Népszabadság, 1999. július (57. évfolyam, 151-177. szám)

1999-07-10 / 159. szám

NÉPSZABADSÁG 1999. JÚLIUS 10., SZOMBAT Lengyel László „A történelmet a győztesek írják. A legendákat a nép kelti. Az írók fantáziáinak. Bizonyos csak a halál. " Danio Kis: Dicsőség a hazáért halni Ismerik ugye a Rendszerváltók Szobor­parkját. Ott áll a Rendszer, a Kommuniz­mus Parkja mellett. Emebben Lenin így és úgy, Osztapenko és Steinmetz kapi­tány zászlókkal integetve, Kun Béla utca­köveken és forradalmár matróz. Abban pedig Antall József, feje felett hatalmas sassal, Für Lajos egy hatalmas fenekű lo­von, Csurka István mellszobra Rodin Balzacjának mintájára. Arrébb Pozsgay Imre, Deák módjára összenőve a székkel, Hárn Gyula, behúzott nyakkal, meggör­nyedve gyűrött fémzakójának súlya alatt. Kis János zöldesre színeződött sárgaréz­ben, vaksi szemüvegben Varga Imre mo­dorában, mellette Tölgyessy Péter ijeszt­get, bagolyként, széttárt szárnykezekkel magyarázva. Itt mindenki láthatja az Orbán Viktor­ról készült alkotásokat. Az egyik hatal­mas ál-Petőfi fából faragva, Szervátiusz Tibor stílusában, feje felett oltárt mímelő faácsolat, rajta kicsiny fémharangokkal. A fölirat fölvésve: 1989-1998. Az alcsút­­dobozi szobrot is ideszállították, az öltö­nyös komoly fiatalember bronzszobra ma már szürkén hat. De a komoly érdeklő­dőknek ajánlom, menjenek be az üvege­zett épületbe. Ott megtekinthetik ifjú mű­vészünk érdekes alkotását: „89 narancsos Fanta-doboz Orbán Viktor magyar politi­kus képeivel egy bevásárlóközpont pol­cán” címűt. 24 kép szakállas és kopasz, 33 kép nagy hajú és borotvált profilból, 32 jól fésült és szembenéző. Warhol meg­tette hatását. Mindent magának köszönhet Orbán Viktornak 1998-tól áll otthon egy szobra. Ahhoz méri magát. Összeállt a képe a világról és önmagáról. Nem szi­lánkokból, nem darabkákból áll, hanem egységes és kitöltött egész énje és világa. A világot nagy, felnőtt erők elkészítették, maguknak kisajátították. Minden az övék, csak annyid van, amennyit magad­nak egyedül, magadra számítva megsze­rezhetsz. A világ érdekcsoportok foglya. Közülük kell kitörnöd, magadat és bezárt társaidat kiszabadítanod. Mi sem jellemzőbb, mint az a történe­te, amit számtalanszor elmond: „Ezek úgy képzelik a játékot, hogy csak ők me­hetnek ki a pályára, csak ők játszhatnak. Engem, minket bezártak az öltözőbe, és nem akarnak kiengedni. Még nézni se hagyják, nem hogy játszani engednének. Nem csinálok mást egész életemben, mint verem az ajtót, »engedjetek ki«. Kö­veteltem, legalább a nézőtérig engedje­nek, legalább a pályát láthassam. De csak szórakoztak rajtam, ahogy dühöngök a büdös szertárban az ócska tornacipők kö­zött. Nem hitték, hogy egyszer kijutok. Megtettem. Most aztán megtanulják, hogy milyen ott benn­­ ordíthatnak tor­kuk szakadtából, nem érdekel.” A büdös szertár a kádárista rend. Az a rend, ahol megszabottak az utak, a lehe­tőségek. A szertár fölött, szerinte, meg­született a pályák tulajdonosainak nagy megállapodása. A két nagyhatalom világ­méretű megállapodást kötött a hetvenes évek közepétől a békés átmenetről. Meg van győződve róla, hogy titkos forgató­­könyvet fogadott el a két internacionális és globális erő, a gyengülő szovjet és az erősödő amerikai. Ennek a forgatókönyv­nek magyar változata a Nyugatot képvi­selő SZDSZ és a Keletről táplálkozó MSZP paktuma. Az MSZP nem is párt, hanem maga a kádárista, mindent beháló­zó érdekrendszer. Az SZDSZ-é a média. Mindent birtokolnak. Mindent lepacsiz­tak. Mindenki az övék: megvették, elká­bították, megfenyegették, kiszorították, akik nem hozzájuk hasonlóan gondol­kodtak, tettek. Minden sínen volt az ő konszolidációjuk számára. Magánérde­keket és magánigazságaikat követték. „Egyedül velem nem számoltak. Keresz­tülhúztam a számításukat. A történelem megtalált engem, és én karon ragadtam a történelmet.” Nevet. Kikacsint ránk. Igen, 1989. június 16-án kiengedték a szertárból, és elmondhatta nagy beszédét a Hősök terén. Vitathatatlanul kockázta­tott. Bátor és elszánt volt. Legalább any­­nyira, mint azok, akik kitalálták, hogy szót kaphasson, s engedték, hogy el­mondja beszédét. Bizony merészek vol­tak azok a liberálisok, akik vállalták érte a felelősséget, akik ha nem értettek is egyet vele, de tekintélyükkel és súlyukkal védték. Ma visszatekintve úgy látja, hogy ekkor felrúgta a reformkommu­­nista-liberális, szovjet-amerikai titkos megállapodást, amely Nagy Imre kopor­sójánál akart békés kiegyezést, a múlt bé­kés eltemetését. „Nincs kiegyezés, nem lehetséges a múlt megbocsátása” - su­gallta volna a beszéd, megdöntve ezzel a rendszert. Lehetett volna így is az üdvtör­ténet szerint. A mítosz, nevezetesen hogy huszonöt évesen a Hősök terén elsőként kiáltotta ki a szabadságot és a függetlenséget Nagy Imre temetésén, olyan hitet ad, mint Na­póleon áttörése a Lodi hídon. Az is emlé­kezhet rá, aki ott volt, az is, aki nem, az is éljenezheti, akinek akkor is tetszett, de az is, akinek idegen volt és félelmetes. Min­denképpen övé Petőfi szerepe, amit meg­fejelt a győztes tábornokéval. Önmagát 90-esként különbözteti meg a 89-esektől. Az utóbbiak - reformkom­munisták, népiek, liberálisok - békés át­menetben és átmentő folyamatosságban gondolkodtak, megkötötték a politikai kompromisszumokat, jóváhagyták a spontán privatizációt, lehetetlenítették az átvilágítást, és érintetlenül átmentették a médiát. Ellenben a „kilencvenesek”, a „márciusi ifjak” szabad választásokat kö­veteltek és teljes függetlenséget. Elítélték a vagyonátmentő privatizációt, elvárták az átvilágítást, s egyensúlyt kívántak a sajtóban. Énjének legfőbb vágya, hogy bizonyít­sa, mindent magának köszönhet. Politikai árvagyerek. Immár nem is elvált szülők gyermeke. Senki nem nevelte, iskolázta, magától tanult. Ha mégis szóba jönne a liberális nevelőanya, az SZDSZ, akkor csak az elhagyás, az árulás stigmáival. A szabaddemokraták gyűlölete, korai kor­szaka vak szeretetének elfojtása szemé­lyiségének összeabroncsozója. Nem egy­szerűen féltékeny volt a sikereimre, de el is akart gáncsolni a kilencvenes választá­sok óta. Miféle nevelő és szerető anya, aki koncul dob a sajtóbeli kutyáinak 1993-ban a székházügyben? Ugyan mifé­le anya az ilyen, ki mindenkivel, de legin­kább az ősellenséggel összefekszik? A bűntudatgerjesztés technikáját - tet­szik, nem tetszik - az SZDSZ-től tanulta, és most rajta alkalmazza. Közösségi be­fogadást várt tőlük, helyette az intéz­mény, a hatalom közösségét kapta neve­lőitől. Könyörtelenül megfizet elárult tit­kaiért, kiközösítéséért, azért, hogy közel engedte magához őket. „Üveg, méghozzá formálható üveg voltam a kezükben. Át­láthattak rajtam, ihattak belőlem. Becsap­tak, megpróbáltak összetörni - jaj nekik.” Az elfojtás saját tilalomszegő magatartá­sának is szól. A hazafiatlan radikálisból alighanem őszintén lesz konzervatív ha­zafi. A narancsos, szabadon röhögő, hol nagy hajú, hol kopasz, hol szakállas, hol borotvált polgárpukkasztó, tabudöntő Orbán Viktorért őszintén vezekel a pol­gári tisztességet, a családot, a zakót és a nyakkendőt magára öltő Orbán Viktor. Megtagadta korábbi testét. Hasonlítsák össze a világra vágó, szabadon villogó, huszonöt éves sólyomtekintetet a mai ha­muszürke, mérlegelő, senkit be nem en­gedő tekintettel. Ne számíts senkire. Barátaid nincse­nek. Az ésszerű és célszerű világot neked kell megteremtened. Csak számolj erővi­szonyokkal, súlyokkal és ellensúlyokkal. A politika, ezen belül a magyar politika, dzsungel. Az erősebb túlél. Övé a zsák­mány. Övé az erdő jobbik része. A gyen­gébb kushadjon. Örüljön, hogy még nem ették meg reggelire. A tigris erősre és ál­dozatra, éles fogra és élő, reszkető húsra osztja a világot. Zsákmányolóra és zsák­mányra. Nincs szüksége falkára. Ha elej­tette a vadat és jóllakott, kegyesen odaen­gedi a sakáljait és hiénáit. Nem „mi” és „ők”, hanem „én” és „ők”. A többi párt­nak, a többi politikusnak van „mi”-tu­­data: mi, kisgazdák, mi, baloldaliak, mi, liberálisok. A Fidesznek Orbán Viktora van. Nélküle nincs Fidesz, miként a bonapartizmushoz is „én, Bonaparte” kell. Ellenfelei se a Fideszre, hanem Or­bán Viktorra vadásznak. A Hobbes által leírt, végtelen expan­zióra törő emberi természet olyan javakra tör, amelyek vagy megoszthatatlanok, mint a hatalom, vagy megosztva csökken az értékük, miként a gazdagságé. Nincs végcél, végső jó - nem a hatalmat, hanem a hatalom halmozását, nem a gazdagsá­got, hanem az állandó gazdagodást akar­juk. A mindenkinek mindenhez joga van, a magánérdekek világa a kordában tartó közhatalommal fegyelmezhető. A közha­talom pedig az enyém. A közjó, a köz igazsága ennélfogva én vagyok. A bűvös kör létrejött. Útban a félelnöki rendszer felé A miniszterelnök úr elnöki, kormányzói kormányzást szeretne. Nem újdonság ez a mi király nélküli királyságunkban. Már Antall József is erre vágyott. A kormány­zó úr őfőméltósága kívül áll a pártcsatá­rozásokon. A kormányzót megsérteni egyenlő az alkotmánysértéssel. Orbán Viktor a választások megnyerése és a gyors kormányalakítás után azon igyek­szik, hogy önmagát „felemelje” a kor­mány fölé. Mindenekelőtt hangsúlyozza, hogy nem egy párt, hanem a nemzet hiva­tott vezetője. Lehetőség szerint nem mu­tatkozik pártvezetőként. Nem jár saját frakciójának üléseire­­ elfoglalják a kor­mányzás gondjai. A nemzet vezetőjeként nem hajlandó találkozni se az ellenzéki frakciók vezetőivel, se a főpolgármester­rel. „Nem vagyok egy szinten velük.” Tudatosan kivonja magát a parlamenti ellenőrzés alól, amennyiben egyáltalán nem vesz részt a parlamenti csatákban. A „Én és ti” háromhetes ülésezést azért támogatja, hogy ne kényszerüljön válaszokra az el­lenzék kihívásai nyomán. „Tudjátok, hol állna a népszerűségem, ha állandóan ki lennék téve az ellenzéki felelősségre vo­násoknak. Láttam, hogy milyen megpró­báltatás ez Tony Blairnek az alsóházban. Velem nem fognak szórakozni, engem nem fognak odacitálni. Bőven elég egy évben háromszor odamenni.” Legyen megtisztelve, sőt meglepve, akit fogad. Egyáltalán nem természetes, hogy valakivel találkozom, ellenkezőleg, rendkívüli és kivételes alkalom. Könyö­rögjön, alkudozzon, folyamodjon hóna­pokig, aki akar valamit. Egy ilyen vesz­­szőfutás után már maga a találkozás té­nye, a miniszterelnök látása is elég a ki­elégüléshez - mindegy, mit mond. A kormány szerkezetét is aszerint ala­kította, hogy politikai helyettese (Kövér László) és társadalmi-közigazgatási he­lyettese (Stumpf István) - tehermentesít­sék. Nem sikerült. Minden végső döntés helyett valamennyi döntés felé kerül. Ez fárasztja és untatja. A mindenhatóság él­vezetes, de fárasztó dolog. De azért min­denkit ő választ és nevez ki, vált le. „Mikor más országokban mindenütt annyi tehetséget törekedtek összegyűjte­ni, amennyit csak lehetett, nálunk erre­­semmi súlyt nem helyeztek, és egy ember abszolút akarata kormányzott bennün­ket... Akármilyen kérdésben, amely bár­milyen fontossággal bír, most nem hal­lunk mást, mint hogy a miniszterelnök úr fog dönteni, tőle függ, nélküle nem lehet feleletet kapni, mindent rátolnak, akár politikai, akár adminisztracionális téren” - panaszkodik Andrássy Gyula 1917 ele­jén Tisza Istvánra. Kizárólag kinyilatkoztat. Senki se kér­dezhet vissza, nem vitatkozhat vele. A te­levíziós társaságok rimánkodnak titkár­nőinek és titkárainak, hogy csak néhány percre tisztelje meg őket. Nagy ritkán ke­gyeskedik leereszkedni hozzájuk - ugyan ki merne merészen, szabad szájúan, ke­ményen kérdezni tőle. Akkor megsértő­dik. Többé nem jön el, sőt valamennyi emberét is letiltja, így azután bátran és férfiasan megkérdezik: „Hogy tetszik lenni, miniszterelnök úr? Remélem, nem volt bántó a kérdésem.” Mástól érdemi dolgot nem lehet megtudni, fontos dolog­ban más nem tárgyalhat. Elnöki látogatá­sokat tesz: én és a nép, én és az árvíz, én és a tőzsde, én és a hősi halottak, én és szülőföldem, én és én. Azt üzenem né­pemnek, a piacnak, a halottaknak, szülő­hazámnak, a világnak, hogy döntöttem, s időben tudomásukra is hozom döntése­met. Voltam, vagyok, leszek. h­étvége Tigris az égben Nála a labda GÁRDI BALÁZS FELVÉTELE Kiegyezés vagy támadás Hatalmas a dinamikája, óriási a támadó kedve. Lendületben van. Nem köthet kompromisszumot. Minden egyezkedés, minden alkudozás a kitartás hiányát, a szakmai hozzá nem értés beismerését, nemzeti és nemzedéki büszkeség sérel­mét jelentené. Mindent és mindenkit alá­rendelt a végső győzelemnek, ami a hata­lom megtartását és bővítését hozza. Remekül alkalmazta a zsákolás techni­káját. Áttört a vonalakon, bekerítette el­lenfelét, és a zsákban együtt ültek kom­munisták és kádáristák, akikre ráírta: ré­gi, rossz, kidobandó zsák. A másik zsák­ban SZDSZ-es liberálisok, hazafiatlanok, kozmopoliták üldögélnek, átkötve sza­laggal, rajta felirat: hatalomvágyók, ha­zaárulók. A kommunistázással megnyer­te magának a liberálisok egy részét is. A liberálisozással elnyerte a nemzetiszocia­lista szavazókat is. A támadás, a roham, az ütközés az életeleme. Hogyan mondhatna le róla? Maga kívánja megválasztani a támadás időpontját és helyét. Úgy véli, hogy a ha­talmas túlerővel szemben kizárólag a ro­ham segíthet. Folytatás a 23. oldalon

Next