Népszabadság, 1998. december (56. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-19 / 297. szám

_________________________________________NÉPSZABADSÁG 1­9­9­8. DECEMBER 19., SZOMBAT_________________________________________ Mérföldkövek Mindent el lehet rontani. Csak nagyon akarni kell. Nem esem hanyatt az áhítattól, ha a millennium szót hallom. Mert történel­münk nemcsak szép fényekkel teli, ha­nem rossz árnyaktól is terhes. Az 1896- os ünnepségeken a tiszta öröm lángja körül ott terjengett a gőg és az úrhat­­námság keserű füstje is. Jó lenne, ha most békében és egy nemzet, egy or­szág méltóságának jegyében ünnepel­hetnénk meg az ezredfordulót, így hát arra kell kér­nem Önöket, Uraim és Hölgyeim, nyugodtan öl­jék csak meg egymást, de előbb menjenek ki a hát­só udvarra. Lutheránus vagyok, így hát nem cso­dálkozhatnak azon, hogy nem állok egyik oldal mellé sem. Sem a kor­mány, sem az ellenzék szószólói mellé. Nem vo­nom kétségbe sem Erdődy Gábor, sem Nemeskürty István em­beri tisztességét, jó szándékát és szak­értelmét. Kár, hogy nem dolgozhatnak együtt a millennium megünneplésének nemes feladatán. A magam részéről úgy vélem­­ min­den szent folytonosság tiszteletben tar­tásával hogy akkor volna igazi ünnep az ezredforduló, ha valóban fordulóvá, korszakfordulóvá válna történelmünk­ben. Ha az ünneplés mellett komoly számvetésre is felhasználnánk ezt a rit­ka alkalmat. Jó volna, ha nem önma­gunk nagyszerűségét és valamiféle tör­téneti beteljesedést ünnepelnénk 2000- ben. Jó volna, ha abból a tudatból és re­ményből fakadna ünnepi örömünk, hogy lesz erőnk s lehetőségünk egy, a múltbelinél jobb országot felépíteni. Ki ünnepelt 1896-ban? Sokan és őszinte örömmel ünnepeltek 1896-ban. Ünnepelt a „politikai nemzet”, a ma­gyar főnemesség és nemesség; ünne­pelte azt az ezer évet, amelyet győzel­meiben önmagának, bukásaiban pedig a tragikus nemzeti sorsnak tulajdoní­tott. Ünnepelt másfelől a győztes pol­gárság; ünnepelte az 1867 utáni látvá­nyos eredményeket, a roppant gazdasá­gi fejlődést, a békét, Budapest és a me­gyeszékhelyek látványos építkezéseit, a vasútvonalakat, a kontinens első föld­alattiját Pesten, és ünnepelt megannyi mást. Ünnepeltek a magyar falvak és váro­sok, kisebb-nagyobb bandériumokkal, cifra öltözékekkel és még cifrább szó­noklatokkal, szagosmisékkel, díszelő­adásokkal, vurstlival és egyéb vigassá­gokkal. Nem tudom azonban — Nemeskürty tanár úr bizonyára tudja, s munkájában figyelembe veszi -, mi tör­tént mindezenközben a szlovákok, ro­mánok, horvátok, szerbek, németek lakta városokban és falvakban. Voltak ott is minden bizonnyal lelkes asszimi­láltak és asszimilálódók, többé-kevésbé lelkes szónoklatok, de a szívekben le­hetett valami zavarodottság, ellenérzés, jegesedés. Lehet, hogy a hangos csin­nadratta sokakat bántott, s voltak, akik figyeltek és figyelmeztettek erre az ér­zékenységre. Ma is oda kell figyelni rá. Ki ünnepel majd 2000-ben? A kormány? Minden bizonnyal. Az Or­szággyűlés? Persze. A mai politikai nemzet? Természetesen. A mai politi­kai, gazdasági, társadalmi vezető réte­gek? Van okuk az­ ünneplésre. A pol­gárság? Igen (de melyik?). A most fel­­emelkedő új nagypolgárság? Bizonyá­ra. A késő kádárizmus akkor gyarapo­dó, az elmúlt években lefelé csúszó kis­polgársága? Talán. A kádárizmusban felnőtt új szakértelmiség? Feltehetőleg. A két háború közötti munkanélküliek? Aligha. A nagyon szegények? Miért ünnepelnének? De sokan vannak! Egy­gyel több ok arra, hogy ne ünnepelje­nek. Ünnepelhetünk-e akkor, ha újra ránk ragad a három-, két- vagy akár csak egymillió koldus országának szégyen­­bélyege? Tévedés ne essék, nem akarok ünneprontó lenni. Épp ellenkezőleg. Olyan ünnepet szeretnék, amely közös ünnepe volna az egész társadalomnak. Csak akkor ünnepelhetünk nyugodt szívvel, ha elhatározzuk: az ezredik év lesz az első olyan év ezeréves történel­münkben, amelyben nem lesznek éhe­sen elalvó, éhesen ébredő gyerekek. És kellene néhány látványos, de nem sablonos esemény. Ahol nem politikusokat és színművészeket kellene hallgatnunk, hanem mi volnánk - mindannyian - a főszereplők, nem lesz olyan idős ember vagy család, amelynek nem jut tüzelőre és meleg va­csorára. Képtelen utópia volna ez híres­nevezetes európai történelmünk kétez­redik vagy háromezredik évében? Vagy túl sokba kerülne? Valószínűleg keve­sebbe, mint annak idején mondjuk a budapesti rakpart került. Mindez kicsit érzelgős szociális nya­­valygásnak tűnhet. De ha nyavalygás helyett komoly elszánással megoldjuk a dolgot, akkor olyan mérföldkő, határ­kő lehetne ez, amely - nere perennius — elválasztaná országunk történetében a múltat a jövőtől, az első évezredet a második, remélhetőleg jobbra sikeredő évezredtől. Mit ünnepeljünk, s mit ne? Örömmel tölt el bennünket az is, hogy ezer esztendőn át talpon maradtunk, nem tűntünk nyomtalanul el, nem felej­tettük el a nyelvünket, hogy nehéz helyzetekben tisztességgel helytáll­tunk. 1956-ban szabadságunkért egy világbirodalommal szálltunk szembe; az elmúlt nyolc-tíz évben káprázatos gyorsasággal és fegyelemmel építettük ki a demokrácia és a piacgazdaság in­tézményeit. Büszkék lehetünk arra is, hogy az európai művelődés és tudo­mány fejlődéséhez remek alkotásokkal s gondolatokkal járultunk hozzá. Ám itt az ideje annak, hogy arra is emlékezzünk, amire nem szeretünk. Amire nem lehetünk büszkék. A nem­zetek többsége bandzsa szemmel nézi önnön múltját. Nem látja meg a sötét s baljós árnyakat, a szégyenfoltokat. Az ünnep lázában ne feledjük el az ezred­éves nyomorúságot és szegénységet sem (tudom, máshol is sok volt belőle). Ne feledjük az évezredes szolgaságot, a túlontúl hosszúra nyúlt jobbágyságot (tudom, mások is lassan vívták ki a sza­badságukat). Ne feledjük a gazdagok és hatalmasok mohóságát, közönyét, ke­gyetlenségét (tudom, máshol se voltak szelíd bárányok). Ne felejtsük a hatal­mon lévő rövidlátó, önző, rossz dönté­seit, amelyek háborúkba, válságokba sodorták, nyomorba süllyesztették az országot (mert igenis gyakran lett volna lehetőség a jobb döntésre). Mérföldkő lenne történelmünkben, ha azzal ünnepelnénk az ezredfordulót, hogy kiállnánk a világ elé, és azt mon­danánk: az elmúlt ezer évben ezt és ezt és ezt hoztuk létre, teremtettük, alkot­tuk meg, s minderre örömmel tekintünk vissza. Az elmúlt ezredévben ezt és ezt nem tudtuk elérni, ezzel és ezzel hibát követtünk el, ebben és ebben kudarcot vallottunk, ezt és ezt megbántuk, ezért és ezért megkövetjük - a hajdani veze­tők, hatalmasok és gazdagok nevében - mindazokat, akik nyomorúságot, el­nyomást, megaláztatást szenvedtek. Nem a gyengeség, hanem az erő és az emberi méltóság jele volna, ha az új évezred küszöbén képesek volnánk tör­ténelmi leporelló helyett objektív lel­tárra. Új KIEGYEZÉS: a múlt század folya­mán nem bántunk jobban kisebbsé­geinkkel, mint ahogy velünk bántak bi­rodalmi uraink (és a sértettek utódainak szemében nem mentség az, hogy akko­riban máshol se bántak jól a kisebbsé­gekkel). Nem omlana össze a világ, ha az ezredfordulón békejobbot nyújta­nánk hajdani kisebbségeink utódainak, kockáztatva akár azt is, hogy nem fo­gadják el a kinyújtott békejobbot. Sőt az európai történelemben a legelsők között megkövethetnénk őket mindazért, amit elkövettünk velük szemben - még ak­kor is, ha később ők ezt kamatostul visszaadták. Le kell zárni, legalább a magunk részéről, a kölcsönös félelmek és vádaskodások időszakát. Ha 1896-ra készülve pompás épüle­teket, rakpartokat, hidakat, földalattit, vasúti pályákat építettek az akkoriak, akkor most jó volna, ha a lelkekben és a fejekben kerülne sor valamiféle építke­zésre. TÁRSADALMI SZERZŐDÉS. Vesszőpa­ripám. Nem bánnám, ha másoknak is azzá válna. Mert szégyellhetj­ük ma­gunkat - és nem lesz okunk az ünnep­lésre ha úgy kell átlépnünk a máso­dik évezredbe, hogy nem sikerült volt megkötnünk valamilyen írott vagy írat­lan társadalmi szerződést. Arról, hogy ebben az országban kinek milyen telje­sítményért mi jár. Hogy a munkaválla­lók és munkaadók jogai hogyan kap­csolódnak egybe. Hogy a javak terme­lését és elosztását milyen előírások sza­bályozzák. Hogy a társadalmi igazsá­gosságnak, illetve méltányosságnak milyen garanciái vannak. Nem volna jó, ha az új évezredbe is dzsungeltörvényekkel érkeznénk. „It is nice to the British”. Szíven ütött egy mondat abból a közvetítésből, amelyet a BBC adott annak idején Dia­na hercegnő temetéséről. A riporter az út szélén álló asszonyokat, lányokat kérdezte arról, mit éreznek, mire gon­dolnak itt és most. Egyikük azt vála­szolta, szipogva, de könnyekkel a szemében is mosolyogva: „It is nice to the British”. Ami ma­gyarra valahogy úgy for­dítható, hogy: Jó, szép, örömteli angolnak lenni. Szíven ütött ez a mon­dat, mert arra gondoltam, hogy belőlünk vajon mi­kor fakad majd föl az a mondat, hogy: Jó, szép, örömteli magyarnak lenni. Az elmúlt negyven-öt­­ven-hatvan év, a harmin­cas évek nyomora, a háború, a kommu­nizmus megtörte a magyar társadalom öntudatát, aláásta önbecsülését, megza­varta önképét. Túl sok volt a nyomorú­ság és a kudarc, túl kevés a siker. Ha ezt a folyamatot meg lehetne fordítani, akkor ez igazi és örömteli forduló vol­na történelmünkben. Csak el kellene hinni, hogy rajtunk múlik. És nem kudarcként megérni azt, ami nem volt kudarc. Minden nehézség ellenére jól, Nyugatról nézve látványo­san jól keveredtünk ki a kelet-európai örvényből. Jók az esélyeink arra, hogy immár az európai vagy a globális szín­padon is megálljuk a helyünket. Csak hinni kellene a siker lehetőségében. És persze sokat dolgozni a siker érdeké­ben. „We are the people.” Mi vagyunk az ország. Más szóval: csak akkor lesz a millennium igazi ünnep, ha az egész magyar társadalom ünnepe lesz. Ha az emberek a maguk ügyének érzik az ez­redfordulót. Kellene néhány látványos, de nem sablonos esemény. Ahol nem politiku­sokat és színművészeket kellene hall­gatnunk, hanem mi volnánk - mind­annyian - a főszereplők. Nem lehetne-e például egy adott napon s órában em­berlánccal kirajzolni országunk határait és két nagy folyónk futását? S ugyanezt megismételni egy nyári este, fáklyákkal, megkér­ve a NASA-t, hogy ké­szítsenek felvételeket az űrből, erről a tűzfüg­­gönnyel kirajzolt ország­ról? Az persze még szebb lenne, ha rá tudnánk ven­ni szomszédainkat, hogy a tűzcsík, mondjuk, fus­son el Bécsig vagy Pas­­sauig, illetve a Kárpáto­kig és a Fekete-tengerig. Európai üggyé válna így a dolog, és még a távoli kontinensek televíziónézői is látnák a tűzvarázst. Egyszer már végre nem a háborúk és a polgárháborúk, hanem a béke és az öröm tűzvarázsát! A pénzen kívül sok minden kellene ahhoz, hogy - minden remek szándék ellenére - ne fulladjon unalomba az ez­redforduló, mint ahogy közönybe ful­ladt a millecentenárium. Mindenek­előtt meg kell szólítani az embereket, falvakat, városokat, egyesületeket, in­tézményeket, hogy ők mondják meg, mivel s hogyan akarják megünnepelni az ezredfordulót. Úgy tudom, ez a fel­szólítás már többször elhangzott, és ezernyi érdekes javaslat született. Jó lenne nyilvánosságra hozni valameny­­nyit, s látni, melyeknek mi lesz a sor­suk, s miért. Fölsorolok én is néhány ötletet, hátha valósággá érhet közülük valamelyik. Bizonyára mindenhol, még a legki­sebb faluban is voltak az elmúlt évtize­dekben vagy századokban olyanok, akik valamiben kitűntek, valamit meg­oldottak, valami igazi értéket hoztak létre. S itt nem csak irodalmi vagy mű­vészi alkotásra gondolok, hanem min­dennemű alkotó tettre. Egy remek fafaragóra, egy zseniális mérnökre, egy nagyszerű tanárra, óvó­nőre, orvosra vagy ápolónőre, gyü­­mölcsnemesítőre, egy remek épületre, valakire, aki megoldotta a falu vagy a város valamely komoly problémáját, valakire, aki az erkölcsi tisztesség pél­daképévé vált, valakire, aki a szegé­nyek istápolója volt, óvodát alapított, az ország hírét öregbítette a világban, bevezette a faluba a vizet, helytállt a gáton stb. stb. Meg kellene keresni minden falut és várost, városi kerületet, kérve, hogy nézzenek utána, mi és ki volt történe­tükben a legfontosabb alkotói tett, al­kotás, alkotó személy. Összegyűjtve és elemezve az információkat s javaslato­kat, meg lehetne szerkeszteni az „Alko­tó Magyarország” térképét. Ebből a térképből készülhetne kom­pakt lemez, magyarul és más nyelve­ken, internethonlappá válhatna, lehetne képeskönyv, album, de lehetne akár egy nagy, fénylő térképtábla valahol az országban, hirdetve a világnak s mind­annyiunknak, hogy a teremtő gondolat és tett országa a miénk. Ez volna az el­ső ilyen térkép a világon. Ráadásul úgy tudom, hogy a magyar Gallup Intézet már hozzáfogott egy ehhez hasonló megrajzolásához. Folytatás a 27. oldalon Hankiss Elemér gondolatai a közelgő millenniumról TETTAMANTI BÉLA RAJZA

Next