Népszabadság, 1999. november (57. évfolyam, 254-279. szám)

1999-11-26 / 276. szám

NÉPSZABADSÁG MAGYAR TŰKOR 1 9 9 9. NOVEMBER 26., PÉNTEK 11 Az állam által torkon ragadott egyház Lengyel László és Várszegi Asztrik beszélgetése a katolikus hierarchia és a papság háború utáni évtizedeiről A lengyel püspökök nem álltak szóba a magyar püspökökkel, nem tartották helyes­nek azt az utat, amelyen a mieink jártak - állítja Várszegi Asztrik pannonhalmi fő­apát abban a beszélgetésben, amelyet Lengyel László politológussal folytatott a ma­gyar katolikus egyház második világháború és 1956 utáni szerepéről, tragédiáiról. A beszélgetés szövegét könyvalakban is kiadják. Az itt közölt részletben Várszegi vá­laszt ad arra a máig vitatott kérdésre: milyen kényes egyensúlyi szerepet vállalt a Vatikán abban, hogy a kemény és a puha diktatúra időszakában az állam és az egy­házi hierarchia egymáshoz való közelítésének látszatát kialakítsa. Lengyel László: A lengyel egyház és az értelmiség a magyarhoz hasonlatosan vált ketté a XX. században. Ám a hetvenes évek végén az ellenzéki, baloldali laikus értelmiség nemcsak a gyári munkások­kal, hanem a katolikus egyházzal is ke­reste a kapcsolatot. Adam Michnik meg­írta az Egyház, baloldal, dialógus című könyvét, amelyben elismerte, hogy az egyház az egyetlen létező ellenintézmény a hatalommal szemben, az emberi és a nemzeti jogok szószólója. „Az egyház rendkívüli értéke abban a különleges pil­lanatban tárult fel előttem, amikor aláve­tették a totális nyomás próbájának. ” - ír­ja később Michnik. A lengyel egyház áll­ta a nyomást. De ennél is lényegesebb, hogy az egy­ház nem lökte el a kinyújtott kezet. Michnik felidézi Ignacy Tokarczuk püs­pök 1978 szeptemberi válaszát: „Az egy­ház nekik még nem is oly rég szélsőséges formában a sötétség országát jelentette, valami szélsőségesen konzervatív és az emberrel szemben bizalmatlan erőt. Most viszont az egyház új tartalmat képvisel: éppen ő a kultúra, az emberi jogok védel­mezője. Az egyház tág és nyitott. (...) ” (...)A lengyel egyház és a laikus értel­miség törékeny szövetsége végigkísérte a nyolcvanas évek ellenállását, s csak a kilencvenes években bomlott fel, amikor az egyház érvényesíteni kívánta fölényét - ezzel azután sokat is veszített tekinté­lyéből. Ellenben Magyarországon a szö­vetség egy pillanatra sem jött létre. Az egyházak, beleértve a legnagyobb kato­likus egyházat, nem állták ki a hatalom nyomását. Nem váltak egy ellentársada­lom intézményeivé, nem álltak ki az em­beri és nemzeti jogokért a kádári hata­lommal szemben. Az értelmiség nem ta­lálhatott az egyházban se szövetségesre, se védelmezőre. A magyar egyházban a rendszerváltás­kor elmaradt a szembenézés-. A társada­lom morális nevelőjétől, illetve attól, aki erkölcsi nevelésére jelentkezik, helytál­lást vagy a hiba beismerését várja el. A magyar egyház antikommunizmusa saj­nos nem arra vezethető vissza, hogy a ha­talom nem ismerte el az emberi jogokat, hanem arra, hogy ateista volt. Fölébred a gyanú — a magyar történelemből nézve joggal —, hogy ha a kommunizmus ki­egyezett volna a „ kommunista Krisztus­sal”, lemondott volna az ateista propa­gandáról s elismerte volna az egyház különjogait, vajon nem viselkedik-e az egyház a harmincas évekhez hasonlóan. Mentsük, ami menthető Várszegi Asztrik: A magyar katoliciz­musban a harmincas-negyvenes években, és ezt a háború is alig korlátozta, alig tör­te meg, nagyon egészséges belső meg­újulás és pezsgés mutatkozott. Hasonló­képpen a protestánsoknál is. Érdemes ezt ökumenikus összefüggésben vizsgálni: ekkor a keresztény üzenet szellemi-lelki újrafölfedezése történt. Törekedtek abba az irányba is, hogy a kereszténységet másként illesszék be az új, a változó ma­gyar társadalomba. Ezzel a haladó szellemmel, ezzel a pozitív megújuló mozgalommal nem tu­dott mit kezdeni a hivatalos, nagyon me­rev, sok vonatkozásban feudális és pol­gári vonásokat mutató, magyar katoli­kus hierarchia. A mozgalom nem jutott odáig, hogy vezetőket adhatott volna. Voltak ennek a törekvésnek pártolói a hierarchia tagjai között is, de a megúju­lás nagyrészt a bázison maradt. Ennek természetesen sok előnye is volt. Gon­doljunk a Kálót és a Kalász mozgalmak vergődésére és sikereire. Mutatta, hogy az új, pozitív jelenség mennyi falba üt­között, és mégis mennyi gyümölcsöt ter­mett és mennyire hat máig. 1945-tel teljesen megváltozik a világ. A háborút követő három év a csalódá­sok sorozata. A diktatúra egyformán számol le mind a haladó, mind a kon­zervatív erőkkel. Aki a hatalommal kompromisszumra kényszerül, az végül a régi vágású réteg, illetve a megmara­dó hierarchia, és nem az a szellemi és lelki elit, amely megpróbálná az egyhá­zat az egyház küldetését az adott körül­A beszélgetés teljes szövegét tartalmazó könyvet november 30-án mutatják be Budapesten, a Helikon Könyvesházban, Esterházy Péter író és Lukács László teológiai tanár közreműködésével. mények között újra értelmezni, és hivat­kozhatna a változás gyümölcseire. Min­dent „halálra” ítéltek. Ez azt is jelenti, hogy a diktatúrának alkalmas eszköze az a fajta egyházi vagy keresztény lojalitás, amelyet egyrészt sakkban tudott tartani, amely vállalta a kompromisszumot, hogy a status quo-t, a „mentsük, ami menthető alapon” fenn­tartsa. Ha elemeznénk akár a hierarchia, akár a papság vonatkozásában, nem a megújulást képviselő vagy arra refrektáló réteg volt a hatalom partnere, hanem az egyházi hatalmat, a fennállót megtartani, átmenteni akaró réteg. A diktatúra nagyon tudatosan, mind az értelmiséget, mind az egyházzal rokon­szenvező vagy az egyházon belüli szelle­mi elitet, így például a szerzetességet tu­datosan szétverte. Az egyház igazi ereje a Léleké, de azt a hatalmi harcban nem szokták figyelembe venni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az egyháznak „evilági hatalma, ereje” nem maradt. A hatalom számára azonban a puszta léte is fenyege­tő volt. Maradt egyfajta jól szervezett, bár erősen megcsonkított, engedelmességgel működő klérus, amely a túlélés, á meg­maradás érdekében megpróbált hűséges maradni egyházi vezetőihez. A vezetői pedig úgy tárgyaltak, ahogy tárgyaltak, illetve úgy manipulálták őket, ahogy ma­nipulálták... L. L.: Hogyan korszakolnád az egyház és a hatalom viszonyát? V. A.: Kezdeném 1946-tal, mert a for­dulat nem 1948-ban, hanem előbb kö­vetkezett be. 1946-tól, a háborút követő évtől, 1956-ig, a forradalomig, ez a tíz év a nyílt rémületnek, a félelemnek az ideje. A második időszak, az a kiépülő puha Kádár-korszaknak az ideje, az öt­venes évek vége és a hatvanas évek. Fi­nomabb, kifinomultabb eszközökkel gyakorolták a diktatúrát, amely itt-ott valami enyhüléssel, halvány túlélési re­ménnyel bíztatott. Nézd, 1946-os születésű vagyok, ezért az első tíz évről csak azt mondhatom, amit a rendtársaim, a szüleim elbeszélé­seiből, illetve olvasmányaimból tudok. A második időszakról. 1956-ot követőről már több emlékem, illetve személyes ta­pasztalatom van. (...) A hatvanas évek elején Budapest szeretett volna kapcsola­tot teremteni a Vatikánnal. Ez is az eny­hülési politika része volt. XXIII. János pápa új vonalvezetése lehetővé tette a nyitást. A kapcsolat létrehozója Radó Polikárp rendtársam, aki akkor a Páz­mány Péter Hittudományi Akadémia pro­fesszora volt. Külön fejezetet igényelne, hogy Miklós Imréék miként vették rá, ho­gyan küldték le őt Rómába, hogy kapcso­latai révén finoman adja tudtul, hogy Bu­dapest hajlandó a tárgyalásra. Budapest kezdett, Róma pozitív választ adott. Ek­kor kezdődtek azok a tárgyalások, ame­lyek az 1964res részmegállapodást elő­készítették. Sokan nem tudhatják ennek történetét, mert Radó Polikárp profes­szor személyéhez kapcsolódott. Forrá­som maga Polikárp atya, aki élete utol­só éveit Pannonhalmán töltötte, és rész­letesen elmesélte a történteket. A Róma és Budapest közötti kap­csolatfelvétel érdekében két római diplomatát küldtek Magyarországra, akik az állam engedélyével végigláto­gatták a püspököket. A látogatás vég­eredménye az volt, hogy a pannon­halmi főapát helyzetfeltárása teljes­séggel eltért a többi püspökétől. En­nek nyomán elkezdtek érdeklődni, hogy most akkor valójában mi is az igazság. L. L.: Miben állt a véleményelté­rés? V. A.: Az volt, hogy a főapát el­mondta a tapasztalatát a magyar egyház valóságos helyzetéről, a többiek szépítve, fésülve mondták el. Innen adódott az, hogy kettős kép alakult ki a látogatókban, va­lami nem stimmelt. A processzus azzal zárult, hogy aki Rómában föltette a főapát nyomán kérdé­seket, menesztették, más beosz­tást kapott. Miért? Nem illett be­le a képbe, a magyar állammal való tárgyalásba. Szebb kép kellett a magyar államról a Vatikánban a valóságosnál, hogy tárgyalni lehessen. Hálával fogadták Attól kezdve nagyobb nyomás nehe­zedett a főapátra, teljes mértékben perso­na non grata lett, mennie kellett. Ez mo­dell értékű, mutatja, hogy ha valaki meg­próbált nyíltan, őszintén, egyfajta követ­kezetességgel, a közösség érdekét kon­cepcionálisan képviselve tárgyalni - biz­tos, hogy követett el hibákat, mert ember volt - az nehezen maradhatott meg a má­sik hatalom előtt se a páston. Informáci­óimat Norbert főapát úr személyes elbe­széléséből veszem, örülnék, ha egyszer a másik oldalt, az ismeretlen hátteret is lát­hatnám. L. L.: Itt azt mondod, hogy abban a ki­egyezési folyamatban, amit a kádári ha­talom és a Vatikán folytatott, a püspöki kar lényegében közrejátszott, szinte egy­értelműen a kiegyezésben volt érdekelt, ez illeszkedett mind a kádári, mind a vatiká­ni - keleti politikába -, és azoknak, akik ellene szóltak, akik ennek a kölcsönösen vágyott megegyezésnek útjában álltak, azoknak menniük kellett. V. A.: Az egymáshoz való közeledés valahol közös érdek volt, következik ab­ból a katolikus egyházképből is, amely mindenekelőtt azt vallja, hogy az egyház egy látható szerkezet, és ennek a struktú­rának jól rendezettnek kell lennie. Az egyházmegye élén püspöknek kell állnia, LENGYEL LÁSZLÓ 1950-ben született Budapesten, tanul­mányait az ELTE JTK-n folytatta. 1976-tól 1987-ig a Pénzügykutató Inté­zet munkatársa, 1990-ben elnök-vezér­igazgatója. 1988-1990 között a Nyilvánosság Klub ügyvivője, 1990-től a Magyar Tudomá­nyos Akadémia politikatudományi bi­zottságának tagja. 1985 óta a közgazdaság-tudományok kandidátusa. 1986-87-ben a Fordulat és reform szer­kesztője. Demény-emlékérem (1991), Opus-díj (1994). Főbb művei: Végkifej­let (1989), Kizárt a párt (1989), Tépelő- dés (1992), Útfélen (1992), A rendszer- váltó elit tündöklése és bukása (1996). VARSZEGI ASZTRIK 1946-ban született Sopronban. 1964-1971 között a Hittudományi Főis­kolán, Pannonhalmán. 1971-1976 között az ELTE Bölcsészet­tudományi Karán történelem-német szakon folytat tanulmányokat. 1964-ben belép a Benedek-rendbe, 1971-ben szentelik pappá. 1985-ben főapátsági perjel. 1988-ban esztergomi segédpüspök, 1991 óta a Máltai Lovagrend tagja, pan­nonhalmi főapát. Spirituális és történel­mi tanulmányai jelentek meg folyóirat­okban. 1992-ig a Püspökkari Konferencia titkára. 1997-ben Jedlik Ányos-díjjal tüntették ki. akik felelősen kézbentartja az egyházme­gyét, ez így helyes. Rendezett viszonyban kell állni az állammal, hogy legalább a lelkipásztori minimum biztosítható le­gyen. A hierarchiát megpróbálták meg­frissíteni, kiegészíteni, teljessé tenni és a restauratív törekvés éppen 1971-re ért be az 1956 utáni Magyarországon. Amikor Mindszenty hercegprímást ki­csalták, eltávolították az országból, egy­fajta szépségflastrom volt, hogy Mind­szenty hercegprímás egykori titkárát, Lékai Lászlót jelölték utódjaként. Ezzel helyreállt a strukturális rend a katolikus egyházban, és ez megnyugtatólag hatott, mind befelé, mind pedig Rómában, és megnyugtató volt bizonyos értelemben az állam számára is, hiszen azok akik eb­ben közreműködtek, vagy akik ezt elfo­gadták, L. L.: Azok le voltak kötelezve az ál­lamnak... V. A.: Igen, már együtt mentek, és eb­ből adódtak a „kis lépések”, az egymás kölcsönös megértése, a kis előnyöknek a megszerzése. L. L.: Értem az akkori hierarchia ál­láspontját, a Vatikánét ésjemmiféle ítéle­tet nem akarok mondani, főleg nem kívül­ről. De nézzük a kérdést realistán és nem morálisan. Ha világi hatalomban gon­dolkozunk, teljesen érthető, hogy mond­juk Németország és Ausztria keleti politi­kát folytatott a Kádár rendszerrel szem­ben, és egy sajátos együttműködést alakí­tottak ki. Itt teljesen láthatók voltak ezek az előnyök, amiket ettől a kapcsolattól re­méltek Többek között, a kapcsolatfelvétel révén áruk beáramlása, tőkebeáramlás, osztrák és német polgárok átlépése a ke­leti határokon, kulturális egyezkedés stb., és meg kell mondanom, hogy valóban nagyon komoly pozitív hatást tett a ma­gyar társadalom átalakítására, mind a német, mind az osztrák polgárok és tőke megjelenése. Remélhette-e a Vatikán ugyanazt, vagy más előnyt, mint Brúnó Kreisky és Willy Brandt a Kádár-rendszerrel való kapcso­latból? Volt-e a katolikus egyház számára a megtartáson - azon kívül, hogy megma­radhat —, volt-e más előny, kapott-e vala­mi mást a rendszertől. Ha valaki egy ilyen alkuba belemegy, akkor azt is tud­nia kell, hogy ezért cserébe szellemi vagy anyagi eszközeiben hogyan bővül. Adok- kapok, ez a realista álláspont. Akkor is le­het még azon erkölcsileg vitatkozni, hogy szabad e ilyen alkut kötni, de akkor rea­lista alapon, ha lehet valamit kapni, ak­kor van értelme az alkunak. De nem látom, hogy akár a Vatikán­nak, akár a magyar egyháznak komolyan hozott volna ez az alku. A magyar szelle­mi életben és a kisemberek életében az egyház befolyása nemhogy nőtt volna, hanem inkább csökkent. V A.: Nem áll rendelkezésemre annyi adat, hogy alá tudjam támasztani ezt a kritikus megjegyzést: ennek az egyház­nak a megmaradáson, és a presztízsvesz­teségen túl, semmiféle nagyobb nyeresé­ge nem támadt a hatalommal kötött meg­állapodásból. Lélektanilag úgy közelíte­ném meg, és azóta is látom ezt a mecha­nizmust működni, hogy - most bocsánat a kemény hasonlatért —, ha megragadom a torkodat és fojtogatni kezdelek, és nem tudsz védekezni, halálveszélybe kerülsz, majd rövid időre elengedem a torkodat, és ismét levegőt kapsz, akkor ezt te már jótéteménynek éled meg. Úgy fogom föl, hogy 1946-tól a magyar egyházak gerin­cének a megtörése olyan vehemenciával és olyan következetességgel történt, hogy 1956-ban örültek, hogy életben maradtak. A forradalom után visszatért megint a kommunizmus, az egy­ház attól félt, hogy folytatódik az, ami 1945-ben elkezdődött. Az új­nak látszó módszer is megtévesztő volt, de megmaradt a félelem is. Adott esetben a szervilizmus és a gyávaság is hatott, ezért mindent, ami engedménynek látszott, azt már hálával fogadták. Ez lehet való­ban a lélektani háttere a megállapo­dásnak, nagyon szép és racionális magyarázat, de fájdalmas magyará­zat is, mert azt mondom, hogy legyen bármilyen helyzetben az egyháznak nem lehet ez az útja. Utaltál, bocsáss meg, a lengyelek­re. Nem emlékszem rá, de elbeszélé­sekből tudom, hogy a lengyel püspö­kök nem nagyon akartak szóba állni a magyar püspökökkel, és nem keresték a kapcsolatot a II. Vatikáni Zsinat ide­jén a mieinkkel, és később sem a szoci­alista időszakban. Távolságot tartottak, mert nem tartották helyesnek azt az utat, amit a magyarok járnak. L. L.: Ha valaki az akasztófa alatt áll 1957-58-ban és megkegyelmeznek neki, akkor is lehet mindenféle erkölcsi dolgo­kat mondani, de az ember az áldozatot nem nagyon bírálhatja, hiszen nem tud­hatja, hogyan viselkedne hasonló hely­zetben. V. A.: Én sem bírálatként fogalmazom, amit mondok, csak egyfajta magyarázó elvet keresek. L. L.: Teljesen világos a dolog. Csak­hogy az igazi különbség a két egyház vi­selkedése között, akkor vált nagyon látvá­nyossá, amikor a hatvanas és a hetven években, nem beszélve a nyolcvanasokról nehéz lett volna elképzelni, hogy a Ká­dár-rendszer váratlanul ugyanolyan kö­nyörtelenséggel torkon ragad, mint ahogy 1957-58-ban akasztófára húzatott embereket. Nehéz elfogadni, hogy ugyan­azt a félelmet keltette volna a püspökök­ben, vagy a papokban húsz évvel a meg­torlások után. Kardvívó technika Lényegében az a kérdés, hogy a vég­helyzetben az ember bele megy olyan al­kukba is, amelyek ellene vannak, de rö­vid távon megmentik az életét. De a vég­helyzet elmúlt. Hozzá kell tenni, hogy a társadalom nagy része azt élte át a hatva­nas évek közepétől, hogy nincs véghely­zet. De ha így van, mi volt az, ami végül is ezt az egyházat, amikor már látszott, hogy a rendszer meglehetősen föllazul, amikor az egyszerű polgárok is a rend­szertől való eltávolodásukban, a magán­életükben mindenképpen nagyon messze elmentek, akkor az egyházi hierarchia ki­tartott a „ rossz kompromisszum ” mellett. Ez az egyház egyáltalán nem ment messze, hanem még az egyszerű állam­polgárnál is kevésbé ment el a falakig. Állíthatom, hogy a taxisofőr például sok tekintetben szabadszájúbb volt és távo­labb volt a Kádár-rendszer világától, mint a pap, amit azért meg kell magya­rázni. Mert ez már nem ugyanaz a helyzet 1978-ban, mint 1958-ban. Az egyház, nemcsak a katolikus, hanem a többiek is, tovább kitartott a rendszer mellett, mint magának a rendszernek az emberei. Mi­ért? V.A.: Ma már jobban ismerjük, hogy a létező szocializmus úgy működött, hogy majdnem mindenki megfigyelt minden­kit. Azt gondolom, hogy a leginkább megfélemlítve az egyházak voltak. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a második nemzedék már az előzőleg megfélemlí­tettek kiválasztottai voltak. Ők már kom­promisszumkészek és lojálisak voltak. Rögtön egy saját esetet, példát mesélek erre vonatkozóan. Szennay András fő­apát úr nem adta olcsón a dolgokat. Klasszikus jó tárgyalópartner volt. Na­gyon sokan kritizálják kívül és belül, de mindig megvédem - egyrészt azért, mert szeretem és becsülöm, másrészt azért, mert láttam közvetlen közelről a küzdel­mét. Még a Miklós Imre is becsülte, mert nem adta be a derekát első szóra, hanem megvívott, és mindig úgy, hogy „rendben van, én ezt megteszem, de akkor mit ka­pok ezért cserébe”. Pannonhalma úgy működött 18 évig, hogy Szennay András ezt a kardvívó technikát alkalmazta. Nyu­godtan mondhatom, hogy rendtársnak, hacsak nem maga provokálta a végzetet, baja nem történt a 18 év alatt.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék