Népszabadság, 1998. szeptember (56. évfolyam, 204-229. szám)
1998-09-26 / 226. szám
38 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1998. SZEPTEMBER 26., SZOMBAT Mi lesz veled, orosz vidék? Miközben Oroszország gyakorlatilag csődöt jelentett, Moszkvában elegáns Mercedesekből kiszálló külföldi hitelezők, gazdag és ideges urak tárgyalnak a minisztériumokban, az orosz vidék egyelőre csendben tűr és szenved. Tudósítónk az orosz főváros háromszáz kilométeres körzetét járta be. M. Lengyel László Vlagyimirban, ebben a nagy múltú, csodás, hagymakupolás templomok gazdagította, Moszkvától háromórányi autóútra levő városkában Anatolij Bobrov, a területi törvényhozói gyűlés elnökhelyettese fogadott. Oroszország gazdasági helyzetéről beszélve úgy értékelte, hogy augusztus 17-e - a rubel leértékelése előtt - legalább éreztek valamiféle stabilitást, amelynek nyomán kedvező jelenségeket tapasztaltak. Valamelyest nőtt például a terület ipari termelése. A mezőgazdaság viszont alig-alig teljesített. Júniusig nagy volt a szárazság, kiégett a termés, júliusban, augusztusban meg szinte mindig esett az eső, nem lehetett géppel a földekre menni. Szeptember végéig csak a termés alig több mint a felét sikerült betakarítani. Ahol beérett, siralmas, 16 mázsás a búza hektáronkénti termésátlaga. Vlagyimirban, mint Bobrov úr mondotta, nincs pénz jószerével semmire. Sem a nyugdíjfizetésre, sem a közalkalmazottak bérére. A központi költségvetésből 372 millió rubelre számítottak, ezt a fővárosi csinovnyikok 272 millióra faragták le. Pedig a területet Moszkva úgymond támogatja, jóllehet Vlagyimir többet fizet be a központi költségvetésbe, mint amennyit onnan kap. Pénz kellene Augusztus 17-e - a rubel legutóbbi leértékelése - után náluk is másfélszeresre, háromszorosra ugrottak fel az árak. A kenyér, a száraztészta, a kásák, a tej viszont csak 10-15 százalékkal drágult. A helyi intézkedések a felvásárlási láz lehűtését szolgálták. Megszabták, hogy a kereskedők a beszerzési árnál legfeljebb 25 százalékkal adhatják drágábban az árut, illetve azt is, hogy egy ember miből mennyit vásárolhat egyszerre. A emberek nem mozogtak, a helyi politikusok közül viszont többeket a történtek a szovjet korszak módszereire emlékeztettek. Jaroszlavlban Alekszandr Minykintől, a helyi árügyi főigazgatóság vezetőjétől azt hallottam, hogy a felvásárlási láz náluk 7-8 nappal a rubel gyengülését követően tört ki. Miután javaslatukra nem vezettek be központi korlátozó intézkedéseket (a korlátozást az orosz parlament „felsőházában”, a föderációs tanácsban csak 25 helyi vezető támogatta a 87-ből), a jaroszlavli városi vezetők elöljárója, a gubernátor első, a kereskedelmet érintő rendeletével az alapvető élelmiszerekre rakható kiskereskedelmi árrést százalékosan maximálta. A gyógyszerek esetében abszolút összegben határozták meg az árrést. A második intézkedés további termékeket vont az ellenőrzöttek körébe (a száraztésztákat, a közkedvelt pelmenyit, a fagyasztott húsos derelyét például), és kiterjedt a nagykereskedőkre is. Több cikkre - akárcsak egy évtizede, a gorbacsovi peresztrojka kényszerintézkedéseihez hasonlóan - kiviteli stopot hirdettek, azaz ezeket az árukat tilos volt kivinni a jaroszlavli területről. Előfordult ugyanis, hogy Moszkvába vitték az élelmiszereket, ahol jobb árat kínáltak értük, a vékonypénzű helyiek meg hoppon maradtak. A szabályozott áron értékesíthető élelmiszerek mellett halat, szappant, mosóport, dohányárut sem lehetett engedély nélkül kivinni a területről. Hasonló tilalmat hirdettek ki Vlagyimirben, Ivanovóban is. Minykin többször beszélt a kereskedőkkel, hangsúlyozta, hogy ideiglenes intézkedésről van szó, nekik is tűrniük kell a nehéz időszakban, hiszen a nyugdíjak, a bérek nem nőttek, a nagyvállalatoknál késnek a fizetések. Az önkormányzati tulajdonú egységekben kivétel nélkül betartják a tilalmat, a magánszféra viszont berzenkedett, jó néhány kereskedő megint csak „szovjet módszereket” emlegetett... Néhányan nem átallották kijelenteni: az intézkedés törvénytelen, hajlandók emiatt akár a bíróságra is menni. Minykin úr ennek ellenére azt állítja, a területi adminisztráció nagyvonalú. Nem bírságol, senki boltját nem záratja be. Ám a helyiségbérletek meghatározásakor, hitelgaranciák vállalásakor, az állami megrendelések elosztásakor módja van gazdasági eszközökkel jelezni, „emlékszik” azokra, akik „nem segítettek” a nehéz időkben. A lakosság itt is támogatta a szükségből hozott rendeleteket, a felvásárlási hisztéria a tisztviselő tájékoztatása szerint megszűnt, az árak lassan csökkennek, bár mindenki tudja, a régi szintre soha nem állnak már vissza. Ivanova helyi vezetői is úgy vélekedtek, hogy a felvásárlási láz nyomán nőtt meg mértéktelenül a kereslet, a kiskereskedelemben a percérdekek működtek, megalapozatlanul nőttek az árak. Pedig a gazdaság vaslogikája szerint, ha élelmiszerre többet költenek az emberek, nem fogy az iparcikk, főleg a lakástextil, az ágynemű. De akár termelnek a gyárak, akár állnak, terheli őket a munkások lakásainak bére, hiszen, mint hallom, a lakbérek errefelé sem elegendőek a fenntartási, a tényleges kommunális költségek fedezésére. Tehát a régi „szocialista” séma szerint a gyárak állják (állnák) a számlát. Ezeknek a költségeknek legfeljebb az egyharmadát fizetik a lakók, igaz, a keresetek olyanok, hogy abból többre nem is futná. Pénz kellene, nagyon sok pénz, hogy ezt a kérdést egyszer rendezni tudják, hogy a piac törvényeinek engedelmeskedve mindenért annyit fizessenek, amennyibe kerül. Az önkormányzat muszájból átveszi a korábban a gyárak által finanszírozott kultúrházakat, óvodákat, bölcsődéket és más szociális létesítményeket, de pénzt nem tud a fenntartásukra keríteni. Az úgynevezett szociális célból működtetett üzemeknek ráadásul még komoly adókedvezményt is kénytelen adni. „Jelcin mondjon le!” Kosztromában Szergej Koszarevel, a területi adminisztráció vezetőjének a gazdasággal foglakozó helyettesével találkoztam, aki elmondta, az augusztusi rubelkrach után az emberek kivették a bankokból megtakarításaikat. Ez a hirtelen megszaporodott pénzmennyiség ráömlött a fogyasztói piacra. Ismét működésbe léptek az orosz-szovjet emberekben a század eleje óta kifejlődött régi reflexek. Először a hosszan elálló, viszonylag olcsóbb élelmiszerekre vetették rá magukat. A vad felvásárlási hullám következtében a cukor ára a háromszorosára, a növényolajé 3-4- szeresére ment fel, a liszt valamivel kisebb mértékben drágult. A kenyérellátásban egy napig volt néhol fennakadás. Rendkívüli intézkedéseket nem hoztak, abból indultak ki, hogy a vásárlóerő úgyis véges, hamarosan csillapul a felhalmozási hisztéria, a hirtelen megszaladt forgalmú kereskedelem is visszakapja majd a „kölcsönt”. Amiből sokat halmozott fel a lakosság, abból sokáig nem fog vásárolni. Az árut így nem dugták el, a boltok működtek, legfeljebb itt-ott sorba álltak. Annyit tettek, hogy bizonyos termékekből állami tartalékokat képeztek az ellátás folyamatosságának fenntartására, illetve néhány mezőgazdasági termék kivitelét ideiglenesen korlátozták. Ezeket ugyanis dotálják a területen. Emellett támogatásként a helyi üzemeknek megengedték, hogy ingyen használják a közterületet, lehetőséget adtak nekik, hogy teherautókról közvetlenül értékesíthessék termékeiket. Háztartási aprócikkeket, vödröt, vasvillát, lapátot, termoszokat, szappant, fogkrémet, papírárut, illatszert de száraztésztát, aprósüteményt, cukorkát is láttam árulni. Mintha a késő nyolcvanas évek szovjet boltjait jártam volna végig. Csak éppen az ár nem volt már beléjük vésve, rájuk karcolva. (A szovjet időkben, a rubel „értékállóságát” demonstrálandó, a dobozokra rápréselték, a fémtárgyakba beleöntötték az árat.) Érdekes, hogy a központi pénzintézetekkel ellentétben a helyi kereskedelmi bankok nem omlottak össze. Ezek a kisebb bankok ugyanis nem vásároltak állami kincstárjegyeket, így nem ragadt be a pénzük, a jogi személyek számláit is vezették, működtek a gazdaság szereplői közötti elszámolások. A lakossági betétekért majdnem mindenhol sorba kellett állni, néhol nem volt elég a készpénz, várni kellett néhány napot, de mostanra rubelben már szinte bármilyen összeg szinte azonnal felvehető. Sorokat azért látni a bankok előtt, mert még mindig többen mennek pénzt kivenni, mint betenni, de a hangulat nem olyan hisztérikus, mint némely moszkvai pénzintézet előtt. Ordítozás, szófoszlányok, káromkodások szűrődnek ki a párnázott ajtó mögül. Alekszej Zsdanov, az ivanovói területi adminisztráció vezetőjének első helyettese „tárgyal” a Melanzs Textilkombinát sztrájkbizottsága és a textiles szakszervezet néhány hangadójával. Az adminisztráció épülete előtt néhány napja hoztak létre tiltakozó (a bányászok moszkvai „városkájára” hasonlító, csak sokkal kisebb) sátortábort a kombinát elkeseredett dolgozói, „Jelcin mondjon le” táblák alatt ülve. Az ok: a gyár április óta áll, az új tulajdonosok nem látják el munkával, nincs fizetés, közben a Moszkvában dekkoló igazgatósági elnöknek meg más részvényeseknek - úgy mondják a sztrájkolók - van bőven pénzük, egymás után épülnek a villáik, cserélgetik az autóikat, élik világukat. A dolgozók most azt szeretnék, ha a gyár újra önkormányzati tulajdonba kerülne. Hogy ennek mi a jogi útja, arról halvány fogalmuk sincs. Úgy gondolják, ha egyetlen gyűlés határozatával meg lehetett szavazni, hogy a korábbi állami üzem részvénytársasággá alakuljon, akkor hasonlóképpen vissza is lehet csinálni az egészet. Zsdanovtól később megtudom, hogy a dolog nem egészen így fest. A dolgozók kezdetben maguk is részvényesek voltak, de pénzt akartak látni, így a többség él-Az amúgy is szűkös tartalékok lassan elfogynak, és jön a tél, amely itt, az orosz északon kemény szokott lenni, csak eladta a papírjait. A területi adminisztrációnak elvben nem sok köze lenne az üzemhez, de a munkások állampolgárok, választók is egyben. Ha nincs fizetés, nincs munka, nem tudnak adókat beszedni, a szociális terhek viszont rájuk hárulnak. A terület gondjai tengernyiek, pénz nincs, az 1,2 millió lakosból 375 ezer a nyugdíjas, három hónapja nem fizették ki nekik a járandóságukat, adósak a közalkalmazottak május óta esedékes fizetéseivel is. Zsdanov segítséget vár a központi költségvetéstől - régi állampárti reflex, amelyet a szükség hív elő —, hogy megvehesse az általa igazgatott területen lévő gyárak működtetéséhez szükséges nyersanyagokat. Amúgy is az állam a legfőbb megrendelő. A gyárak elvben tender révén jutnak az állami megrendelésekhez, de a tenderekből nincsenek kizárva azok, akiknek az égvilágon semmilyen termelőkapacitás nincs a kezükben. Közvetítő irodák, sanda ügynökök ígérnek irreális árakat. A gyárak, ha nem akarnak leállni, kénytelenek elfogadni az ő feltételeiket. De van sok olyan vállalat is, amely két éve nem kapja meg megrendelőjétől, az államtól, a neki járó pénzt. Zsdanov szerint agyonadóztatják a helyi, úgy-ahogy még működő vállalatokat, amitől még inkább romlanak a termelési feltételek, haladnak a cégek, a dolgozók nem kapnak fizetést, ennél fogva vásárolni sem tudnak, nincs kereslet. A kör bezárul. Pár zsák krumpli Sok helyütt megkérdeztem, hogyan tudnak így megélni az emberek. A válaszok hasonlók: nehezen. Jó néhányan a saját kiskertjükben termesztenek élelmiszernövényeket. Begyűjtik a pár zsák krumplit, legalább lesz mit enni a télen. Jaroszlavlban áll a motorgyár és a dízelberendezések üzeme. A Kamaz nem termel, a belorusz üzemekkel nem tudnak elszámolni, a MÁZ és a Belaz sem fizet. A munkások itt is sátorvárost hoztak létre, Privozsje mellett meg, szibériai bányászmódra, lezárták a vágányokat. Ők is Jelcin lemondását követelik. De Ivanovóval összehasonlítva még mindig jobb a helyzet. Ott 600 rubel (tizenkétezer forint) a havi átlagkereset, Jaroszlavlban ennek a másfélszerese. Az emberek meg úgy próbálnak boldogulni, ahogy tudnak. Jaroszlavltól Moszkva felé autózva a tűzzománc ékszer, a helyi különlegesség buzogtat némi pénzforrást. Alig áll meg egy idegen valamelyik árus előtt, mellélép a konkurencia, diplomatatáskából kínálja a portékát. - Fele annyiért adom, ebben kaptuk a fizetést, kell a pénz. De újabb és újabb táskák nyílnak, folyik a licit, kinek szebbek a készletei, viszont az árak nem változnak. Hatvan kilométerrel tovább, Pereszlavlban viszont a cserépedény a helyi termék. Praktikus dolog, főzni is, tálalni is lehet benne. A Moszkva környéki falvak talán még többet szenvednek. Középkori állapotok, sár, reménytelenség, árut árura cserélnek, nyomor, munkanélküliség, alkoholizmus. Az utak mentén mindenütt árusok ülnek. Krumplit, hagymát, répát, káposztát, tököt, üveges savanyúságot, néhol virágot kínálnak, másutt rákokat főznek. Ahol erdő van a közelben, ott az áfonya, a gomba a fő termék. Jókora kosárral 35 rubelért lehet kapni a gyűrűs tölcsérgombából. A moszkvai piacokon három kiló sem jönne ki ugyanennyiből. Valaha, a Kreml falát körüljáró éjjeli őrök, hogy el ne aludjanak, fennhangon skandálták azoknak a városoknak a nevét, amelyek védelmet találtak a felemelkedett, fővárossá erősödött Moszkva szomszédságában. A mai Moszkva már nem törődik egykori védenceivel, Oroszországgal, az ország pedig már régen nem hisz Moszkvának. Az amúgy is szűkös tartalékok lassan elfogynak, és jön a tél, amely itt, az orosz északon gyakran nagyon kemény szokott lenni. Moszkva-környék, 1998. szeptember Katonadolog?