Népszabadság, 1999. szeptember (57. évfolyam, 203-228. szám)

1999-09-17 / 217. szám

12 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1999. SZEPTEMBER 17., PÉNTEK Kiigazítás kell a gazdaságban A tavalyi költségvetés elfogadása óta megváltozott a világ A magyar gazdaság tavalyi jó teljesít­ménye alapján feltűnő szakmai balfo­gásokra utal, hogy idén újból egyensúlyi gondokkal szembesülhettünk. A Fidesz-kormány programjában még hétszázalékos gazdasági növekedést ígért, a társadalom minden bajáért pedig a Bokros-csomagot kiáltotta ki bűnbak­nak. Igyekezett is mindent megtenni a Bokros-csomaggal beindított folyama­tok megfordításáért. Csakhogy míg a Bokros-csomag a magyar gazdaságtörté­netbe a rendszerváltás utáni gazdasági konszolidáció egyik legfontosabb dönté­seként vonul be, addig a Fidesz-kormány gazdaságpolitikája eddig csak koncepci­ótlanságot, irracionális gazdasági dönté­seket és újabb egyensúlyi gondokat oko­zott az országnak. A társadalom csalódott a kormány gaz­daságpolitikájában, és csalódtak a befek­tetők is. A társadalom, ha korábban nem is észlelte a veszélyt, februárban a fizeté­si borítékjában kényszerűen szembesült az adóváltozásokkal. Ráadásul nemcsak a nyugdíjasok és a munkavállalók több­sége járt rosszabbul, hanem a kedvezmé­nyezettnek hirdetett többgyerekesek és a vállalkozók is, hiszen az egészségügyi hozzájárulással növekedtek terheik. Az elhibázott adótörvények miatt a bruttó bérek növekedése mellett is alig emel­kednek a reálbérek, sőt jelentős munka- vállalói csoportok jövedelme csökken. A ’90-es években jelentős társadalmi deficit halmozódott fel. A lakosság a gazdasági növekedéstől joggal várta el személyes jövedelmének növekedését. Ez azonban nem következett be: a különbözet eltűnt az államháztartás feneketlen zsákjában. Az ígéretekkel szemben tovább erősöd­tek a jövedelemkülönbségek, ráadásul az egyensúly is felbillent. A kormány vagy tagadja a gazdaság válságjelenségeit, a . visszaesést, vagy hajlamos mindezeket külső tényezőkkel magyarázni. Világgazdasági válság, há­ború Koszovóban, árvíz, belvíz... De ki beszél arról a veszteségről, amit a hitelét eljátszó, a törvényeken is felülemelkedő gazdasági vezetés okozott, és azokról a belső feszültségekről, amelyek a rendel­kezésre álló források aránytalan elosztá­sával keletkeztek? Ha a társadalom türelme (vagy megté- vesztettsége) még tartja is magát, a gazda­ság mindenesetre folyamatosan küldi a vészjeleket. Megtorpant a biztató fejlő­dés, a makrogazdasági mutatók kedvezőt­lenebbek a tervezettnél, nyoma sincs a 200 ezer új munkahelynek, sőt nő a mun­kanélküliség. Mérséklődik a növekedés fő motorjának tartott ipari termelés és a be­ruházások növekedési üteme. Az import bővülése továbbra is meghaladja az ex­portét, ráadásul az exportnövekedés kizá­rólag az ipari vámszabad területek kivite­lének bővüléséből származik, miközben a vámterületek exportja tovább csökkent. Mi okozza a nemzetgazdasági egyen­súly megbillenését? Az elhamarkodott és megalapozatlan munkaadóijárulék- csökkentés miatt jelentős a hiány a társa­dalombiztosításban, működési gondok­kal küzd az egészségügy, jelentősen Már tudniillik országgyűlési. Amellett, hogy nem kérnék VIP-hitelt - több pénzt szavaznék meg az egészség ügyére. Pártállástól függetlenül. Pártállásomtól függően követelném, hogy 2000 az egészségügy éve legyen. De tényleg. Merthogy egyelőre nem úgy néz ki. Az egészségügyi tárca által kért-javasolt kb. 100 milliárd forintos emelésből legfel­jebb hétmilliárd forint - ha - lehet. Ez az, amit nem fogadnék el. Döntésemet az indokolná, hogy az egészségügy nemzetstratégiai ágazat, kormányzati ciklusoktól független megoldást kí­ván. Az ország ügyeiben tájékozott képviselőként tudom, hogy milyen nyomorult helyzetben van a magyar egészség­ügy. Az elmúlt 10 évben az egészségügyre fordí­tott pénzmennyiség reál­értékben a felére csök­kent. Megpróbálnám nem aszerint megítélni az egészségügy helyze­tét, hogy miként bánnak velem. Bele­képzelném magam egy „átlagmagyar” helyzetébe: fekszem egy roskadozó kórházban. Látom, hogy a műszerpark hiányos. Körülöttem alulfizetett nővér­kék, leginkább segédnővérkék. Az or­vosok rohangálnak és kódokat gépel­nek, eközben kiválogatják nekem — csökkentek a gyógyszertámogatások is. Az „utóbbi évek legjobb költségveté­sének” kikiáltott 1999-es büdzsé pedig hónapok óta súlyos egyensúlytalanságot mutat. Átmeneti problémát jelenthet egyes támogatások időarányosnál gyor­sabb elköltése és az adósságszolgálat nö­vekedése. Nem várható érdemi javulás a jelentősen túltervezett adók közül a fo­gyasztáshoz kapcsolódónál. Nem reális a társadalombiztosítás tervezett hiányának mértéke sem. E két tétel önmagában is 100 milliárd forintot meghaladó többlet- deficitet valószínűsít az év végére. Ezt a hiányt csak részben ellensúlyozhatja a kormány átmeneti intézkedésekkel. A mai egyensúlytalanság legjelentő­sebb tétele a fizetési mérleg hiánya és ezen belül a kereskedelmi mérleg terve­zettet meghaladó elmaradása. Ez na­gyobb gazdasági problémákat jelez, és kormányzati lépéseket igényelne. Továb­bi kiigazító intézkedések nélkül az állam- háztartás hiánya elérheti, sőt meghalad­hatja a GDP öt százalékát (a tervezett négy százalékkal szemben). Ezért ösz- szességében a magyar gazdaság rosz- szabb évre számíthat, mint amilyen a ta­valyi volt. A kormány azonban továbbra sem lát okot a beavatkozásra. De vajon elvárható-e a kormánytól, hogy idejében érdemi korrekciós lépéseket tegyen ak­kor, amikor a hiány egyik előidézője saját maga? Az 1999-es költségvetésnél már borítékolni lehetett a vártnál jóval rosz- szabb egyenleget. A bevételek túlterve­zése, valamint a kiadások alultervezése már elfogadásakor 100 milliárd forintot meghaladó eltérést valószínűsített a bü­dzsében. Ha ehhez hozzávesszük a társa­vagy a nagymamámnak - a lehető leg­olcsóbb gyógyszereket. Ha a betegjo­gokról érdeklődöm, hát elárulják: kap­hatnék én - vagy a nagymamám - kor­szerűbbet, ha lenne rá pénz. De nincs. Ha kormánypárti lennék, tudnám, hogy a polgárok jobb közérzetéhez jobb egészségügyi ellátásra lenne szükségük. Mint ahogy az a programunkban benne is van. Még ha volt is árvíz, még ha volt is belvíz, még ha volt is Koszovó. El­gondolkoznék közben azon, amit a mi­niszterelnök mondott, hogy tudniillik az évi - legalább - 800 milli­árdos kamattörlesztési te­her megroggyantja az or­szágot. Persze tudom, hogy a családtámogatás, a lakáshoz jutás és a honvé­delem is fontos. Támogatni is kell, de az mégsem le­het, hogy az egészségügy továbbra is a sor végén kullogjon! Elgondolkoz­nék azon, meddig tart még az orvostársadalom türel­me. Azé, amely nagyon várta-váija a várva-várt változást. Nem élnék ezzel vissza. Nem én. Ha ellenzé­ki lennék, elgondolkoznék: vajon az egészségügy összeroppanása útján vált­suk-e le a kormányt? Meglehet, sikerül­ne. Na, de hát én is - meg a nagymama is - ebben az egyetlen egészségügyben beteg. Nincsen ellenzéki egészségügy. dalombiztosítási alapokat, ahol - pénz­ügyileg teljesen megalapozatlanul - szin­tén 100 milliárdos engedményt adtak a vállalkozásoknak, akkor már meg is talál­tuk a mai hiány okait, anélkül, hogy kül­ső bűnbakot kellene keresni az egyensúly megbomlására. A növekedés világgazda­sági hatásokból eredő lassulása ugyanis csak mintegy 40-50 milliárd forint állam- háztartási kiesést okozhatott volna. Az 1999-es költségvetés elfogadása óta megváltozott a világ. Azok a remé­nyek, amelyekre a költségvetés épült, nem váltak valóra, s ma már azt is látni lehet, hogy nem is fognak. A piac, a be­fektetők konkrét cselekvésre várnak. A tegnap tévedését ma beismerni sokkal kisebb megrázkódtatással járna, mint a problémákat magunk előtt tolni a jövő évre. Ez kisebb bizalmi veszteséget okozna. Az idejében megvalósított kor­rekciós csomag ára — gazdasági követ­kezményei — sokkal kisebb, mint ha a piac kényszerül öntörvényei által korri­gálni a folyamatokat, mivel ennek követ­kezményei a mainál sokkal súlyosabbak lehetnek. A tét nagy. A kiigazítás árát így is, úgy is a munkavállalóknak és a nyug­díjasoknak kell megfizetniük. Ha a kor­mány gyorsabban cselekedne, már az idei kiigazítás rövid időn belül jótéko­nyan hatna a makrogazdasági folyama­tokra, és megalapozná a kiegyensúlyo­zottabb jövő évi tervezést. Jelezhetné a befektetőknek, a gazdaság szereplőinek, hogy a gazdaságpolitika nem rövid távú látszateredmények és ígéretek mentén formálódik, hanem alapvetően a fenn­tartható növekedés és egyensúly szem­pontjai motiválják. A betegellátás nem lehet politikai harc- mező. Becsületes emberként akár kormány- párti, akár ellenzéki lennék, betegségem — vagy a nagymama baja esetén — olyan ellátást kérnék, mint az „átlagmagyar”. Aki rám szavazott, és remélem, majd rám szavaz. Visszautasítanék mindenfé­le különleges elbánást. Olyan kórházba és kórterembe szeretnék kerülni, ahova bárki beteg ember. Nem várnám el, hogy velem - vagy a nagymamával - a Professzor Úr vagy a Főorvos Úr foglal­kozzon, hogy előre vegyenek a kivizs­gálási listákon, hogy jobb gyógyszert kapjak, mint bárki más, hogy előbb ope­ráljanak meg, mint aki arra jobban rá­szorul. Ezért senkinek sem árulnám el, hogy „fontos ember” vagyok. Legalább­is a kórházban nem. Tájékozott képvise­lőként tisztában lennék azzal, hogy a magyar egészségügy százalékos része­sedése a GDP-ből lényegesen alacso­nyabb, mint az európai országokban. Hosszú évek óta. Hogy szinte semmire sincs pénz. Ezért tudom, hogy hiába va­gyok én tényleg fontos ember, lényege­sen jobb ellátást már úgyse kaphatok. Mégha hálapénzt adnék, akkor se. A baksismedicina lehetőségei mára „kifúj­tak”. Hiába adnék ugyanis bárkinek bár­mennyi „hálapénzt”, attól még a meg­roppant magyar egészségügyben kor­szerű ellátás már alig kapható. Takarító­nő sincs, a hálapénztől nem lesz jobban A gazdasági elemzők többnyire a ki­igazítás szükségességét hangsúlyozzák, sokszor nem is annyira az 1999. évi helyzet normalizálása, hanem a reálisan felépített jövő évi költségvetés, valamint a magyar gazdaságpolitika utóbbi egy évben elveszett hitelességének vissza­nyerése végett. Abban is megegyeznek a vélemények, hogy a kiigazításnak alap­vetően a túlzott költségvetési költekezé­sen kellene változtatnia. Már szeptem­bert írunk: ezért szinte biztosra vehető, hogy 1999-ben nem lesz kiigazítás (ha­csak egy ma még nem látható újabb ne­gatív fordulat be nem következik). Való­színűleg azoknak lesz igazuk, akik azt állították, hogy a kormány az 1999-es költségvetésből „eldugott” mintegy 200 milliárd forintot sem használja fel az egyensúly helyreállítására. Sőt azoknak is igazuk lesz, akik azt állították, hogy a kormány nem is képes szakmailag érté­kelhető gazdasági programot megvaló­sítani. A kiigazítás elodázására használt módszerek (privatizációs bevétel folyó finanszírozási felhasználása, tb-vagyon eladása, beruházások elhalasztása) to­vább növelik a befektetők bizalmatlan­ságát. Feltételezhető, hogy mindez nem használ Magyarország uniós csatlako­zási pozíciójának sem. A gazdaság sze­replőinek így többszörösen kell megfi­zetniük a kormányzati hezitálás árát. Hiszen ha elmarad az 1999-es kiigazí­tás, akkor 2000-ben kell majd komoly megszorításokkal szembesülnünk. Elő­re látható ez a beruházások további visszafogásától kezdve egészen a járu­lék- és adócsökkentés (reform?) elma­radásáig, a fogyasztás visszafogásáig. Eddig elmaradt a bizalom visszaszerzé­sét szolgáló korrekció, jön viszont he­lyette a döntően „fűnyírószerű” jövő évi költségvetés. Ez egyben hivatalos beis­merése is annak, hogy az 1999-es kiiga­zítási igény jogos volt. Valamint annak is, hogy a helyzetet a kormány nem tud­ja szakszerűen kezelni. Néhány kivétel­től eltekintve ugyanis a 2000-es büdzsé - szakmai érvek nélkül - a mai támoga­tási szinteket őrzi meg a változó gazda­sági és társadalmi környezetben. Befa­gyasztanák a közalkalmazotti bértáblát, bérkereteket, növelnék az szja adóterhe­lését, felemelnék az áfa kedvezményes kulcsait, új adónemek bevezetésén is dolgoznak. Nem lehet tudni, hogy e „csomagból” mi fog ténylegesen megvalósulni. A la­kosság terhelése valószínűleg igen, hi­szen itt kisebb az ellenállás, míg a költ­ségvetési kiadásoknál várhatóan több minisztériumnak sikerül majd eredmé­nyesen lobbiznia. A jövő évi előirányza­tok teljesítését az ideiek jelentős elmara­dása is felboríthatja. Hiányzik az elma­radt kiigazítási csomag átfogó gazdasági, szerkezeti programja is, amely nélkül még könnyebben fellazulhat a jövő évi büdzsé. Ámi ismételten a korrekciós igényt vetíti előre. Miközben a bizalom tovább fogy. Hanti Erzsébet közgazdász, az MSZOSZ gazdaságpolitikai ügyvivője képzett a nővér sem. Legfeljebb többet mosolyog, legfeljebb többet-többet ser- tepertélnek körülöttem, legfeljebb rövi- debb határidőt kapok erre meg arra. (Igaz, ezzel esetleg az indokoltabb ese­tek kezelési esélyeit csökkenteném, amire nem vinne a lelkem.) Tisztában lennék azzal, hogy a képzett szakdolgo­zók és orvosok — a többségben lévő megszállottakat és a paraszolvenciából jól megélő kisebbséget kivéve - a minő­síthetetlen bérezés miatt már nincsenek az egészségügyben. Mert a fiatal ambi­ciózus orvosok már rég Hegyeshalmon túl vannak, vagy gyógyszergyári ügynö­kök, vagy a saját kémcsőtudományukban reménykedve már elsősorban nem ve­lem - vagy a nagymamával - foglalkoz­nak. Mert a kivizsgálásra nincs is mű­szer, a gyógyításra már alig van eszköz. Nem próbálkoznék tovább a még meglé­vő lehetőségekhez - hivatalom-beosztá- som-nevem-pénzem-befolyásom útján - mások megelőzésével hozzájutni. Er­kölcstelen lenne. Meg igazi jó ellátást még így se kapnék. Még olyat sem, ame­lyet az ország jelenlegi gazdasági hely­zete, a jelenlegi GDP mellett is megkap­hatnék. Én is. A nagymama is. Minden magyar állampolgár. Ezért támogatnám az egészségügyet. Az egészség ügyét. Ha kormánypárti lennék, ha nem. Dr. Szilvási István a Magyar Orvosi Kamara alelnöke Példakép Verő László / £ rdemes odafigyelni, mint mond a miniszterelnök. Annak idején az oroszokat küldte ki az országból, darab idő múltán azok ki is mentek. Annak idején azt mondta, hogy a miniszterelnök hazudik, darab idő múltán a miniszterelnöknek jósze­rével nincs egy igaz mondata. Annak idején ostorozta a miniszterelnök kli­entúráját, darab idő múltán jószerével az egész kormányadminisztráció a volt kollégiumi társaságból tevődik össze, kiegészítve a „jó” emeszempésekkel, akik megvilágosodtak a polgári tisztí­tótűzben, és többen képviseltetik magu­kat a kormányban, mint az átkos liberál-bolsi kabinetben. A kormány tanúbizonyságot tett vá- teszi képességeiről az idei költségvetés megalkotásakor is, mikor abba beter­vezte volt a Medárdot, a belvizet, a bal­káni válságot, és így abban nem szere­pel sem autópálya-építés, sem a be­ígért tanári fizetések három számjegyű emelése, sem a lassan az albániaival egy szinten lévő egészségügy fejleszté­se. Került pénz viszont a seregre szá- molatlanul, a miniszterelnök hajléká­nak fölújítására, tizenötmilliócska még a házelnök pulpitusának otthonosabbá tételére is, no meg a Ház informatikai rendszerének fölújítására is. A közelmúlt történelmét sem hagy­hatták abban az állapotban, melyben eleddig tespedt, friss lendülettel, klasz- szikustól vett recept alapján - orwelli módon - korrigálták azt. Megfelelő emberek kerültek végre a megfelelő he­lyekre. Eme kinevezési gyakorlathoz igénybe vették a gazdag magyar köz­mondáskincset is, többek közt eme gyöngyszemet: a rablóból lészen a leg­jobb pandúr. Kizárólag a szemét, nem­zetrontó bolsevik maradványnak - me­lyet célszerű lenne mielőbb kisöpörni, ahogy azt jelezte a főtitoknok - köszön­hetők, hogy a derék, tiszta múltú adó­atyaisten idegi alapokra helyezkedett. A sajtót, mivel csak kerékkötőnek mutatkozott, lehetőség szerint leváltot­ták. Igen helyesen. Semmi szükség ar­ra, hogy felelőtlen firkászok elefánt módjára belegázoljanak a Machiavelli stílben berendezkedett államrezon por­celánboltjába. Végre megszűnőben van az a gyakoriét, hogy az újdondászok összevissza kérdezgessenek, amennyi­ben mégis ez fordul elő, azonnal meg kell tenni a megfelelő lépést: kazettát elkobozni, szerkesztőséget földúlni, megsemmisíteni és a renitensekkel szemben a megfelelő lépéseket megten­ni. Micsoda fölháborító tempó az, hogy felelőtlen elemek a polgárok nyugal­mát megzavarják azzal, hogy maga­sabb államérdekekbe belerondítanak. Ami a külpolitikát illeti, szintén gyö­keres fordulat következett be: nem ám szerényen kopogtatunk a kacsalábon forgó Európa-ház kapuján, hanem őseinkhez méltó módon beverjük azt bunkós buzogányunkkal, mint Botond vezérünk, igaz, ő inkább Bizánc felé tá­jékozódott. A kutya labancai, frankjai, ánglusai és Óperencián túli háznagyok olyannyira megrettentek a mi vitézlő vezéreinktől, hogy az amúgy szokásos vendégjárásokra sem merészkednek. Ebben az esztendőben jószerével csak elkerülhetetlen protokolláris találko­zókon - NATO-csatlakozás, tízéves vasfüggönylebontás - mertek főpolgá­runk színe elé kerülni, itt is inkább ko­rábbi partnereikkel keresték a kapcso­latot. Ezenkívül félelmükben úgy kerü­lik első emberünket, mint annak idején északi szomszédunk főbokszolóját. Nálunk immáron csak a nemzet érde­kei számítanak, és nem mindenféle nemzetellenes érdekek. A mi parlamen­tünkben teli szájjal beleordíthatjuk a világba, hogy coki a kutya szerbnek, vissza a mi Vajdaságunknak. Még ak­kor is, ha az ottaniak első emberének ez nem igazán tetszik, és könyörög, hogy ne tegyék ezt, mivel a kibicnek semmi sem drága, de ők ott élnek. A mi szláv nevű honmentőnk nem kérdéses, hogy jobban tudja, mi az ott élő nem­zettest érdeke. Ami a gazdaságot illeti, pofon egy­szerűen megoldaná a gondokat: ha nincs elég pénz, utasítani kell a Nem­zeti Bank New York-Izrael tengely ál­tal irányított elnökét, hogy nyomasson több forintot, ahogyan ezt egy reggeli tévéműsorban előadta. Passz. Ugye, hogy a legnagyobb problémákat a leg­egyszerűbb módon lehet orvosolni, csupán egy csöpp rögmagyar drama­turgiai érzék kell az egészhez? Miniszterelnökünk régóta példaké­pének tekinti - amúgy hazudósnak mon­dott - rendszerváltó elődjét. Ebben a te­kintetben nem is tagadja meg ideálját. Mit tennék, ha képviselő lennék? Ezért támogatnám az egészségügyet. Az egészség ügyét. Ha kormánypárti lennék, ha nem. i 4 1

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék