Népszabadság, 1998. május (56. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-15 / 113. szám

NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1998. MÁJUS 15., PÉNTEK IS A választások tétje Rendszerváltás, és ami utána következik Sokan zsörtölődnek, morognak, hogy ej­nye már, a pártok milyen gyenge, bá­gyadt, rossz kampányt folytattak. Pedig tévednek. Mert az MSZP például zseniá­lisan taktikázott. Szürke, unott, spleenes kampányával elhitette a magyar társada­lommal, hogy nincs tétje a választásnak. Mert, ugye, már eldőlt az, hogy ők nyer­nek - ki más nyerhetne? -, nem nagyon érdemes tehát erőlködni a szavazófülkék­ben. Vagy ha - feltéve, de nem megen­gedve - a Fidesz nyerne, ők se csinálhat­nának mást, mint amit a koalíció tett (csak rosszabbul csinálnák), mert végső fokon csak egy út vezet... Bruxelles-be, illetve a munkásosztály (?) mennyorszá­gába. Valójában azonban óriási a tét. Nehéz erről úgy beszélnem, hogy már az első pillanatban ne értsenek félre itt is, ott is, ne horkanjanak fel emitt is, amott is, de megpróbálom. Kezdem egy ártatlan hasonlattal. Gyakran mondogatjuk azt, hogy Magyarország inkább Olaszország útját járja, mintsem a német, a skandináv vagy az angolszász utat. Sokféleképpen szokás e párhuzamot magyarázni, de egy fontos mozzanatról viszonylag kevés szó esik. Éspedig arról a hasonlóságról, hogy míg Olaszországban negyven éven át a kereszténydemokrata párt volt kormá­nyon, a maga erős, szívós, szinte szétsza- kíthatatlan és áttekinthetetlen érdekszö­vevényével, hatalmi rendszerével és szé­les társadalmi klientúrájával, addig ná­lunk a késő kádári korszakban alakult ki a gazdasági és politikai, magán- és csoport- érdekeknek az a szövevénye, amely vol­taképpen a mai napig meghatározó szere­pet játszik az országban. Ez a szerep sem Olaszországban, sem nálunk nem volt egyértelműen negatív vagy pozitív. Olaszország a kereszténydemokrácia négy évtizedében emelkedett fel — min­den ismert és még nem ismert mulasztás, hatalmi önzés és tévedés ellenére — az eu­rópai országok élvonalába. Magyarorszá­gon a kádárizmus „aranykorában”, 1975 és 1985 között emelkedtek föl milliók a szerény, kispolgári jólét szintjére, és ez a kispolgári-polgári lét s magatartásrend­szer ma biztos alapja egy új, euró- paizálódó Magyarországnak. Ebben a fejlődésben fontos szerepe volt az MSZMP reformgondolkodású politiku­sainak és közgazdáinak, akkor is, és an­nak ellenére is, hogy másfelől az állam­szocializmus intézményrendszere meg­nyomorította az embereket és elherdálta az ország javait. 1989 után megtörtént a rendszerváltás, az államszocializmust és a gyarmati füg­gőséget felváltotta a piacgazdaság, a de­mokrácia és a nemzeti függetlenség szent- háromsága. De a hatalmi viszonyok döntő átrendeződésére nem került sor. Mi érten­dő ezen? Az, hogy a késő kádárista hatal­mi elit legtalpraesettebb tagjai sikeresen átmentették az új rendszerbe politikai, tár­sadalmi és kulturális tőkéjüket (politikai kapcsolataikat, érdekszövetségeikét, füg­gőségi viszonyaikat, szakismeretüket, tu­dásukat, banki hitelképességüket), majd - s ez ma már közhely - e tőkék egy részét igen gyorsan gazdasági tőkévé alakították át. 1990-ben, átmenetileg elvesztették a politikai intézményrendszer feletti hatal­mukat, amit azután 1994-ben visszasze­reztek, s ezzel korábban illegitim politikai tőkéjüket immár sikeresen átalakították demokratikus választásokkal legimitizált politikai tőkévé. Az elmúlt négy évben azután nemcsak az országot, hanem ­még sikeresebben - e komplex hatalmi rendszerüket is konszolidálták, és kiszéle­sítették kliensi rétegeiket. Ne lássunk ebben a folyamatban vala­mi gonosz cselt, összeesküvést, a bolse­vik ördög diadalát. Az európai történe­lemben az uralkodó osztályok többsége, némi tényleges vagy metaforikus vér- veszteséggel, sikeresen hajtotta végre ezt a tőkekonvertálási akciót. Hadd utaljak például csak arra, ami Franciaországban történt 1789-1814 között, 1830-ban, 1848-ban vagy 1870 után. És hadd te­gyem ehhez még hozzá, hogy nem volt ellenszenvesebb vagy rokonszenvesebb, sokkal tehetségesebb vagy tehetségtele­nebb az 1830 vagy 1870 utáni francia burzsoázia sem, mint a mi mai domináns hatalmi csoportosulásunk. Ámde nem a rokonszenv vagy ellenszenv, a tehetség vagy tehetségtelenség aránya a kérdés itt, hanem az, hogy az ország szempontjából mi a haszna és mi a kára egy ilyen domi­náns hatalmi csoportosulásnak. Ha körülnézünk a világban, a fejlett or­szágok többségében megtaláljuk azokat a gazdasági-pénzügyi(-katonai) és politikai konglomerátumokat, amelyek meghatá­rozó szerepet játszanak az országok éle­tében. Van azonban egy fontos különb­ség. Illetve kettő. Ahol a demokratikus fejlődés évszázadokra tekinthet vissza, ott a politikai hatalom nem fonódik olyan fojtogató szorítássá) össze a gazdasági hatalommal, mint az egypártrendszerből épp hogy csak kiláboló országokban. Másfelől, ahol a piacgazdaság már évszá­zados fejlődésre tekint vissza, ott nem egyetlen nagy érdekrendszer létezik, ha­nem több, s ezek bizonyos fokig ellensú­lyozzák egymás hatalmát. Nálunk ez az ellensúly, legalábbis a hazai szereplőket figyelembe véve, még nem alakult, nem alakulhatott ki. A külföldről jött szerep­lők pedig még részben a gazdaságon kí- vül működnek, vagy még csak kismér­tékben vesznek részt a belső interakciók­ban. Magyarul, nálunk az elmúlt húsz év­ben túlzottan erős és szívós hatalmi kon­centráció, a politikai, társadalmi és gaz­dasági hatalom túlzott koncentrációja alakult ki. A koncentrációnak ez a mérté­ke már minden valószínűség szerint ront­ja a magyarországi piacgazdaság kibon­takozásának és a demokratikus intéz­ményrendszer megerősödésének esélyeit. Mindez nem vonja kétségbe e hatalmi csoportosulás politikusainak, üzletembe­reinek, szakértő karának és klientúrájá­nak feltételezhető tisztességes szándé­kait, és nem von le a most távozó kor­mány érdemeiből. Mindössze azt állítom, hogy társadalmunk s gazdaságunk jelen­legi hatalmi szerkezete torz, egy irányba húz, könnyen kisiklathatja vagy vakvá­gányra futtathatja az országot. A választások második fordulójának tehát óriási a tétje. Az a tétje, hogy leáll-e a hatalmi konglomerátum duzzadása, megszakad-e a nyolcvanas évek eleje óta tartó hatalmi folytonosság, felnőnek-e a politikai-gazdasági hatalom újabb nagy szereplői, beindul-e az igazi gazdasági verseny, kialakul-e a gazdasági hatalom társadalmi-politikai ellenőrzésének az eddiginél hatékonyabb, demokratikus rendszere. Vagy mindez későbbre, mond­juk 2002-re halasztódik. És ezzel az or­szág értékes éveket veszít el, s egy ko­moly társadalmi-politikai válság kocká­zatát vállalja. Hogyan kerülhetnek ki a pártok e pró­batételből? Azt természetesen senki sem várhatja el, hogy az MSZP - követve elődje, az MSZMP 1989-es példáját - föladja a versenyt, és passzívan nézzen elébe a második fordulós vereségnek. Nyilván mindent el fognak követni annak érdekében, hogy győzzenek. Ha győz­nek, akkor nemcsak az ország, hanem a saját maguk hosszú távú érdekeit egyva­lamivel szolgálhatnák igazán. Erőnek erejével ki kellene bontakozniuk az ön­magukból fiadzott, hozzájuk tapadt gaz­dasági érdekrendszer polipkarjaiból. Tü­dőm, hatalmi pozícióban ez nagyon ne­héz, de nem lehetetlen feladat. Van rá pél­da a történelemben. Ellenzéki helyzet­ben, ebből a szempontból, könnyebb vol­na a dolguk. Arról nem is szólva, hogy végre komolyan vehetnék azt a célt, ame­lyet 1990-ben tűztek maguk elé: azt, hogy európai típusú szociáldemokrata párttá válva következetesen képviseljék a társadalmi igazságosság, méltányosság és a jóléti társadalom eszméit s érdekeit. Nagyon ráférne már az országra egy ilyen párt. A Éidesz is nehéz feladat előtt áll. Ha győz, s erre jók az esélyei, át kell vennie a kormánykereket egy olyan hajón, amely ma még elég rozoga, a lékeken be­folyó vizet is állandóan szivattyúzni kell, a legénység nem nagyon bízik önmagá­ban, meg hellyel-közzel egymással mara­kodik, és ráadásul még a tenger is megle­hetősen viharos. Megvan-e az ész, az erő és a szent akarat? Megvan-e az országot szolgálni akaró alázat? Fénylik-e majd a közéleti tisztesség kardja? Elegendő-e a szaktudás, a szorgalom, a jó szándék? Megvan-e a mások, még az ellenfelek jo­gait is minden körülmények között tiszte­letben tartó türelem? Megvan-e az érzé­kenység, amely a nagy gazdasági és poli­tikai ügyek mögött látja az eleven em­bert, az emberi vágyakat, szenvedéseket és örömöket? Megvan-e a képesség arra, hogy visszaadják a magyar társadalom hitét önmagában, s arra, hogy értelmes és elérhető célokat tűzzenek ki az ország elé? Az ország jövője a tét. Az SZDSZ-nek most nyilvánvalóan fáj a vereség, amelyért részben önmagu­kat is okolják. A második fordulót termé­szetesen nekik is becsülettel végig kell harcolniuk. Tudom, nagy dilemma előtt állnak. Mert adott esetben el kell dönte­niük, hogy kisebbségi partnerként koalí­cióra lépnek-e újra az MSZP-vel. Meg­van az előnye s veszélye mindkét lehetsé­ges döntésnek. Ha belépnek, tovább dol­gozhatnak azon a programon, amelyben hisznek, és amelynek az elmúlt négy év­ben mozgatói voltak. De tovább fenyege­ti őket a felmorzsolódás és arcvesztés ve­szélye. Ha nem lépnek be, ellenzéki pozí­cióban kisebb hatásuk lesz az ország sor­sának alakulására, de újra felmutathatják a magyar társadalomnak, tisztán és vilá­gosan, a liberalizmus eszmerendszerét. És tudjuk, nagy szüksége van az ország­nak egy olyan független pártra, amely kö­vetkezetesen és rossz kompromisszumok nélkül képviseli a liberalizmus értékeit és eszméit. Ez is történeti hivatás. Kívánom, hogy bölcsen döntsenek. A kisgazdák fontos szerepet játszhat­nak a következő parlamentben, ha évszá­zados hagyományaiknak megfelelően higgadtan és következetesen képviselik a vidéki/falusi lakosság érdekeit, és segíte­nek abban, hogy az ország s kiváltképpen az ország mezőgazdasága jó feltételekkel kerüljön be az Európai Unióba. Vezető­jük szellemes szókimondására, éles ri- posztjaira szükség van a néha-néha elke­rülhetetlenül unalmassá szürkült parla­menti életben. A MIÉP sincs könnyű helyzetben. Ha a parlamentben és ebben az Európai Unió felé haladó országban pozitív szerepet akar játszani, akkor mindenekelőtt el kell oszlatnia az emberek fejében és szívében azokat a félelmeket, amelyek a pártot kö­rülveszik. Meg kell győznie a magyar tár­sadalmat (és saját tagságát is) arról, hogy radikalizmusa nem emberek és ember- csoportok ellen irányul. Meg kell győz­nie mindenkit (saját tagságát is) arról, hogy a demokrácia játékszabályait min­den körülmények között tiszteletben tart­ja. Meg kell győznie mindenkit arról, hogy semmiféleképpen sem fogja hátrál­tatni az Európai Unióhoz való csatlako­zás folyamatát. Meg kell győznie min­denkit arról, hogy egyetlen szándék hajt­ja: egy igazságosabb és emberségesebb társadalom felépítésének szándéka. Egy olyan társadalomé, amely minden állam­polgárának lehetőséget biztosít, és min­den állampolgár jogait tiszteletben tartja. Nem lesz könnyű feladat. A most kisebbségi sorban maradó pár­tokra is sok, nehéz feladat vár. Minde­nekelőtt életben kell maradniuk. De tud­niuk kell azt is, hogy sokukra igazi szük­ség van. Ezer olyan társadalmi érdek, szándék, eszme van, amelyek nem, vagy csak nagyon nehezen kerülnek be az or­szágos nyilvánosságba és a parlamenti vitákba. Ezeket nem utolsósorban épp a kisebb pártoknak kell felfedezniük, fel­fedniük, megfogalmazniuk, világgá kiál­taniuk. Fontos szerepük van a civil társa­dalom mozgalmainak, hálózatainak meg­erősítésében. Ezzel komoly szolgálatot tehetnek az országnak, mert tudvalevő, hogy a parlamenti demokrácia nem mű­ködik s nem működhet jól erős civil tár­sadalom nélkül. A sajtó feladata s köte­lessége az, hogy az eddiginél sokkal na­gyobb mértékben segítse ezeknek a társa­dalmi szándékoknak, törekvéseknek, kri­tikáknak a felszínre kerülését, társadalmi értékké válását. Végezetül: kérjük a győzteseket arra, hogy szolgálják az országot következete­sen, tisztességgel és jövőt teremtő böl­csességgel, őfelsége jövendő ellenzékét pedig biztassuk arra, hogy legyen sassze­mű a hibák észrevételében, szigorú, de tárgyilagos a kritikában, zseniális a javas­lattételben. Önmagunkat, a magyar társa­dalmat meg vegyük rá arra, hogy bárho­gyan is fordul a választás, ne tekintsük politikai ellenfeleinket ellenségnek, és ne tekintsük az abszolút igazság letétemé­nyeseinek önmagunkat. Próbáljunk meg végre az együttműködés szellemében dolgozni az ország előbbre jutásán. Hankiss Elemér szociológus Focimeccs? MSZP-Fidesz 6:5. Meglepetés­re a jobb szélről Csurka egy gólt lőtt az MSZP kapujába. A bal szélen Thürmer lendült váratlan ellentámadásba, a labdát hajszál választotta el a kaputól. Szabó és Lezsák a jobbközépen dere­kasan próbálkozott, de nem si­került labdába rúgniuk. A kupa végeredménye a Debrecenben és Nyíregyházán május 24-én újrajátszandó mérkőzések függ­vénye. Az egész ország azon szurkol, hogy ki kit rúg le. A baj csak az, hogy nem fut- ballról, hanem a posztkommu­nista időszak harmadik magyar demokratikus választásáról van szó. A lakosság egy jelentős há­nyada ezt egyfajta focimeccs­ként élte át.. Sokan elmentek a „stadionba” szurkolni, de közel ötven százalék hagyta kárba veszni a belépőjegyét, és otthon maradt, esetleg, ha nem volt más dolga a szép időben, tévén ke­resztül szemlélte a fejleménye­ket. Mintha azok nem határoz­nák meg az ő következő négy évét is. Természetesen minden­kinek demokratikus joga nem élni demokratikus választójogá­val, de a nagyarányú távolmara­dás egy ennyire fiatal demokrá­ciában mégis figyelemre méltó és vészjósló jelenség. A ‘politikai tájékozatlanság természetesen nem bűn. De igen sajnálatos dolog, hiszen a politi­ka, tetszik, nem tetszik, életünk meghatározó része. Talán az ok­tatásba kellene szorosan bele­foglalni, hogy kifejlődjék a gye­rekek egészséges ítélőképessége nagykorúságuk beköszönte előtt. Úgy gondolom azonban, nem elsősorban a politikai gondolko­dási készség hiánya volt a döntő tényező. Többségük azért nem élt demokratikus választójogá­val, mert nem érdekli a demok­rácia. („Azok ott fent már úgyis mindent elrendeztek...”) S en­nek fényében szinte mindegy, ki lesz a győztes, ha a lakosság fe­le alapjában mond nemet a de­mokráciára. Nemcsak azokra gondolok itt, akik távol marad­tak, hanem arra a több mint öt százalékra is, akik egy olyan pártra adták a voksukat, amely mintegy öt éven keresztül a nyu­gati demokráciákhoz való fel­zárkózás ellen uszított, megala­pozatlan logikával vádaskodott, és szakadatlanul fröcskölte a gyűlöletet. Az előttünk álló négy évet irá­nyító kormánynak tehát a szociá­lis-gazdasági problémák mellett (és nem után!) legnehezebb fel­adata az lesz, hogy az emberek két diktatúra által meghatározott tudatát a demokrácia irányába formálja át. Az idei választás egyik legfőbb tanulsága az, hogy hazánk nemcsak földrajzi­lag fekszik a fejlett Nyugat és a Balkán ütközőzónájában. Geréb László zongoraművész-tanár MARABU RAJZA

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék