Népszabadság, 1999. július (57. évfolyam, 151-177. szám)

1999-07-02 / 152. szám

10 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1999. JÚLIUS 2., PÉNTEK Globalizáció és a harmadik út A „ harmadik út”­­ nem a magyar politi­ka- és eszmetörténetből ismert értelem­ben, hanem­­ a szociáldemokrácián és a neoliberalizmuson egyaránt túlmutató, voltaképpen azonban egy „új szociálde­mokrata értékrend” meghatározásaként­­igényeként egyre nagyobb teret foglal el napjaink elméleti és politikai vitáiban. Tony Blair megfogalmazásában a „Har­madik Út hagyományos értékeink képvi­selete egy változó világban”, „a Harmadik Út a baloldalon belül is harmadik útnak tekinthető”,„A Harmadik Út a szociálde­mokrácia olyan mélyreható átértékelése, amely a baloldal legalapvetőbb értékeit érinti, és ily módon teljesen új megköze­lítéseket alakít ki.” Az új kategória tartal­mának tisztázása - a „vita” - jelen szaka­szában erőteljesen összekapcsolódik a Magyar Szocialista Párt eszmei megúju­lásának, programalkotásának folyamatá­val - legalábbis annak igényével. Miért van szüksége a szociáldemokrá­ciának olyan generális eszmei megújítás­­ra-megújulásra, amellyel kapcsolatban nem lehet egyúttal nem hangsúlyozni a neoliberalizmuson való túllépést? Miért éppen abban az időszakban merül föl ez a kérdés ilyen élesen, amikor a nyugat-eu­rópai szociáldemokrácia politikailag tör­ténetének talán legsikeresebb korszakát éli át: az Európai Unió 15 tagországából 13 szociáldemokrata kormányzás alatt áll, Közép-Európa - gyakran a korábbi kommunista egypártokból így vagy úgy át-, illetve kialakult — szociáldemokrata pártjai pedig az átalakulás politikai struk­túráiban kormányképes erőként voltak képesek elismertetni magukat. Megítélésem szerint a klasszikusnak mondott szociáldemokrata értékrend és politikai gyakorlat folytathatatlansága az alábbi okokra vezethető vissza. 1. A má­sodik világháború utáni negyedszázad­ban páratlanul dinamikus gazdasági nö­vekedést eredményező keynesiánus gaz­daságpolitikákat - nemzetgazdasági és nemzetközi gazdasági téren egyaránt - ellehetetlenítő infláció folytathatatlanná tette a „hagyományos” keresletélénkítő gazdaságpolitikákat. Márpedig az inflá­ció alapvető oka nyilvánvalóan a bruttó hazai termék egyre nagyobb hányadának a költségvetésben való összpontosítása volt - ezt csak tetézte a költségvetések krónikus hiánya. 2. A Bretton Woods-i rendszer - de facto 1971-ben, de jure 1976-ban bekövetkezett - bukása, az 1973- as első olajár-robbanás és a máso­dik világháborút követő első jelentős, 1974- 1976-os világgazdasági recesszió után, azok nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi időszak tartósan 4-5 szá­zalékos növekedési dinamikája nem tart­ható fenn. A tartósan - immáron negyed­­százada! - alacsonyabb növekedési dina­mika önmagában is megnehezíti, lehetet­lenné teszi a jóléti állam lényegét jelentő szociális ellátórendszerek korábban ki­alakult szintjének fenntartását. A XIX. században Nagy-Britanniában­­ a „világ ipari műhelyében”­­, a korszak vezető világgazdasági hatalmában átla­gosan 1,5 százalékos éves növekedést re­gisztráltak, és nem sokkal nagyobb növe­kedési dinamika jellemezte 1870-1913 között az USA-t, a liberális kapitalizmus virágkorának vezető világgazdasági ha­talmát. Az 1913—1929-es korszak legdi­namikusabban növekvő régiója Latin- Amerika volt - a háborús kereslettel is alaposan megtámogatott felzárkózási (modernizációs!) törekvések is „csak” 3- 3,5 százalékos növekedést tettek lehető­vé. A háborús újjáépítést követő 1950-1975 közötti, nemcsak válság-, de recessziómentes aranykor 4-5 százalékos gazdasági növekedési üteme, az ennél kétszer dinamikusabban bővülő világke­reskedelem, a működőtőke-áramlás éves mennyiségének megnyolcszorozódása — ez olyan, meghatározott történelmi körül­mények között és folytán létrejött arany­kor volt, amelynek visszajövetelében nem bízhatunk. Hosszú távon sem lehet 3 százaléknál dinamikusabb átlagos növe­kedési teljesítményben bízni - s ez egé­szen nyilvánvalóan 2 és 4-4,5 százalék közötti nemzeti és regionális szóródást foglal majd magába. A szociáldemokrácia büszke lehet minderre: a valódi - mert valóban a né­pesség túlnyomó többségére kiterj­edő - tömegfogyasztás, az átfogó jóléti rend­szerek kialakítása és fenntartása, az okta­tás és a szakképzés történelmileg páratlan fejlesztése, a kutatás-fejlesztés kiterjedt állami támogatása, a legkirívóbb jövedel­mi egyenlőtlenségek megnyirbálása eredményezte azt a bizonyos aranykort. Ezek történelmi értékek és érdemek - de a kor, amelyben megszülettek, nem hoz­ható vissza, a globalizálódott világgazda­ságban ugyanazokkal a módszerekkel már nem lehet hasonló eredményt elérni. A szociális ellátórendszerekkel szem­ben ugyanakkor egy alapvető fontosságú gazdasági és egy ugyancsak alapvető fontosságú demográfiai kihívás is megje­lent. Nyugat-Európában immár jó két év­tizede (az 1974-1976-os világgazdasági recesszió óta folyamatosan) két számje­gyű a munkanélküliség, az egészségügyi ellátás fejlődése és az általánosan javuló életkörülmények hatására (minden fejlett országra egyaránt jellemzően) általános a népesség öregedése. Nyugat-Európában a hetvenes évek vége óta stabilizálódott a két számjegyű munkanélküliség - szemben az „arany­kor” 3-4 százalékával. Az OECD adatai szerint Ausztriában, Belgiumban, Dániá­ban, Japánban, Norvégiában, Spanyolor­szágban, Svájcban és Nagy-Britanniában a 65 éven felüliek alkotják a népesség 14,5-15,5 százalékát - az USA-ban 12,7, Hollandiában 13,3, Olaszországban 16,3 és Svédországban 17,5 százalék ez az arány. Magyarország az első csoporthoz áll közel - a 65 év fölötti népesség 14,1 százalékos arányával -, amitől jelentősen elmarad Csehország (12,5 százalék) és Lengyelország (11,5 százalék). Az idő­sebb emberek ugyanakkor több (és drá­gább!) egészségügyi ellátást vesznek igénybe! Magyarországon a korstruktúra gazdaságilag kedvezőtlen változása (az inaktívak növekvő aránya) nem a szüle­téskor várható hosszabb életkor pozitív társadalmi jelenségén alapul, hanem az aktív korú népesség nemzetközileg párat­lanul magas halandóságán. Ugyanez a magyarázata a népességfogyásnak is: nem az élve születések relatív száma az, ami drámaian alacsony, hanem a 40-60 év közötti férfiak halandósági aránya az, ami nemzetközi összehasonlításban és gazdasági fejlettségünkhöz viszonyítva egyaránt tragikusan magas. Az említett két folyamat eredőjeként a fejlett országokban alapvetően megválto­zott az aktív és az inaktív népesség ará­nya. A korábbiaknál sokkal (6-8 száza­lékkal) kevesebb ember vesz részt a folyó jövedelem, a GDP/GNP előállításában, és sokkal (15 százalékkal) több ember ré­szesedik öregségi, egészségügyi és jöve­delempótló ellátásban. A keynesiánus gazdaságpolitika alapja az a feltevés, hogy a makroökonómiai fo­lyamatok önmagukban is befolyásolha­tók - ezért a keynesiánus gazdaságpoliti­kák alapvetően nemzetgazdasági politi­kák. A globalizáció mai fokán azonban relativizálódott a nemzetgazdasági szu­verenitás, következésképpen a nemzet­­gazdasági szintű gazdaságpolitikák haté­konysága. A hagyományos - tehát keres­letélénkítő - keynesiánus gazdaságpoliti­kák ily módon nemzetgazdasági, társa­dalmi-demográfiai és világgazdasági okokból folytathatatlanok. Miért kell, miért értelmes „harmadik útnak” nevezni az „új szociáldemokrácia” gazdaság- és társadalompolitikai törekvé­seit, kívánatos új stratégiáit? Elsősorban éppen a globalizáció következtében - a legújabb jelenségek fényében ugyanis egyre nyilvánvalóbb, amit korábban egy­másfél évtizedig elfedett a „mainstream economics” világméretű triumfálása: a neoliberalizmus sem adott releváns vá­laszt az új korszak, a globalizáció korának új kihívásaira. Ellenkezőleg: a „Do as I say, not as I do/”(„Tedd, amit mondok, nem, amit cselekszem”), vagyis a „vizet prédikál és bort iszik” hagyományos an­golszász álszentsége a fejlődő és az átala­kuló országokban egyaránt lelepleződött: az ellenőrizetlen globális pénz- és tőke­mozgások nem szükségszerűen a globális jólétet, hanem a globális tőkepiaci kocká­zatokat térítik el a viággazdaság egészé­ben (egészére), s magának a rendszernek a fennmaradását veszélyeztetik. A szociáldemokrácia megújításának elengedhetetlen, mi több: meghatározó része a globalizáció kihívásainak sikeres megválaszolása - a helyes válaszokat azonban nemcsak a hagyományos (eset­leg nemzetközileg koordinált kollektív) keresletélénkítő gazdaságpolitikák kere­tein, de a mainstream economics univer­zális neoliberalizmusán is túllépve kell és lehet megtalálni. Persze - ha erre az utóbbira már Soros György is rájött! - kérdés, mennyiben marad(hat) egy ilyen, a globalizmus kihívásaira reflektáló „új szociáldemokrácia” egyáltalán szociál­demokrata? A helyzet tehát sok tekintetben új, a szociáldemokráciának - a nemzetközi szociáldemokráciának és a Magyar Szo­cialista Pártnak egyaránt­­ az új kérdé­sekre új válaszokat kell találnia (amit a mi esetünkben még az is „súlyosbít”, hogy ezeket a válaszokat a rendszerváltás történelmileg páratlan kihívásaival is szembenézve kell megtalálnunk). A rutin, az egészséges pragmatizmus hasznos a mindennapok politikai gyakor­latában - mindenesetre sokkal haszno­sabb, mint bármilyen doktrinerség -, de nem elegendő a stratégiaalkotáshoz. A gondolkodás, a nyílt viták - tehát a tudo­mányos kutatás - nem takaríthatók meg. A szociáldemokrácia mindig elmélet- és oktatásigényes eszme és politikai mozga­lom volt, ,A tudás hatalom!” - ez August Bebel megfogalmazása, s nem véletlenül egy német szociáldemokratáé. Napjaink világtörténelmi korszak- és paradigma­­váltásának viszonyai között a magyar szocialisták, a magyar baloldal sem taka­ríthatja meg magának a fáradságot, újra kell értelmeznünk, újra kell definiálnunk a szociáldemokrata politika alapkérdéseit a globalizálódó, globális világban, világ­­gazdaságban - és konkrét, arra a 93 ezer négyzetkilométerre érvényes válaszokat kell kidolgoznunk, amelynek jövőjéért felelősek vagyunk. Csáki György közgazdász Harag és elfogultság nélkül A Magyar Írószövetség nevében én is elhelyeztem egy koszorút az 1945 és 1956 között kivégzett politikai foglyok Mementó-emlékművénél, és fejet hajtottam a mártírok nevét megörökítő monumentum, Péterfy László igen szép alkotása előtt. Az emlékmű, amely a végzetes emberi tragédiák jelképeként két párhuzamos kőhasáb belső terében, szinte rejtetten adott helyet a ki­végzettek nevének, arra a több mint háromszáz ember­re hívja fel az utókor figyelmét, akik tevőlegesen lép­tek fel a háború után kiépülő diktatórikus rendszer el­len, ezért kellett életüket feláldozniuk. A Mementó­­emlékművet a Politikai Elítéltek Közössége állította fel a XI. kerületi önkormányzat segítségével. Felavatása alkalmából beszédet mondott a minisz­terelnök, a kerület alpolgármestere és Fehérváry Ist­ván, a Politikai Elítéltek Közösségének elnöke. Utánuk számosan helyezték el a megemlékezés koszorúját, kö­zöttük a politikai pártok, a politikai küldözöttek szer­vezetei és az ötvenhatos szervezetek. Többen a kivég­zettek családjai nevében tettek néhány szál virágot a márványtalapzatra, ennek során felidéződtek valóban döbbenetet keltő események is: egy idős asszonynak például mindkét szülője akasztófán végezte életét. A koszorúzó politikai pártok közül, nem egészen ér­tem, vajon miért, hiányoztak a jelenlegi ellenzék kép­viselői. Érdeklődésemre megtudtam, hogy például a Szabad Demokraták Szövetsége nem kapott meghívást az ünnepélyes megemlékezésre. Nem hiszem, hogy ez szerencsés döntés volt, a nemzet vértanúihoz ugyanis valamennyiünknek közünk van, és a szabaddemokra­táknak is lehetővé kell tenni, hogy fejet hajtsanak ezeknek a vértanúknak az emléke előtt. Mi több, a szo­cialistáknak is ott lett volna a helyük, hiszen a magyar történelem, ennek a történelemnek a végzetes esemé­nyei annak az örökségnek a részei, amelyet mindany­­nyiunknak vállalnunk kell, pontosabban lehetőséget kell adni arra, hogy ezeket mindannyian vállalhassuk. Ebben az örökségben természetesen ott van az az ál­dozat is, amelyet azok a magyarok hoztak, akik 1945 és 1956 között próbáltak küzdeni az idegen megszállás és a megszállók által létrehozott hatalom ellen. Törek­véseik történetét, emberi sorsuk alakulását ma még alig dolgozta fel a história, egyedül Fehérváry István­nak még az emigrációban közreadott könyveiben ol­vashatunk róluk. Bizonyára itt volna az ideje, hogy en­nek az évtizedes ellenállásnak, amelynek voltak nem­zeti-konzervatív, keresztény, szabadelvű és szociálde­mokrata, sőt korábbi kommunista, de a diktatúra valóságos természetét felisme­rő és a párturalommal szembehelyezke­dő hősei és vértanúi is, megírassék a tör­ténete. Mégpedig, ahogy a mindenkori történetírás klasszikus mestere, a római Tacitus mondotta volt: „sine ira et stú­dió”, azaz „harag és elfogultság nélkül”. Magam, ahogy már említettem, a Ma­gyar Írószövetség nevében helyeztem el koszorút az emlékműnél, éspedig nem­csak amiatt, mert az írószövetséget min­dig is ötvenhatos szervezetnek, vagyis a szellemi ellenállás egyik (egy időben ta­lán a legfontosabb) letéteményesének tartottam, hanem annak következtében is, hogy a magyar irodalomnak is min­dig voltak olyan képviselői, akik börtö­nökben vagy éppen akasztófákon kényszerültek tanú­ságot tenni ennek az irodalomnak a nemzeti elkötele­zettsége mellett. Irodalmunknak nemcsak a régebbi korokban és nemcsak közvetlenül 1956 után voltak börtönök mé­lyére hurcolt, mi több, ott elpusztult alakjai, mint az 1795 után hosszú éveket császári börtönben töltő Ka­zinczy, Batsányi és Verseghy, majd 1849 után Madách Imre, Czuczor Gergely és Sárosy Gyula (őt és Táncsics Mihályt halálra is ítélték), végül 1956 után Déry Tibor, Hárs Gyula, Obersovszky Gyula, Gáli József és Buda Ferenc (a többi között). A diktatúra börtöneiben, kény­szermunkatáboraiban 1945 és 1956 között is sokan megfordultak, így Faludy György, Határ Győző, Tollas Tibor, Kárpáti Kamill vagy Gérecz Attila, aki aztán az ötvenhatos szabadság néhány napja után egy szovjet géppuska áldozata lett. Voltak, akik a börtönben végezték életüket. Két írói sorsot szeretnék felidézni végezetül: mintha példázat rejlene együttesükben. Az első­ vitéz Somogyváry Gyula, az egykor igen népszerű Gyula diák sorsa. Ő az első világháború front­szolgálatos tisztjeként örökítette meg háborús emlékeit, 1919-ben az Ébredő Magyarok Egyesületének egyik vezetője lett, a harmincas években kormánypárti képviselő, közismerten antikommunista publicista, később tiltakozott a zsidótör­vények ellen, de mint náciellenes szer­vezkedés résztvevőjét hurcolták 1944- ben Mauthausenbe, majd mint a Rákosi­­rendszer ellenfelét tartóztatták le, s vé­gül börtönben halt meg 1953 elején. A másik: Havas Endre, lelkes kom­munista a háború előtt, akit már a har­mincas években börtönbe csuktak ezért, később Nyugatra távozott, az emigrá­cióban élő Károlyi Mihály titkára, 1945-ben a párizsi magyar követség munkatársa lett, 1950-ben hazahívták, koholt vádakkal elítélték, és végül (alig valamivel Somogyváry Gyula halálát kö­vetve) a börtönben halt meg, némelyek szerint agyon­verték, mások szerint öngyilkos lett. Két magyar író, egy jobboldali és egy baloldali, mindketten az önkényuralom áldozatai. Rájuk is gon­doltam, amikor fejet hajtottam a mártírok emlékműve előtt. Pomogáts Béla a Magyar Írószövetség elnöke A koszorúzó politikai pártok közül, nem egészen értem, vajon miért, hiányoztak a jelenlegi ellenzék képviselői. Kárkorlátozás Bonifert Mária A politika az egyensúlyozás művésze­te. Sikere attól függ, hogy mennyire képes kihasználni egy kormány a rendel­kezésére álló játékteret. Esetünkben ez meglehetősen kicsi: szűk ösvényen kell lavírozni ahhoz, hogy a nagyhatalmak politikai játékában valamennyire talpon maradhassunk Szokás egybemosni az elmúlt tíz év kormányainak tevékenységét. Pedig mindhárom szabadon választott kormá­nyunk esetében más volt a történelmi helyzet, más az átvett örökség, mások a kihívások, más a nemzetközi környezet, más volt az ország demokratizáltsági foka. A legnehezebb helyzetben az Antall­­kormány volt: át kellett vezetnie az or­szágot egy egypárti (bárha slampos) dik­tatúrából egy többpárti demokráciába. A kilencvenes évek elején gazdasági sok­kok sora érte az országot: az ipar a pad­lóra került, másfél millió ember vált munkanélkülivé. Ekkor indult a tulajdon­­viszonyok újraelosztása, amit eufemiszti­kusan privatizációnak neveztek, de való­jában szabadrablás volt a javából. Hogy elkerülhető lett volna mindez, vagy tör­vényszerű volt? Ezt ma még nem lehet megítélni. Ám az Antall-rezsim válaszai évekre meghatározták a következő kor­mány, kormányok mozgásterét. Hornék egy működőképes demokráciát, de egy csődközeli gazdaságot és egy szociálisan lerongyolódott lakosságot örököltek, amely ráadásul visszasírta a szocializ­mus biztonságát. Nem csoda, hogy nyolc hónapig vártak, amíg kényszerűen elfo­gadták a Bokros-csomagot, és az előze­tes félelmeket a hisztérikus médiafogad­tatás is igazolta. Az eredmények azóta igazolták a Bokros-csomagot. Tetszik, nem tetszik, az ország a szocialista-sza­baddemokrata koalíció idején került újra a kelet-közép-európai élvonalba. Kellett ehhez a kiegyensúlyozott szomszédság­politika is, és kellett az is, hogy az abszo­lút többség ellenére a szocialisták koalí­cióra lépjenek az SZDSZ-szel. Történel­mi érdemük, hogy elindították a kapita­lizmus építését Magyarországon, s ez egyben tragikus vétségük is, mert balol­dali pártként ezzel ellentétes szerepre kényszerültek Ez volt bukásuk legfőbb oka. Hogy a szocialisták (is) korruptak let­tek volna ? Lehet. De a szocialista párt pénztárnoka sohasem került vezető ál­lamigazgatási pozícióba, és a Tocsik-ügy kirobbanása után Horn Gyula azonnal leváltotta az ÁPV Rt. egész vezetését. A szocik ugyanúgy elégedetlenek voltak a sajtó tevékenységével, mint ma a fidesze­­sek, de óvakodtak attól, hogy „média­egyensúlyt” hirdetve direkt módon be­avatkozzanak a média működésébe. A Fidesz egy alapvetően demokra­tikus, gazdaságilag talpra állított orszá­got vett át. A nagy kérdés csak az volt, hogy mit kezd vele. A magabiztos kezdés után (a társada­lombiztosítás államosítása, az államap­parátus átszervezése) a helyzet nem túl­ságosan biztató. Egy évvel a hatalomát­vétel után drámaian romlik a költségve­tési egyensúly. A tőzsdeindex zuhanóre­pülése arra utal, hogy megrendült a pénzvilág bizalma. Az államapparátus­ban végrehajtott tisztogatások elbizony­­talanították a külföldi és belföldi befekte­tőket, a privatizációs szerződések felül­vizsgálatával való fenyegetőzés ingová­nyos területté degradálta Magyarorszá­got. Azzal, hogy a Fidesz az addig álta­luk (is) szalonképtelennek tartott kisgaz­dapárttal és a levitézlett MDF-fel lépett szövetségre, Antall Józsefhez hasonlóan odadobta a kisgazdáknak a mezőgazda­ságot, akik már annak idején is jóvátehe­tetlen károkat okoztak. A fiatal demokra­ták egész életükre magukkal cipelik a fantomcégek a Lockheed-botrány, a Postabank-ügy ballasztját, amely végér­vényesen szertefoszlotta a „ tisztakezű nemzedék” illúzióját. A lehallgatási ügy pedig magának a kormányfőnek a szava­hihetőségét kérdőjelezi meg. A boszniai háború pedig a legkritiku­sabb külpolitikai helyzetbe sodort ben­nünket a rendszerváltozás óta. Ilyen helyzetben lenne igazán szükség egy olyan kormányra, amely képes a nemzeti egység megteremtésére, amely hitelt ér­demlően képes kezelni a kül- és belpoliti­kai félelmeket. Az előző kormány, s talán az azt meg­előző is a korlátok kormánya volt, amely gúzsba kötve próbált meg táncolni. Or­bán Viktoré lehetett volna az első, amely egy szabadabb, nagyobb játéktéren játszhatott volna. Ehelyett az egyik ol­dalról túlbecsülte ezt a játékteret, a má­sik oldalról maga állított fel korlátokat. Úgy tűnik mára a kárkorlátozásra kell berendezkednie. Akkor, amikor va­lódi károkkal, súlyos tragédiákkal kell szembenézni, ez történelmi bűnnek szá­mít.

Next