Népszabadság, 1998. december (56. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-19 / 297. szám
_________________________________________NÉPSZABADSÁG 1998. DECEMBER 19., SZOMBAT_________________________________________ Mérföldkövek Mindent el lehet rontani. Csak nagyon akarni kell. Nem esem hanyatt az áhítattól, ha a millennium szót hallom. Mert történelmünk nemcsak szép fényekkel teli, hanem rossz árnyaktól is terhes. Az 1896- os ünnepségeken a tiszta öröm lángja körül ott terjengett a gőg és az úrhatnámság keserű füstje is. Jó lenne, ha most békében és egy nemzet, egy ország méltóságának jegyében ünnepelhetnénk meg az ezredfordulót, így hát arra kell kérnem Önöket, Uraim és Hölgyeim, nyugodtan öljék csak meg egymást, de előbb menjenek ki a hátsó udvarra. Lutheránus vagyok, így hát nem csodálkozhatnak azon, hogy nem állok egyik oldal mellé sem. Sem a kormány, sem az ellenzék szószólói mellé. Nem vonom kétségbe sem Erdődy Gábor, sem Nemeskürty István emberi tisztességét, jó szándékát és szakértelmét. Kár, hogy nem dolgozhatnak együtt a millennium megünneplésének nemes feladatán. A magam részéről úgy vélem minden szent folytonosság tiszteletben tartásával hogy akkor volna igazi ünnep az ezredforduló, ha valóban fordulóvá, korszakfordulóvá válna történelmünkben. Ha az ünneplés mellett komoly számvetésre is felhasználnánk ezt a ritka alkalmat. Jó volna, ha nem önmagunk nagyszerűségét és valamiféle történeti beteljesedést ünnepelnénk 2000- ben. Jó volna, ha abból a tudatból és reményből fakadna ünnepi örömünk, hogy lesz erőnk s lehetőségünk egy, a múltbelinél jobb országot felépíteni. Ki ünnepelt 1896-ban? Sokan és őszinte örömmel ünnepeltek 1896-ban. Ünnepelt a „politikai nemzet”, a magyar főnemesség és nemesség; ünnepelte azt az ezer évet, amelyet győzelmeiben önmagának, bukásaiban pedig a tragikus nemzeti sorsnak tulajdonított. Ünnepelt másfelől a győztes polgárság; ünnepelte az 1867 utáni látványos eredményeket, a roppant gazdasági fejlődést, a békét, Budapest és a megyeszékhelyek látványos építkezéseit, a vasútvonalakat, a kontinens első földalattiját Pesten, és ünnepelt megannyi mást. Ünnepeltek a magyar falvak és városok, kisebb-nagyobb bandériumokkal, cifra öltözékekkel és még cifrább szónoklatokkal, szagosmisékkel, díszelőadásokkal, vurstlival és egyéb vigasságokkal. Nem tudom azonban — Nemeskürty tanár úr bizonyára tudja, s munkájában figyelembe veszi -, mi történt mindezenközben a szlovákok, románok, horvátok, szerbek, németek lakta városokban és falvakban. Voltak ott is minden bizonnyal lelkes asszimiláltak és asszimilálódók, többé-kevésbé lelkes szónoklatok, de a szívekben lehetett valami zavarodottság, ellenérzés, jegesedés. Lehet, hogy a hangos csinnadratta sokakat bántott, s voltak, akik figyeltek és figyelmeztettek erre az érzékenységre. Ma is oda kell figyelni rá. Ki ünnepel majd 2000-ben? A kormány? Minden bizonnyal. Az Országgyűlés? Persze. A mai politikai nemzet? Természetesen. A mai politikai, gazdasági, társadalmi vezető rétegek? Van okuk az ünneplésre. A polgárság? Igen (de melyik?). A most felemelkedő új nagypolgárság? Bizonyára. A késő kádárizmus akkor gyarapodó, az elmúlt években lefelé csúszó kispolgársága? Talán. A kádárizmusban felnőtt új szakértelmiség? Feltehetőleg. A két háború közötti munkanélküliek? Aligha. A nagyon szegények? Miért ünnepelnének? De sokan vannak! Egygyel több ok arra, hogy ne ünnepeljenek. Ünnepelhetünk-e akkor, ha újra ránk ragad a három-, két- vagy akár csak egymillió koldus országának szégyenbélyege? Tévedés ne essék, nem akarok ünneprontó lenni. Épp ellenkezőleg. Olyan ünnepet szeretnék, amely közös ünnepe volna az egész társadalomnak. Csak akkor ünnepelhetünk nyugodt szívvel, ha elhatározzuk: az ezredik év lesz az első olyan év ezeréves történelmünkben, amelyben nem lesznek éhesen elalvó, éhesen ébredő gyerekek. És kellene néhány látványos, de nem sablonos esemény. Ahol nem politikusokat és színművészeket kellene hallgatnunk, hanem mi volnánk - mindannyian - a főszereplők, nem lesz olyan idős ember vagy család, amelynek nem jut tüzelőre és meleg vacsorára. Képtelen utópia volna ez híresnevezetes európai történelmünk kétezredik vagy háromezredik évében? Vagy túl sokba kerülne? Valószínűleg kevesebbe, mint annak idején mondjuk a budapesti rakpart került. Mindez kicsit érzelgős szociális nyavalygásnak tűnhet. De ha nyavalygás helyett komoly elszánással megoldjuk a dolgot, akkor olyan mérföldkő, határkő lehetne ez, amely - nere perennius — elválasztaná országunk történetében a múltat a jövőtől, az első évezredet a második, remélhetőleg jobbra sikeredő évezredtől. Mit ünnepeljünk, s mit ne? Örömmel tölt el bennünket az is, hogy ezer esztendőn át talpon maradtunk, nem tűntünk nyomtalanul el, nem felejtettük el a nyelvünket, hogy nehéz helyzetekben tisztességgel helytálltunk. 1956-ban szabadságunkért egy világbirodalommal szálltunk szembe; az elmúlt nyolc-tíz évben káprázatos gyorsasággal és fegyelemmel építettük ki a demokrácia és a piacgazdaság intézményeit. Büszkék lehetünk arra is, hogy az európai művelődés és tudomány fejlődéséhez remek alkotásokkal s gondolatokkal járultunk hozzá. Ám itt az ideje annak, hogy arra is emlékezzünk, amire nem szeretünk. Amire nem lehetünk büszkék. A nemzetek többsége bandzsa szemmel nézi önnön múltját. Nem látja meg a sötét s baljós árnyakat, a szégyenfoltokat. Az ünnep lázában ne feledjük el az ezredéves nyomorúságot és szegénységet sem (tudom, máshol is sok volt belőle). Ne feledjük az évezredes szolgaságot, a túlontúl hosszúra nyúlt jobbágyságot (tudom, mások is lassan vívták ki a szabadságukat). Ne feledjük a gazdagok és hatalmasok mohóságát, közönyét, kegyetlenségét (tudom, máshol se voltak szelíd bárányok). Ne felejtsük a hatalmon lévő rövidlátó, önző, rossz döntéseit, amelyek háborúkba, válságokba sodorták, nyomorba süllyesztették az országot (mert igenis gyakran lett volna lehetőség a jobb döntésre). Mérföldkő lenne történelmünkben, ha azzal ünnepelnénk az ezredfordulót, hogy kiállnánk a világ elé, és azt mondanánk: az elmúlt ezer évben ezt és ezt és ezt hoztuk létre, teremtettük, alkottuk meg, s minderre örömmel tekintünk vissza. Az elmúlt ezredévben ezt és ezt nem tudtuk elérni, ezzel és ezzel hibát követtünk el, ebben és ebben kudarcot vallottunk, ezt és ezt megbántuk, ezért és ezért megkövetjük - a hajdani vezetők, hatalmasok és gazdagok nevében - mindazokat, akik nyomorúságot, elnyomást, megaláztatást szenvedtek. Nem a gyengeség, hanem az erő és az emberi méltóság jele volna, ha az új évezred küszöbén képesek volnánk történelmi leporelló helyett objektív leltárra. Új KIEGYEZÉS: a múlt század folyamán nem bántunk jobban kisebbségeinkkel, mint ahogy velünk bántak birodalmi uraink (és a sértettek utódainak szemében nem mentség az, hogy akkoriban máshol se bántak jól a kisebbségekkel). Nem omlana össze a világ, ha az ezredfordulón békejobbot nyújtanánk hajdani kisebbségeink utódainak, kockáztatva akár azt is, hogy nem fogadják el a kinyújtott békejobbot. Sőt az európai történelemben a legelsők között megkövethetnénk őket mindazért, amit elkövettünk velük szemben - még akkor is, ha később ők ezt kamatostul visszaadták. Le kell zárni, legalább a magunk részéről, a kölcsönös félelmek és vádaskodások időszakát. Ha 1896-ra készülve pompás épületeket, rakpartokat, hidakat, földalattit, vasúti pályákat építettek az akkoriak, akkor most jó volna, ha a lelkekben és a fejekben kerülne sor valamiféle építkezésre. TÁRSADALMI SZERZŐDÉS. Vesszőparipám. Nem bánnám, ha másoknak is azzá válna. Mert szégyellhetjük magunkat - és nem lesz okunk az ünneplésre ha úgy kell átlépnünk a második évezredbe, hogy nem sikerült volt megkötnünk valamilyen írott vagy íratlan társadalmi szerződést. Arról, hogy ebben az országban kinek milyen teljesítményért mi jár. Hogy a munkavállalók és munkaadók jogai hogyan kapcsolódnak egybe. Hogy a javak termelését és elosztását milyen előírások szabályozzák. Hogy a társadalmi igazságosságnak, illetve méltányosságnak milyen garanciái vannak. Nem volna jó, ha az új évezredbe is dzsungeltörvényekkel érkeznénk. „It is nice to the British”. Szíven ütött egy mondat abból a közvetítésből, amelyet a BBC adott annak idején Diana hercegnő temetéséről. A riporter az út szélén álló asszonyokat, lányokat kérdezte arról, mit éreznek, mire gondolnak itt és most. Egyikük azt válaszolta, szipogva, de könnyekkel a szemében is mosolyogva: „It is nice to the British”. Ami magyarra valahogy úgy fordítható, hogy: Jó, szép, örömteli angolnak lenni. Szíven ütött ez a mondat, mert arra gondoltam, hogy belőlünk vajon mikor fakad majd föl az a mondat, hogy: Jó, szép, örömteli magyarnak lenni. Az elmúlt negyven-ötven-hatvan év, a harmincas évek nyomora, a háború, a kommunizmus megtörte a magyar társadalom öntudatát, aláásta önbecsülését, megzavarta önképét. Túl sok volt a nyomorúság és a kudarc, túl kevés a siker. Ha ezt a folyamatot meg lehetne fordítani, akkor ez igazi és örömteli forduló volna történelmünkben. Csak el kellene hinni, hogy rajtunk múlik. És nem kudarcként megérni azt, ami nem volt kudarc. Minden nehézség ellenére jól, Nyugatról nézve látványosan jól keveredtünk ki a kelet-európai örvényből. Jók az esélyeink arra, hogy immár az európai vagy a globális színpadon is megálljuk a helyünket. Csak hinni kellene a siker lehetőségében. És persze sokat dolgozni a siker érdekében. „We are the people.” Mi vagyunk az ország. Más szóval: csak akkor lesz a millennium igazi ünnep, ha az egész magyar társadalom ünnepe lesz. Ha az emberek a maguk ügyének érzik az ezredfordulót. Kellene néhány látványos, de nem sablonos esemény. Ahol nem politikusokat és színművészeket kellene hallgatnunk, hanem mi volnánk - mindannyian - a főszereplők. Nem lehetne-e például egy adott napon s órában emberlánccal kirajzolni országunk határait és két nagy folyónk futását? S ugyanezt megismételni egy nyári este, fáklyákkal, megkérve a NASA-t, hogy készítsenek felvételeket az űrből, erről a tűzfüggönnyel kirajzolt országról? Az persze még szebb lenne, ha rá tudnánk venni szomszédainkat, hogy a tűzcsík, mondjuk, fusson el Bécsig vagy Passauig, illetve a Kárpátokig és a Fekete-tengerig. Európai üggyé válna így a dolog, és még a távoli kontinensek televíziónézői is látnák a tűzvarázst. Egyszer már végre nem a háborúk és a polgárháborúk, hanem a béke és az öröm tűzvarázsát! A pénzen kívül sok minden kellene ahhoz, hogy - minden remek szándék ellenére - ne fulladjon unalomba az ezredforduló, mint ahogy közönybe fulladt a millecentenárium. Mindenekelőtt meg kell szólítani az embereket, falvakat, városokat, egyesületeket, intézményeket, hogy ők mondják meg, mivel s hogyan akarják megünnepelni az ezredfordulót. Úgy tudom, ez a felszólítás már többször elhangzott, és ezernyi érdekes javaslat született. Jó lenne nyilvánosságra hozni valamenynyit, s látni, melyeknek mi lesz a sorsuk, s miért. Fölsorolok én is néhány ötletet, hátha valósággá érhet közülük valamelyik. Bizonyára mindenhol, még a legkisebb faluban is voltak az elmúlt évtizedekben vagy századokban olyanok, akik valamiben kitűntek, valamit megoldottak, valami igazi értéket hoztak létre. S itt nem csak irodalmi vagy művészi alkotásra gondolok, hanem mindennemű alkotó tettre. Egy remek fafaragóra, egy zseniális mérnökre, egy nagyszerű tanárra, óvónőre, orvosra vagy ápolónőre, gyümölcsnemesítőre, egy remek épületre, valakire, aki megoldotta a falu vagy a város valamely komoly problémáját, valakire, aki az erkölcsi tisztesség példaképévé vált, valakire, aki a szegények istápolója volt, óvodát alapított, az ország hírét öregbítette a világban, bevezette a faluba a vizet, helytállt a gáton stb. stb. Meg kellene keresni minden falut és várost, városi kerületet, kérve, hogy nézzenek utána, mi és ki volt történetükben a legfontosabb alkotói tett, alkotás, alkotó személy. Összegyűjtve és elemezve az információkat s javaslatokat, meg lehetne szerkeszteni az „Alkotó Magyarország” térképét. Ebből a térképből készülhetne kompakt lemez, magyarul és más nyelveken, internethonlappá válhatna, lehetne képeskönyv, album, de lehetne akár egy nagy, fénylő térképtábla valahol az országban, hirdetve a világnak s mindannyiunknak, hogy a teremtő gondolat és tett országa a miénk. Ez volna az első ilyen térkép a világon. Ráadásul úgy tudom, hogy a magyar Gallup Intézet már hozzáfogott egy ehhez hasonló megrajzolásához. Folytatás a 27. oldalon Hankiss Elemér gondolatai a közelgő millenniumról TETTAMANTI BÉLA RAJZA