Népszabadság, 1999. november (57. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-26 / 276. szám
NÉPSZABADSÁG MAGYAR TÜKÖR 1999. NOVEMBER 26., PÉNTEK 11 Az állam által torkon ragadott egyház Lengyel László és Várszegi Asztrik beszélgetése a katolikus hierarchia és a papság háború utáni évtizedeiről A lengyel püspökök nem álltak szóba a magyar püspökökkel, nem tartották helyesnek azt az utat, amelyen a mieink jártak - állítja Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát abban a beszélgetésben, amelyet Lengyel László politológussal folytatott a magyar katolikus egyház második világháború és 1956 utáni szerepéről, tragédiáiról. A beszélgetés szövegét könyvalakban is kiadják. Az itt közölt részletben Várszegi választ ad arra a máig vitatott kérdésre: milyen kényes egyensúlyi szerepet vállalt a Vatikán abban, hogy a kemény és a puha diktatúra időszakában az állam és az egyházi hierarchia egymáshoz való közelítésének látszatát kialakítsa. Lengyel László: A lengyel egyház és az értelmiség a magyarhoz hasonlatosan vált ketté a XX. században. Ám a hetvenes évek végén az ellenzéki, baloldali laikus értelmiség nemcsak a gyári munkásokkal, hanem a katolikus egyházzal is kereste a kapcsolatot. Adam Michnik megírta az Egyház, baloldal, dialógus című könyvét, amelyben elismerte, hogy az egyház az egyetlen létező ellenintézmény a hatalommal szemben, az emberi és a nemzeti jogok szószólója. „Az egyház rendkívüli értéke abban a különleges pillanatban tárult fel előttem, amikor alávetették a totális nyomás próbájának. ” - írja később Michnik. A lengyel egyház állta a nyomást. De ennél is lényegesebb, hogy az egyház nem lökte el a kinyújtott kezet. Michnik felidézi Ignacy Tokarczuk püspök 1978 szeptemberi válaszát: „Az egyház nekik még nem is oly rég szélsőséges formában a sötétség országát jelentette, valami szélsőségesen konzervatív és az emberrel szemben bizalmatlan erőt. Most viszont az egyház új tartalmat képvisel: éppen ő a kultúra, az emberi jogok védelmezője. Az egyház tág és nyitott. (...) ” (...)A lengyel egyház és a laikus értelmiség törékeny szövetsége végigkísérte a nyolcvanas évek ellenállását, s csak a kilencvenes években bomlott fel, amikor az egyház érvényesíteni kívánta fölényét - ezzel azután sokat is veszített tekintélyéből. Ellenben Magyarországon a szövetség egy pillanatra sem jött létre. Az egyházak, beleértve a legnagyobb katolikus egyházat, nem állták ki a hatalom nyomását. Nem váltak egy ellentársadalom intézményeivé, nem álltak ki az emberi és nemzeti jogokért a kádári hatalommal szemben. Az értelmiség nem találhatott az egyházban se szövetségesre, se védelmezőre. A magyar egyházban a rendszerváltáskor elmaradt a szembenézés. A társadalom morális nevelőjétől, illetve attól, aki erkölcsi nevelésére jelentkezik, helytállást vagy a hiba beismerését várja el. A magyar egyház antikommunizmusa sajnos nem arra vezethető vissza, hogy a hatalom nem ismerte el az emberi jogokat, hanem arra, hogy ateista volt. Fölébred a gyanú — a magyar történelemből nézve joggal —, hogy ha a kommunizmus kiegyezett volna a „ kommunista Krisztussal”, lemondott volna az ateista propagandáról s elismerte volna az egyház különjogait, vajon nem viselkedik-e az egyház a harmincas évekhez hasonlóan. Mentsük, ami menthető Várszegi Asztrik. A magyar katolicizmusban a harmincas-negyvenes években, és ezt a háború is alig korlátozta, alig törte meg, nagyon egészséges belső megújulás és pezsgés mutatkozott. Hasonlóképpen a protestánsoknál is. Érdemes ezt ökumenikus összefüggésben vizsgálni: ekkor a keresztény üzenet szellemi-lelki újrafölfedezése történt. Törekedtek abba az irányba is, hogy a kereszténységet másként illesszék be az új, a változó magyar társadalomba. Ezzel a haladó szellemmel, ezzel a pozitív megújuló mozgalommal nem tudott mit kezdeni a hivatalos, nagyon merev, sok vonatkozásban feudális és polgári vonásokat mutató, magyar katolikus hierarchia. A mozgalom nem jutott odáig, hogy vezetőket adhatott volna. Voltak ennek a törekvésnek pártolói a hierarchia tagjai között is, de a megújulás nagyrészt a bázison maradt. Ennek természetesen sok előnye is volt. Gondoljunk a Kálóz és a Kalász mozgalmak vergődésére és sikereire. Mutatta, hogy az új, pozitív jelenség mennyi falba ütközött, és mégis mennyi gyümölcsöt termett és mennyire hat máig. 1945-től teljesen megváltozik a világ. A háborút követő három év a csalódások sorozata. A diktatúra egyformán számol le mind a haladó, mind a konzervatív erőkkel. Aki a hatalommal kompromisszumra kényszerül, az végül a régi vágású réteg, illetve a megmaradó hierarchia, és nem az a szellemi és lelki elit, amely megpróbálná az egyházat az egyház küldetését az adott körül-A beszélgetés teljes szövegét tartalmazó könyvet november 30-án mutatják be Budapesten, a Helikon Könyvesházban, Esterházy Péter író és Lukács László teológiai tanár közreműködésével, mények között újra értelmezni, és hivatkozhatna a változás gyümölcseire. Mindent „halálra” ítéltek. Ez azt is jelenti, hogy a diktatúrának alkalmas eszköze az a fajta egyházi vagy keresztény lojalitás, amelyet egyrészt sakkban tudott tartani, amely vállalta a kompromisszumot, hogy a status quo-t, a „mentsük, ami menthető alapon” fenntartsa. Ha elemeznénk akár a hierarchia, akár a papság vonatkozásában, nem a megújulást képviselő vagy arra reflektáló réteg volt a hatalom partnere, hanem az egyházi hatalmat, a fennállót megtartani, átmenteni akaró réteg. A diktatúra nagyon tudatosan, mind az értelmiséget, mind az egyházzal rokonszenvező vagy az egyházon belüli szellemi elitet, így például a szerzetességet tudatosan szétverte. Az egyház igazi ereje a Léleké, de azt a hatalmi harcban nem szokták figyelembe venni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az egyháznak „evilági hatalma, ereje” nem maradt. A hatalom számára azonban a puszta léte is fenyegető volt. Maradt egyfajta jól szervezett, bár erősen megcsonkított, engedelmességgel működő klérus, amely a túlélés, a megmaradás érdekében megpróbált hűséges maradni egyházi vezetőihez. A vezetői pedig úgy tárgyaltak, ahogy tárgyaltak, illetve úgy manipulálták őket, ahogy manipulálták... L. L.: Hogyan korszakolnád az egyház és a hatalom viszonyát? V. A.: Kezdeném 1946-tal, mert a fordulat nem 1948-ban, hanem előbb következett be. 1946-tól, a háborút követő évtől, 1956-ig, a forradalomig, ez a tíz év a nyílt rémületnek, a félelemnek az ideje. A második időszak, az a kiépülő puha Kádár-korszaknak az ideje, az ötvenes évek vége és a hatvanas évek. Finomabb, kifinomultabb eszközökkel gyakorolták a diktatúrát, amely itt-ott valami enyhüléssel, halvány túlélési reménnyel bíztatott. Nézd, 1946-os születésű vagyok, ezért az első tíz évről csak azt mondhatom, amit a rendtársaim, a szüleim elbeszéléseiből, illetve olvasmányaimból tudok. A második időszakról, 1956-ot követőről már több emlékem, illetve személyes tapasztalatom van. (...) A hatvanas évek elején Budapest szeretett volna kapcsolatot teremteni a Vatikánnal. Ez is az enyhülési politika része volt. XXIII. János pápa új vonalvezetése lehetővé tette a nyitást. A kapcsolat létrehozója Radó Polikárp rendtársam, aki akkor a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia pro1950-ben született Budapesten, tanulmányait az ELTE JTK-n folytatta. 1976-tól 1987-ig a Pénzügykutató Intézet munkatársa, 1990-ben elnök-vezérigazgatója. 1988-1990 között a Nyilvánosság Klub ügyvivője, 1990-től a Magyar Tudományos Akadémia politikatudományi bizottságának tagja. 1985 óta a közgazdaság-tudományok kandidátusa. 1986-87-ben a Fordulat és reform szerkesztője. Demény-emlékérem (1991), Opus-díj (1994). Főbb művei: Végkifejlet (1989), Kizárt a párt (1989), Tépelődés (1992), Útfélen (1992), A rendszerváltó elit tündöklése és bukása (1996), fesszora volt. Külön fejezetet igényelne, hogy Miklós Imréék miként vették rá, hogyan küldték le őt Rómába, hogy kapcsolatai révén finoman adja tudtul, hogy Budapest hajlandó a tárgyalásra. Budapest kezdett, Róma pozitív választ adott. Ekkor kezdődtek azok a tárgyalások, amelyek az 1964-es részmegállapodást előkészítették. Sokan nem tudhatják ennek történetét, mert Radó Polikárp professzor személyéhez kapcsolódott. Forrásom maga Polikárp atya, aki élete utolsó éveit Pannonhalmán töltötte, és részletesen elmesélte a történteket. A Róma és Budapest közötti kapcsolatfelvétel érdekében két római diplomatát küldtek Magyarországra, akik az állam engedélyével végiglátogatták a püspököket. A látogatás végeredménye az volt, hogy a pannonhalmi főapát helyzetfeltárása teljességgel eltért a többi püspökétől. Ennek nyomán elkezdtek érdeklődni, hogy most akkor valójában mi is az igazság. L. L.: Miben állt a véleményeltérés? V. A.: Az volt, hogy a főapát elmondta a tapasztalatát a magyar egyház valóságos helyzetéről, a többiek szépítve, fésülve mondták el. Innen adódott az, hogy kettős kép alakult ki a látogatókban, valami nem stimmelt. A processzus azzal zárult, hogy aki Rómában föltette a főapát nyomán kérdéseket, menesztették, más beosztást kapott. Miért? Nem illett bele a képbe, a magyar állammal való tárgyalásba. Szebb kép kellett a magyar államról a Vatikánban a valóságosnál, hogy tárgyalni lehessen. Hálával fogadták Attól kezdve nagyobb nyomás nehezedett a főapátra, teljes mértékben persona non grata lett, mennie kellett. Ez modell értékű, mutatja, hogy ha valaki megpróbált nyíltan, őszintén, egyfajta következetességgel, a közösség érdekét koncepcionálisan képviselve tárgyalni - biztos, hogy követett el hibákat, mert ember volt - az nehezen maradhatott meg a másik hatalom előtt se a páston. Információimat Norbert főapát úr személyes elbeszéléséből veszem, örülnék, ha egyszer a másik oldalt, az ismeretlen hátteret is láthatnám. L. L.: Itt azt mondod, hogy abban a kiegyezési folyamatban, amit a kádári hatalom és a Vatikán folytatott, a püspöki kar lényegében közrejátszott, szinte egyértelműen a kiegyezésben volt érdekelt, ez illeszkedett mind a kádári, mind a vatikáni - keleti politikába, és azoknak, akik ellene szóltak, akik ennek a kölcsönösen vágyott megegyezésnek útjában álltak, azoknak menniük kellett. V. A.: Az egymáshoz való közeledés 1946-ban született Sopronban. 1964-1971 között a Hittudományi Főiskolán, Pannonhalmán. 1971-1976 között az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem-német szakon folytat tanulmányokat. 1964-ben belép a Benedek-rendbe, 1971-ben szentelik pappá. 1985-ben főapátsági perjel, 1988-ban esztergomi segédpüspök, 1991 óta a Máltai Lovagrend tagja, pannonhalmi főapát. Spirituális és történelmi tanulmányai jelentek meg folyóiratokban. 1992-ig a Püspökkari Konferencia titkára. 1997-ben Jedlik Ányos-díjjal tüntették ki, valahol közös érdek volt, következik abból a katolikus egyházképből is, amely mindenekelőtt azt vallja, hogy az egyház egy látható szerkezet, és ennek a struktúrának jól rendezettnek kell lennie. Az egyházmegye élén püspöknek kell állnia, akik felelősen kézbentartja az egyházmegyét, ez így helyes. Rendezett viszonyban kell állni az állammal, hogy legalább a lelkipásztori minimum biztosítható legyen. A hierarchiát megpróbálták megfrissíteni, kiegészíteni, teljessé tenni és a restauratív törekvés éppen 1971-re ért be az 1956 utáni Magyarországon. Amikor Mindszenty hercegprímást kicsalták, eltávolították az országból, egyfajta szépségflastrom volt, hogy Mindszenty hercegprímás egykori titkárát, Lékai Lászlót jelölték utódjaként. Ezzel helyreállt a strukturális rend a katolikus egyházban, és ez megnyugtatólag hatott, mind befelé, mind pedig Rómában, és megnyugtató volt bizonyos értelemben az állam számára is, hiszen azok akik ebben közreműködtek, vagy akik ezt elfogadták. L. L.: Azok le voltak kötelezve az államnak... V. A.: Igen, már együtt mentek, és ebből adódtak a „kis lépések”, az egymás kölcsönös megértése, a kis előnyöknek a megszerzése. L. L.: Értem az akkori hierarchia álláspontját, a Vatikánét és semmiféle ítéletet nem akarok mondani, főleg nem kívülről. De nézzük a kérdést realistán és nem morálisan. Ha világi hatalomban gondolkozunk, teljesen érthető, hogy mondjuk Németország és Ausztria keleti politikát folytatott a Kádár rendszerrel szemben, és egy sajátos együttműködést alakítottak ki. Itt teljesen láthatók voltak ezek az előnyök, amiket ettől a kapcsolattól reméltek Többek között, a kapcsolatfelvétel révén áruk beáramlása, tőkebeáramlás, osztrák és német polgárok átlépése a keleti határokon, kulturális egyezkedés stb., és meg kell mondanom, hogy valóban nagyon komoly pozitív hatást tett a magyar társadalom átalakítására, mind a német, mind az osztrák polgárok és tőke megjelenése. Remélhette-e a Vatikán ugyanazt, vagy más előnyt, mint Brúnó Kreisky és Willy Brandt a Kádár-rendszerrel való kapcsolatból? Volt-e a katolikus egyház számára a megtartáson - azon kívül, hogy megmaradhat —, volt-e más előny, kapott-e valami mást a rendszertől. Ha valaki egy ilyen alkuba belemegy, akkor azt is tudnia kell, hogy ezért cserébe szellemi vagy anyagi eszközeiben hogyan bővül. Adokkapok, ez a realista álláspont. Akkor is lehet még azon erkölcsileg vitatkozni, hogy szabad e ilyen alkut kötni, de akkor realista alapon, ha lehet valamit kapni, akkor van értelme az alkunak. De nem látom, hogy akár a Vatikánnak, akár a magyar egyháznak komolyan hozott volna ez az alku. A magyar szellemi életben és a kisemberek életében az egyház befolyása nemhogy nőtt volna, hanem inkább csökkent. V A.: Nem áll rendelkezésemre annyi adat, hogy alá tudjam támasztani ezt a kritikus megjegyzést: ennek az egyháznak a megmaradásán, és a presztízsveszteségen túl, semmiféle nagyobb nyeresége nem támadt a hatalommal kötött megállapodásból. Lélektanilag úgy közelíteném meg, és azóta is látom ezt a mechanizmust működni, hogy - most bocsánat a kemény hasonlatért —, ha megragadom a torkodat és fojtogatni kezdelek, és nem tudsz védekezni, halálveszélybe kerülsz, majd rövid időre elengedem a torkodat, és ismét levegőt kapsz, akkor ezt te már jótéteménynek éled meg. Úgy fogom föl, hogy 1946-tól a magyar egyházak gerincének a megtörése olyan vehemenciával és olyan következetességgel történt, hogy 1956-ban örültek, hogy életben maradtak. A forradalom után visszatért megint a kommunizmus, az egyház attól félt, hogy folytatódik az, ami 1945-ben elkezdődött. Az újnak látszó módszer is megtévesztő volt, de megmaradt a félelem is. Adott esetben a szervilizmus és a gyávaság is hatott, ezért mindent, ami engedménynek látszott, azt már hálával fogadták. Ez lehet valóban a lélektani háttere a megállapodásnak, nagyon szép és racionális magyarázat, de fájdalmas magyarázat is, mert azt mondom, hogy legyen bármilyen helyzetben az egyháznak nem lehet ez az útja. Utaltál, bocsáss meg, a lengyelekre. Nem emlékszem rá, de elbeszélésekből tudom, hogy a lengyel püspökök nem nagyon akartak szóba állni a magyar püspökökkel, és nem keresték a kapcsolatot a II. Vatikáni Zsinat idején a mieinkkel, és később sem a szocialista időszakban. Távolságot tartottak, mert nem tartották helyesnek azt az utat, amit a magyarok járnak. L. L.: Ha valaki az akasztófa alatt áll 1957-58-ban és megkegyelmeznek neki, akkor is lehet mindenféle erkölcsi dolgokat mondani, de az ember az áldozatot nem nagyon bírálhatja, hiszen nem tudhatja, hogyan viselkedne hasonló helyzetben. V. A.: Én sem bírálatként fogalmazom, amit mondok, csak egyfajta magyarázó elvet keresek. L. L.: Teljesen világos a dolog. Csakhogy az igazi különbség a két egyház viselkedése között, akkor vált nagyon látványossá, amikor a hatvanas és a hetven években, nem beszélve a nyolcvanasokról nehéz lett volna elképzelni, hogy a Kádár-rendszer váratlanul ugyanolyan könyörtelenséggel torkon ragad, mint ahogy 1957-58-ban akasztófára húzatott embereket. Nehéz elfogadni, hogy ugyanazt a félelmet keltette volna a püspökökben, vagy a papokban húsz évvel a megtorlások után. Kardvívó technika Lényegében az a kérdés, hogy a véghelyzetben az ember belemegy olyan alkukba is, amelyek ellene vannak, de rövid távon megmentik az életét. De a véghelyzet elmúlt. Hozzá kell tenni, hogy a társadalom nagy része azt élte át a hatvanas évek közepétől, hogy nincs véghelyzet. De ha így van, mi volt az, ami végül is ezt az egyházat, amikor már látszott, hogy a rendszer meglehetősen föllazul, amikor az egyszerű polgárok is a rendszertől való eltávolodásukban, a magánéletükben mindenképpen nagyon messze elmentek, akkor az egyházi hierarchia kitartott a „ rossz kompromisszum ” mellett. Ez az egyház egyáltalán nem ment messze, hanem még az egyszerű állampolgárnál is kevésbé ment el a falakig. Állíthatom, hogy a taxisofőr például sok tekintetben szabadszájúbb volt és távolabb volt a Kádár-rendszer világától, mint a pap, amit azért meg kell magyarázni. Mert ez már nem ugyanaz a helyzet 1978-ban, mint 1958-ban. Az egyház, nemcsak a katolikus, hanem a többiek is, tovább kitartott a rendszer mellett, mint magának a rendszernek az emberei. Miért? V.A.: Ma már jobban ismerjük, hogy a létező szocializmus úgy működött, hogy majdnem mindenki megfigyelt mindenkit. Azt gondolom, hogy a leginkább megfélemlítve az egyházak voltak. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a második nemzedék már az előzőleg megfélemlítettek kiválasztottai voltak. Ők már kompromisszumkészek és lojálisak voltak. Rögtön egy saját esetet, példát mesélek erre vonatkozóan. Szennay András főapát úr nem adta olcsón a dolgokat. Klasszikus jó tárgyalópartner volt. Nagyon sokan kritizálják kívül és belül, de mindig megvédem - egyrészt azért, mert szeretem és becsülöm, másrészt azért, mert láttam közvetlen közelről a küzdelmét. Még a Miklós Imre is becsülte, mert nem adta be a derekát első szóra, hanem megvívott, és mindig úgy, hogy „rendben van, én ezt megteszem, de akkor mit kapok ezért cserébe”. Pannonhalma úgy működött 18 évig, hogy Szennay András ezt a kardvívó technikát alkalmazta. Nyugodtan mondhatom, hogy rendtársnak, hacsak nem maga provokálta a végzetet, baja nem történt a 18 év alatt. LENGYEL LÁSZLÓ VÁRSZEGI ASZTRIK