Népszabadság, 1999. szeptember (57. évfolyam, 203-228. szám)
1999-09-17 / 217. szám
i . Mit tennék, ha képviselő lennék? Már tudniillik országgyűlési. Amellett, hogy nem kérnék VIP-hitelt - több pénzt szavaznék meg az egészség ügyére. Pártállástól függetlenül. Pártállásomtól függően követelném, hogy 2000 az egészségügy éve legyen. De tényleg. Merthogy egyelőre nem úgy néz ki. Az egészségügyi tárca által kért-javasolt kb. 100 milliárd forintos emelésből legfeljebb hétmilliárd forint - ha - lehet. Ez az, amit nem fogadnék el. Döntésemet az indokolná, hogy az egészségügy nemzetstratégiai ágazat, kormányzati ciklusoktól független megoldást kíván. Az ország ügyeiben tájékozott képviselőként tudom, hogy milyen nyomorult helyzetben van a magyar egészségügy. Az elmúlt 10 évben az egészségügyre fordított pénzmennyiség reálértékben a felére csökkent. Megpróbálnám nem aszerint megítélni az egészségügy helyzetét, hogy miként bánnak velem. Beleképzelném magam egy „átlagmagyar” helyzetébe: fekszem egy roskadozó kórházban. Látom, hogy a műszerpark hiányos. Körülöttem alulfizetett nővérkék, leginkább segédnővérkék. Az orvosok rohangálnak és kódokat gépelnek, eközben kiválogatják nekem — vagy a nagymamámnak - a lehető legolcsóbb gyógyszereket. Ha a betegjogokról érdeklődöm, hát elárulják: kaphatnék én - vagy a nagymamám - korszerűbbet, ha lenne rá pénz. De nincs. Ha kormánypárti lennék, tudnám, hogy a polgárok jobb közérzetéhez jobb egészségügyi ellátásra lenne szükségük. Mint ahogy az a programunkban benne is van. Még ha volt is árvíz, még ha volt is belvíz, még ha volt is Koszovó. Elgondolkoznék közben azon, amit a miniszterelnök mondott, hogy tudniillik az évi - legalább - 800 milliárdos kamattörlesztési teher megroggyantja az országot. Persze tudom, hogy a családtámogatás, a lakáshoz jutás és a honvédelem is fontos. Támogatni is kell, de az mégsem lehet, hogy az egészségügy továbbra is a sor végén kullogjon! Elgondolkoznék azon, meddig tart még az orvostársadalom türelme. Azé, amely nagyon várta-várja a várva-várt változást. Nem élnék ezzel vissza. Nem én. Ha ellenzéki lennék, elgondolkoznék: vajon az egészségügy összeroppanása útján váltsuk-e le a kormányt? Meglehet, sikerülne. Na, de hát én is - meg a nagymama is - ebben az egyetlen egészségügyben beteg. Nincsen ellenzéki egészségügy. A betegellátás nem lehet politikai harcmező. Becsületes emberként akár kormánypárti, akár ellenzéki lennék, betegségem — vagy a nagymama baja esetén — olyan ellátást kérnék, mint az „átlagmagyar”. Aki rám szavazott, és remélem, majd rám szavaz. Visszautasítanék mindenféle különleges elbánást. Olyan kórházba és kórterembe szeretnék kerülni, ahova bárki beteg ember. Nem várnám el, hogy velem - vagy a nagymamával - a Professzor Úr vagy a Főorvos Úr foglalkozzon, hogy előre vegyenek a kivizsgálási listákon, hogy jobb gyógyszert kapjak, mint bárki más, hogy előbb operáljanak meg, mint aki arra jobban rászorul. Ezért senkinek sem árulnám el, hogy „fontos ember” vagyok. Legalábbis a kórházban nem. Tájékozott képviselőként tisztában lennék azzal, hogy a magyar egészségügy százalékos részesedése a GDP-ből lényegesen alacsonyabb, mint az európai országokban. Hosszú évek óta. Hogy szinte semmire sincs pénz. Ezért tudom, hogy hiába vagyok én tényleg fontos ember, lényegesen jobb ellátást már úgyse kaphatok. Mégha hálapénzt adnék, akkor se. A baksismedicina lehetőségei mára „kifújtak”. Hiába adnék ugyanis bárkinek bármennyi „hálapénzt”, attól még a megroppant magyar egészségügyben korszerű ellátás már alig kapható. Takarítónő sincs, a hálapénztől nem lesz jobban képzett a nővér sem. Legfeljebb többet mosolyog, legfeljebb többet-többet sertepertélnek körülöttem, legfeljebb rövidebb határidőt kapok erre meg arra. (Igaz, ezzel esetleg az indokoltabb esetek kezelési esélyeit csökkenteném, amire nem vinne a lelkem.) Tisztában lennék azzal, hogy a képzett szakdolgozók és orvosok — a többségben lévő megszállottakat és a paraszolvenciából jól megélő kisebbséget kivéve - a minősíthetetlen bérezés miatt már nincsenek az egészségügyben. Mert a fiatal ambiciózus orvosok már rég Hegyeshalmon túl vannak, vagy gyógyszergyári ügynökök, vagy a saját kémcsőtudományukban reménykedve már elsősorban nem velem - vagy a nagymamával - foglalkoznak. Mert a kivizsgálásra nincs is műszer, a gyógyításra már alig van eszköz. Nem próbálkoznék tovább a még meglévő lehetőségekhez - hivatalom-beosztásom-nevem-pénzem-befolyásom útján - mások megelőzésével hozzájutni. Erkölcstelen lenne. Meg igazi jó ellátást még így se kapnék. Még olyat sem, amelyet az ország jelenlegi gazdasági helyzete, a jelenlegi GDP mellett is megkaphatnék. Én is. A nagymama is. Minden magyar állampolgár. Ezért támogatnám az egészségügyet. Az egészség ügyét. Ha kormánypárti lennék, ha nem. Dr. Szilvási István a Magyar Orvosi Kamara alelnöke Ezért támogatnám az egészségügyet. Az egészség ügyét. Ha kormánypárti lennék, ha nem. 12 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1999. SZEPTEMBER 17., PÉNTEK Kiigazítás kell a gazdaságban A tavalyi költségvetés elfogadása óta megváltozott a világ A magyar gazdaság tavalyi jó teljesítménye alapján feltűnő szakmai balfogásokra utal, hogy idén újból egyensúlyi gondokkal szembesülhettünk. A Fidesz-kormány programjában még hétszázalékos gazdasági növekedést ígért, a társadalom minden bajáért pedig a Bokros-csomagot kiáltotta ki bűnbaknak. Igyekezett is mindent megtenni a Bokros-csomaggal beindított folyamatok megfordításáért. Csakhogy míg a Bokros-csomag a magyar gazdaságtörténetbe a rendszerváltás utáni gazdasági konszolidáció egyik legfontosabb döntéseként vonul be, addig a Fidesz-kormány gazdaságpolitikája eddig csak koncepciótlanságot, irracionális gazdasági döntéseket és újabb egyensúlyi gondokat okozott az országnak. A társadalom csalódott a kormány gazdaságpolitikájában, és csalódtak a befektetők is. A társadalom, ha korábban nem is észlelte a veszélyt, februárban a fizetési borítékjában kényszerűen szembesült az adóváltozásokkal. Ráadásul nemcsak a nyugdíjasok és a munkavállalók többsége járt rosszabbul, hanem a kedvezményezettnek hirdetett többgyerekesek és a vállalkozók is, hiszen az egészségügyi hozzájárulással növekedtek terheik. Az elhibázott adótörvények miatt a bruttó bérek növekedése mellett is alig emelkednek a reálbérek, sőt jelentős munkavállalói csoportok jövedelme csökken. A ’90-es években jelentős társadalmi deficit halmozódott fel. A lakosság a gazdasági növekedéstől joggal várta el személyes jövedelmének növekedését. Ez azonban nem következett be: a különbözet eltűnt az államháztartás feneketlen zsákjában. Az ígéretekkel szemben tovább erősödtek a jövedelemkülönbségek, ráadásul az egyensúly is felbillent. A kormány vagy tagadja a gazdaság válságjelenségeit, a visszaesést, vagy hajlamos mindezeket külső tényezőkkel magyarázni. Világgazdasági válság, háború Koszovóban, árvíz, belvíz... De ki beszél arról a veszteségről, amit a hitelét eljátszó, a törvényeken is felülemelkedő gazdasági vezetés okozott, és azokról a belső feszültségekről, amelyek a rendelkezésre álló források aránytalan elosztásával keletkeztek? Ha a társadalom türelme (vagy megtévesztettsége) még tartja is magát, a gazdaság mindenesetre folyamatosan küldi a vészjeleket. Megtorpant a biztató fejlődés, a makrogazdasági mutatók kedvezőtlenebbek a tervezettnél, nyoma sincs a 200 ezer új munkahelynek, sőt nő a munkanélküliség. Mérséklődik a növekedés fő motorjának tartott ipari termelés és a beruházások növekedési üteme. Az import bővülése továbbra is meghaladja az exportét, ráadásul az exportnövekedés kizárólag az ipari vámszabad területek kivitelének bővüléséből származik, miközben a vámterületek exportja tovább csökkent. Mi okozza a nemzetgazdasági egyensúly megbillenését? Az elhamarkodott és megalapozatlan munkaadóijárulékcsökkentés miatt jelentős a hiány a társadalombiztosításban, működési gondokkal küzd az egészségügy, jelentősen csökkentek a gyógyszertámogatások is. Az „utóbbi évek legjobb költségvetésének” kikiáltott 1999-es büdzsé pedig hónapok óta súlyos egyensúlytalanságot mutat. Átmeneti problémát jelenthet egyes támogatások időarányosnál gyorsabb elköltése és az adósságszolgálat növekedése. Nem várható érdemi javulás a jelentősen túltervezett adók közül a fogyasztáshoz kapcsolódónál. Nem reális a társadalombiztosítás tervezett hiányának mértéke sem. E két tétel önmagában is 100 milliárd forintot meghaladó többletdeficitet valószínűsít az év végére. Ezt a hiányt csak részben ellensúlyozhatja a kormány átmeneti intézkedésekkel. A mai egyensúlytalanság legjelentősebb tétele a fizetési mérleg hiánya és ezen belül a kereskedelmi mérleg tervezettet meghaladó elmaradása. Ez nagyobb gazdasági problémákat jelez, és kormányzati lépéseket igényelne. További kiigazító intézkedések nélkül az államháztartás hiánya elérheti, sőt meghaladhatja a GDP öt százalékát (a tervezett négy százalékkal szemben). Ezért öszszességében a magyar gazdaság roszszabb évre számíthat, mint amilyen a tavalyi volt. A kormány azonban továbbra sem lát okot a beavatkozásra. De vajon elvárható-e a kormánytól, hogy idejében érdemi korrekciós lépéseket tegyen akkor, amikor a hiány egyik előidézője saját maga? Az 1999-es költségvetésnél már borítékolni lehetett a vártnál jóval roszszabb egyenleget. A bevételek túltervezése, valamint a kiadások alultervezése már elfogadásakor 100 milliárd forintot meghaladó eltérést valószínűsített a büdzsében. Ha ehhez hozzávesszük a társadalombiztosítási alapokat, ahol - pénzügyileg teljesen megalapozatlanul - szintén 100 milliárdos engedményt adtak a vállalkozásoknak, akkor már meg is találtuk a mai hiány okait, anélkül, hogy külső bűnbakot kellene keresni az egyensúly megbomlására. A növekedés világgazdasági hatásokból eredő lassulása ugyanis csak mintegy 40-50 milliárd forint államháztartási kiesést okozhatott volna. Az 1999-es költségvetés elfogadása óta megváltozott a világ. Azok a remények, amelyekre a költségvetés épült, nem váltak valóra, s ma már azt is látni lehet, hogy nem is fognak. A piac, a befektetők konkrét cselekvésre várnak. A tegnap tévedését ma beismerni sokkal kisebb megrázkódtatással járna, mint a problémákat magunk előtt tolni a jövő évre. Ez kisebb bizalmi veszteséget okozna. Az idejében megvalósított korrekciós csomag ára — gazdasági következményei — sokkal kisebb, mint ha a piac kényszerül öntörvényei által korrigálni a folyamatokat, mivel ennek következményei a mainál sokkal súlyosabbak lehetnek. A tét nagy. A kiigazítás árát így is, úgy is a munkavállalóknak és a nyugdíjasoknak kell megfizetniük. Ha a kormány gyorsabban cselekedne, már az idei kiigazítás rövid időn belül jótékonyan hatna a makrogazdasági folyamatokra, és megalapozná a kiegyensúlyozottabb jövő évi tervezést. Jelezhetné a befektetőknek, a gazdaság szereplőinek, hogy a gazdaságpolitika nem rövid távú látszateredmények és ígéretek mentén formálódik, hanem alapvetően a fenntartható növekedés és egyensúly szempontjai motiválják. A gazdasági elemzők többnyire a kiigazítás szükségességét hangsúlyozzák, sokszor nem is annyira az 1999. évi helyzet normalizálása, hanem a reálisan felépített jövő évi költségvetés, valamint a magyar gazdaságpolitika utóbbi egy évben elveszett hitelességének visszanyerése végett. Abban is megegyeznek a vélemények, hogy a kiigazításnak alapvetően a túlzott költségvetési költekezésen kellene változtatnia. Már szeptembert írunk, ezért szinte biztosra vehető, hogy 1999-ben nem lesz kiigazítás (hacsak egy ma még nem látható újabb negatív fordulat be nem következik). Valószínűleg azoknak lesz igazuk, akik azt állították, hogy a kormány az 1999-es költségvetésből „eldugott” mintegy 200 milliárd forintot sem használja fel az egyensúly helyreállítására. Sőt azoknak is igazuk lesz, akik azt állították, hogy a kormány nem is képes szakmailag értékelhető gazdasági programot megvalósítani. A kiigazítás elodázására használt módszerek (privatizációs bevétel folyó finanszírozási felhasználása, tb-vagyon eladása, beruházások elhalasztása) tovább növelik a befektetők bizalmatlanságát. Feltételezhető, hogy mindez nem használ Magyarország uniós csatlakozási pozíciójának sem. A gazdaság szereplőinek így többszörösen kell megfizetniük a kormányzati hezitálás árát. Hiszen ha elmarad az 1999-es kiigazítás, akkor 2000-ben kell majd komoly megszorításokkal szembesülnünk. Előre látható ez a beruházások további visszafogásától kezdve egészen a járulék- és adócsökkentés (reform?) elmaradásáig, a fogyasztás visszafogásáig. Eddig elmaradt a bizalom visszaszerzését szolgáló korrekció, jön viszont helyette a döntően „fűnyírószerű” jövő évi költségvetés. Ez egyben hivatalos beismerése is annak, hogy az 1999-es kiigazítási igény jogos volt. Valamint annak is, hogy a helyzetet a kormány nem tudja szakszerűen kezelni. Néhány kivételtől eltekintve ugyanis a 2000-es büdzsé - szakmai érvek nélkül - a mai támogatási szinteket őrzi meg a változó gazdasági és társadalmi környezetben. Befagyasztanák a közalkalmazotti bértáblát, bérkereteket, növelnék az szja adóterhelését, felemelnék az áfa kedvezményes kulcsait, új adónemek bevezetésén is dolgoznak. Nem lehet tudni, hogy e „csomagból” mi fog ténylegesen megvalósulni. A lakosság terhelése valószínűleg igen, hiszen itt kisebb az ellenállás, míg a költségvetési kiadásoknál várhatóan több minisztériumnak sikerül majd eredményesen lobbiznia. A jövő évi előirányzatok teljesítését az ideiek jelentős elmaradása is felboríthatja. Hiányzik az elmaradt kiigazítási csomag átfogó gazdasági, szerkezeti programja is, amely nélkül még könnyebben fellazulhat a jövő évi büdzsé. Ami ismételten a korrekciós igényt vetíti előre. Miközben a bizalom tovább fogy. Hanti Erzsébet közgazdász, az MSZOSZ gazdaságpolitikai ügyvivője Példakép Verő László / Érdemes odafigyelni, mint mond a miniszterelnök. Annak idején az oroszokat küldte ki az országból, darab idő múltán azok ki is mentek. Annak idején azt mondta, hogy a miniszterelnök hazudik, darab idő múltán a miniszterelnöknek jószerével nincs egy igaz mondata. Annak idején ostorozta a miniszterelnök klientúráját, darab idő múltán jószerével az egész kormányadminisztráció a volt kollégiumi társaságból tevődik össze, kiegészítve a „jó” emeszempésekkel, akik megvilágosodtak a polgári tisztítótűzben, és többen képviseltetik magukat a kormányban, mint az átkos liberál-bolsi kabinetben. A kormány tanúbizonyságot tett váteszi képességeiről az idei költségvetés megalkotásakor is, mikor abba betervezte volt a Medárdot, a belvizet, a balkáni válságot, és így abban nem szerepel sem autópálya-építés, sem a beígért tanári fizetések három számjegyű emelése, sem a lassan az albániaival egy szinten lévő egészségügy fejlesztése. Került pénz viszont a seregre számolatlanul, a miniszterelnök hajlékának fölújítására, tizenötmilliócska még a házelnök pulpitusának otthonosabbá tételére is, no meg a Ház informatikai rendszerének fölújítására is. A közelmúlt történelmét sem hagyhatták abban az állapotban, melyben eleddig tespedt, friss lendülettel, klaszszikustól vett recept alapján - orwelli módon - korrigálták azt. Megfelelő emberek kerültek végre a megfelelő helyekre. Eme kinevezési gyakorlathoz igénybe vették a gazdag magyar közmondáskincset is, többek közt eme gyöngyszemet, a rablóból lészen a legjobb pandúr. Kizárólag a szemét, nemzetrontó bolsevik maradványnak - melyet célszerű lenne mielőbb kisöpörni, ahogy azt jelezte a főtitoknak köszönhetők, hogy a derék, tiszta múltú adóatyaisten idegi alapokra helyezkedett. A sajtót, mivel csak kerékkötőnek mutatkozott, lehetőség szerint leváltották. Igen helyesen. Semmi szükség arra, hogy felelőtlen firkászok elefánt módjára belegázoljanak a Machiavelli stílben berendezkedett államrezon porcelánboltjába. Végre megszűnőben van az a gyakorlat, hogy az újdondászok összevissza kérdezgessenek, amennyiben mégis ez fordul elő, azonnal meg kell tenni a megfelelő lépést: kazettát elkobozni, szerkesztőséget földúlni, megsemmisíteni és a renitensekkel szemben a megfelelő lépéseket megtenni. Micsoda fölháborító tempó az, hogy felelőtlen elemek a polgárok nyugalmát megzavarják azzal, hogy magasabb államérdekekbe belerondítanak. Ami a külpolitikát illeti, szintén gyökeres fordulat következett be: nem ám szerényen kopogtatunk a kacsalábon forgó Európa-ház kapuján, hanem őseinkhez méltó módon beverjük azt bunkós buzogányunkkal, mint Botond vezérünk, igaz, ő inkább Bizánc felé tájékozódott. A kutya labancai, frankjai, anglusai és Óperencián túli háznagyok olyannyira megrettentek a mi vitézlő vezéreinktől, hogy az amúgy szokásos vendégjárásokra sem merészkednek. Ebben az esztendőben jószerével csak elkerülhetetlen protokolláris találkozókon - NATO-csatlakozás, tízéves vasfüggönylebontás - mertek főpolgárunk színe elé kerülni, itt is inkább korábbi partnereikkel keresték a kapcsolatot. Ezenkívül félelmükben úgy kerülik első emberünket, mint annak idején északi szomszédunk főbokszolóját. Nálunk immáron csak a nemzet érdekei számítanak, és nem mindenféle nemzetellenes érdekek. A mi parlamentünkben teli szájjal beleordíthatjuk a világba, hogy coki a kutya szerbnek, vissza a mi Vajdaságunknak. Még akkor is, ha az ottaniak első emberének ez nem igazán tetszik, és könyörög, hogy ne tegyék ezt, mivel a kibicnek semmi sem drága, de ők ott élnek. A mi szláv nevű honmentőnk nem kérdéses, hogy jobban tudja, mi az ott élő nemzettest érdeke. Ami a gazdaságot illeti, pofon egyszerűen megoldaná a gondokat: ha nincs elég pénz, utasítani kell a Nemzeti Bank New York-Izrael tengely által irányított elnökét, hogy nyomasson több forintot, ahogyan ezt egy reggeli tévéműsorban előadta. Passz. Ugye, hogy a legnagyobb problémákat a legegyszerűbb módon lehet orvosolni, csupán egy csöpp rögmagyar dramaturgiai érzék kell az egészhez? Miniszterelnökünk régóta példaképének tekinti - amúgy hazudósnak mondott - rendszerváltó elődjét. Ebben a tekintetben nem is tagadja meg ideálját. 1