Népszabadság, 1998. június (56. évfolyam, 127-151. szám)

1998-06-22 / 144. szám

6 NÉPSZABADSÁG VILÁGTÜKÖR 1998. JÚNIUS 2­2., HÉTFŐ Clinton Kínába megy... Akkor most dologra! - énekli Mulan, mellékzenének viszont Stevie Wonder szól, hogy maradj hű a szívedhez. Mulan egy héttel korábban jött Amerikába, mint ahogy Bill Clinton Kínába indul. A Dis­ney legújabb rajzfilmje a lehető legjobb­kor (időzítve?) támasztotta fel a kétezer évvel ezelőtti kínai lány alakját, a keletie­sen westernes (polgári?) vállalkozó kedv legendáját, hogy megértesse Kínát Ame­rikával. S mert Kínát a legtöbb amerikai csak képregény szinten ismeri, a rajzfilm „vállalkozó partnert” faraghat a „veszé­lyes sárkányból”. Ahogy a politikai és üzleti világban is keveredik a „dologra” szándéka azokkal a súlyos konfliktusok­kal, amelyek abból származ(ná)nak, ha Washington hű maradna a szívéhez, és számon kérné az emberi jogokat. Zseb és erkölcs Zseb vagy erkölcs választása sose köny­­nyű, ám az e héten Kínába készülő ame­rikai elnök dilemmája ennél is bonyolul­tabb. Clinton 1992-ben elnökjelöltként szemére vethette elődjének, hogy „gyil­kosokkal üzletelve hóhérokat dédelget”. Ám elnökként 1997-ben ünnepélyesen fogadta a kínai államfőt, aki most a gesz­tust a Tienanmen téren viszonozza. Ott, ahol az 1989-ben készült képek nem rajzfilmek, hanem híradófelvételek vol­tak. - A demokratikus politikai refor­mok tankokkal eltaposása semmi áron nem elfogadható - mondta Clinton ak­kor. Most azt mondja, hogy „Kína több­nyire a történelem jó oldalán áll, ám az emberi jogok terén téved”. De elutasítja a kínai ellenzékiek kérését, hogy talál­kozzon vezetőjükkel, Xu Wenli villany­­szerelővel (Walesa foglalkozása). Hi­szen Clinton nem sértheti meg Kína ér­zékeny urait, de barátságosan felvetheti nekik, hogy­ Tibet, bebörtönzött püspö­kök, cenzúra, lágerek, militarista-bürok­ratikus pártállami diktatúra. Mint előre magyarázkodó beszédei­ben ígéri, fel is veti, mindjárt ez elején. Valahogy úgy, hogy: párbeszéd a dalai lámával, vallás- és szólásszabadság, pol­gári önkormányzat. Legfeljebb megint nem hallgatnak rá, ahogy tavaly Wa­shingtonban is hiába mondta Csiang Cö­­min kínai elnöknek. (Aki azért gesztus­ból emigrálni engedett néhány ellenzé­kit, ezt most is megteheti. Még száz csúcstalálkozóhoz van elég szabadon engedhető politikai fogoly.) Napirend kipipálva, dologhoz látnak. Van elég. Minden negyedik embertár­sunk kínai, az ötezer éves Központi Bi­rodalom nélkül és főleg ellenére nem le­het kerek a világ. Sehol nem lehet stabil biztonsági rendszer, normális kereske­delem, de még kultúra sem Kína híján. Kína az egész emberi civilizáció egyik bölcsője, örökös központja, tartóoszlo­pa, ráadásul az egyetlen olyan nagyhata­lom, amely a történelemben állandónak bizonyult. Mezopotámiától Rómáig mindig egyenrangú a mindenkori világ­hatalommal, sőt, az előző ezredfordulón Kína a messze legfejlettebb és legerő­sebb állam. Kaifeng kétszer nagyobb a fénykori Rómánál, 1100 körül Hang­­csou kétmilliós (!) nagyváros. A száz­millió lakosú birodalomban ekkor már papírra nyomtatják a könyveket, pályá­zattal nevezik ki a köztisztviselők egy­­harmadát, ötvenezer kilométer csatorna­­hálózaton járnak a teherhajók, puskapor katapultálja az ágyúgolyót és a rakétát, a Selyemút és a Fűszerét kereskedői ösz­­szekötik az egész ismert világot, a bor­délyban papírpénzzel fizetnek a matró­zok, és messze nagyobb vallásszabadság van, mint a korabeli Európában. Kína 1078-ban a vas és acél országa, már ek­kor kétszer annyit termel, mint Anglia hétszáz évvel később. A konfuciánusok a legtartósabb politikai konzervativiz­mus hordozói, a daoisták pedig minden liberálisok ősei; a tizenharmadik század­ban vannak már kínai szocialisták és eg­zisztencialisták is. Kína dicsősége, hogy szinte minden, ami most van a világon, nagyon régen ott lapul valamelyik kínai könyvtárban tervként vagy gondolat­ként. Kína kudarca, hogy szinte minden ott is porosodik, amíg máshol hasznosí­tani kezdik. Akárhogy is, a kínaiak vi­lághatalomnak látják magukat az utóbbi kétszáz év Nyugattól elszenvedett meg­aláztatásai közepette is. Szembenállás helyett A mostani ezredforduló legerősebb ál­lamának elnöke (elvégezvén egy Kína­­gyorstalpalót) szintén annak látja őket. Az a fő érve, hogy Amerikának is, a vi­lágnak is jobb, ha szembenállás helyett a Nyugat „bevonja” Kínát az új nemzetkö­zi rend megteremtésébe. Logikus érvelé­se hitelesebb lenne, ha pártja nem foga­dott volna el simlis kampánypénzeket si­kamlós kínaiaktól, ha ennek révén Peking hadserege nem jutott volna szuperműhol­dakhoz és olyan rakétatechnikához, amely veszélyessé teheti a Nagy Menete­lést. Kína rakétáját hívják így, a menete­lés iránya pedig az, hogy Kína lassan megközelítse Amerika katonai erejét. Washingtonban jelenleg tizenhat bizott­ság vizsgálja, mit és mennyire befolyá­solt a kínai pénz, és a következmények mit és mennyire befolyásolnak az USA világhatalmi jövőjében. A jövő világhatalma Kínos vizsgálatok. Clinton demokrata pártjának szerencséjére az ellenzéki re­publikánusok sok korábbi és mai vezér­alakja is fő- vagy másodállásban a kínai lobbyhoz sorolható. (Vezető szakértőjük Henry Kissinger, aki a korszakos fontos­ságú doktrína szerzője: az USA legyen mindig jobb viszonyban Moszkvával és Pekinggel, mint azok egymással.) Kína a vásárlója a Boeing minden kilencedik re­pülőgépének, Kína a legnagyobb poten­ciális piaca az elektronikai és autóipar­nak, sőt a hadiiparnak is. Mert Kínának kell a legfejlettebb technológia, és van rá pénze is. Van rá politikája is: ma és a be­látható jövőben érdeke, hogy jobb viszo­nya legyen Washingtonnal, mint a csak retorikai hasznot ígérő Moszkvával. Tizennyolcmilliárd dollár amerikai működőtőke dolgozik Kínában, amely ta­valy hatvankétmilliárd (!) dollárnyi árut adott el az USA piacán. Amerika ötven­­egymilliárddal kevesebbet exportált Kí­nába. Ezért nem „fér” be Kína a Kereske­delmi Világszervezet ajtaján. De ugyan­ezért kap rendre (mostantól talán állandó­ra) legnagyobb (normális) kereskedelmi kedvezményt: nagymértékben az olcsó kínai tömegáru tartja fenn az amerikai al­só középosztály és a szegényebbek vásár­lóerejét. E nélkül drágább lenne az olaj is: Kína közelében halad el a tartályhajók zöme. A Tajvani-szorosban három éve volt a legutóbbi kínai-amerikai erőde­monstráció, azóta inkább a kompromisz­­szumkészséget demonstrálják. Legújabban Kína „a nemzetközi pénz­ügyi stabilitás oszlopa” is. Robert Rubin amerikai pénzügyminiszter fogalmaz így az ázsiai gazdasági válságok közepette. A kemény jüan, a reminbi le nem értékelé­sével Peking nagy szívességet tesz szom­szédainak és Japánnak is. A kommunista sárkány a kapitalista kistigrisek megmen­­tője? Lényegében igen, illetve Kína való­jában nem kommunista már. Hanem (legalábbis Amerikában így látják) sajátos államnacionalista diktatú­ra, embrionális piacgazdasággal. Amely már csecsemőnek is olyan nagy, hogy nö­vekedése és fejlődése az egész világnak fontos. Ahogy nő, úgy Kína megint vi­lághatalom lesz. Ezzel számol Amerika is, kisebb-nagyobb aggodalmakkal für­készve Kína jövőjét. Az ázsiai óriás meg­izmosodása kockázatokat is hordoz. De még veszélyesebb, ha gyenge marad, ha a növekedés, mint Kína történetében már annyiszor, szétfeszíti a központi államot, de az önmagába visszaforduló, igazi fej­lődés nélküli politikai rendszer megint anarchiába, belháborúba rántja az orszá­got. Márpedig Oroszország, India és Ja­pán között Kína nélkül és ellenében Amerika nem tarthat egyensúlyt. Kína nélkül és ellenében összeomlik Délkelet- Ázsia minden eredménye, sőt: elillan Kö­­zép-Ázsia, a Közel- és Távol-Kelet meg­annyi konfliktusának rendezési reménye. Clinton mindennek tudatában indul Pe­­kingbe. Útjának konkrét egyezmények nélkül is történelmi súlya van Amerika és Kína „önsúlya” miatt. Az elnök egyik munkatársa a posztmodern politika ciniz­musával fogalmazott: Clinton élete leg­fontosabb vendégszereplésére készül, a Nyugat kínai megértetésére. Mulan ame­rikai sikerét kell viszonoznia. Washington, 1998. június Füzes Oszkár HOW HYDROGEN POWER CAN CHANGE THE WORLD piges 16 and 103-106 America's first summit with China since1985 •)’>rOO!3,06tS7?1 Sárkányköszöntő: Clinton tavaly Washingtonban tárgyalt a kínai elnökkel Kína számára roppant fontos, mit tesz az Egyesült Államok. Pekingben tudják, hogy a Clinton-Csiang találkozó aszim­metrikus súlyozású nézetek cseréje lesz. Washington az emberjogokra, Tibetre, a Loral rakétavállalat botránya nyomán a katonai célú technológiaexport korláto­zására összpontosít, Kína ellenben a gaz­dasági együttműködésre, az amerikai csúcstechnológiához való jobb hozzáfé­résre, valamint a Tajvan iránti washingto­ni elkötelezettség lazítására fog töre­kedni. Kína - és nem kisebb mértékben az Egyesült Államok - számára létérdek, hogy az ázsiai gazdasági válság valami­lyen módon megoldódjék. Eddig Kína derekasan állta a sarat, felelős nagyhata­lom módján viselkedett, nem értékelte le a jüant, noha ez külkereskedelme, export­ja lelassulásába, nemzetközi versenyké­pessége csökkenésébe került. Nagy sze­repe van ennek abban, hogy a dolgok nem fordultak még rosszabbra. Ezért a KNK az elismerés mellett konkrét jutal­mat vár Clintonéktól. Hogy mi lesz ez, az még nyitott kérdés. Kínának létszükség­let a nagy ütemű, évi legalább hét száza­lékot elérő gazdasági növekedés. Ha ez alá lassul, lezuhanhat, mint a kritikus se­bességét elvesztő sugárhajtású gép. Kína esetleges megroggyanását legfontosabb stratégiai partnere (potenciális ellenfe­le?), Amerika sem nézheti tétlenül. Kép­zeljenek el egy visszaesésbe szoruló Kí­nát, amelyet apokaliptikus képek jelle­meznek. Elöntik a munkanélküliek száz­milliói, lázadások, zavargások törnek ki, bevetik a hadsereget, esetleg nekimennek Tajvannak, amiből kiszámíthatatlan nem­zetközi konfliktus kerekedik. Egy csa­pásra vége lesz a Teng-féle reformkurzus­nak, amelyhez oly nagy reményeket fűz­nek a világ legnagyobb országát a de­mokratizálódás ösvényére képzelők — mondotta a minap Pekingben a külföldi tudósítók klubjának egyik neves Ameri­­ka-kutató vendége. Pekingnek ugyan tiltja a büszkesége, hogy ezt így, nyíltan kimondják, de az irány, amelybe a KNK terelni igyekszik a kínai-amerikai gazdasági kapcsolatokat, ezt jelzi. Ugyanakkor Kína részéről fenn­áll egy - sokak által megalapozatlannak tartott - feltétel, a politikai és a gazdasági viszony összekapcsolása, adok-veszek alapon. Zeng Peiyan, a kínai állami terv­bizottság miniszteri rangú első embere a China Dailyben fehéren feketén kimond­ja: az amerikai vállalatok sikere, eredmé­nyessége a kínai piacokon attól függ, hogy az USA megváltoztatja-e Kína-po­litikáját. Ez az árukapcsolás a többi kö­zött az amerikai szupertechnológia Kíná­ba való szállítási tilalmának feloldását, Pekingnek a Kereskedelmi Világszerve­zetbe (WTO) való felvételét, a legna­gyobb kedvezmény elve évenkénti felül­vizsgálata gyakorlatának a megszünteté­sét igényli. Mit tud ezért cserébe adni Kína? Piacai egy részét.­ Mert a kínai piac jelentős szegmensei (bankszféra, biztosítás, egyes stratégiai ágazatok) éppúgy el vannak zárva a külföldi (amerikai) tőke elől, mint ahogy Kína sem vásárolhat Amerikától bizonyos stratégiai cikkeket, haditechni­kai vonatkozású technológiákat. Peking, persze a maga által meghatározott mó­don, amerikai bekapcsolódást kínál, vár energiaszektorába. Az USA eladhat neki korszerű atomreaktorokat (amelyeket az oroszok nem tudnak ajánlani), erőmű-be­rendezéseket, befektethet az infrastruktú­rába, utakba, vasutakba, részt szerezhet bennük. Kína egyetlen természetes partnerének (potenciális ellenfelének?) az Egyesült Államokat tartja. Peking ugyan taktikai okokból a többpólusú - értsd: amerikai hegemónia nélküli - világot vallja, s ugyancsak taktikai okokból elveti a kato­nai szövetségeket (ugyan melyikbe lép­hetne be?), gyakorlatilag azonban kétpó­lusú világban gondolkodik. A KNK, a vi­lág legnagyobb fejlődő állama és az Egyesült Államok mint a legerősebb fej­lett ország: ez a párosítás számos pekingi dokumentumban szerepel. Ugyanolyan természetességgel tör utat a kínai politi­kai elit gondolatvilágában, mint ahogy annak idején a moszkvai elitében az egy­két évtizeddel ezelőtti szovjet-amerikai viszony. Akkor azt mondták, van Moszk­va és Washington, valamint a „futottak még” csapata: ma ez Peking és Washing­ton lenne? A képlet azért nem olyan egyszerű, de sok a hasonlóság. Valaha a Szovjetunió döntően katonai ereje, nem pedig gazda­sági súlya miatt vált Amerika kivételezett partnerévé. Ma még Kínát sem katonai ereje, sem gazdasági potenciálja nem emeli egyenrangú helyzetbe Washington­nal. Kínát nukleáris arzenáljának meny­­nyiségi és minőségi (hordozóeszközök) ismérvei alapján Oroszország, Anglia és Franciaország után a negyedik helyre so­rolják. Gazdaságilag Kína a világon a he­tedik (GDP-je, hazai összterméke 1997- ben mintegy 900 milliárd dollár volt), a világkereskedelemben a tizedik helyen áll. A KNK méretei, lehetőségei, piacai miatt kerül kivételezett helyzetbe. Nagy akadályként jelennek meg a kínai-amerikai kereskedelem kiegyensú­lyozatlanságával kapcsolatos kérdések, bár a küszöbönálló Clinton-Csiang talál­kozón kínai részről kifejezetten nem eről­tetik őket. Peking évről évre nagyobb - 1997-ben már csaknem ötvenmilliárd dolláros - exporttöbblettel árasztja el az amerikai piacokat. Amerika - feltételez­hetően - ezt kereskedelempolitikai kér­désnek tartja, holott ez annál jóval több, Kína felemelkedési stratégiájának a szer­ves része. Exportálj minden erővel minél többet, amíg lehet, az importot fogd visz­­sza, a befolyó keményvalutából képezz tartalékokat, finanszírozd a belső felhal­mozást, piacod kicsinysége és elégtelen­sége folytán a beruházásaidat, kiváltkép­pen a stratégiai területeken (hadiipar, szupertechnológia, távközlés, űrtechni­ka), tartsd fenn a nagy ütemű növekedést: ez a stratégia. Mivel Kína nem akarja az amerikaiak­kal való csúcstalálkozón ezt érdemben felvetni, áttörés e tekintetben aligha vár­ható. Peking nem fogja nagyon megnyit­ni a piacait az amerikaiak, de mások előtt sem. Még akkor sem, ha ez WTO-tagsá­­ga elhúzódásával jár. Kész-e Kína a stratégiai partnerségre a legkényesebb kérdésekben, a katonai-po­litikai szférában? Igen. Pekingnek létér­deke a nemzetközi nyugalom. Hogy a külső környezete jóindulatúan semleges legyen a következő években, amikor a legfontosabb teendők, a gazdaság szaná­lása, a Tajvan-kérdés, a nemzetiségek (északnyugaton az iszlám befolyás, nyu­gaton Tibet) problémáinak megoldása le­kötik összes energiáját. Kína az utóbbi esztendőkben igen sokat tett ezért. Gya­korlatilag valamennyi szomszédjával tisztázta a vitás kérdéseket (orosz-kínai határ), Oroszországgal és közép-ázsiai szomszédállamaival Sanghajban együtt­működési megállapodást kötött. Atom­fegyver-kísérleti moratóriumot hirdetett. A múlt héten, napokkal a Clinton-út előtt, új szabályozási rendszert léptetett életbe, amely szigorítja a nukleáris technológiák exportját. Ezzel kapcsolatosan visszafog­ta Pakisztánnal, Iránnal való nukleáris együttműködését, vállalta a rakétatechni­ka elterjesztését korlátozó egyezmény feltételeit, pedig nem csatlakozott hozzá. Csökkentette a katonai nyomást Tajvanra. Közreműködött az észak-koreai rezsim veszélyes atomfegyverkezési terveinek meghiúsításában, élelmiszersegélyekkel késleltette Phenjan teljes összeomlását. Csatlakozott az ENSZ gazdasági és szo­ciális jogokról szóló chartájához, és a leg­újabb hírek szerint még a Clinton-út előtt aláírja az ENSZ emberjogi chartáját. Mindezt figyelembe véve egyáltalán nincs kizárva, hogy megállapodnak az USA-val közös tengeri mentési hadgya­korlatok megtartásában is. Ezek, miként a várható megállapodás arról, hogy nem irányozzák egymásra atomrakétáikat, in­kább jelképes, semmint gyakorlati jelen­tőségű lépések. Egy enyhülési folyamat ösvényén a kezdőcölöpök. Lehetőséget adnak mindkét félnek a másik jobb meg­ismerésére: ez növeli a kiszámíthatóságra való hajlamot. Tajvan kérdésében viszont ingerelni fogja a témára nagyon érzékeny Kínát Washington hajthatatlansága, hogy — amíg Peking fenntartja a szigettel szem­ben a katonai megoldás opcióját - hagyo­mányos fegyvereket szállítson Tajvan­nak. Egészében véve Pekingben nem vár­nak áttörésszerű, látványos megállapodá­sokat. A KNK számára a látogatás ténye, a párbeszéd rendszeressége mindennél fontosabb. Jelzi, hogy az Egyesült Álla­mok kapcsolatépítésre törekszik, nem pe­dig Kína elszigetelésére, amitől Peking­ben oly sokáig annyira tartottak. Peking, 1998. június . Dunai Péter «* ... és Peking politikai árukapcsolást szeretne Amerikai-kínai krónika 1972. február: Nixon elnök látogatásakor elismeri az „egy Kína”-elvet. 1975. december: Ford elnök Kínába látogat. 1979. január: Diplomáciai kapcsolat a két ország között. Teng Hsziao-ping miniszterelnök-helyettes amerikai útja. 1984. április: Reagan elnök kínai látogatása. 1985. július: Li Hszian-m­an elnök amerikai útja. 1989. február: Bush elnök Pekingben. 1989. június: a Tienanmen téri események után elhidegülnek a kapcso­latok. 1993. november: Clinton elnök és Csiang Cö-min államfő találkozik az APEC seattle-i tanácskozásán. 1994. május: Clinton elveti az emberjogi kérdések és a kereskedelem ösz­­szekapcsolását. 1995. május: Kína visszahívja nagykövetét Washingtonból a tajvani elnök ottani magánlátogatása miatt. 1996. március: Kínai hadgyakorlat Tajvan közelében, az USA repülőgép­hordozókat küld a térségbe. 1997. október: Csiang Cö-min elnök amerikai látogatása.

Next