Népszabadság, 1998. június (56. évfolyam, 127-151. szám)
1998-06-22 / 144. szám
6 NÉPSZABADSÁG VILÁGTÜKÖR 1998. JÚNIUS 22., HÉTFŐ Clinton Kínába megy... Akkor most dologra! - énekli Mulan, mellékzenének viszont Stevie Wonder szól, hogy maradj hű a szívedhez. Mulan egy héttel korábban jött Amerikába, mint ahogy Bill Clinton Kínába indul. A Disney legújabb rajzfilmje a lehető legjobbkor (időzítve?) támasztotta fel a kétezer évvel ezelőtti kínai lány alakját, a keletiesen westernes (polgári?) vállalkozó kedv legendáját, hogy megértesse Kínát Amerikával. S mert Kínát a legtöbb amerikai csak képregény szinten ismeri, a rajzfilm „vállalkozó partnert” faraghat a „veszélyes sárkányból”. Ahogy a politikai és üzleti világban is keveredik a „dologra” szándéka azokkal a súlyos konfliktusokkal, amelyek abból származ(ná)nak, ha Washington hű maradna a szívéhez, és számon kérné az emberi jogokat. Zseb és erkölcs Zseb vagy erkölcs választása sose könynyű, ám az e héten Kínába készülő amerikai elnök dilemmája ennél is bonyolultabb. Clinton 1992-ben elnökjelöltként szemére vethette elődjének, hogy „gyilkosokkal üzletelve hóhérokat dédelget”. Ám elnökként 1997-ben ünnepélyesen fogadta a kínai államfőt, aki most a gesztust a Tienanmen téren viszonozza. Ott, ahol az 1989-ben készült képek nem rajzfilmek, hanem híradófelvételek voltak. - A demokratikus politikai reformok tankokkal eltaposása semmi áron nem elfogadható - mondta Clinton akkor. Most azt mondja, hogy „Kína többnyire a történelem jó oldalán áll, ám az emberi jogok terén téved”. De elutasítja a kínai ellenzékiek kérését, hogy találkozzon vezetőjükkel, Xu Wenli villanyszerelővel (Walesa foglalkozása). Hiszen Clinton nem sértheti meg Kína érzékeny urait, de barátságosan felvetheti nekik, hogy Tibet, bebörtönzött püspökök, cenzúra, lágerek, militarista-bürokratikus pártállami diktatúra. Mint előre magyarázkodó beszédeiben ígéri, fel is veti, mindjárt ez elején. Valahogy úgy, hogy: párbeszéd a dalai lámával, vallás- és szólásszabadság, polgári önkormányzat. Legfeljebb megint nem hallgatnak rá, ahogy tavaly Washingtonban is hiába mondta Csiang Cömin kínai elnöknek. (Aki azért gesztusból emigrálni engedett néhány ellenzékit, ezt most is megteheti. Még száz csúcstalálkozóhoz van elég szabadon engedhető politikai fogoly.) Napirend kipipálva, dologhoz látnak. Van elég. Minden negyedik embertársunk kínai, az ötezer éves Központi Birodalom nélkül és főleg ellenére nem lehet kerek a világ. Sehol nem lehet stabil biztonsági rendszer, normális kereskedelem, de még kultúra sem Kína híján. Kína az egész emberi civilizáció egyik bölcsője, örökös központja, tartóoszlopa, ráadásul az egyetlen olyan nagyhatalom, amely a történelemben állandónak bizonyult. Mezopotámiától Rómáig mindig egyenrangú a mindenkori világhatalommal, sőt, az előző ezredfordulón Kína a messze legfejlettebb és legerősebb állam. Kaifeng kétszer nagyobb a fénykori Rómánál, 1100 körül Hangcsou kétmilliós (!) nagyváros. A százmillió lakosú birodalomban ekkor már papírra nyomtatják a könyveket, pályázattal nevezik ki a köztisztviselők egyharmadát, ötvenezer kilométer csatornahálózaton járnak a teherhajók, puskapor katapultálja az ágyúgolyót és a rakétát, a Selyemút és a Fűszerét kereskedői öszszekötik az egész ismert világot, a bordélyban papírpénzzel fizetnek a matrózok, és messze nagyobb vallásszabadság van, mint a korabeli Európában. Kína 1078-ban a vas és acél országa, már ekkor kétszer annyit termel, mint Anglia hétszáz évvel később. A konfuciánusok a legtartósabb politikai konzervativizmus hordozói, a daoisták pedig minden liberálisok ősei; a tizenharmadik században vannak már kínai szocialisták és egzisztencialisták is. Kína dicsősége, hogy szinte minden, ami most van a világon, nagyon régen ott lapul valamelyik kínai könyvtárban tervként vagy gondolatként. Kína kudarca, hogy szinte minden ott is porosodik, amíg máshol hasznosítani kezdik. Akárhogy is, a kínaiak világhatalomnak látják magukat az utóbbi kétszáz év Nyugattól elszenvedett megaláztatásai közepette is. Szembenállás helyett A mostani ezredforduló legerősebb államának elnöke (elvégezvén egy Kínagyorstalpalót) szintén annak látja őket. Az a fő érve, hogy Amerikának is, a világnak is jobb, ha szembenállás helyett a Nyugat „bevonja” Kínát az új nemzetközi rend megteremtésébe. Logikus érvelése hitelesebb lenne, ha pártja nem fogadott volna el simlis kampánypénzeket sikamlós kínaiaktól, ha ennek révén Peking hadserege nem jutott volna szuperműholdakhoz és olyan rakétatechnikához, amely veszélyessé teheti a Nagy Menetelést. Kína rakétáját hívják így, a menetelés iránya pedig az, hogy Kína lassan megközelítse Amerika katonai erejét. Washingtonban jelenleg tizenhat bizottság vizsgálja, mit és mennyire befolyásolt a kínai pénz, és a következmények mit és mennyire befolyásolnak az USA világhatalmi jövőjében. A jövő világhatalma Kínos vizsgálatok. Clinton demokrata pártjának szerencséjére az ellenzéki republikánusok sok korábbi és mai vezéralakja is fő- vagy másodállásban a kínai lobbyhoz sorolható. (Vezető szakértőjük Henry Kissinger, aki a korszakos fontosságú doktrína szerzője: az USA legyen mindig jobb viszonyban Moszkvával és Pekinggel, mint azok egymással.) Kína a vásárlója a Boeing minden kilencedik repülőgépének, Kína a legnagyobb potenciális piaca az elektronikai és autóiparnak, sőt a hadiiparnak is. Mert Kínának kell a legfejlettebb technológia, és van rá pénze is. Van rá politikája is: ma és a belátható jövőben érdeke, hogy jobb viszonya legyen Washingtonnal, mint a csak retorikai hasznot ígérő Moszkvával. Tizennyolcmilliárd dollár amerikai működőtőke dolgozik Kínában, amely tavaly hatvankétmilliárd (!) dollárnyi árut adott el az USA piacán. Amerika ötvenegymilliárddal kevesebbet exportált Kínába. Ezért nem „fér” be Kína a Kereskedelmi Világszervezet ajtaján. De ugyanezért kap rendre (mostantól talán állandóra) legnagyobb (normális) kereskedelmi kedvezményt: nagymértékben az olcsó kínai tömegáru tartja fenn az amerikai alsó középosztály és a szegényebbek vásárlóerejét. E nélkül drágább lenne az olaj is: Kína közelében halad el a tartályhajók zöme. A Tajvani-szorosban három éve volt a legutóbbi kínai-amerikai erődemonstráció, azóta inkább a kompromiszszumkészséget demonstrálják. Legújabban Kína „a nemzetközi pénzügyi stabilitás oszlopa” is. Robert Rubin amerikai pénzügyminiszter fogalmaz így az ázsiai gazdasági válságok közepette. A kemény jüan, a reminbi le nem értékelésével Peking nagy szívességet tesz szomszédainak és Japánnak is. A kommunista sárkány a kapitalista kistigrisek megmentője? Lényegében igen, illetve Kína valójában nem kommunista már. Hanem (legalábbis Amerikában így látják) sajátos államnacionalista diktatúra, embrionális piacgazdasággal. Amely már csecsemőnek is olyan nagy, hogy növekedése és fejlődése az egész világnak fontos. Ahogy nő, úgy Kína megint világhatalom lesz. Ezzel számol Amerika is, kisebb-nagyobb aggodalmakkal fürkészve Kína jövőjét. Az ázsiai óriás megizmosodása kockázatokat is hordoz. De még veszélyesebb, ha gyenge marad, ha a növekedés, mint Kína történetében már annyiszor, szétfeszíti a központi államot, de az önmagába visszaforduló, igazi fejlődés nélküli politikai rendszer megint anarchiába, belháborúba rántja az országot. Márpedig Oroszország, India és Japán között Kína nélkül és ellenében Amerika nem tarthat egyensúlyt. Kína nélkül és ellenében összeomlik Délkelet- Ázsia minden eredménye, sőt: elillan Közép-Ázsia, a Közel- és Távol-Kelet megannyi konfliktusának rendezési reménye. Clinton mindennek tudatában indul Pekingbe. Útjának konkrét egyezmények nélkül is történelmi súlya van Amerika és Kína „önsúlya” miatt. Az elnök egyik munkatársa a posztmodern politika cinizmusával fogalmazott: Clinton élete legfontosabb vendégszereplésére készül, a Nyugat kínai megértetésére. Mulan amerikai sikerét kell viszonoznia. Washington, 1998. június Füzes Oszkár HOW HYDROGEN POWER CAN CHANGE THE WORLD piges 16 and 103-106 America's first summit with China since1985 •)’>rOO!3,06tS7?1 Sárkányköszöntő: Clinton tavaly Washingtonban tárgyalt a kínai elnökkel Kína számára roppant fontos, mit tesz az Egyesült Államok. Pekingben tudják, hogy a Clinton-Csiang találkozó aszimmetrikus súlyozású nézetek cseréje lesz. Washington az emberjogokra, Tibetre, a Loral rakétavállalat botránya nyomán a katonai célú technológiaexport korlátozására összpontosít, Kína ellenben a gazdasági együttműködésre, az amerikai csúcstechnológiához való jobb hozzáférésre, valamint a Tajvan iránti washingtoni elkötelezettség lazítására fog törekedni. Kína - és nem kisebb mértékben az Egyesült Államok - számára létérdek, hogy az ázsiai gazdasági válság valamilyen módon megoldódjék. Eddig Kína derekasan állta a sarat, felelős nagyhatalom módján viselkedett, nem értékelte le a jüant, noha ez külkereskedelme, exportja lelassulásába, nemzetközi versenyképessége csökkenésébe került. Nagy szerepe van ennek abban, hogy a dolgok nem fordultak még rosszabbra. Ezért a KNK az elismerés mellett konkrét jutalmat vár Clintonéktól. Hogy mi lesz ez, az még nyitott kérdés. Kínának létszükséglet a nagy ütemű, évi legalább hét százalékot elérő gazdasági növekedés. Ha ez alá lassul, lezuhanhat, mint a kritikus sebességét elvesztő sugárhajtású gép. Kína esetleges megroggyanását legfontosabb stratégiai partnere (potenciális ellenfele?), Amerika sem nézheti tétlenül. Képzeljenek el egy visszaesésbe szoruló Kínát, amelyet apokaliptikus képek jellemeznek. Elöntik a munkanélküliek százmilliói, lázadások, zavargások törnek ki, bevetik a hadsereget, esetleg nekimennek Tajvannak, amiből kiszámíthatatlan nemzetközi konfliktus kerekedik. Egy csapásra vége lesz a Teng-féle reformkurzusnak, amelyhez oly nagy reményeket fűznek a világ legnagyobb országát a demokratizálódás ösvényére képzelők — mondotta a minap Pekingben a külföldi tudósítók klubjának egyik neves Amerika-kutató vendége. Pekingnek ugyan tiltja a büszkesége, hogy ezt így, nyíltan kimondják, de az irány, amelybe a KNK terelni igyekszik a kínai-amerikai gazdasági kapcsolatokat, ezt jelzi. Ugyanakkor Kína részéről fennáll egy - sokak által megalapozatlannak tartott - feltétel, a politikai és a gazdasági viszony összekapcsolása, adok-veszek alapon. Zeng Peiyan, a kínai állami tervbizottság miniszteri rangú első embere a China Dailyben fehéren feketén kimondja: az amerikai vállalatok sikere, eredményessége a kínai piacokon attól függ, hogy az USA megváltoztatja-e Kína-politikáját. Ez az árukapcsolás a többi között az amerikai szupertechnológia Kínába való szállítási tilalmának feloldását, Pekingnek a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO) való felvételét, a legnagyobb kedvezmény elve évenkénti felülvizsgálata gyakorlatának a megszüntetését igényli. Mit tud ezért cserébe adni Kína? Piacai egy részét. Mert a kínai piac jelentős szegmensei (bankszféra, biztosítás, egyes stratégiai ágazatok) éppúgy el vannak zárva a külföldi (amerikai) tőke elől, mint ahogy Kína sem vásárolhat Amerikától bizonyos stratégiai cikkeket, haditechnikai vonatkozású technológiákat. Peking, persze a maga által meghatározott módon, amerikai bekapcsolódást kínál, vár energiaszektorába. Az USA eladhat neki korszerű atomreaktorokat (amelyeket az oroszok nem tudnak ajánlani), erőmű-berendezéseket, befektethet az infrastruktúrába, utakba, vasutakba, részt szerezhet bennük. Kína egyetlen természetes partnerének (potenciális ellenfelének?) az Egyesült Államokat tartja. Peking ugyan taktikai okokból a többpólusú - értsd: amerikai hegemónia nélküli - világot vallja, s ugyancsak taktikai okokból elveti a katonai szövetségeket (ugyan melyikbe léphetne be?), gyakorlatilag azonban kétpólusú világban gondolkodik. A KNK, a világ legnagyobb fejlődő állama és az Egyesült Államok mint a legerősebb fejlett ország: ez a párosítás számos pekingi dokumentumban szerepel. Ugyanolyan természetességgel tör utat a kínai politikai elit gondolatvilágában, mint ahogy annak idején a moszkvai elitében az egykét évtizeddel ezelőtti szovjet-amerikai viszony. Akkor azt mondták, van Moszkva és Washington, valamint a „futottak még” csapata: ma ez Peking és Washington lenne? A képlet azért nem olyan egyszerű, de sok a hasonlóság. Valaha a Szovjetunió döntően katonai ereje, nem pedig gazdasági súlya miatt vált Amerika kivételezett partnerévé. Ma még Kínát sem katonai ereje, sem gazdasági potenciálja nem emeli egyenrangú helyzetbe Washingtonnal. Kínát nukleáris arzenáljának menynyiségi és minőségi (hordozóeszközök) ismérvei alapján Oroszország, Anglia és Franciaország után a negyedik helyre sorolják. Gazdaságilag Kína a világon a hetedik (GDP-je, hazai összterméke 1997- ben mintegy 900 milliárd dollár volt), a világkereskedelemben a tizedik helyen áll. A KNK méretei, lehetőségei, piacai miatt kerül kivételezett helyzetbe. Nagy akadályként jelennek meg a kínai-amerikai kereskedelem kiegyensúlyozatlanságával kapcsolatos kérdések, bár a küszöbönálló Clinton-Csiang találkozón kínai részről kifejezetten nem erőltetik őket. Peking évről évre nagyobb - 1997-ben már csaknem ötvenmilliárd dolláros - exporttöbblettel árasztja el az amerikai piacokat. Amerika - feltételezhetően - ezt kereskedelempolitikai kérdésnek tartja, holott ez annál jóval több, Kína felemelkedési stratégiájának a szerves része. Exportálj minden erővel minél többet, amíg lehet, az importot fogd viszsza, a befolyó keményvalutából képezz tartalékokat, finanszírozd a belső felhalmozást, piacod kicsinysége és elégtelensége folytán a beruházásaidat, kiváltképpen a stratégiai területeken (hadiipar, szupertechnológia, távközlés, űrtechnika), tartsd fenn a nagy ütemű növekedést: ez a stratégia. Mivel Kína nem akarja az amerikaiakkal való csúcstalálkozón ezt érdemben felvetni, áttörés e tekintetben aligha várható. Peking nem fogja nagyon megnyitni a piacait az amerikaiak, de mások előtt sem. Még akkor sem, ha ez WTO-tagsága elhúzódásával jár. Kész-e Kína a stratégiai partnerségre a legkényesebb kérdésekben, a katonai-politikai szférában? Igen. Pekingnek létérdeke a nemzetközi nyugalom. Hogy a külső környezete jóindulatúan semleges legyen a következő években, amikor a legfontosabb teendők, a gazdaság szanálása, a Tajvan-kérdés, a nemzetiségek (északnyugaton az iszlám befolyás, nyugaton Tibet) problémáinak megoldása lekötik összes energiáját. Kína az utóbbi esztendőkben igen sokat tett ezért. Gyakorlatilag valamennyi szomszédjával tisztázta a vitás kérdéseket (orosz-kínai határ), Oroszországgal és közép-ázsiai szomszédállamaival Sanghajban együttműködési megállapodást kötött. Atomfegyver-kísérleti moratóriumot hirdetett. A múlt héten, napokkal a Clinton-út előtt, új szabályozási rendszert léptetett életbe, amely szigorítja a nukleáris technológiák exportját. Ezzel kapcsolatosan visszafogta Pakisztánnal, Iránnal való nukleáris együttműködését, vállalta a rakétatechnika elterjesztését korlátozó egyezmény feltételeit, pedig nem csatlakozott hozzá. Csökkentette a katonai nyomást Tajvanra. Közreműködött az észak-koreai rezsim veszélyes atomfegyverkezési terveinek meghiúsításában, élelmiszersegélyekkel késleltette Phenjan teljes összeomlását. Csatlakozott az ENSZ gazdasági és szociális jogokról szóló chartájához, és a legújabb hírek szerint még a Clinton-út előtt aláírja az ENSZ emberjogi chartáját. Mindezt figyelembe véve egyáltalán nincs kizárva, hogy megállapodnak az USA-val közös tengeri mentési hadgyakorlatok megtartásában is. Ezek, miként a várható megállapodás arról, hogy nem irányozzák egymásra atomrakétáikat, inkább jelképes, semmint gyakorlati jelentőségű lépések. Egy enyhülési folyamat ösvényén a kezdőcölöpök. Lehetőséget adnak mindkét félnek a másik jobb megismerésére: ez növeli a kiszámíthatóságra való hajlamot. Tajvan kérdésében viszont ingerelni fogja a témára nagyon érzékeny Kínát Washington hajthatatlansága, hogy — amíg Peking fenntartja a szigettel szemben a katonai megoldás opcióját - hagyományos fegyvereket szállítson Tajvannak. Egészében véve Pekingben nem várnak áttörésszerű, látványos megállapodásokat. A KNK számára a látogatás ténye, a párbeszéd rendszeressége mindennél fontosabb. Jelzi, hogy az Egyesült Államok kapcsolatépítésre törekszik, nem pedig Kína elszigetelésére, amitől Pekingben oly sokáig annyira tartottak. Peking, 1998. június . Dunai Péter «* ... és Peking politikai árukapcsolást szeretne Amerikai-kínai krónika 1972. február: Nixon elnök látogatásakor elismeri az „egy Kína”-elvet. 1975. december: Ford elnök Kínába látogat. 1979. január: Diplomáciai kapcsolat a két ország között. Teng Hsziao-ping miniszterelnök-helyettes amerikai útja. 1984. április: Reagan elnök kínai látogatása. 1985. július: Li Hszian-man elnök amerikai útja. 1989. február: Bush elnök Pekingben. 1989. június: a Tienanmen téri események után elhidegülnek a kapcsolatok. 1993. november: Clinton elnök és Csiang Cö-min államfő találkozik az APEC seattle-i tanácskozásán. 1994. május: Clinton elveti az emberjogi kérdések és a kereskedelem öszszekapcsolását. 1995. május: Kína visszahívja nagykövetét Washingtonból a tajvani elnök ottani magánlátogatása miatt. 1996. március: Kínai hadgyakorlat Tajvan közelében, az USA repülőgéphordozókat küld a térségbe. 1997. október: Csiang Cö-min elnök amerikai látogatása.