Népszabadság, 1999. december (57. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-01 / 280. szám

NÉPSZABADSÁG KÜLPOLITIKA ÁLLÁSPONT 1999. DECEMBER 1., SZERDA 3 Elszámolatlan pénzek Erdélyben? Az Illyés Alapítvány 1992-ben 2,5 milliót adott egyetemalapításra A jövő évi költségvetésben elkülönített 2 milliárd forinttal a magyar adófizető nem első alkalommal támogatna erdé­lyi magyar egyetem létrehozására irá­nyuló tervet. Már 1992-ben az Illyés Alapítvány útján 2,5 millió forintot utaltak ki erre a célra egy „alapító bi­zottság” számára, amely hírek szerint azóta sem számolt el az összeggel. Az alapítóbizottság egyik tagja, Szőcs Gé­za viszont hangoztatja, hogy a pénzt rendeltetésszerűen felhasználták. MUNKATÁRSAINKTÓL A terv szerint a létrehozandó intézmény neve Universitas Oecumenica Transilva­­niensis lett volna. A pályázók a tervezett egyetem „bizottságának” tagjai voltak: Szőcs Géza, Tőkés László, Patrubány Miklós, Borbély Imre, Toró T. Tibor, Szi­lágyi Zsolt és mások. Említettek az ala­pítványtól azt kérték, hogy „kedvező el­bírálás esetén az összeget kérjük Tőkés Józsefnek kiutalni (Magyarok Világszö­vetsége)”. A pályázók 1992-es írásos ígé­rete szerint „a bizottság a közeljövőben alapítvánnyá fog átalakulni”. Az Illyés Alapítvány az összeget Tőkés Józsefnek, Tőkés püspök fivérének kifi­zette, a bizottság viszont sosem alakult át, az egyetem nem jött létre, az összeget pe­dig senki sem számolta el. 1992. január 17-én az egyetemalapítás ügyéhez külön nyilatkozatban „csatlakozott” és annak „támogatását” ígérte Tőkés László király­­hágómelléki református püspök. Tőkés püspök nyilatkozatában leszögezte: „Egyházunk ezt az egyetemet az állami egyetemként létrejövő magyar nyelvű Bolyai egyetem előkészítésének tekinti, és létrehozásakor a gyulafehérvári és a kolozsvári egyházi főiskolák mellett fel­ajánlja a nagyváradi Sulyok István Főis­kola csatlakozását is”. A püspök azt is hozzátette, hogy „támogatjuk egy, az egyetem létrehozásának célját szolgáló alapítvány létrehozását”. A birtokunkba jutott dokumentumok szerint az egyetem létrehozásához törté­nő hozzájárulását - megfelelő állami tá­mogatás esetén - báró Thyssen-Borne­­misza is kilátásba helyezte. Az Illyés Alapítvány kuratóriumának akkori titkára, dr. Entz Géza több alka­lommal is felszólította a kedvezménye­zetteket, hogy a kapott összeg felhaszná­lásáról az alapítványnak számoljanak be. Próbálkozása sikertelen volt. Hatalomra kerülését követően a Horn-kormány megpróbálta áttekinteni az alapítvány függőben maradt ügyeit. 1994 végén annyit sikerült rögzítenie a tisztázatlan tartozások hosszú lajstromát tartalmazó „feljegyzésben”, hogy „az erdélyi öku­menikus egyetem céljaira 1992. február 26-án megítélt 2,5 millió forintot Szőcs úr fizesse vissza az Illyés Alapítvány számlájára”. Információink szerint ez mind a mai napig nem történt meg. A „feljegyző” bizonyára tudta, hogy az ösz­­szeget miért Szőcs Gézától, s miért nem az azt felvételező Tőkés Józseftől, vagy az egészet erkölcsileg teljes súlyával tá­mogató Tőkés Lászlótól követelte vissza. Tőkés József, az MVSZ régió titkára ér­deklődésünkre azt válaszolta, nem em­lékszik, hogy ilyen nevű egyetemet akar­tak alapítani. - Szükség esetén annyit megtettem, hogy a postás szerepét vállal­va, eljuttattam küldeményeket az RMDSZ-hez. Lehet, hogy a szóban forgó összeget is én továbbítottam, de erre nem emlékszem. Amit kértek, mindig célba juttattam. Az egyetemalapításhoz soha nem volt közöm - hangoztatta. Szőcs Géza lapunknak elmondta: az összeget nagyon sokan és nagyon sok­szor ellenőrizték. A pénz nem tűnt el: az Illyés Alapítvány vezetőivel folytatott konzultációk után ingatlant vásárolt az egyetem szükségleteire. Mint mondta, az ügyet már akkor sikerült tisztázni. Szőcs szerint a vele kapcsolatos problé­mák mindig akkor merülnek fel, amikor egyéb gond van az RMDSZ-ben. A romá­niai magyarok érdekvédelmi szervezeté­nek most az a gondja - tette hozzá -, hogy a magyar kormány nem nekik, ha­nem egy vallási jellegű magánegyetem alapítására adta a kétmilliárd forintot.­­ Az RMDSZ háromévi kormányzás alatt képtelen volt arra, hogy megteremtse a ro­mániai magyar állami egyetem működési feltételeit. Az érdekérvényesítésre alkal­matlan RMDSZ most azért melegítette fel a sokéves ügyet, mert a pénzt mások kap­ják. Azt próbálják bebizonyítani, hogy ha nem az ő közreműködésükkel alakul meg az egyetem, akkor eltűnnek a pénzek — véli Szőcs. Tufo Debrecenben MUNKATÁRSUNKTÓL A kelet-magyarországi regionális irodá­ink tevékenységét csak a jövő év elején fogjuk értékelni, de a jelek arra mutat­nak, hogy megnőtt a külföldi vállalatok érdeklődése a térség iránt - mondta la­punknak Peter Tufo. Az amerikai nagy­követ kétnapos kelet-magyarországi út­ján tegnap Debrecenben felkereste a Ko­szovóba készülő magyar KFOR-katoná­­kat, és ma tárgyal a nyíregyházi rendőr­ség szervezett bűnözés elleni osztályá­nak vezetőivel is. Tufo felkeresi a helyi roma központot is, amely a McDonald’s támogatásával szervez kísérleti progra­mot cigány gyerekeknek. Az út fő célja azonban az amerikai be­fektetések ösztönzése a régióban. Tufo találkozott a Skóciából nemrég Nyíregy­házára települt Butler cég vezetőivel. A regionális irodák eredményei közé so­rolta, hogy a térségben várhatóan tovább terjeszkedik a General Electric is. Tufo megelégedéssel szólt a helyi önkor­mányzatok aktivitásáról, és reméli, hogy jövőre ugyanez a Gazdasági Minisztéri­umról is elmondható lesz. Nincs magyar válaszlépés Budapest tiltakozik Dezső János kiutasítása miatt Tegnap Németh Zsolt, a Külügyminisz­térium politikai államtitkára hivatalába kérette Balsa Spadijer jugoszláv nagy­követet, s ismertette vele a magyar tilta­kozást Dezső János, a Magyar Rádió belgrádi tudósítója múlt heti kiutasításá­val kapcsolatban. A magyar álláspont azt is tartalmazza: Budapest elvárja, hogy a belgrádi hatóságok mihamarabb biztosítsák a tudósító visszatérésének és munkavégzésének feltételeit.­­ Magyarország tiszteletben tartja a sajtószabadságot, és nem tervezi a jugo­szláv eljáráshoz hasonló válaszlépés megtételét - hangoztatta az államtitkár, hozzáfűzve: hazánk nem kíván visszaél­ni azzal, hogy gazdasági és infrastruktu­rális kapcsot jelent déli szomszédjának. Utalt arra: a Tanjug jugoszláv hírügy­nökség is az MTI-n keresztül kapcsoló­dik a nemzetközi hírközpontokhoz. Németh Zsolt úgy vélte: a jelek sze­rint a Milosevics-rendszer nem elégszik meg a vajdasági magyarság elleni meg­félemlítésekkel, támadását immár a ma­gyar állampolgárokra is kiterjeszti. A barátságtalan belgrádi lépéseket illetően emlékeztetett a magyar kormányfő elle­ni durva sajtótámadásokra, a Duna kér­désében összehívott nemzetközi egyez­tetések egyoldalú lemondására, a jugo­szláviai magyar nagykövetség épületén dolgozó munkások bejelentkezésének akadályozására és a magyar tudósítók tíznaponként esedékes idegenrendészeti ellenőrzésére. Mint ismeretes, a magyar-jugoszláv kettős állampolgárságú Dezső János múlt szerdán lejáró tartózkodási engedé­lyét a belgrádi magyar nagykövetség közbenjárása ellenére sem hosszabbítot­ták meg. A tudósító tegnap elmondta: névlegesen tizenkét, gyakorlatilag azon­ban két órát adtak neki, hogy családjával elhagyja az országot. Másik lehetőség­ként azt ajánlották: maradhat Belgrád­­ban, de ez esetben jugoszláv állampol­gárként kell számolnia a törvényi követ­kezményekkel. Sz. L. L. Teleki László Intézet: kettőből egy lett interjúnk Granasztói Györggyel, az új főigazgatóval­­ December elsejétől határozatlan időre Granasztói Györgyöt nevezték ki a Kül­ügyi és Közép-Európa Intézetből létre­jött Teleki László Intézet főigazgatójá­vá. Granasztói szerint az Orbán-kor­­mány elődeinél jobban kíván támasz­kodni az intézet szellemi műhelyére. A Tseleki László Alapítványhoz tartozó Külügyi és Közép-Európa Intézet össze­vonásáról nyáron határozott a kormány. A két intézet decembertől Tseleki László Intézet néven, de továbbra is két­­ külpo­litikai és közép-európai tanulmányok - központtal működik tovább. Az alapít­vány kuratóriuma - amelyet a kormány­­váltás után teljesen lecseréltek - múlt csütörtökön felmentette Balogh Andrást, a Külügyi Intézet igazgatóját, és a Teleki László Intézet főigazgatójává Granasztói Györgyöt, a korábbi Közép-Európa Inté­zet vezetőjét nevezte ki. Granasztói lapunknak adott interjújá­ban cáfolta, hogy a korábbi szakértői, többpárti kuratórium helyett a jelenlegi testület kizárólag kormányhoz közeli ta­gokból állna. - Nincs politikai egyoldalú­ság - mondta -, de új vonás, hogy a kura­tóriumban helyet kaptak kormányzati tisztviselők is: a Külügyminisztérium, a HTMH vagy a Miniszterelnöki Hivatal munkatársai. Az alapítvány kuratóriuma valójában már 1997 márciusától nem mű­ködött. Ekkor járt le Kosáry Domokos el­nök megbízatása, amit a Horn-kormány 1998 nyaráig már nem is újított meg. Granasztói úgy véli: a változás pozi­tív fordulatot jelent, mert azt mutatja, hogy a kormány és a külügy fontosnak tartja az intézet tevékenységét, míg a ko­rábbi politikai vezetés talán kevésbé számított erre a szellemi műhelyre.­­ Ez azonban nem befolyásolhatja az intézet szakmai függetlenségét — állítja Granasztói. Lapunk más forrásokból úgy értesült, hogy a külügy elsősorban az intézet kisebbségi kutatásaira számít, de az igazgató hangsúlyozta: ragaszko­dik hozzá, hogy megmaradjon a kutatá­sok sokszínűsége. - Mindkét intézet komoly érték, hi­szen egyrészt az országban csak itt foly­nak komoly külpolitikai kutatások, más­részt az egész térségben nincs más kö­zép-európai kutatóközpont - állítja Granasztói, aki három feltétellel vállalta az intézet vezetését. Egyrészt ragaszko­dik az alapkutatásokhoz, másrészt garan­ciákat kért a szakmai függetlenségre is. Harmadsorban kérte az anyagi feltételek megteremtését: az alapítvány költségve­tési támogatása ugyanis a néhány évvel ezelőtti 105 millió forinttal szemben idén csupán 62 millió. Igaz, az alapítványnak komoly ingatlanjai vannak (két másik épületét külföldi cégek bérlik), de ebből nem folyik be akkora összeg, amekkora az állami támogatásokból kiesett - hang­súlyozza. Megfigyelők szerint a függetlenségre némi árnyékot vethet, hogy az alapítói jogok (amelyeket az előző kormány alatt Tabajdi Csaba, a kisebbségi ügyekért felelős miniszterelnökségi államtitkár gyakorolt) most közvetlenül a Külügy­minisztériumba, Németh Zsolt politikai államtitkárhoz kerültek. Tény azonban, hogy míg Balogh Andrást még a kül­ügyminiszter javaslatára nevezték ki 1994-ben, addig Granasztóit már saját hatáskörben választotta meg az új kura­tórium. I. E. GRANASZTÓI GYÖRGY 1938-ban született. 1962-ben végzett az ELTE BTK-n, történész. Az MTA történettudományi intézetének főmunkatársa, vendégprofesszor Lyonban, Leuvenben és Párizsban. 1990-1994 brüsszeli és luxemburgi nagykövet (1992- től egyben az Európai Unió bizottsága melletti magyar képviselet vezetője). 1994- ben az MDF országgyűlésiképviselő-jelöltje. 1995- 1999 a Közép-Európa Intézet igazgatója. 1996- tól az MDNP tagja. 1999. december 1-jétől a Teleki László Intézet főigaz­gatója. Diadaltánc Talán az okozza a félreértést, hogy az Erzsébeteket összekeverik. Azt gon­dolhatják, hogy Rudolf és Stefánia lányáról nevezték el a teret. Pedig nem a vörös nagyhercegnő a gödör névadója, hanem Sisi, a magyarok kedven­ce. Persze ahhoz képest, hogy pár évszázaddal ezelőtt még nádas és mo­csár állt ott, ahol a kormány tegnapi döntése szerint még egy darabig nem történhet semmi, a mai romok ipari remeknek számítanak. Az emberi ro­mok minősítése nehezebb. Nem tudni, miként teszik túl magukat a tegnap történteken a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának vezetői. Hogyan néz a kormány ügydöntnöke Hámori József miniszter szemébe, aki kinevezése után szé­les gesztussal nyugtatta meg a nyilvánosságot, mondván, hogy személye a garancia arra, hogy az Erzsébet téren épül fel a Nemzeti Színház. Mit mondanak Várhegyi Attila politikai államtitkárnak, aki néhány hete Demszky Gábor neve mellé írta a magáét egy megállapodás alá, mely szerint az állam helyreállítja a teret, sőt a legendás mélygarázs fölé üzle­teket, intézményeket telepítenek. A minisztérium már elküldte a meghí­vókat az ünnepélyes aláírásra, amikor hirtelen „formai okokra” hivatkoz­va le kellett mondaniuk a ceremóniát, majd viharos sebességgel átíratták, visszalőcsölték a telket a főváros tulajdonába. Tegnap óta tudni, hogy a formai ok abban áll: a kormány nem hajlandó semmit sem építeni. Leg­feljebb visszaparkosít. Az erős harci kedv maga alá temeti a nemzeti szín­házi tervek, a beépített munka, anyag, művészi méltóság után a saját kor­mányzati emberek becsületét is. Honnan és mivégre a határtalan indulat, amely azt a képtelenséget is megengedi magának, hogy a kétmilliós Budapest közepén a millenniumi ünnepségek „előestéjén” hetykén - és persze a takarékosságra hivatkozva - bereflektorozzon egy ragyát, ahelyett, hogy elrejtené? A hetykeség és a fényár más összefüggésben is megjelent tegnap. Vancsik Zoltán szocialista képviselő, miután rögzítette azt a tényt, hogy a parlamenti megfigyelési bizottság a tényekkel ellentétes következtetések­re jutott, nehezményezte, hogy a kormányfő hetyke nyilatkozattal atom­­lángtengerré változtatta szép hazánkat. Ez a mondat önmagában is bajos, de még nagyobb vétke, hogy elszabadította a poklot. Képet alkothattunk arról, miként keletkezhetnek a megfigyelési típusú ügyek. Ama kínos mi­niszterelnöki baki romjain, mondhatni gödrében egy komplett kormány­­párti csapat harcolt majd másfél évig a becsület mentéséért, és azt hihet­nénk, örülnek, hogy túl vannak rajta. Ám ahogy az Erzsébet teret nem igyekeznek feledtetni, úgy ezt az ügyet sem. Demeter Ervin, a Miniszter­­elnöki Hivatal politikai államtitkára mintha csak a hajdani kormányfői be­jelentés dallamvonalát idézte volna fel magában: bejelentette, hogy tavaly ősszel, az MSZP tisztújító kongresszusa előtt egy szocialista politikus a tit­kosszolgálatoktól kompromittáló iratokat kért, hogy kijátszásukkal meg­akadályozza társa megválasztását egy párttisztségre. E bejelentés lehetsé­ges igazságtartalmától eltekinthetünk. Ha feltételezi, hogy van ilyen politi­kus, feltételezze, tőlünk lehet, nekünk már minden hihető. Nem a tartalom van a gödör mélyén, hanem a forma. Az, hogy ez az állítás elvileg bizo­nyíthatatlan. (Ha nem, annál rosszabb.) Csak a kontrolálatlan indulat so­dorhat ki politikusból ilyen kezelhetetlen, folytathatatlan vádat. Ugyanaz a szenvedély, amely ahelyett, hogy legalább a maga érdeké­ben ott fényképeztetné magát, ahol épül valami, minduntalan romokon járna diadaltáncot. Nagy N. Péter Könyörtelenül „A polgárok okkal félnek kimenni az utcára (...) A velünk élő félelem olyan métely, amely képes belülről felemészteni a társadalom életerejét, a közösségek és az emberek közötti bizalmat (...) Ilyen körülmények között lehetetlen polgárhoz méltó módon élni.” Igaz, hogy ezt az apokaliptikus képet megelőzte Horn Gyula „ami itt van, az nem közbiztonság” kezdetű kijelentése, de a hivatalba lépő új koalíció az ígérettel sem volt adós: „A kormány célja a mindennapok biztonságának megteremtése és szavatolá­sa, a közbizalom helyreállítása.” Ennek érdekében megerősítik a rendvé­delmi szerveket, végrehajtják az évek óta húzódó szervezet-korszerűsí­tést, megteremtik a közbiztonság javításához szükséges feltételeket. És visszaszorítják a szervezett bűnözést, a prostitúciót. Nem volt híján az önbizalomnak, aki mindezt papírra vetette. Igaz, nem ismerhette azokat az információkat sem, amelyek ma már a birtokunkban vannak. A programalkotó legfeljebb sejthette, mi viszont pontosan tud­juk, hogy a rendvédelemre ez a kabinet sem áldoz többet, a szervezeti in­tézkedések pedig még mindig váratnak magukra. Tény, hogy jellemzőbb az utcákon a rendőri jelenlét, de nincs őrsprogram, a gépjárműpark cseré­je késik, a költségvetési támogatás olyan kevés, hogy csak szigorú takaré­kossági intézkedések mellett teszi lehetővé a rendvédelmi szervek műkö­dőképességének megőrzését. A program egyik pontja viszont kétségkívül teljesült: elrettentő erejű büntetéseket ígért, és ez maradéktalanul megvalósult. Ma már tényleg életfogytig tart az életfogytiglan — az állam elleni bűncselekmények vajon mit keresnek a sorban? -, s akinek ez sem elég: 2000-től már a többszörö­sen visszaeső tolvajt is 15 évre börtönbe csukhatják. Ha pedig valaki már odabent van, hát ott is marad. A polgári kormány nem könyörül: nincs kedvezmény, nincs eltávozás, nincsenek enyhébb végrehajtási szabályok. A szabálysértők is megemlegetik, hogy megszegték a törvényt. A tilos­ban parkolásnak egyhavi átlagfizetés az ára, a bolti szarka kétszer ennyit fizethet, akit pedig terménylopáson érnek, jövőre már háromhavi átlag­bérrel lakói. Feltéve, hogy van munkája, és jövedelme megüti az átlagot. Ha nem tud fizetni, akkor hatvan napig terjedő elzárással bűnhődik. Egyébként becsuknák az önkényes lakásfoglalókat is, ami persze egy haj­léktalannak maga a megváltás; télvíz idején koszt és kvártély. Az egész rendszer azonban hibádzik valahol: a kormányprogramban egyetlen szó sincs a kriminalitás társadalmi okairól. Legfeljebb annyi: a polgárok felelőssége is, hogy közreműködjenek a bűnözés visszaszorítá­sában. Vagyis hozzanak létre polgári önszerveződéseket. A dokumentum körülbelül ennyit szentel a megelőzésnek, nem többet. Mintha lemondtak volna arról a hetven-nyolcvanezer polgártársunkról, aki köztörvényes bűncselekmények miatt egy-egy évben bíróság elé kerül. Pedig csupán tö­redékük követ el főbenjáró bűnt, kétharmaduk első alkalommal kerül ösz­­szeütközésbe a törvénnyel. Mostanában erről sem beszél senki. Van viszont maffiacsomag, s készül az újabb. A Btk. éppen ötvenedik módosítása öröknek hitt büntetőjogi alapelv áttörésére készül. Vagyis az ár­tatlanság vélelme sem illetne meg mindenkit: aki a hatóság szerint a gyors meggazdagodásban „nagyon” gyanús, annak magának kellene bizonyíta­nia, hogy nem követett el semmit. A jogállami elemekkel kétségkívül át­szőtt, mégis egyértelműen a kemény kéz politikáját hirdető szabálysértési kódex pedig hatályba sem lépett, máris újabb szigorításokat helyeznek kilá­tásba. Eközben a társadalmi viszonyok változása mintha teljesen hidegen hagyná a kormányt. Igaz, most csak a polgárok számítanak, a lecsúszó réte­gek, a nemzet felemelkedése szempontjából haszontalanok nem. Csakhogy akár tetszik, akár nem, együtt kell élni velük. A büntetőjogi normák pedig a társadalmi viszonyok befolyásolására a legkevésbé sem alkalmasak. Külö­nösen akkor nem, ha egy-egy elszigetelt jelenségre azonnal újabb elretten­tő jogszabály a válasz. A büntető igazságszolgáltatás ultima ratio, és nem több. Lehet vele fenyegetőzni - némelyeket a szigorúbb szankciók talán ideig-óráig vissza is tartanak a normák áthágásától­­, ám csupán erre az esz­közre építve célt elérni: ábránd. Igaz, látszólag népszerű és olcsó megoldás. Kár, hogy hosszú távon hatástalan. Lencsés Károly

Next