Népszabadság, 1999. július (57. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-10 / 159. szám
NÉPSZABADSÁG 1999. JÚLIUS 10., SZOMBAT Lengyel László „A történelmet a győztesek írják. A legendákat a nép kelti. Az írók fantáziáinak. Bizonyos csak a halál. " Danio Kis: Dicsőség a hazáért halni Ismerik ugye a Rendszerváltók Szoborparkját. Ott áll a Rendszer, a Kommunizmus Parkja mellett. Emebben Lenin így és úgy, Osztapenko és Steinmetz kapitány zászlókkal integetve, Kun Béla utcaköveken és forradalmár matróz. Abban pedig Antall József, feje felett hatalmas sassal, Für Lajos egy hatalmas fenekű lovon, Csurka István mellszobra Rodin Balzacjának mintájára. Arrébb Pozsgay Imre, Deák módjára összenőve a székkel, Hárn Gyula, behúzott nyakkal, meggörnyedve gyűrött fémzakójának súlya alatt. Kis János zöldesre színeződött sárgarézben, vaksi szemüvegben Varga Imre modorában, mellette Tölgyessy Péter ijesztget, bagolyként, széttárt szárnykezekkel magyarázva. Itt mindenki láthatja az Orbán Viktorról készült alkotásokat. Az egyik hatalmas ál-Petőfi fából faragva, Szervátiusz Tibor stílusában, feje felett oltárt mímelő faácsolat, rajta kicsiny fémharangokkal. A fölirat fölvésve: 1989-1998. Az alcsútdobozi szobrot is ideszállították, az öltönyös komoly fiatalember bronzszobra ma már szürkén hat. De a komoly érdeklődőknek ajánlom, menjenek be az üvegezett épületbe. Ott megtekinthetik ifjú művészünk érdekes alkotását: „89 narancsos Fanta-doboz Orbán Viktor magyar politikus képeivel egy bevásárlóközpont polcán” címűt. 24 kép szakállas és kopasz, 33 kép nagy hajú és borotvált profilból, 32 jól fésült és szembenéző. Warhol megtette hatását. Mindent magának köszönhet Orbán Viktornak 1998-tól áll otthon egy szobra. Ahhoz méri magát. Összeállt a képe a világról és önmagáról. Nem szilánkokból, nem darabkákból áll, hanem egységes és kitöltött egész énje és világa. A világot nagy, felnőtt erők elkészítették, maguknak kisajátították. Minden az övék, csak annyid van, amennyit magadnak egyedül, magadra számítva megszerezhetsz. A világ érdekcsoportok foglya. Közülük kell kitörnöd, magadat és bezárt társaidat kiszabadítanod. Mi sem jellemzőbb, mint az a története, amit számtalanszor elmond: „Ezek úgy képzelik a játékot, hogy csak ők mehetnek ki a pályára, csak ők játszhatnak. Engem, minket bezártak az öltözőbe, és nem akarnak kiengedni. Még nézni se hagyják, nem hogy játszani engednének. Nem csinálok mást egész életemben, mint verem az ajtót, »engedjetek ki«. Követeltem, legalább a nézőtérig engedjenek, legalább a pályát láthassam. De csak szórakoztak rajtam, ahogy dühöngök a büdös szertárban az ócska tornacipők között. Nem hitték, hogy egyszer kijutok. Megtettem. Most aztán megtanulják, hogy milyen ott benn ordíthatnak torkuk szakadtából, nem érdekel.” A büdös szertár a kádárista rend. Az a rend, ahol megszabottak az utak, a lehetőségek. A szertár fölött, szerinte, megszületett a pályák tulajdonosainak nagy megállapodása. A két nagyhatalom világméretű megállapodást kötött a hetvenes évek közepétől a békés átmenetről. Meg van győződve róla, hogy titkos forgatókönyvet fogadott el a két internacionális és globális erő, a gyengülő szovjet és az erősödő amerikai. Ennek a forgatókönyvnek magyar változata a Nyugatot képviselő SZDSZ és a Keletről táplálkozó MSZP paktuma. Az MSZP nem is párt, hanem maga a kádárista, mindent behálózó érdekrendszer. Az SZDSZ-é a média. Mindent birtokolnak. Mindent lepacsiztak. Mindenki az övék: megvették, elkábították, megfenyegették, kiszorították, akik nem hozzájuk hasonlóan gondolkodtak, tettek. Minden sínen volt az ő konszolidációjuk számára. Magánérdekeket és magánigazságaikat követték. „Egyedül velem nem számoltak. Keresztülhúztam a számításukat. A történelem megtalált engem, és én karon ragadtam a történelmet.” Nevet. Kikacsint ránk. Igen, 1989. június 16-án kiengedték a szertárból, és elmondhatta nagy beszédét a Hősök terén. Vitathatatlanul kockáztatott. Bátor és elszánt volt. Legalább anynyira, mint azok, akik kitalálták, hogy szót kaphasson, s engedték, hogy elmondja beszédét. Bizony merészek voltak azok a liberálisok, akik vállalták érte a felelősséget, akik ha nem értettek is egyet vele, de tekintélyükkel és súlyukkal védték. Ma visszatekintve úgy látja, hogy ekkor felrúgta a reformkommunista-liberális, szovjet-amerikai titkos megállapodást, amely Nagy Imre koporsójánál akart békés kiegyezést, a múlt békés eltemetését. „Nincs kiegyezés, nem lehetséges a múlt megbocsátása” - sugallta volna a beszéd, megdöntve ezzel a rendszert. Lehetett volna így is az üdvtörténet szerint. A mítosz, nevezetesen hogy huszonöt évesen a Hősök terén elsőként kiáltotta ki a szabadságot és a függetlenséget Nagy Imre temetésén, olyan hitet ad, mint Napóleon áttörése a Lodi hídon. Az is emlékezhet rá, aki ott volt, az is, aki nem, az is éljenezheti, akinek akkor is tetszett, de az is, akinek idegen volt és félelmetes. Mindenképpen övé Petőfi szerepe, amit megfejelt a győztes tábornokéval. Önmagát 90-esként különbözteti meg a 89-esektől. Az utóbbiak - reformkommunisták, népiek, liberálisok - békés átmenetben és átmentő folyamatosságban gondolkodtak, megkötötték a politikai kompromisszumokat, jóváhagyták a spontán privatizációt, lehetetlenítették az átvilágítást, és érintetlenül átmentették a médiát. Ellenben a „kilencvenesek”, a „márciusi ifjak” szabad választásokat követeltek és teljes függetlenséget. Elítélték a vagyonátmentő privatizációt, elvárták az átvilágítást, s egyensúlyt kívántak a sajtóban. Énjének legfőbb vágya, hogy bizonyítsa, mindent magának köszönhet. Politikai árvagyerek. Immár nem is elvált szülők gyermeke. Senki nem nevelte, iskolázta, magától tanult. Ha mégis szóba jönne a liberális nevelőanya, az SZDSZ, akkor csak az elhagyás, az árulás stigmáival. A szabaddemokraták gyűlölete, korai korszaka vak szeretetének elfojtása személyiségének összeabroncsozója. Nem egyszerűen féltékeny volt a sikereimre, de el is akart gáncsolni a kilencvenes választások óta. Miféle nevelő és szerető anya, aki koncul dob a sajtóbeli kutyáinak 1993-ban a székházügyben? Ugyan miféle anya az ilyen, ki mindenkivel, de leginkább az ősellenséggel összefekszik? A bűntudatgerjesztés technikáját - tetszik, nem tetszik - az SZDSZ-től tanulta, és most rajta alkalmazza. Közösségi befogadást várt tőlük, helyette az intézmény, a hatalom közösségét kapta nevelőitől. Könyörtelenül megfizet elárult titkaiért, kiközösítéséért, azért, hogy közel engedte magához őket. „Üveg, méghozzá formálható üveg voltam a kezükben. Átláthattak rajtam, ihattak belőlem. Becsaptak, megpróbáltak összetörni - jaj nekik.” Az elfojtás saját tilalomszegő magatartásának is szól. A hazafiatlan radikálisból alighanem őszintén lesz konzervatív hazafi. A narancsos, szabadon röhögő, hol nagy hajú, hol kopasz, hol szakállas, hol borotvált polgárpukkasztó, tabudöntő Orbán Viktorért őszintén vezekel a polgári tisztességet, a családot, a zakót és a nyakkendőt magára öltő Orbán Viktor. Megtagadta korábbi testét. Hasonlítsák össze a világra vágó, szabadon villogó, huszonöt éves sólyomtekintetet a mai hamuszürke, mérlegelő, senkit be nem engedő tekintettel. Ne számíts senkire. Barátaid nincsenek. Az ésszerű és célszerű világot neked kell megteremtened. Csak számolj erőviszonyokkal, súlyokkal és ellensúlyokkal. A politika, ezen belül a magyar politika, dzsungel. Az erősebb túlél. Övé a zsákmány. Övé az erdő jobbik része. A gyengébb kushadjon. Örüljön, hogy még nem ették meg reggelire. A tigris erősre és áldozatra, éles fogra és élő, reszkető húsra osztja a világot. Zsákmányolóra és zsákmányra. Nincs szüksége falkára. Ha elejtette a vadat és jóllakott, kegyesen odaengedi a sakáljait és hiénáit. Nem „mi” és „ők”, hanem „én” és „ők”. A többi pártnak, a többi politikusnak van „mi”-tudata: mi, kisgazdák, mi, baloldaliak, mi, liberálisok. A Fidesznek Orbán Viktora van. Nélküle nincs Fidesz, miként a bonapartizmushoz is „én, Bonaparte” kell. Ellenfelei se a Fideszre, hanem Orbán Viktorra vadásznak. A Hobbes által leírt, végtelen expanzióra törő emberi természet olyan javakra tör, amelyek vagy megoszthatatlanok, mint a hatalom, vagy megosztva csökken az értékük, miként a gazdagságé. Nincs végcél, végső jó - nem a hatalmat, hanem a hatalom halmozását, nem a gazdagságot, hanem az állandó gazdagodást akarjuk. A mindenkinek mindenhez joga van, a magánérdekek világa a kordában tartó közhatalommal fegyelmezhető. A közhatalom pedig az enyém. A közjó, a köz igazsága ennélfogva én vagyok. A bűvös kör létrejött. Útban a félelnöki rendszer felé A miniszterelnök úr elnöki, kormányzói kormányzást szeretne. Nem újdonság ez a mi király nélküli királyságunkban. Már Antall József is erre vágyott. A kormányzó úr őfőméltósága kívül áll a pártcsatározásokon. A kormányzót megsérteni egyenlő az alkotmánysértéssel. Orbán Viktor a választások megnyerése és a gyors kormányalakítás után azon igyekszik, hogy önmagát „felemelje” a kormány fölé. Mindenekelőtt hangsúlyozza, hogy nem egy párt, hanem a nemzet hivatott vezetője. Lehetőség szerint nem mutatkozik pártvezetőként. Nem jár saját frakciójának üléseire elfoglalják a kormányzás gondjai. A nemzet vezetőjeként nem hajlandó találkozni se az ellenzéki frakciók vezetőivel, se a főpolgármesterrel. „Nem vagyok egy szinten velük.” Tudatosan kivonja magát a parlamenti ellenőrzés alól, amennyiben egyáltalán nem vesz részt a parlamenti csatákban. A „Én és ti” háromhetes ülésezést azért támogatja, hogy ne kényszerüljön válaszokra az ellenzék kihívásai nyomán. „Tudjátok, hol állna a népszerűségem, ha állandóan ki lennék téve az ellenzéki felelősségre vonásoknak. Láttam, hogy milyen megpróbáltatás ez Tony Blairnek az alsóházban. Velem nem fognak szórakozni, engem nem fognak odacitálni. Bőven elég egy évben háromszor odamenni.” Legyen megtisztelve, sőt meglepve, akit fogad. Egyáltalán nem természetes, hogy valakivel találkozom, ellenkezőleg, rendkívüli és kivételes alkalom. Könyörögjön, alkudozzon, folyamodjon hónapokig, aki akar valamit. Egy ilyen veszszőfutás után már maga a találkozás ténye, a miniszterelnök látása is elég a kielégüléshez - mindegy, mit mond. A kormány szerkezetét is aszerint alakította, hogy politikai helyettese (Kövér László) és társadalmi-közigazgatási helyettese (Stumpf István) - tehermentesítsék. Nem sikerült. Minden végső döntés helyett valamennyi döntés felé kerül. Ez fárasztja és untatja. A mindenhatóság élvezetes, de fárasztó dolog. De azért mindenkit ő választ és nevez ki, vált le. „Mikor más országokban mindenütt annyi tehetséget törekedtek összegyűjteni, amennyit csak lehetett, nálunk erresemmi súlyt nem helyeztek, és egy ember abszolút akarata kormányzott bennünket... Akármilyen kérdésben, amely bármilyen fontossággal bír, most nem hallunk mást, mint hogy a miniszterelnök úr fog dönteni, tőle függ, nélküle nem lehet feleletet kapni, mindent rátolnak, akár politikai, akár adminisztracionális téren” - panaszkodik Andrássy Gyula 1917 elején Tisza Istvánra. Kizárólag kinyilatkoztat. Senki se kérdezhet vissza, nem vitatkozhat vele. A televíziós társaságok rimánkodnak titkárnőinek és titkárainak, hogy csak néhány percre tisztelje meg őket. Nagy ritkán kegyeskedik leereszkedni hozzájuk - ugyan ki merne merészen, szabad szájúan, keményen kérdezni tőle. Akkor megsértődik. Többé nem jön el, sőt valamennyi emberét is letiltja, így azután bátran és férfiasan megkérdezik: „Hogy tetszik lenni, miniszterelnök úr? Remélem, nem volt bántó a kérdésem.” Mástól érdemi dolgot nem lehet megtudni, fontos dologban más nem tárgyalhat. Elnöki látogatásokat tesz: én és a nép, én és az árvíz, én és a tőzsde, én és a hősi halottak, én és szülőföldem, én és én. Azt üzenem népemnek, a piacnak, a halottaknak, szülőhazámnak, a világnak, hogy döntöttem, s időben tudomásukra is hozom döntésemet. Voltam, vagyok, leszek. hétvége Tigris az égben Nála a labda GÁRDI BALÁZS FELVÉTELE Kiegyezés vagy támadás Hatalmas a dinamikája, óriási a támadó kedve. Lendületben van. Nem köthet kompromisszumot. Minden egyezkedés, minden alkudozás a kitartás hiányát, a szakmai hozzá nem értés beismerését, nemzeti és nemzedéki büszkeség sérelmét jelentené. Mindent és mindenkit alárendelt a végső győzelemnek, ami a hatalom megtartását és bővítését hozza. Remekül alkalmazta a zsákolás technikáját. Áttört a vonalakon, bekerítette ellenfelét, és a zsákban együtt ültek kommunisták és kádáristák, akikre ráírta: régi, rossz, kidobandó zsák. A másik zsákban SZDSZ-es liberálisok, hazafiatlanok, kozmopoliták üldögélnek, átkötve szalaggal, rajta felirat: hatalomvágyók, hazaárulók. A kommunistázással megnyerte magának a liberálisok egy részét is. A liberálisozással elnyerte a nemzetiszocialista szavazókat is. A támadás, a roham, az ütközés az életeleme. Hogyan mondhatna le róla? Maga kívánja megválasztani a támadás időpontját és helyét. Úgy véli, hogy a hatalmas túlerővel szemben kizárólag a roham segíthet. Folytatás a 23. oldalon