Népszabadság, 1999. július (57. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-02 / 152. szám
10 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1999. JÚLIUS 2., PÉNTEK Globalizáció és a harmadik út A „ harmadik út” nem a magyar politika- és eszmetörténetből ismert értelemben, hanem a szociáldemokrácián és a neoliberalizmuson egyaránt túlmutató, voltaképpen azonban egy „új szociáldemokrata értékrend” meghatározásakéntigényeként egyre nagyobb teret foglal el napjaink elméleti és politikai vitáiban. Tony Blair megfogalmazásában a „Harmadik Út hagyományos értékeink képviselete egy változó világban”, „a Harmadik Út a baloldalon belül is harmadik útnak tekinthető”,„A Harmadik Út a szociáldemokrácia olyan mélyreható átértékelése, amely a baloldal legalapvetőbb értékeit érinti, és ily módon teljesen új megközelítéseket alakít ki.” Az új kategória tartalmának tisztázása - a „vita” - jelen szakaszában erőteljesen összekapcsolódik a Magyar Szocialista Párt eszmei megújulásának, programalkotásának folyamatával - legalábbis annak igényével. Miért van szüksége a szociáldemokráciának olyan generális eszmei megújításra-megújulásra, amellyel kapcsolatban nem lehet egyúttal nem hangsúlyozni a neoliberalizmuson való túllépést? Miért éppen abban az időszakban merül föl ez a kérdés ilyen élesen, amikor a nyugat-európai szociáldemokrácia politikailag történetének talán legsikeresebb korszakát éli át: az Európai Unió 15 tagországából 13 szociáldemokrata kormányzás alatt áll, Közép-Európa - gyakran a korábbi kommunista egypártokból így vagy úgy át-, illetve kialakult — szociáldemokrata pártjai pedig az átalakulás politikai struktúráiban kormányképes erőként voltak képesek elismertetni magukat. Megítélésem szerint a klasszikusnak mondott szociáldemokrata értékrend és politikai gyakorlat folytathatatlansága az alábbi okokra vezethető vissza. 1. A második világháború utáni negyedszázadban páratlanul dinamikus gazdasági növekedést eredményező keynesiánus gazdaságpolitikákat - nemzetgazdasági és nemzetközi gazdasági téren egyaránt - ellehetetlenítő infláció folytathatatlanná tette a „hagyományos” keresletélénkítő gazdaságpolitikákat. Márpedig az infláció alapvető oka nyilvánvalóan a bruttó hazai termék egyre nagyobb hányadának a költségvetésben való összpontosítása volt - ezt csak tetézte a költségvetések krónikus hiánya. 2. A Bretton Woods-i rendszer - de facto 1971-ben, de jure 1976-ban bekövetkezett - bukása, az 1973- as első olajár-robbanás és a második világháborút követő első jelentős, 1974- 1976-os világgazdasági recesszió után, azok nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi időszak tartósan 4-5 százalékos növekedési dinamikája nem tartható fenn. A tartósan - immáron negyedszázada! - alacsonyabb növekedési dinamika önmagában is megnehezíti, lehetetlenné teszi a jóléti állam lényegét jelentő szociális ellátórendszerek korábban kialakult szintjének fenntartását. A XIX. században Nagy-Britanniában a „világ ipari műhelyében”, a korszak vezető világgazdasági hatalmában átlagosan 1,5 százalékos éves növekedést regisztráltak, és nem sokkal nagyobb növekedési dinamika jellemezte 1870-1913 között az USA-t, a liberális kapitalizmus virágkorának vezető világgazdasági hatalmát. Az 1913—1929-es korszak legdinamikusabban növekvő régiója Latin- Amerika volt - a háborús kereslettel is alaposan megtámogatott felzárkózási (modernizációs!) törekvések is „csak” 3- 3,5 százalékos növekedést tettek lehetővé. A háborús újjáépítést követő 1950-1975 közötti, nemcsak válság-, de recessziómentes aranykor 4-5 százalékos gazdasági növekedési üteme, az ennél kétszer dinamikusabban bővülő világkereskedelem, a működőtőke-áramlás éves mennyiségének megnyolcszorozódása — ez olyan, meghatározott történelmi körülmények között és folytán létrejött aranykor volt, amelynek visszajövetelében nem bízhatunk. Hosszú távon sem lehet 3 százaléknál dinamikusabb átlagos növekedési teljesítményben bízni - s ez egészen nyilvánvalóan 2 és 4-4,5 százalék közötti nemzeti és regionális szóródást foglal majd magába. A szociáldemokrácia büszke lehet minderre: a valódi - mert valóban a népesség túlnyomó többségére kiterjedő - tömegfogyasztás, az átfogó jóléti rendszerek kialakítása és fenntartása, az oktatás és a szakképzés történelmileg páratlan fejlesztése, a kutatás-fejlesztés kiterjedt állami támogatása, a legkirívóbb jövedelmi egyenlőtlenségek megnyirbálása eredményezte azt a bizonyos aranykort. Ezek történelmi értékek és érdemek - de a kor, amelyben megszülettek, nem hozható vissza, a globalizálódott világgazdaságban ugyanazokkal a módszerekkel már nem lehet hasonló eredményt elérni. A szociális ellátórendszerekkel szemben ugyanakkor egy alapvető fontosságú gazdasági és egy ugyancsak alapvető fontosságú demográfiai kihívás is megjelent. Nyugat-Európában immár jó két évtizede (az 1974-1976-os világgazdasági recesszió óta folyamatosan) két számjegyű a munkanélküliség, az egészségügyi ellátás fejlődése és az általánosan javuló életkörülmények hatására (minden fejlett országra egyaránt jellemzően) általános a népesség öregedése. Nyugat-Európában a hetvenes évek vége óta stabilizálódott a két számjegyű munkanélküliség - szemben az „aranykor” 3-4 százalékával. Az OECD adatai szerint Ausztriában, Belgiumban, Dániában, Japánban, Norvégiában, Spanyolországban, Svájcban és Nagy-Britanniában a 65 éven felüliek alkotják a népesség 14,5-15,5 százalékát - az USA-ban 12,7, Hollandiában 13,3, Olaszországban 16,3 és Svédországban 17,5 százalék ez az arány. Magyarország az első csoporthoz áll közel - a 65 év fölötti népesség 14,1 százalékos arányával -, amitől jelentősen elmarad Csehország (12,5 százalék) és Lengyelország (11,5 százalék). Az idősebb emberek ugyanakkor több (és drágább!) egészségügyi ellátást vesznek igénybe! Magyarországon a korstruktúra gazdaságilag kedvezőtlen változása (az inaktívak növekvő aránya) nem a születéskor várható hosszabb életkor pozitív társadalmi jelenségén alapul, hanem az aktív korú népesség nemzetközileg páratlanul magas halandóságán. Ugyanez a magyarázata a népességfogyásnak is: nem az élve születések relatív száma az, ami drámaian alacsony, hanem a 40-60 év közötti férfiak halandósági aránya az, ami nemzetközi összehasonlításban és gazdasági fejlettségünkhöz viszonyítva egyaránt tragikusan magas. Az említett két folyamat eredőjeként a fejlett országokban alapvetően megváltozott az aktív és az inaktív népesség aránya. A korábbiaknál sokkal (6-8 százalékkal) kevesebb ember vesz részt a folyó jövedelem, a GDP/GNP előállításában, és sokkal (15 százalékkal) több ember részesedik öregségi, egészségügyi és jövedelempótló ellátásban. A keynesiánus gazdaságpolitika alapja az a feltevés, hogy a makroökonómiai folyamatok önmagukban is befolyásolhatók - ezért a keynesiánus gazdaságpolitikák alapvetően nemzetgazdasági politikák. A globalizáció mai fokán azonban relativizálódott a nemzetgazdasági szuverenitás, következésképpen a nemzetgazdasági szintű gazdaságpolitikák hatékonysága. A hagyományos - tehát keresletélénkítő - keynesiánus gazdaságpolitikák ily módon nemzetgazdasági, társadalmi-demográfiai és világgazdasági okokból folytathatatlanok. Miért kell, miért értelmes „harmadik útnak” nevezni az „új szociáldemokrácia” gazdaság- és társadalompolitikai törekvéseit, kívánatos új stratégiáit? Elsősorban éppen a globalizáció következtében - a legújabb jelenségek fényében ugyanis egyre nyilvánvalóbb, amit korábban egymásfél évtizedig elfedett a „mainstream economics” világméretű triumfálása: a neoliberalizmus sem adott releváns választ az új korszak, a globalizáció korának új kihívásaira. Ellenkezőleg: a „Do as I say, not as I do/”(„Tedd, amit mondok, nem, amit cselekszem”), vagyis a „vizet prédikál és bort iszik” hagyományos angolszász álszentsége a fejlődő és az átalakuló országokban egyaránt lelepleződött: az ellenőrizetlen globális pénz- és tőkemozgások nem szükségszerűen a globális jólétet, hanem a globális tőkepiaci kockázatokat térítik el a viággazdaság egészében (egészére), s magának a rendszernek a fennmaradását veszélyeztetik. A szociáldemokrácia megújításának elengedhetetlen, mi több: meghatározó része a globalizáció kihívásainak sikeres megválaszolása - a helyes válaszokat azonban nemcsak a hagyományos (esetleg nemzetközileg koordinált kollektív) keresletélénkítő gazdaságpolitikák keretein, de a mainstream economics univerzális neoliberalizmusán is túllépve kell és lehet megtalálni. Persze - ha erre az utóbbira már Soros György is rájött! - kérdés, mennyiben marad(hat) egy ilyen, a globalizmus kihívásaira reflektáló „új szociáldemokrácia” egyáltalán szociáldemokrata? A helyzet tehát sok tekintetben új, a szociáldemokráciának - a nemzetközi szociáldemokráciának és a Magyar Szocialista Pártnak egyaránt az új kérdésekre új válaszokat kell találnia (amit a mi esetünkben még az is „súlyosbít”, hogy ezeket a válaszokat a rendszerváltás történelmileg páratlan kihívásaival is szembenézve kell megtalálnunk). A rutin, az egészséges pragmatizmus hasznos a mindennapok politikai gyakorlatában - mindenesetre sokkal hasznosabb, mint bármilyen doktrinerség -, de nem elegendő a stratégiaalkotáshoz. A gondolkodás, a nyílt viták - tehát a tudományos kutatás - nem takaríthatók meg. A szociáldemokrácia mindig elmélet- és oktatásigényes eszme és politikai mozgalom volt, ,A tudás hatalom!” - ez August Bebel megfogalmazása, s nem véletlenül egy német szociáldemokratáé. Napjaink világtörténelmi korszak- és paradigmaváltásának viszonyai között a magyar szocialisták, a magyar baloldal sem takaríthatja meg magának a fáradságot, újra kell értelmeznünk, újra kell definiálnunk a szociáldemokrata politika alapkérdéseit a globalizálódó, globális világban, világgazdaságban - és konkrét, arra a 93 ezer négyzetkilométerre érvényes válaszokat kell kidolgoznunk, amelynek jövőjéért felelősek vagyunk. Csáki György közgazdász Harag és elfogultság nélkül A Magyar Írószövetség nevében én is elhelyeztem egy koszorút az 1945 és 1956 között kivégzett politikai foglyok Mementó-emlékművénél, és fejet hajtottam a mártírok nevét megörökítő monumentum, Péterfy László igen szép alkotása előtt. Az emlékmű, amely a végzetes emberi tragédiák jelképeként két párhuzamos kőhasáb belső terében, szinte rejtetten adott helyet a kivégzettek nevének, arra a több mint háromszáz emberre hívja fel az utókor figyelmét, akik tevőlegesen léptek fel a háború után kiépülő diktatórikus rendszer ellen, ezért kellett életüket feláldozniuk. A Mementóemlékművet a Politikai Elítéltek Közössége állította fel a XI. kerületi önkormányzat segítségével. Felavatása alkalmából beszédet mondott a miniszterelnök, a kerület alpolgármestere és Fehérváry István, a Politikai Elítéltek Közösségének elnöke. Utánuk számosan helyezték el a megemlékezés koszorúját, közöttük a politikai pártok, a politikai küldözöttek szervezetei és az ötvenhatos szervezetek. Többen a kivégzettek családjai nevében tettek néhány szál virágot a márványtalapzatra, ennek során felidéződtek valóban döbbenetet keltő események is: egy idős asszonynak például mindkét szülője akasztófán végezte életét. A koszorúzó politikai pártok közül, nem egészen értem, vajon miért, hiányoztak a jelenlegi ellenzék képviselői. Érdeklődésemre megtudtam, hogy például a Szabad Demokraták Szövetsége nem kapott meghívást az ünnepélyes megemlékezésre. Nem hiszem, hogy ez szerencsés döntés volt, a nemzet vértanúihoz ugyanis valamennyiünknek közünk van, és a szabaddemokratáknak is lehetővé kell tenni, hogy fejet hajtsanak ezeknek a vértanúknak az emléke előtt. Mi több, a szocialistáknak is ott lett volna a helyük, hiszen a magyar történelem, ennek a történelemnek a végzetes eseményei annak az örökségnek a részei, amelyet mindanynyiunknak vállalnunk kell, pontosabban lehetőséget kell adni arra, hogy ezeket mindannyian vállalhassuk. Ebben az örökségben természetesen ott van az az áldozat is, amelyet azok a magyarok hoztak, akik 1945 és 1956 között próbáltak küzdeni az idegen megszállás és a megszállók által létrehozott hatalom ellen. Törekvéseik történetét, emberi sorsuk alakulását ma még alig dolgozta fel a história, egyedül Fehérváry Istvánnak még az emigrációban közreadott könyveiben olvashatunk róluk. Bizonyára itt volna az ideje, hogy ennek az évtizedes ellenállásnak, amelynek voltak nemzeti-konzervatív, keresztény, szabadelvű és szociáldemokrata, sőt korábbi kommunista, de a diktatúra valóságos természetét felismerő és a párturalommal szembehelyezkedő hősei és vértanúi is, megírassék a története. Mégpedig, ahogy a mindenkori történetírás klasszikus mestere, a római Tacitus mondotta volt: „sine ira et stúdió”, azaz „harag és elfogultság nélkül”. Magam, ahogy már említettem, a Magyar Írószövetség nevében helyeztem el koszorút az emlékműnél, éspedig nemcsak amiatt, mert az írószövetséget mindig is ötvenhatos szervezetnek, vagyis a szellemi ellenállás egyik (egy időben talán a legfontosabb) letéteményesének tartottam, hanem annak következtében is, hogy a magyar irodalomnak is mindig voltak olyan képviselői, akik börtönökben vagy éppen akasztófákon kényszerültek tanúságot tenni ennek az irodalomnak a nemzeti elkötelezettsége mellett. Irodalmunknak nemcsak a régebbi korokban és nemcsak közvetlenül 1956 után voltak börtönök mélyére hurcolt, mi több, ott elpusztult alakjai, mint az 1795 után hosszú éveket császári börtönben töltő Kazinczy, Batsányi és Verseghy, majd 1849 után Madách Imre, Czuczor Gergely és Sárosy Gyula (őt és Táncsics Mihályt halálra is ítélték), végül 1956 után Déry Tibor, Hárs Gyula, Obersovszky Gyula, Gáli József és Buda Ferenc (a többi között). A diktatúra börtöneiben, kényszermunkatáboraiban 1945 és 1956 között is sokan megfordultak, így Faludy György, Határ Győző, Tollas Tibor, Kárpáti Kamill vagy Gérecz Attila, aki aztán az ötvenhatos szabadság néhány napja után egy szovjet géppuska áldozata lett. Voltak, akik a börtönben végezték életüket. Két írói sorsot szeretnék felidézni végezetül: mintha példázat rejlene együttesükben. Az első vitéz Somogyváry Gyula, az egykor igen népszerű Gyula diák sorsa. Ő az első világháború frontszolgálatos tisztjeként örökítette meg háborús emlékeit, 1919-ben az Ébredő Magyarok Egyesületének egyik vezetője lett, a harmincas években kormánypárti képviselő, közismerten antikommunista publicista, később tiltakozott a zsidótörvények ellen, de mint náciellenes szervezkedés résztvevőjét hurcolták 1944- ben Mauthausenbe, majd mint a Rákosirendszer ellenfelét tartóztatták le, s végül börtönben halt meg 1953 elején. A másik: Havas Endre, lelkes kommunista a háború előtt, akit már a harmincas években börtönbe csuktak ezért, később Nyugatra távozott, az emigrációban élő Károlyi Mihály titkára, 1945-ben a párizsi magyar követség munkatársa lett, 1950-ben hazahívták, koholt vádakkal elítélték, és végül (alig valamivel Somogyváry Gyula halálát követve) a börtönben halt meg, némelyek szerint agyonverték, mások szerint öngyilkos lett. Két magyar író, egy jobboldali és egy baloldali, mindketten az önkényuralom áldozatai. Rájuk is gondoltam, amikor fejet hajtottam a mártírok emlékműve előtt. Pomogáts Béla a Magyar Írószövetség elnöke A koszorúzó politikai pártok közül, nem egészen értem, vajon miért, hiányoztak a jelenlegi ellenzék képviselői. Kárkorlátozás Bonifert Mária A politika az egyensúlyozás művészete. Sikere attól függ, hogy mennyire képes kihasználni egy kormány a rendelkezésére álló játékteret. Esetünkben ez meglehetősen kicsi: szűk ösvényen kell lavírozni ahhoz, hogy a nagyhatalmak politikai játékában valamennyire talpon maradhassunk Szokás egybemosni az elmúlt tíz év kormányainak tevékenységét. Pedig mindhárom szabadon választott kormányunk esetében más volt a történelmi helyzet, más az átvett örökség, mások a kihívások, más a nemzetközi környezet, más volt az ország demokratizáltsági foka. A legnehezebb helyzetben az Antallkormány volt: át kellett vezetnie az országot egy egypárti (bárha slampos) diktatúrából egy többpárti demokráciába. A kilencvenes évek elején gazdasági sokkok sora érte az országot: az ipar a padlóra került, másfél millió ember vált munkanélkülivé. Ekkor indult a tulajdonviszonyok újraelosztása, amit eufemisztikusan privatizációnak neveztek, de valójában szabadrablás volt a javából. Hogy elkerülhető lett volna mindez, vagy törvényszerű volt? Ezt ma még nem lehet megítélni. Ám az Antall-rezsim válaszai évekre meghatározták a következő kormány, kormányok mozgásterét. Hornék egy működőképes demokráciát, de egy csődközeli gazdaságot és egy szociálisan lerongyolódott lakosságot örököltek, amely ráadásul visszasírta a szocializmus biztonságát. Nem csoda, hogy nyolc hónapig vártak, amíg kényszerűen elfogadták a Bokros-csomagot, és az előzetes félelmeket a hisztérikus médiafogadtatás is igazolta. Az eredmények azóta igazolták a Bokros-csomagot. Tetszik, nem tetszik, az ország a szocialista-szabaddemokrata koalíció idején került újra a kelet-közép-európai élvonalba. Kellett ehhez a kiegyensúlyozott szomszédságpolitika is, és kellett az is, hogy az abszolút többség ellenére a szocialisták koalícióra lépjenek az SZDSZ-szel. Történelmi érdemük, hogy elindították a kapitalizmus építését Magyarországon, s ez egyben tragikus vétségük is, mert baloldali pártként ezzel ellentétes szerepre kényszerültek Ez volt bukásuk legfőbb oka. Hogy a szocialisták (is) korruptak lettek volna ? Lehet. De a szocialista párt pénztárnoka sohasem került vezető államigazgatási pozícióba, és a Tocsik-ügy kirobbanása után Horn Gyula azonnal leváltotta az ÁPV Rt. egész vezetését. A szocik ugyanúgy elégedetlenek voltak a sajtó tevékenységével, mint ma a fideszesek, de óvakodtak attól, hogy „médiaegyensúlyt” hirdetve direkt módon beavatkozzanak a média működésébe. A Fidesz egy alapvetően demokratikus, gazdaságilag talpra állított országot vett át. A nagy kérdés csak az volt, hogy mit kezd vele. A magabiztos kezdés után (a társadalombiztosítás államosítása, az államapparátus átszervezése) a helyzet nem túlságosan biztató. Egy évvel a hatalomátvétel után drámaian romlik a költségvetési egyensúly. A tőzsdeindex zuhanórepülése arra utal, hogy megrendült a pénzvilág bizalma. Az államapparátusban végrehajtott tisztogatások elbizonytalanították a külföldi és belföldi befektetőket, a privatizációs szerződések felülvizsgálatával való fenyegetőzés ingoványos területté degradálta Magyarországot. Azzal, hogy a Fidesz az addig általuk (is) szalonképtelennek tartott kisgazdapárttal és a levitézlett MDF-fel lépett szövetségre, Antall Józsefhez hasonlóan odadobta a kisgazdáknak a mezőgazdaságot, akik már annak idején is jóvátehetetlen károkat okoztak. A fiatal demokraták egész életükre magukkal cipelik a fantomcégek a Lockheed-botrány, a Postabank-ügy ballasztját, amely végérvényesen szertefoszlotta a „ tisztakezű nemzedék” illúzióját. A lehallgatási ügy pedig magának a kormányfőnek a szavahihetőségét kérdőjelezi meg. A boszniai háború pedig a legkritikusabb külpolitikai helyzetbe sodort bennünket a rendszerváltozás óta. Ilyen helyzetben lenne igazán szükség egy olyan kormányra, amely képes a nemzeti egység megteremtésére, amely hitelt érdemlően képes kezelni a kül- és belpolitikai félelmeket. Az előző kormány, s talán az azt megelőző is a korlátok kormánya volt, amely gúzsba kötve próbált meg táncolni. Orbán Viktoré lehetett volna az első, amely egy szabadabb, nagyobb játéktéren játszhatott volna. Ehelyett az egyik oldalról túlbecsülte ezt a játékteret, a másik oldalról maga állított fel korlátokat. Úgy tűnik mára a kárkorlátozásra kell berendezkednie. Akkor, amikor valódi károkkal, súlyos tragédiákkal kell szembenézni, ez történelmi bűnnek számít.