Népszabadság, 1998. december (56. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-19 / 297. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1998. DECEMBER 19., SZOMBAT 25 Hal, olaj, rablógazdálkodás akadálytalanul érvényesítheti bárhol a politikai akaratot. A haditechnika fej­lesztése kiszolgáltatja a hadihajókat az alacsonyan repülő és szárazföldről in­dítható föld-víz rakétáknak. Jelentkez­nek új tengeri nagyhatalmak is. Dr. Johnston szerint Kína gyors ütemben növeli és korszerűsíti hadiflottáját. Er­re hivatkozva hasonló fejlesztést hajt végre India is. „De ezek az országok hosszú ideig nem jelentenek a volt szovjet flottához hasonló vetélytársat.” Miközben az Enterprise anyahajó és kísérete a Perzsa (Arab)-öböl felé tar­tott, hogy így rendezze a nemzetközi közösség vitáját Irakkal, a sajtó egy másik flottalátogatásról is hírt adott. Amerikai hadihajók és az algériai flot­ta egységei hajtottak végre gyakorlatot a Földközi-tengeren. Ezt az elég kicsi tengeri manővert sokan bírálták. Az amerikai hadiflotta együttműködése - állították emberjog­védők - az algériai katonai rendszer jogsértéseinek jóváhagyása. Ezt Ronald E. Neumann külügyi államtit­kár-helyettes tagadta. „Nem csatlako­zunk belháborújukhoz, nem közele­dünk az algériai kormányhoz, amíg nem leszünk biztosak benne, hogy re­formokat valósítanak meg, és tisztelet­ben tartják az emberi jogokat.” Az al­gériaiak mindenesetre további közös gyakorlatokat javasoltak, és áthaladási jogokat ajánlottak az amerikai tenger­alattjáróknak. Az utóbbi időben az amerikai flotta több országban is megvalósított hason­ló missziókat. Mexikóban például - érthető történelmi okok miatt - vona­kodva tekintenek az északi szomszéd­dal fenntartott katonai kapcsolatokra. A flotta hajói az utóbbi másfél évben harminc napot töltöttek Mexikó csen­des-óceáni kikötőiben. Az év elején az amerikai hadiflottának sikerült hármas közös, Bizakodó hableány fedőnevű tengerészeti gyakorlatra összehoznia Izraelt és Törökországot. 1997-ben Ro­mánia és Bulgária vezette a listát azon országok között, amelyek vendégül látták az amerikai hajókat. De Ukrajna, Lengyelország, Tunézia, Jemen és Málta is sokszor fogadta őket. Ezek a látogatások többnyire békések és bará­ti jellegűek. Amerikai értékelés szerint ez a fajta „csatahajó-diplomácia” nem a nyo­másgyakorlást, hanem a kapcsolatépí­tést szolgálja. Mindenesetre jelzik az amerikai flotta jelenlétét a nem szövet­­ségesi vizeken. A meglátogatott orszá­gok szempontjából helyi jelentőségűek ezek a flottavizitek. A szuperhatalom viszont ezzel is világpolitikát csinál. Washington, 1998. december M­iklós Gábor Végeláthatatlan, az óceánok élővilágát megtizedelő és a tengerpartokat lakhatat­lanná tevő olajszőnyegek. Ürülékkel szennyezett strandok, nehézfémektől mérgezett, emberi fogyasztásra alkalmat­lan halak, végérvényesen kihaló halfajok, a tengereket üresre halászó hajóflották, háborúzó halásznemzetek, éhező töme­gek. Címszavak azokból a könyvekből, cikkekből, közöttük Elisabeth Mann- Borgese Az óceánok drámája című művé­ből, amelyek a hetvenes évek közepén születtek, hogy megkongassák a vészha­rangot a világóceánok fölött, s figyelmez­tessék a környezete és létforrásai módsze­res tönkretételének technikáit tökélyre fejlesztő homo sapienst: összeomlással fenyeget az óceán nevű ökológiai rend­szer. Néhány évtizeddel később a felületes szemlélő azt mondhatja: ugyan mire volt jó a riogatás, nem haltak meg a tengerek. A kép csalóka. A világtengereket ma jóval több veszély fenyegeti, mint néhány évtizede, amikor a drámai felhívások megszülettek. És a legnagyobb veszélyek nem is a szinte mindennapos nagy ka­tasztrófákból, például az olajszállító szu­perhajók „koccanásaiból”, vagy a volt Szovjetunió által a Barents-tenger és a Kara-tenger mélyén eltemetett, több mint 20 ezer tonnára becsült atomhulladékból származnak. A világóceánok fő ellensége az a több mint ötmilliárd ember, aki egy­részt gátlástalanul fosztogatja a tenger ki­­­meríthetetlennek hitt forrásait, másrészt mindent elnyelni képes hulladéktemető­nek tekinti vizét. A világ lakosságának fele az óceánok partján vagy közvetlen közelében él. Eh­hez jön még a robbanásszerűen növekvő turizmus, amely a világ minden második felüdülni vágyó utasát a tengerpartokra szállítja, többnyire a tengeri ökosziszté­mák legérzékenyebb régióiba, a viszony­lag sekély vizű parti zónákba, amelyek amúgy is sűrűn lakottak, s ahol a kereske­delmi szempontból legfontosabb halfajok szaporodnak. Ezekbe a tengerrészekbe mosódik csaknem észrevétlenül a száraz­föld minden káros anyaga: a trágyalétől, a túlnépesedett városok tisztítatlan szenny­vizein át a folyók ugyancsak súlyosan szennyezett hordalékáig. Mindezt tetézi a levegőből érkező szennyezés, amelynek mértékére egyetlen példa: az Északi-ten­ger minden hektárnyi felületére manapság csaknem annyi nitrogén kerül, mint amennyit az ötvenes években a környé­ken élő parasztok a műtrágyával földjeik­re szórtak. Ezek a tápanyagok az algák robbanásszerű elszaporodását eredmé­nyezik, s ezek pusztulásuk után oxigénza­­báló réteget képeznek a tengerfenéken. E folyamat káros következményei az ava­tatlan szem számára nem láthatók, de an­nál súlyosabbak: a tengerfenék élővilága szép csendben megtizedelődik, s talán majd csak generációk múltán derül ki, mi­lyen helyrehozhatatlan változásokat okoz a Föld amúgy csodálatos létrendszerében. Az északi-tengeri országok politikusai és tudósai másfél évtizede konferenciáznak a károsanyag-terhelés visszaszorításáról, de a nitrogénszennyezés megfelezéséről született határidő (1995) már rég lejárt, anélkül, hogy a célt akár csak megközelí­tették volna. Mégsem mondható, hogy az óceánok védelmére irányuló erőfeszítések teljesen eredménytelenek maradtak volna. Az Északi-tengerben például évek óta csök­kenő foszfátkoncentrációt mérnek, s ked­vező hatással van a vizek állapotára az is, hogy világszerte csökkenőben van a nö­vényvédő szerek használata. A tengeri ál­latok — például a fókák és madarak - szer­vezetében kimutatott klórvegyületek csökkenést mutatnak, s egyes bálnafajták állománya stabilizálódni látszik. Valame­lyest enyhült az óceánok olajszennyezett­sége, s amióta hivatalosan tilos az úgyne­vezett hajtóhálók használata - ami persze még messze nem jelenti, hogy ezeket ténylegesen ki is vonták volna a forga­lomból tizedannyi delfin esik a halá­szok fogságába, mint annak előtte. Mindazonáltal a rombolás folytatódik, s az olyan tekintélyes állat- és környezet­védelmi szervezetek, mint a World Wild­­life Fund gyakran kétségbeesett erőfeszí­tései is egyelőre csak szerény eredménye­ket hoznak. Jellemző, hogy a szárazföld­nek immár hat százaléka nyilváníttatott védettnek, ám a tengerek esetében egy­előre mindössze egy százalékot ért el ez az arány: az óceánok 99 százaléka to­vábbra is csak szabad prédája és szeméttá­rolója a gyakran csak az orráig látó kapzsi embernek. A Csendes-óceán térségében például a továbbra is robbanásszerűen da­gadó megalopoliszok egyre mélyebb se­beket ejtenek a tengeri ökorendszerekben. Szingapúrban például csaknem teljesen tönkretették a mangróviamocsarakat, hogy helyet csináljanak a turisztikai beru­házásoknak és az óriásgarnéla-farmok­­nak. Világszerte mintegy tíz százalékát el­pusztították a korallzátonyoknak, hogy építőanyagokat nyerjenek belőlük, köz­ben hal- és rákállományukat - egyebek között dinamitos halászati módszerekkel - alaposan lerabolták. Az igazi halháború azonban nem itt, hanem a nyílt tengereken tombol. A képlet ijesztő: mind korszerűb­ben felszerelt és mind nagyobb pusztítás­ra képes halászhajók, vagy inkább elekt­ronizált úszó halász- és halfeldolgozó kombinátok vadásznak mind kevesebb halra. Egyes halfajokat a teljes kipusztu­lás veszélye fenyeget. Szakértők régóta hangoztatják, hogy hosszú távon csak a mostaninál sokkal körültekintőbb tenger­gazdálkodással óvható meg a halállo­mány és az óceánok élővilágának sokféle­sége. Ahhoz, hogy a világ proteinfogyasz­tásában a tengeri források továbbra is a mostani szintet foglalhassák el - mintegy 16 százalékot -, egészen más szemlélet­nek kellene elterjednie: a tengeri „prérik­­nek” ésszerűen és tervszerűen művelt „szántókká” kellene válniuk, védett nyát tengeri halászati övezetekkel, amelyeket parti tenyésztelepek egészítenek ki. Az utóbbi években mindjobban elterjedő aquafarmok növekvő hozama mutatja, hogy van megoldás. Igaz persze, hogy ezek sem problémamentesek. Mert pél­dául a génmanipulált takarmányok töme­ges alkalmazása csakúgy, mint a mind magasabb hozamok elérését célzó, szinte korlátlan antibiotikum-felhasználás előb­­b-utóbb visszaüt, egyelőre nem is sejtett betegség, járványok forrásává válhat. Nemcsak azáltal, hogy az ilyen takarmá­nyokkal nevelt halakat és tengeri gyümöl­csöket fogyasztó egész populációk bizo­nyos betegségekkel szemben védtelenek­ké válhatnak, hanem azért is, mert egyelő­re senki sem tudja megmondani, milyen hatásai lehetnek a génmanipulált termé­kek közvetlen vagy akár csak közvetett fogyasztásának. Bonn, 1998. december L­éderer Pál Amerikai haditengerészeti szállítóhajó a Szuezi-csatornán A LEGTÖBB HALAT KIFOGÓ ORSZÁGOK RÉSZESEDÉSE REUTERS-FOTÓK Rekordok óceánja A tengerekkel, óceánokkal kapcsolatos el­ső számú rekord, hogy a Föld felszínének legnagyobb részét - 71 százalékát - sós víz borítja. Úgy is mondhatnánk, hogy bolygónkon a leggyakoribb „felszínfor­ma” a tenger. Legnagyobb óceánunk a­­ Csendes-óceán, amely 1 349 930 000 négy­zetkilométernyi felületével egymaga 45,9 százalékkal részesedik a világtengerek te­rületéből. Az ellenpont a Jeges-tenger, amely „csupán” 13 223 700 négyzetkilo­méter. A világóceán legmélyebb pontja a Csendes-óceán területén található Mari­­ana-árok, mélysége — a különböző méré­sek szerint­­10 911 és 11 034 méter között lehet. A legnagyobb tengeröböl az Indiai­óceán egyik „ zsebe ”, a 2 172 000 négyzet­­kilométer területű Bengáli-öböl. A leghos­szabb fjord viszont az Atlanti-óceánban, Grönland keleti partjánál található: a Nordwest fjord nevű „kifli” 313 kilomé­ternyire nyúlik be a szigetbe. Grönland egyébként a szigetek közt is csúcstartó 2 175 600 négyzetkilométeres felszínével. A félszigetek közül az Arab-fél­szigeté a rekord, 2 691 000 négyzetkilomé­ternyi területet birtokol a tengertől. A tengerek alatt hegyek is vannak, kö­zülük a legmagasabb majdnem utoléri a „földi” csúcstartót: az Új-Zéland és Szamoa között, a Tonga-árok partjánál magasodó hegycsúcs talpa 8340 méterrel a tenger színe alatt, teteje pedig 365 mé­terrel a tenger felett húzódik. A legtisztább tengernek a Weddel­­tengert tartják a kutatók, amelyben az Antarktisz közelében egy 30 centiméter át­mérőjű fehér Secchi-korong 80 méter mélységig látszott. Ez az eredmény gya­korlatilag megfelel a desztillált víz tiszta­ságának. A legszélesebb Grönland és a kanadai Baffin-sziget közti Davis-szoros, amelynek legkeskenyebb szakasza is 338 kilométer. A legkisebb hajózható szoros két japán szigetet - Shodoshima és Mag­a választ el egymástól, a Dotacki-szoros mindössze 9,93 méteres. A legmagasabb tengeri hullám 1933. február 6-án éjjel hömpölygött végig a Csendes-óceánon Manila közelében. A „ vízhegy ” - hullámvölgytől hullámhegyig - 34 méter magas volt. Szökőár idején persze ennél jóval nagyobb hullámok is előfordulnak, az alaszkai Lituya-öböl partvidékét például 1958-ban 524 méter magas hullámok mosták el. A dagály és az apály közti legnagyobb vízszintkülönbsé­get a kanadai Ungava-öbölben tapasztal­ták, itt 16,6 méter volt a vízszintmozgás. A legnagyobb jéghegy, amelyet a kutatók eddig megmértek, 335 kilométer hosszú és 97 kilométer széles volt, s 31 000 négyzet­­kilométeres területe nagyobb volt, mint Belgiumé.

Next