Népszabadság, 1999. február (57. évfolyam, 26-49. szám)

1999-02-06 / 31. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1999. FEBRUÁR 6 SZOMBAT 27 ­ Kemence, mangalica, lókupec Ökotérség szerveződik Kerekegyházától Kiskunmajsáig Tanács István A mangalicák úgy fekszenek a szétdúlt szalmában, mintha a hasukra sütne a nap. Pedig a napot két hete nem látta senki, a fákról vastagon lóg a zúzmara, a kezem odafagy a diktafonhoz. Eördögh András ökotanyáján va­gyunk a Bács-Kiskun megyei Jászszent­­lászlón. A gazdát nem találtuk, valamilyen lóügyben szólította el a kötelesség. Eördögh András különben nem szent­­lászlói, hanem igazából Pécelen lakik, régebben pedagógus volt, és csak a hét­köznapokon dolgozik a 65 hektáros ta­nyai birtokon. Nem szentlászlói a ta­nyán dolgozó pár sem, erdélyi dialektus­ban beszélnek, de amikor érdeklődöm, hogy milyen minőségben laknak ott, ak­kor azt mondják: ők nem béresek, nem cselédek, nem is alkalmazottak, hanem „partnerek”. Így már sokkal európaibb az egész, nem erőltetem a részleteket. Markolt Endre „térségmenedzser” a kalauzunk. Kérdem tőle, hová lett a töb­bi ember a tanyáról, ha itt már 65 hektá­ros birtokok jelentek meg, s azok mind­össze másfél családot tudnak eltartani. Egy részük kihalt, más részük beköltö­zött a faluba — mondja. 1971-ben, amikor Jászszentlászlóra került, még a helyi la­kosság fele a külterületen élt. Egyre töb­ben költöztek azonban a faluba, főleg a fiatalok. Gyengék itt az adottságok, ez a föld nem jó intenzív termelésre. A téesz­­világban megpróbálkoztak vele, de nem ment. Erre jó ez a vidék, amit az ökotanyán látunk: őshonos állatok rideg­tartására. - Mi lesz akkor a többi emberrel, aki­nek nem ad munkát a ridegtartás? - Azon dolgozunk, hogy nekik is talál­junk megélhetést. Azért még nézelődünk egy kicsit az ökotanyán. A szürkemarhák kint topog­nak a legelőn. Legelni ugyan nincs mit, leginkább a vizeshordókat kerülgetik. A szamaraknak több eszük van, bent lustál­kodnak a szárnyékban. A birkák ellen­ben rendületlenül szemlézik, nem nőtt-e valahol friss fű az éjszaka. Kérdem a gazda „partnerétől”, nem félnek-e a pusztai rablóktól. Korábban sokszor találkoztam már tehéntartó gát­őrökkel, ébren alvó juhászokkal, akik nem hajtják úgy álomra a fejüket, hogy az ágy mellé ne támasztanák a vasvillát vagy a sörétes puskát. Az Eördögh­­tanyán azonban nincs ilyen veszély. A fi­atalember azt mondja, a szürkemarhát nehezebb ellopni, mert nagy a szarva, és roppant erővel tud vele döfködni. Melles­leg a rablók sem a szürkemarhát favori­zálják, nekik is nehezebb eladni az ilyet. Másként jár az idő az ökotanyán. Las­sabban nőnek az állatok, viszont nem kell nekik drága épület, nem használnak energiát. Ha nincs meleg istálló, vastag bundát növesztenek, úgy is jól elvannak. A mangalicának a malacai sem fáznak, vígan futkároznak a fagyott földön. Hát­térben a rozzant tanyaépülettel roppant fotogén állatok. Hozzá is szoktak a sztároláshoz, egy kis ciccegésre barátsá­gosan pózolnak a fotósnak. Hol ebben a haszon? - Hol van ebben a haszon? Miből a bevé­tel? - kérdem Markolt Endrétől. - Az volna a jó, ha az egészségesebb, vegyszer- és gyógyszermentes húst drá­gábban lehetne eladni — magyarázza. - Ez azonban Magyarországon még nem­igen megy. Németországban próbáltunk piacot szerezni, de ott is azt mondták a szállodások: őket nem az érdekli a leg­jobban, hogy vegyszermentes-e a hús, hanem hogy minél olcsóbb legyen. A ri­degtartás a költségek leszorításával ár­ban is versenyképes, de azért jó volna a bioterméket elkülöníteni az intenzív módszerekkel termelttől. A bevétel eddig leginkább megnyert pályázatokból származott. Az Európai Unió nem akarja, hogy a magyar csatla­kozás tovább növelje a mezőgazdasági termékfelesleget, ezért azt támogatja, hogy a kevésbé jó minőségű földeket te­lepítsék be erdővel, vagy állítsák vissza a korábbi természeti állapotokat, legyen újra ősgyep a kukoricaföldek helyén. Er­re lehet pályázatokon pénzt szerezni, és szereznek is az egyre nagyobb birtokot felhalmozó emberek, akik közül a kezde­ményezők általában nem odavalósiak. A helyiek csak akkor kezdik óvatosan kö­vetni őket, amikor látják, hogy az idege­neknek megéri a dolog. Markolt Endre valaha kultúrház-igaz­­gató volt. A falusi közművelődés fény­korában sem igazán szerette a szakkörö­ket, a kultúraterjesztés szocialista mód­szereit. - Mindig úgy éreztem, nem illeszked­nek szervesen ezek a dolgok az itteni tár­sadalom életébe, hanem csak néhány ember kedvteléséből csinálunk köz­ügyet. A rendszerváltozás után ez a falusi kultúrházi élet szinte teljesen megszűnt. Jászszentlászlón még a kultúrházat is el akarták adni, hogy legyen pénz a szenny­vízcsatornára. Végül birtokba kapta a Jó­léti Szolgálat Jászszentlászló és Móricgát Alapítványa, amelynek Mar­kolt Endre az ügyvezetője. Ugyancsak ő a titkára a Bugac-majsai Homokhátság Kistérség-fejlesztési Társulásnak. Ez utóbbi nemrég döntötte el, hogy Kerek­egyházával és Kiskunfélegyházával ösz­­szefogva ökotérséget alkot. Markolt Endre felesége a helyi Tourinform-iroda vezetője, lánya három nyelven kiválóan beszélő idegenvezető. Mindaz, amit Markolt Endre tesz, ar­ról szól, hogy legyen hagyományokra épülő jövőképe ennek a térségnek. Egy része képzés: munkanélkülieket képez­nek ki vendéglátásra, rendezvényszerve­zésre, népi mesterségekre, bioter­melésre. Egy másik része rendezvény­­szervezés: az idegenforgalomnak esemé­nyekre van szüksége. Jászszentlászlón hat nagyszabású esemény van évente: a kézműves tanyai napok, a húsvéti játé­kok, a horgászverseny és majális, a szentlászlói búcsú, a Mikulás-rendezvé­nyek és a mindenki karácsonya. De Kiskunmajsán vannak a főtéri vigassá­gok, Bugacon a bugaci napok, akármikor van itt a vendég, mindig talál a környé­ken valamilyen happeninget. Egy öreg­asszony kemencében csodálatos sütemé­nyeket tud sütni — ezek hagyományos kelt, lekváros, túrós kalácsok. A fia vi­szont nyárson süt töltött csirkét — nyár­son sütött töltött csirkének a hírét sem hallotta régen senki, de nagyon finom, és pontosan olyan, mintha ez így hagyo­mány volna. Nem messze van innen a kiskunmaj­­sai termálfürdő. A környék tanyáit meg a fürdő melletti üdülőket németek és osztrákok vásárolják meg. A külföldi nyugdíjasok már megjönnek március­ban, néhány hónapot itt töltenek, nyáron lemennek a tengerre, ősszel megint itt laknak, míg hidegre nem fordul az idő. A szobakiadásból is egyre jobb mellék­­jövedelmeket lehet szerezni, a jobbak 350-400 ezer forintot kasszíroztak a múlt nyáron. A kézművestanya a térségmenedzser­nek az alapítványba bevitt földjén, a saját tanyája mellett épül. Még nincs egészen befejezve. Az épületegyüttes alaprajza egy népi motívum, a forgórózsa alakját utánozza. A körben álló épületek is a he­lyi népi építészet módszereit alkalmaz­ták: egyik vert falú, a másik vályogból készült. A házban népi mesterségeket ta­nulnak: gyékényszövést, fazekasságot, asztalosmunkát, szövést. A tanya mögött folydogál el a Dong-ér, amelyik Kiskun­halastól Csongrád felé halad. Szárazabb időben csak a halasi szennyvizet viszi, amíg azt is el nem issza a homok. Mosta­nában azonban vizesebb idők járnak. Jól nő a sás, a nád, a gyékény a Dong-érben, mind ingyenes alapanyag, csak be kell ta­karítani és feldolgozni. Népi mesterségek Vastagh Istvánnné már megütötte a segé­­di szintet a népi mesterségek gyakorlásá­ban, úgyhogy a hagyományos regula szerint már ő is tanítja a kezdőket. Vastaghné állásban van a kézműves­tanyán, reméli, hogy ez a munkahely ki­tart a nyugdíjig. - Képesítés nélküli óvónő voltam 12 évig. Egyszer azonban mindenki vissza­jött a gyesről, senki nem készült szülni, úgyhogy nekem fölmondták. Akkor kér­dezte a Markolt úr, hogy volna-e ked­vem népi mesterségeket tanulni. Ötven­évesen vágtam bele, először majd’­elsír­tam magam, amikor nekiálltunk hán­­csozni a rönköt. Az óvodában is készí­tettünk játékokat, ott úgy mondtuk, bar­kácsolunk. - Ha nem fogadta volna el az ajánla­tot, lehetett volna másutt állása? - Több céghez is hívtak házaló ügy­nöknek, de azt nem vette volna be a gyomrom. Itt tovább foglalkozhatom a gyerekekkel, amikor nyáron táborozás van, az csodálatos élmény nekünk is. Van, aki megszól, hogy ilyen messze ki­járok a faluból, de hát én szeretek itt. A falu egyébként közel van, a Dong-ér túlsó partjáról idelátszanak a szélső há­zak, csak nincs híd a víz fölött. Majd ha lesz pénz meg idő, akkor csinálnak az asztalosok. Az asztalosoknak egyébként már az év végéig van elég megrendelé­sük, szabadtéri rönkasztalokat, padokat készítenek. Kettő sem egyforma, szigo­rúan tiszteletben tartják a fa egyedi for­máit. Benézünk a fazekasműhelybe is, üresen meredeznek a szögek a gerendá­kon, a fazekak, köcsögök, korsók Kiskő­rösre mentek, kiállításra. A tanyai turizmus nem elfelejtett nép­hagyomány, német és osztrák üdülőket nem fogadtak akkor sem, amikor még minden tanya udvarán mangalica turkált. Magyaros vendégszeretet ide vagy oda, meg kell tanítani rá az embereket, ho­gyan kell a vendéggel bánni. Például: kü­lön vécé és fürdőszoba jár az üdülőven­dégnek. Nem azt az ágyat tesszük a ven­dégszobába, amelyikből már kiáll a ru­gó, és a gazdának is törte az oldalát. Az egyik vendéglátó maga akarta elosztani, hogy a nyolctagú francia csoportból ki kivel aludjon egy szobában. Szóltak ne­ki, hogy ehhez neki semmi köze. Egy fo­gathajtót megbíztak, hogy vigye el a ko­csiján a vendégeket Bugacpusztára, a lo­vasbemutatóra. Az illető nagyon kedves akart lenni a külföldiekkel, megállt a móricgáti kanyarban a kocsmánál, és erőnek erejével meg akarta hívni őket sö­rözni. Nem rossz szándék volt ez - mondja Markolt Endre -, csak a fogatos úgy gondolkodott: embert nagyobb tisz­tesség nem érhet, mint ha meghívják a móricgáti kocsmába sört inni. Körbejárjuk a horgásztanyát meg a mellette lévő 45 hektáros tavat. A tó kö­zepén kis szigetek, az egyiken ezek ele­­ség után kutatnak a fagyos földön. A tér­ségmenedzser meséli, hogy nemrég ko­torták ki a tavat, a szigetek a kotorékból vannak. A halak ívását ez jelentősen se­gíti. A szárazföldi állatok roppant kíván­csiak, tavaly egy kövér vaddisznó akarta meglátogatni a szigetet, de vesztére be­szakadt alatta a jég. Jönnek vadászok is, de ez a terület nem tart el annyi vadat, amennyit a vendégek kilőnének. Most dolgoznak egy programon, ami a Vadá­szat fényképpel címet viseli. Ugyanaz a rituálé, mint az igazi vadászat, hajnali kelés, beöltözés, vadászmester avatott kalauzolása, csak puska helyett fényké­pezőgépet visznek a vendégek. Az igazi vadászatnak ugyanis nagy hátránya a pa­zarlás: agyonlövik a vadat, így azt más­nap reggel egy újabb csoportnak már nem lehet megmutatni. Meglátogatunk egy lovastanyát Móricgát és Bugac határán. Itt van a kö­zelben a fásítási múzeum és a Hotel Buc­ka, amelyik a legdrágább szálláshely a vidéken: egy éjszakáért személyenként 45 márkát is elkérnek. (A legolcsóbb pe­dig a kézművestanya padlása, ahol a tá­borozó gyerekek személyenként és éj­szakánként 600 forintot fizetnek.) Az út­ról is mindenfelé lovas tanyákat látni, futtató kerítés, szélkakas, kocsikerék, ameddig a szem ellát. A Garzó-tanyánál kutyafalka rohan elénk, ahogy ez errefelé szokás. Csak egy ádáz tekintetű kuvasz van megkötve, de egy vidám doberman barátságosan ránk ágaskodik. Garzó Györgyi, a gazdaasz­­szony éppen influenzás, csak annyi időre mutatkozik, míg figyelmeztet, hogy ne menjünk föl a teraszra, mert a lépcsőn túl a doberman nem ismer tréfát. Az idén érettségizett nagyfiú felelget a kérdése­inkre. Most csak nyolc ló van, a többit té­len rendszerint eladják. - Honnan vesznek újat tavasszal? - Hát erre van Albert, a lókupec. Nem érné meg annyi lovat kiteleltetni. Hogy kinek éri meg kiteleltetni a lova­kat, nem derül ki. Mindegy is, Albert megoldja valahogy. Márciustól kezdődik a szezon, de télen sem tétlenkednek. Ad­vent idején itt nem kukoricát morzsolnak, hanem prospektust szerkesztenek, meg intézik a helyfoglalást. Ha éppen nem azt csinálják, akkor magyar hetet rendeznek Németországban. - Az úgy megy - meséli a fiú -, hogy kiviszünk két cigányzenészt meg egy sza­kácsot egy étterembe. Lehet magyaros ételeket enni, meg mulatni, és aki kedvet kap, az eljöhet ide, hogy majd a nyáron folytatja. Mellesleg Garzóék sem idevalósiak. Az asszony idegenvezető volt, tíz éve kezdték a lovagoltatást egyetlen lóval. Ma úgy már nem lehetne. A fél diplomáciai testület idejár, névről emlegetik a nagykö­veteket meg a követségi tanácsosokat. Talaj helyett tápoldat - Nem azt kell ellesni, amit konkrétan te­szünk, hanem a gondolkodást - mondja Markolt Endre. - Mindenütt van hagyo­mány, mindenütt van valamilyen lehető­ség, de kezdeményező emberek nélkül nem mozdul semmi. Búcsúzóul arról kérdezem: mi van a másfajta, nem biotermeléssel foglalkozó tanyákkal. Azt válaszolja, vannak itt kivá­ló kertészek. Egyikük például holland módra már talajt sem használ az üveghá­zában, hanem pusztán tápoldatból neveli a zöldségeket.­­ Kérdezte is, hogy ő nem férne-e bele az ökotérségbe, és nem kaphatna-e valami támogatást. De amikor elmagyaráztuk ne­ki, miről szól ez az egész, akkor belátta, hogy amit ő csinál, az bizony nem fér be­le ebbe a koncepcióba. Markolt Endre elgondolkodik, majd hozzáteszi: - Persze, ha majd nálunk is bevezetik a szermaradvány-vizsgálatot, és betiltják a vegyszerezett termékeket, akkor a magas hozamra és a nagy profitra orientált gaz­dálkodóknak is újra kell gondolniuk a helyzetüket. Markolt Endre a térség egyik menedzsere BELLÁNYI TÍMEA FELVÉTELEI A Garzó-tanya

Next