Népszabadság, 1998. szeptember (56. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-26 / 226. szám

38 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1998. SZEPTEMBER 26., SZOMBAT Mi lesz veled, orosz vidék? Miközben Oroszország gyakorlatilag csődöt jelentett, Moszkvában elegáns Mercedesekből kiszálló külföldi hitele­zők, gazdag és ideges urak tárgyalnak a minisztériumokban, az orosz vidék egyelőre csendben tűr és szenved. Tudósítónk az orosz főváros háromszáz kilométeres körzetét járta be. M. Lengyel László Vlagyimirban, ebben a nagy múltú, cso­dás, hagymakupolás templomok gazda­gította, Moszkvától háromórányi autó­­útra levő városkában Anatolij Bobrov, a területi törvényhozói gyűlés elnökhe­lyettese fogadott. Oroszország gazdasá­gi helyzetéről beszélve úgy értékelte, hogy augusztus 17-e - a rubel leértéke­lése előtt - legalább éreztek valamiféle stabilitást, amelynek nyomán kedvező jelenségeket tapasztaltak. Valamelyest nőtt például a terület ipari termelése. A mezőgazdaság viszont alig-alig teljesí­tett. Júniusig nagy volt a szárazság, ki­égett a termés, júliusban, augusztusban meg szinte mindig esett az eső, nem le­hetett géppel a földekre menni. Szep­tember végéig csak a termés alig több mint a felét sikerült betakarítani. Ahol beérett, siralmas, 16 mázsás a búza hek­táronkénti termésátlaga. Vlagyimirban, mint Bobrov úr mon­dotta, nincs pénz jószerével semmire. Sem a nyugdíjfizetésre, sem a közalkal­mazottak bérére. A központi költségve­tésből 372 millió rubelre számítottak, ezt a fővárosi csinovnyikok 272 millióra fa­ragták le. Pedig a területet Moszkva úgy­mond támogatja, jóllehet Vlagyimir töb­bet fizet be a központi költségvetésbe, mint amennyit onnan kap. Pénz kellene Augusztus 17-e - a rubel legutóbbi leérté­kelése - után náluk is másfélszeresre, há­romszorosra ugrottak fel az árak. A ke­nyér, a száraztészta, a kásák, a tej viszont csak 10-15 százalékkal drágult. A helyi intézkedések a felvásárlási láz lehűtését szolgálták. Megszabták, hogy a kereske­dők a beszerzési árnál legfeljebb 25 szá­zalékkal adhatják drágábban az árut, illet­ve azt is, hogy egy ember miből mennyit vásárolhat egyszerre. A emberek nem mozogtak, a helyi politikusok közül vi­szont többeket a történtek a szovjet kor­szak módszereire emlékeztettek. Jaroszlavlban Alekszandr Minykintől, a helyi árügyi főigazgatóság vezetőjétől azt hallottam, hogy a felvásárlási láz ná­luk 7-8 nappal a rubel gyengülését köve­tően tört ki. Miután javaslatukra nem ve­zettek be központi korlátozó intézkedése­ket (a korlátozást az orosz parlament „fel­sőházában”, a föderációs tanácsban csak 25 helyi vezető támogatta a 87-ből), a jaroszlavli városi vezetők elöljárója, a gu­bernátor első, a kereskedelmet érintő ren­deletével az alapvető élelmiszerekre rak­ható kiskereskedelmi árrést százalékosan maximálta. A gyógyszerek esetében ab­szolút összegben határozták meg az ár­rést. A második intézkedés további termé­keket vont az ellenőrzöttek körébe (a szá­raztésztákat, a közkedvelt pelmenyit, a fa­gyasztott húsos derelyét például), és kiter­jedt a nagykereskedőkre is. Több cikkre - akárcsak egy évtizede, a gorbacsovi pe­resztrojka kényszerintézkedéseihez ha­sonlóan - kiviteli stopot hirdettek, azaz ezeket az árukat tilos volt kivinni a jaros­zlavli területről. Előfordult ugyanis, hogy Moszkvába vitték az élelmiszereket, ahol jobb árat kí­náltak értük, a vékonypénzű helyiek meg hoppon maradtak. A szabályozott áron ér­tékesíthető élelmiszerek mellett halat, szappant, mosóport, dohányárut sem le­hetett engedély nélkül kivinni a területről. Hasonló tilalmat hirdettek ki Vlagyimir­­ben, Ivanovóban is. Minykin többször beszélt a kereske­dőkkel, hangsúlyozta, hogy ideiglenes in­tézkedésről van szó, nekik is tűrniük kell a nehéz időszakban, hiszen a nyugdíjak, a bérek nem nőttek, a nagyvállalatoknál késnek a fizetések. Az önkormányzati tu­lajdonú egységekben kivétel nélkül be­tartják a tilalmat, a magánszféra viszont berzenkedett, jó néhány kereskedő megint csak „szovjet módszereket” emle­getett... Néhányan nem átallották kijelen­teni: az intézkedés törvénytelen, hajlan­dók emiatt akár a bíróságra is menni. Minykin úr ennek ellenére azt állítja, a te­rületi adminisztráció nagyvonalú. Nem bírságol, senki boltját nem záratja be. Ám a helyiségbérletek meghatározásakor, hi­telgaranciák vállalásakor, az állami meg­rendelések elosztásakor módja van gazda­sági eszközökkel jelezni, „emlékszik” azokra, akik „nem segítettek” a nehéz időkben. A lakosság itt is támogatta a szükségből hozott rendeleteket, a felvásárlási hiszté­ria a tisztviselő tájékoztatása szerint meg­szűnt, az árak lassan csökkennek, bár mindenki tudja, a régi szintre soha nem állnak már vissza. Ivanova helyi vezetői is úgy véleked­tek, hogy a felvásárlási láz nyomán nőtt meg mértéktelenül a kereslet, a kiskeres­kedelemben a percérdekek működtek, megalapozatlanul nőttek az árak. Pedig a gazdaság vaslogikája szerint, ha élelmi­szerre többet költenek az emberek, nem fogy az iparcikk, főleg a lakástextil, az ágynemű. De akár termelnek a gyárak, akár állnak, terheli őket a munkások laká­sainak bére, hiszen, mint hallom, a lakbé­rek errefelé sem elegendőek a fenntartási, a tényleges kommunális költségek fede­zésére. Tehát a régi „szocialista” séma szerint a gyárak állják (állnák) a számlát. Ezeknek a költségeknek legfeljebb az egyharmadát fizetik a lakók, igaz, a kere­setek olyanok, hogy abból többre nem is futná. Pénz kellene, nagyon sok pénz, hogy ezt a kérdést egyszer rendezni tudják, hogy a piac törvényeinek engedelmesked­ve mindenért annyit fizessenek, amennyi­be kerül. Az önkormányzat muszájból át­veszi a korábban a gyárak által finanszíro­zott kultúrházakat, óvodákat, bölcsődéket és más szociális létesítményeket, de pénzt nem tud a fenntartásukra keríteni. Az úgy­nevezett szociális célból működtetett üze­meknek ráadásul még komoly adóked­vezményt is kénytelen adni. „Jelcin mondjon le!” Kosztromában Szergej Koszarevel, a te­rületi adminisztráció vezetőjének a gazda­sággal foglakozó helyettesével találkoz­tam, aki elmondta, az augusztusi rubel­­krach után az emberek kivették a bankok­ból megtakarításaikat. Ez a hirtelen meg­szaporodott pénzmennyiség ráömlött a fogyasztói piacra. Ismét működésbe lép­tek az orosz-szovjet emberekben a szá­zad eleje óta kifejlődött régi reflexek. Elő­ször a hosszan elálló, viszonylag olcsóbb élelmiszerekre vetették rá magukat. A vad felvásárlási hullám következtében a cukor ára a háromszorosára, a növényolajé 3-4- szeresére ment fel, a liszt valamivel ki­sebb mértékben drágult. A kenyérellátás­ban egy napig volt néhol fennakadás. Rendkívüli intézkedéseket nem hoztak, abból indultak ki, hogy a vásárlóerő úgyis véges, hamarosan csillapul a felhalmozási hisztéria, a hirtelen megszaladt forgalmú kereskedelem is visszakapja majd a „köl­csönt”. Amiből sokat halmozott fel a la­kosság, abból sokáig nem fog vásárolni. Az árut így nem dugták el, a boltok mű­ködtek, legfeljebb itt-ott sorba álltak. Annyit tettek, hogy bizonyos termé­kekből állami tartalékokat képeztek az el­látás folyamatosságának fenntartására, il­letve néhány mezőgazdasági termék kivi­telét ideiglenesen korlátozták. Ezeket ugyanis dotálják a területen. Emellett tá­mogatásként a helyi üzemeknek megen­gedték, hogy ingyen használják a közterü­letet, lehetőséget adtak nekik, hogy teher­autókról közvetlenül értékesíthessék ter­mékeiket. Háztartási aprócikkeket, vödröt, vasvil­lát, lapátot, termoszokat, szappant, fog­krémet, papírárut, illatszert de száraztész­tát, aprósüteményt, cukorkát is láttam árulni. Mintha a késő nyolcvanas évek szovjet boltjait jártam volna végig. Csak éppen az ár nem volt már beléjük vésve, rájuk karcolva. (A szovjet időkben, a ru­bel „értékállóságát” demonstrálandó, a dobozokra rápréselték, a fémtárgyakba beleöntötték az árat.) Érdekes, hogy a központi pénzintéze­tekkel ellentétben a helyi kereskedelmi bankok nem omlottak össze. Ezek a ki­sebb bankok ugyanis nem vásároltak álla­mi kincstárjegyeket, így nem ragadt be a pénzük, a jogi személyek számláit is ve­zették, működtek a gazdaság szereplői közötti elszámolások. A lakossági betéte­kért majdnem mindenhol sorba kellett áll­ni, néhol nem volt elég a készpénz, várni kellett néhány napot, de mostanra rubel­ben már szinte bármilyen összeg szinte azonnal felvehető. Sorokat azért látni a bankok előtt, mert még mindig többen mennek pénzt kivenni, mint betenni, de a hangulat nem olyan hisztérikus, mint né­mely moszkvai pénzintézet előtt. Ordítozás, szófoszlányok, káromkodá­sok szűrődnek ki a párnázott ajtó mögül. Alekszej Zsdanov, az ivanovói területi adminisztráció vezetőjének első helyette­se „tárgyal” a Melanzs T­extilkombinát sztrájkbizottsága és a textiles szakszerve­zet néhány hangadójával. Az adminisztrá­ció épülete előtt néhány napja hoztak létre tiltakozó (a bányászok moszkvai „város­kájára” hasonlító, csak sokkal kisebb) sá­tortábort a kombinát elkeseredett dolgo­zói, „Jelcin mondjon le” táblák alatt ülve. Az ok: a gyár április óta áll, az új tulaj­donosok nem látják el munkával, nincs fi­zetés, közben a Moszkvában dekkoló igazgatósági elnöknek meg más részvé­nyeseknek - úgy mondják a sztrájkolók - van bőven pénzük, egymás után épülnek a villáik, cserélgetik az autóikat, élik vilá­gukat. A dolgozók most azt szeretnék, ha a gyár újra önkormányzati tulajdonba ke­rülne. Hogy ennek mi a jogi útja, arról halvány fogalmuk sincs. Úgy gondolják, ha egyetlen gyűlés határozatával meg le­hetett szavazni, hogy a korábbi állami üzem részvénytársasággá alakuljon, ak­kor hasonlóképpen vissza is lehet csinálni az egészet. Zsdanovtól később megtudom, hogy a dolog nem egészen így fest. A dolgozók kezdetben maguk is részvényesek voltak, de pénzt akartak látni, így a többség él-Az amúgy is szűkös tartalékok lassan elfogynak, és jön a tél, amely itt, az orosz északon kemény szokott lenni, csak eladta a papírjait. A területi admi­nisztrációnak elvben nem sok köze lenne az üzemhez, de a munkások állampolgár­ok, választók is egyben. Ha nincs fizetés, nincs munka, nem tudnak adókat beszed­ni, a szociális terhek viszont rájuk hárul­nak. A terület gondjai tengernyiek, pénz nincs, az 1,2 millió lakosból 375 ezer a nyugdíjas, három hónapja nem fizették ki nekik a járandóságukat, adósak a közal­kalmazottak május óta esedékes fizetései­vel is. Zsdanov segítséget vár a központi költségvetéstől - régi állampárti reflex, amelyet a szükség hív elő —, hogy meg­vehesse az általa igazgatott területen lé­vő gyárak működtetéséhez szükséges nyersanyagokat. Amúgy is az állam a legfőbb megrendelő. A gyárak elvben tender révén jutnak az állami megrende­lésekhez, de a tenderekből nincsenek ki­zárva azok, akiknek az égvilágon sem­milyen termelőkapacitás nincs a kezük­ben. Közvetítő irodák, sanda ügynökök ígérnek irreális árakat. A gyárak, ha nem akarnak leállni, kénytelenek elfogadni az ő feltételeiket. De van sok olyan vállalat is, amely két éve nem kapja meg megren­delőjétől, az államtól, a neki járó pénzt. Zsdanov szerint agyonadóztatják a he­lyi, úgy-ahogy még működő vállalatokat, amitől még inkább romlanak a termelési feltételek, haladnak a cégek, a dolgozók nem kapnak fizetést, ennél fogva vásárol­ni sem tudnak, nincs kereslet. A kör bezá­rul. Pár zsák krumpli Sok helyütt megkérdeztem, hogyan tud­nak így megélni az emberek. A válaszok hasonlók: nehezen. Jó néhányan a saját kiskertjükben termesztenek élelmiszer­­növényeket. Begyűjtik a pár zsák krump­lit, legalább lesz mit enni a télen. Jaros­zlavlban áll a motorgyár és a dízelberen­dezések üzeme. A Kamaz nem termel, a belorusz üzemekkel nem tudnak elszá­molni, a MÁZ és a Belaz sem fizet. A munkások itt is sátorvárost hoztak létre, Privo­zsje mellett meg, szibériai bányász­módra, lezárták a vágányokat. Ők is Jel­cin lemondását követelik. De Ivanovóval összehasonlítva még mindig jobb a hely­zet. Ott 600 rubel (tizenkétezer forint) a havi átlagkereset, Jaroszlavlban ennek a másfélszerese. Az emberek meg úgy próbálnak boldo­gulni, ahogy tudnak. Jaroszlavltól Moszk­va felé autózva a tűzzománc ékszer, a he­lyi különlegesség buzogtat némi pénzfor­rást. Alig áll meg egy idegen valamelyik árus előtt, mellélép a konkurencia, diplo­matatáskából kínálja a portékát. - Fele annyiért adom, ebben kaptuk a fizetést, kell a pénz. De újabb és újabb táskák nyílnak, folyik a licit, kinek szeb­bek a készletei, viszont az árak nem vál­toznak. Hatvan kilométerrel tovább, Pereszlavlban viszont a cserépedény a helyi termék. Praktikus dolog, főzni is, tálalni is lehet benne. A Moszkva környéki falvak talán még többet szenvednek. Középkori állapotok, sár, reménytelenség, árut árura cserélnek, nyomor, munkanélküliség, alkoholizmus. Az utak mentén mindenütt árusok ülnek. Krumplit, hagymát, répát, káposztát, tö­köt, üveges savanyúságot, néhol virágot kínálnak, másutt rákokat főznek. Ahol er­dő van a közelben, ott az áfonya, a gomba a fő termék. Jókora kosárral 35 rubelért lehet kapni a gyűrűs tölcsérgombából. A moszkvai piacokon három kiló sem jönne ki ugyanennyiből. Valaha, a Kreml falát körüljáró éjjeli őrök, hogy el ne aludjanak, fennhangon skandálták azoknak a városoknak a nevét, amelyek védelmet találtak a felemelke­dett, fővárossá erősödött Moszkva szom­szédságában. A mai Moszkva már nem törődik egykori védenceivel, Oroszor­szággal, az ország pedig már régen nem hisz Moszkvának. Az amúgy is szűkös tartalékok lassan elfogynak, és jön a tél, amely itt, az orosz északon gyakran na­gyon kemény szokott lenni. Moszkva-környék, 1998. szeptember Katonadolog?

Next