem érdekli a demokrácia. („Azok ott fent már úgyis mindent elrendeztek...”) S ennek fényében szinte mindegy, ki lesz a győztes, ha a lakosság fele alapjában mond nemet a demokráciára. Nemcsak azokra gondolok itt, akik távol maradtak, hanem arra a több mint öt százalékra is, akik egy olyan pártra adták a voksukat, amely mintegy öt éven keresztül a nyugati demokráciákhoz való felzárkózás ellen uszított, megalapozatlan logikával vádaskodott, és szakadatlanul fröcskölte a gyűlöletet. Az előttünk álló négy évet irányító kormánynak tehát a szociális-gazdasági problémák mellett (és nem után!) legnehezebb feladata az lesz, hogy az emberek két diktatúra által meghatározott tudatát a demokrácia irányába formálja át. Az idei választás egyik legfőbb tanulsága az, hogy hazánk nemcsak földrajzilag fekszik a fejlett Nyugat és a Balkán ütközőzónájában. Geréb László zongoraművész-tanár MARABU RAJZA